Beteg babáknak nem jár támogatás? - Csak a káosz biztos

Publikálás dátuma
2019.09.14. 18:48

Óriási káosz, támogatásmegvonás és a patikai pénztárnál sokkolódó anyukák – így jellemezhető az a helyzet, ami a tejfehérje-allergiás gyerekek számára felírt egyik legnépszerűbb tápszer körül kialakult szeptember 1-je után. A korábbi 380 forint helyett egyéves kor fölött mostantól 1710 forintba kerül egy doboz tápszer, de az információhiány miatt több patikában is teljes áron, 3805 forintért árulják a terméket. Magyarországon több tízezer érintett család lehet, egyre gyakoribb ugyanis a gyerekek körében a táplálékallergia.
Azoknak a babáknak és gyerekeknek, akiknek tehéntejfehérje-allergiájuk van, speciális étrendet kell tartaniuk, aminek egyik alapeleme a tejfehérjementes tápszer. Erre akár hároméves korig is szükségük lehet az egészséges fejlődéshez. Az ő szüleiknek jelent komoly terhet, hogy az egyik ilyen tápszer ára szeptember elsejétől a többszörösére emelkedett.  A Nemzeti Egészségbiztosítási Alap­kezelő (NEAK, korábbi OEP) havi nyilvános gyógyszer-tájékoztatójából megtudtuk: míg a speciális igényekre gyártott Milumil Pregomin tápszer 0–12 hónapos korig 90 százalékos támogatással továbbra is 380 forint, addig ugyanezt az egyévesnél idősebb babák csak 55 százalékosan támogatott áron kapják. Így a szülőknek már 1710 forintba kerül egy doboz, akár csak néhány napra elegendő tápszer. Sőt, akinek nincs szerencséje – recept ide vagy oda –, a teljes árat kell fizetnie, a változás ugyanis komoly káoszt okozott. Kedden a budapesti Oktogon Gyógyszertárban például azt a tájékoztatást kaptuk, recepttel is 3805 forint a tápszer, mert már nincs rajta támogatás. Ugyanez volt a helyzet a miskolci Szent Rókus Gyógyszertár és a soproni Erzsébet Gyógyszertár esetében is. A komoly áremelkedésről nem ők tehetnek, számukra így mutatta a számítógépes rendszer a tápszert. „Majdnem elsírtam magam a pénztárnál, mikor közölték, hogy nincs támogatás, és mostantól 3805 forint a gyerekem tápszere, aki sem tejet, sem tojást nem ehet” – mondja egy vidéki édesanya. Voltak olyan patikák is, ahol már azt mondták, normatív támogatással 1710 forint, kiemelt támogatással 380 forint a tápszer, de mikor arra kérdeztünk rá, utóbbi egyéves kor után is kérhető-e, sehol sem tudtak válaszolni. (A NEAK hivatalos gyógyszer-indikációja szerint egyébként nem kérhető.)

Nekik nem szóltak

Az árazás körüli kavarodásban szerepe van annak is, hogy a termékek új, úgynevezett TTT kódokat kaptak. A számítógépes rendszer a patikákban ez alapján ismeri fel és azonosítja a tápszert. Lapunk birtokába került egy, a gyártótól a szakorvosoknak küldött levél, melyben azt írják, a tápszer továbbra is támogatott, de megváltozott a kódja a rendszerben, így a régi kóddal felírt termékek teljes árasak. Életkori korlátról és a támogatás megváltozásáról ebben a levélben nem írnak, ahogy az sem derül ki, miért utólag tájékoztatták a szakorvosokat és miért nem tudnak semmit a gyógyszertárak. „Minden századik gyermek tejfehérje-allergiás, vagyis több tízezer családot érint a támogatás megvonása” – mondja dr. Csáki Csilla, a Svábhegyi Gyermekgyógyintézet csecsemő- és gyermekgyógyász, allergológus szakorvosa. Aki – mint említette – semmiféle tájékoztatást nem kapott arról, hogy megváltozna a tápszertámogatás. Ennél fogva nem tudhatja, mit jelent, hogy „új kódot” kapott a termék. Ő a héten is a régi kóddal adta ki a recepteket. „Ezt a tápszert eddig hatéves korig, 90 százalékos támogatással írtuk fel. Nehéz lesz az új helyzet, mert így is folyamatosan küzdünk a szülőkkel, hogy ne rizs- vagy­ zabtejet adjanak az egy-két ­éves, tej­fehérje-allergiás gyermekeknek, hanem teljes értékű tápszert. Ha ez már nem 380, hanem majd’ kétezer forintba kerül, még nehezebb dolgunk lesz. A Pregomin nagyon jó minőségű termék, egyéves kor fölött nincs is olyan, amit szívesen javasolnék ezenkívül. Persze létezik még a Humana SL szójatáp az egyévesnél idősebb gyermekek számára, de ez keresztallergiát is okozhat” – tudjuk meg a szakorvostól. Nem csak ez a gond. Korántsem biztos, hogy egy új tápszert is elfogad egy akár kétéves gyerek, ha már hozzászokott a korábbihoz és annak az ízét szereti.

Megkerülhetetlen szükséglet

„Hároméves korig a gyerekeknek nagyon magas a fehérjebeviteli igényük, és mivel tehéntej-allergiájuk miatt tejterméket nem ehetnek, a szükséges mennyiséget tápszerrel juttathatják a szervezetükbe. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jól fejlődjenek” – erről dr. Nagy Ilona csecsemő-, gyermekgyógyász szakorvos, házi gyermekorvos beszélt. Szerinte ugyan egyéves kor után sokan kinövik a tejfehérje-allergiát, de a hozzátáplálással kezdődhetnek az egyéb allergiák. Ha pedig valakinél konstans az érzékenység, akár hatéves koráig is szüksége lehet a tápszerre, bár ez már ritka. Ha nem kapják meg a megfelelő mennyiségű fehérjét a gyerekek, annak nagyon súlyos következményei is lehetnek. „Nemzetközi vizsgálatok igazolták, hogy megfelelő mennyiségű állati fehérje nélkül az allergiás gyerekek egy-két évvel elmaradnak a növekedésben az egészséges kortársaikhoz képest, sőt vitamin- és kalciumhiány is kialakul náluk. A csontok, az idegrendszer és az agy fejlődését is visszaveti a hiány. Ez később tanulási nehézségeket, idegrendszeri zavarokat is okozhat és komolyan befolyásolja a szellemi teljesítőképességüket is” – sorolja Csáki Csilla. Gyakran pedig nemcsak a tejfehérjére, hanem a szójára, a tojásra is allergiás egy gyermek, sőt keresztallergia is kialakulhat. A marhahús a tej-, a csirkehús a tojásallergiához hasonló tüneteket produkál. Ilyenkor állati fehérjét egyáltalán nem szabad fogyasztani. A legfrissebb kutatások eredményeképp folyamatosan újragondolják, hogy miképpen érdemes táplálni a gyerekeket, a WHO-ajánlás is folyamatosan változik. Jelenleg – amennyiben ez lehetséges – féléves korig csak anyatejes táplálás javasolt. Az anyatejjel ugyanis az anya által elfogyasztott élelmiszerek kis mennyisége is átjut a gyermekbe, ami segíti az immuntolerancia kialakítását. Azoknál, akik tápszert kapnak, 4–6 hónapos kor között már ajánlanak más ételeket is. „Ez persze nem azt jelenti, hogy nagy mennyiségeket kell a gyerekkel etetni, csak kóstoltatni! Volt korábban egy kutatás arról, hogy ha korán (négy hónapos kortól), minimális mennyiségben és a bélrendszeren keresztül találkoznak a gyerekek a mogyoróval, akkor kisebb eséllyel lesznek allergiásak rá, mintha elsőként a tüdőn vagy sérült bőrön keresztül érintkeznek a mogyoró porával” – mondja Nagy Ilona.      

Most akkor allergiás vagy sem?

Az ételallergiát jelezhetik az ekcémaszerű kiütések, a hasmenés és a véres széklet, de nem feltétlenül jelentkeznek ennyire egyértelmű tünetek. Előfordul az is, hogy pusztán csak nem gyarapszik megfelelően egy baba, elmarad a súlya. Az azonban, hogy egy gyermek allergiás-e vagy sem, nem mindig egyértelmű. Dr. Csáki Csilla például találkozott olyan családdal, ahol néhány ekcémás kiütés miatt azt mondták a szülőknek, érzékeny a gyermek a tejfehérjére, ezért éveken át „mentes” étrendre fogták, holott erre egyáltalán nem volt szükség. Azért, hogy ezt elkerüljék, érdemes gyerek-gasztroenterológushoz vagy -allergológushoz fordulni és ott elvégeztetni a szükséges teszteket. Ez azonban nem mindig olyan egyszerű, hiszen a vizsgálatok nagyon drágák, és az államilag finanszírozott ellátás keretében minden hónapban csak ­bizonyos számú vértesztet kérhet egy szakorvos. Ha kifutnak a keretből, a következő hónapra csúszik a beteg. Emiatt sokan inkább a magánellátás felé fordulnak, de ezek a vizsgálatok ott több tízezer forintba is kerülhetnek. Úgy tűnik, a döntéshozókat nem tájékoztatták megfelelően arról, milyen jelentős pluszköltségekkel járhat a családoknak egy allergiás gyermek kezelése és étkeztetése. Pedig a tej- és tojásmentes hozzávalók és ételek rendre kétszer-háromszor olyan drágák, mint a nem mentes társaik. Ehhez jön mostantól hozzá a tápszerek árának emelkedése is. És ez akkor is hatalmas teher volna, ha nem éppen a családok évében kellene elviselni.

Kell egy kis kosz – Nem, nem kell

A leggyakoribb a tehéntej-allergia, de a tojás, a hal és az olajos magvak is okozhatnak allergiát és tüneteket. Ilyenkor ezeket kerülő étrendet kell kialakítani. A rizstej, mandulatej stb. azonban semmiképpen nem helyettesítik a tápszert. „A növényi tejek összetétele nagyrészt víz, nagyon kevés a fehérjetartalmuk, egy fejlődésben lévő szervezetnek nem elegendőek. Egyedül a szójatej az, aminek még megfelelő lehet a fehérjetartalma, de az sem olyan ásványianyag- és vitamin-összetételű, amire a gyerekeknek szükségük lenne. Hároméves korig még allergiamentes gyermekeknek is javasolja a WHO az igények szerint összeállított tápszereket” – hangsúlyozza Nagy Ilona. Az, hogy gyerekkorban miképpen táplálják az embert és az anyuka miképpen táplálkozik a várandósság és a szoptatás alatt, összefügghet azzal is, hogy a későbbiekben kialakulnak-e allergiák. „A tolerancia és az intolerancia is fontos tulajdonsága az immunrendszernek, hiszen ennek segítségével tudja elkülöníteni, hogy mi az, ami megfelelő a szervezetnek, és mi nem az. Az immunrendszer fontos szabályozói a bélrendszer nyirokcsomói, amiket a bélflóra befolyásol. Jelenleg is komoly kutatások zajlanak a témában. Korábban volt olyan elmélet – »kosz elmélet« –, amelynek alapját az a megfigyelés adta, hogy ha valaki nagyon steril, »tiszta« környezetben nevelkedik és nem találkozik a megfelelő baktériumokkal, akkor nagyobb az esélye arra, hogy allergiás lesz. Kiderült, hogy a különféle baktériumtörzsek más-más hatással vannak az immunrendszerünkre, tehát nem a koszra – különféle baktériumokra, vírusokra, gombákra –, hanem a jótékony mikrobák összességére van szükség” – részletezi a doktornő.

Szerző
Frissítve: 2019.09.15. 07:17

Már az emberi pszichére is hatással van a klímaváltozás

Publikálás dátuma
2019.09.14. 12:26

Fotó: TOBIAS SCHWARZ / AFP
Az éghajlat drámai változása, a lehangoló kilátások megviselik az embert, s ezt már olyan pszichológiai fogalmak is jelzik, mint a klímagyász és az ökodepresszió. Nem segítik ezek kezelését a gazdaságinövekedés-fétisben tobzódó politikák vagy az olyan vélemények, amelyek szerint a klímakrízis nem több liberális – és persze bevándorláspárti – hóbortnál. Ökoszorongástól a klímabűnözésig, beszélgetés Molnos Zselyke biológus-ökopszichológussal.
A klímakrízis miatt érzett szorongás észszerű, és vélhetően az abnormális, ha valaki nem aggódik emiatt. Ön szerint is egészséges reakció a klímaszorongás?  Igen, hiszen valós a vészhelyzet, a félelem tényeken alapul. De ha a szorongás tehetetlenségbe torkollik, mert érzékenyek vagyunk a kérdésre, rengeteg információt gyűjtünk, de a cselekvés szintjén elakadunk, az megterhelő. A környezetvédelemben alapvető, hogy tudunk-e megoldást, cselekvési lehetőséget kínálni, mert ha nem, akkor elakadunk egy szűrőn, ellenálláson. Mit tegyünk tehát? A szorongásnak az az értelme, hogy változásra késztet. Tünet, mint a láz vagy a testi fájdalom, oda kell figyelni rá. De ha tüneti, fájdalomcsillapító kezeléssel megszüntetjük, akkor éppen az aktivizáló funkcióját veszíti el. Fordítsuk át aktivitásba, cselekvésbe, aminek értelme is van.
Hollandiában ökodepressziós csoportok alakultak, Mary-Jane Rust ökopszichológus egyre több ­páciensről számol be. Mi a helyzet nálunk? Közvetlenül a klímaszorongás miatt még nem fordultak hozzám, de olyan már többször előfordult, beszélgetés közben derült ki, hogy valakit nagyon foglalkoztat ez a kérdés, és nem tudja, mihez kezdjen vele. A biológiai érettségi felkészítőkön azt látom, a fiatalok félnek megismerkedni a tényekkel. A minap egy tanítványommal a Home című filmről beszélgettünk, ami megrázóan gyönyörű alkotás, az ember térfoglalásáról szól, amint átalakítja maga körül a világot. Egy idő után azt érezzük, vége mindennek. De pozitív üzenettel zárul a film, és ez a tanítványom szorongását is oldotta. Amíg menthetetlennek, elveszettnek tűnik minden, addig elfordulunk, mert az a benyomásunk, fölösleges a szembenézés, mert nincs megoldás. Szolasztalgia – ez az új fogalom írja le az identitásunk részét képező éghajlat változása miatt érzett ­stresszt, tehetetlenséget. De mi történik, ha cselekszem, oldom a szorongást, de tudom, hogy ha nem cselekszik még néhány milliárd ember, akkor végünk? Ha az ember elkezd cselekedni, akkor elmúlik a szorongásérzés. A cse­lekvés energizál, különösen akkor, ha társakat is találunk hozzá. Ilyenkor legalább a mikrokörnyezetünkben az a benyomásunk, hogy végre történik valami. Persze továbbra is ott van annak a tudata, hogy a bálnákat gyilkolják, a szén-dioxid-kibocsátás nő, egyéni szinten mégis jobb lesz a köz­érzetünk. Ha cselekszünk, kevesebb húst eszünk, kerékpárral járunk, hulladékmentesen élünk, akkor elkerülhetjük a 2030-ra prognosztizált poklot? Visszafordíthatjuk a kedvezőtlen folyamatokat? Megállítani lehet őket, és az is nagy eredmény lenne. Sok mindent elveszítettünk, sok minden átalakult már. Joanna Macy ökofilozófus szerint egyébként három csomagból érdemes választani, ha tenni akarunk a világunkért. Az egyik az aktivizmus, a természetrombolás elleni kiállás, ami összefügg azzal, hogy ugyanazokra a mozgatórugókra vezethető vissza, ahogy a természettel és egymással bánunk. A másik lehetséges tevékenység egy olyan világ felépítése, amiben élni szeretnénk. Nem elég tehát tiltakoznunk, tennünk is kell. A harmadik a saját tudatossági szintünk fejlesztése. Legyenek információink, alakítsuk át a szemléletmódunkat. Mindháromból egyet-egyet érdemes választani, mindenkinek a saját vérmérséklete szerint. Nem létezik egyféle megoldás. Lényegesek a felülről jövő változások, de egyéni életmódváltás is szükséges. És fordítva: az életmódváltás mellett az államok döntései sem elodázhatók. Miközben komoly politikusok kacsának tartják a klímaváltozást, vagy éppen ellenzéki politikai terméknek. Nem figyelem ezeket az elméleteket. Pedig, ha többet nem, legalább egy Trump-tréfát érdemes befogadni: az amerikai elnök januárban azt tweetelte: mi történt a globális felmelegedéssel, hiszen minden hidegrekord megdől. Tegyük föl a kérdést: segít engem a cselekvésben, amit nézek, hallgatok, vagy éppen gátol? Ha emészti az energiámat, hogy felhúzom magam a híreken, akkor ez gátol engem. Felelősségem van abban, mivel veszem körül magam. Ne költözzünk rózsaszín buborékba, de gondolkodjunk el, hogy serkent, inspirál bennünket egy tartalom vagy csupán felidegesít. De – és ezzel leleplezem a saját szorongásfaktoromat – az USA elnöke szerint nincs itt semmi látnivaló. Szerintem ez durva. Ennél nincs lejjebb. Némi ellentételezés lehet, hogy nem csak Trump elnököt köszönhetjük Amerikának, hanem az ökopszichológiát is. Talán ez is szükségszerű. Talán el kell menni a falig, és akkor megjelenhet egy új fuvallat. Nagyon úgy tűnik – hogy növeljem a termékeny szorongást –, tényleg elmegyünk a falig. A gazdaságinövekedés-fétisünk múlhatatlan. Miközben idén már augusztus 1-jén elkezdtük hitelbe használni a Földet. Föloldható az ellentmondás? A végtelen növekedés, ami egy véges bolygón nonszensz, a neoklasszikus közgazdaságtan paradigmája. A paradigmákat azonban át lehet írni. Mivel a korszellemet működtető elvek láthatatlanok, először tudatosítanunk kell, milyen rendszer részei vagyunk, milyen motívumok szerint cselekszünk. Alfred Korzibsky lengyel-amerikai filozófus hasonlata szerint a térkép nem azonos a területtel. A paradigma nem a valóság, hanem eszköz az értelmezéséhez. Az ökopszichológia onnan indul, hogy egymásba ágyazott rendszerekből épül föl a világ: az univerzum, a bolygó bioszférája, ökológiai rendszerei, az egyedek, a molekulák és a szubatomi részecskék tartoznak össze. A természet egy nagy rendszer, amelybe a társadalmak illeszkednek, bennük a gazdaság rendszerével. Az ökológiai közgazdaságtan nézete ez, amihez képest a növekedést propagáló mainstream tanok csak erőforrásként tekintenek a természetre. Ezt át kell írni.
Mit gondol a megszégyenítő cselekvésről: egy mozgalom szerint a szén-dioxid-szörny repülőkkel utazói klímabűnözők. A félelem- és bűntudatkeltés nem vezet jóra, csak ellenségeskedés és agresszió lehet belőle. Személyesen hogyan éli meg a klímakrízist? Van egy egészséges klímaszorongása? Behoznék egy másik fogalmat, az ökológiai fájdalmat. A klímaszorongás a saját életünk, a gyerekeink élete, a többi ember élete miatti aggodalom. Az ökológiai fájdalom onnan közelít, hogy a fajok kihalása, az erdőtüzek pusztítása hatalmas értékvesztést okoz. Nem azért ­rossz,­ mert veszélyeztet engem, hanem mert önmagában fájó. Gyerekkoromtól van egy erős érzékenységem a természetpusztítással kapcsolatban, és meg kellett tanulnom gondolkodni, írni, beszélni róla, hogy tehessek ellene. Ha nevet adunk az érzéseknek, megosztjuk őket, és találunk ehhez társakat, akkor el lehet indulni a cselekvés felé. Ezen az úton járok. Mi az ökopszichológia alapvetése? Az a központi gondolata, hogy én is a természet vagyok, a testem, a pszichém olyan ritmusok szerint működik, mint a környezetem, az anyag- és az energiaáramlásban is benne vagyok, és amikor lélegzem, beszívok más élőlényeket. Részemmé válnak a molekulák. A természetvédelem nemcsak a növények és az állatok védelmét jelenti, hanem azt is, ahogy magammal és másokkal bánok. Ahogy a természetet sem bántom, úgy az életmódváltásom sem lehet önsanyargatás. Csoportjaikkal erdőbe járnak megfigyelni az ottani életet. Kik érdeklődnek a programjaik iránt? Olyanok jönnek hozzánk, akik tartanak valahol az ökotudatosságban, de nem elégítik ki őket a gyakorlati lépések. A globális krízishelyzet nemcsak technikai megoldásokat igényel, hanem paradigmaváltást. A cselekvés gyakorlatias megközelítése – hogyan vásároljunk, mit együnk, hogyan ne termeljünk hulladékot – és a történések hátterének megértése mellett a harmadik, legelvontabb szint az észlelés- és gondolkodásmódunk működése. A szemüvegünk, ami az információkat szűri. Részvételi sétákat tartunk természeti közegekben, erdőkben. Biológus és pszichológus által tartott csoportos foglalkozások ezek, amely a terület élőlényeivel, hálózataival, mintázataival, folyamataival jelentenek élményszintű, ismeretalapú találkozást. A sétáknak emellett re­kreációs hatása van, csökken a stressz-szint, feltöltődünk, megnyugvást találunk. Mivel a Nap életciklusa miatt egymilliárd év múlva nagyon melegünk, ötmilliárd év múlva végünk lesz, nem kérdezem, hogy elpusztul-e a Föld, hiszen igen. De nekünk vajon mennyi időnk van? Nem tudom. Lesznek élhetetlen területek, ez ma bizonyosnak tűnik. Optimista? Van, amikor igen, van, amikor nem. Lehetséges, hogy az ökoszisztémában zajló változás a Föld öngyógyítása? Jelzés, hogy ilyen növekedési vágyakkal nem tud eltartani nyolcmilliárd embert. Az öngyógyító mechanizmusok folyamatosak, ahogy az egyensúlyra törekvés is. Paraziták, agresszió, háborúk, élelmiszerhiány: ezek mind lehetőségek, de talán megmaradnak annak, és visszaáll a dinamikus egyensúly.
Szerző

Egy furcsa pasas Argentínából

Publikálás dátuma
2019.09.08. 18:55

Nézték már cigánynak, arabnak és hajléktalannak. Nem lőttek nagyon mellé, hiszen barna a bőre, és sokszor megfordul cigányok, arabok és hajléktalanok között. Egyébként szinte biztos, hogy ő az egyetlen argentin, aki Kelet-Közép-Európában hajléktalanokkal foglalkozik. De idehaza biztosan.
„Azt már meséltem, hogy egy börtönben tanultam meg magyarul?” – kérdezi mosolyogva Sebastian, amikor a budai palacsintázóban leülünk beszélgetni. Azért éppen ott, mert alig pár percre van a munkahelyétől, a Máltai Szeretetszolgálat központjától, és ugye ott a metró, neki meg sietnie kell haza, a város másik végébe. „Eszter és Zéta már otthon van, és nem akarok elkésni” – teszi hozzá magyarázólag, miközben látszólag teljesen elfelejti a börtönt és a magyar leckéket. De persze nem felejti el. Sebastian Santos – különös akcentusa, állandóan vidám arckifejezése és rendezetlen fürtjei ellenére – nagyon is összeszedett és rendszerető ember. Bár az élete – Buenos Airestől Budapestig – olyan, mint egy csapongó regény.  Abban az évben, amikor mi éppen rendszert váltottunk, Argentínában tombolt a hiperinfláció nevű sorscsapás. A vállalkozások és maguk az argentinok is sorra mentek tönkre, aki csak tehette, máshol próbált szerencsét. Az akkor alig 22 éves Sebastian pedagógusnak készült, de gyorsan átlátta, hogy odahaza egy ideig biztosan nem él meg a szakmájából. Márpedig egy 22 évesnek minden azonnal kell, úgyhogy a két legjobb barátjával átjöttek Európába. Az egyik srác Rómában, a másik Párizsban telepedett le. Ő Barcelonát szemelte ki, egyrészt, mert Spanyolországban nem voltak nyelvi nehézségei, másrészt, mert akkori barátnőjének az édesapja ott élt. 

Egy egzotikus Húngaro

Sebastian szülei felemásan viszonyultak a fiú kalandjához. Édesanyja – mint mindig mindenben, ezúttal is – támogatta. Apja viszont, aki Spanyolországban született, és szívből gyűlölte a spanyolokat, akik a kis galíciai faluban állandóan lebecsülték őt, a félárva gyereket, hevesen ellenezte a dolgot. Mindez nem zavarta a fiatalembert, aki még egy kamu esküvőre is hajlandó lett volna a barátnőjével, csak hogy megszerezze a spanyol állampolgárságot. Végül aztán minden másképp lett: az esküvő elmaradt, de Sebastian – két évre rá – mégis megszerezte a hőn áhított papírokat. Addig illegálisan dolgozott. Mindent elvállalt, ahogy az illegális bevándorlók szokták: sofőrködöt, volt kőműves és rakodó. Közben sikerült honosíttatnia a diplomáját, és elkezdhetett tanítani. Aztán továbbtanult. A sors úgy akarta, hogy antropológiát hallgasson a barcelonai egyetemen. És ugyanez a sors akarta azt is, hogy ott találkozzon egy magyar lánnyal, Eszterrel. Eszter eredetileg közgazdásznak tanult Budapesten, de az egyetem befejezése után bejelentette, hogy őt inkább az antropológia érdekli. És mivel a két tannyelvű gimnáziumban jól megtanult spanyolul, nem volt kérdéses, hogy álmai városába, Barcelonába megy. „Ez lázadás volt, a szülők tudták ezt, de úgy gondolták, hogy majd elmúlik – meséli Sebas­tian. – Két hónapot adtak neki, amiből végül négy év lett.” A szőke magyar lánynak minden csodálatosan egzotikus volt Spanyolországban, de valószínűleg a legegzotikusabb a sötét bőrű, titokzatos fiú, akibe rögtön beleszeretett. „Hát színesnek elég színes voltam, minden szempontból” – mondja nevetve Sebastian. Amíg a többi egyetemista gyerek egész nap a könyvtárban lógott, ő dolgozott. Egy csomó gyanús figurát ismert a városban, elég mozgalmas életet élt. Tanított például egy börtönben, ahol elmesélte, hogy összejött egy magyar lánnyal, csak azt sajnálja, hogy nem tud egy szót sem magyarul. Majd én tanítok neked magyart – mondta egy „kolléga”, egy igazi nehézfiú, aki gyilkosságért, rablásért és még ki tudja, miért töltötte jól megérdemelt szabadságvesztését. A fiú büszkén jegyzetelt, aztán a bérelt kis lakásban előadta magyar tudományát a magyar lánynak. De hát ez nem magyar! – mondta Eszter. – Ez valami halandzsa. Sebastian másnap dühöngve vonta kérdőre a botcsinálta nyelvtanárt, aki váltig állította, hogy vele a nagyikája mindig így beszélt otthon. Később kiderült, mi is történt. Spanyolországban van egy cigány csoport, akiket Los Hungarosnak, vagyis magyaroknak hívnak. „Ez a gyerek talán lovárit beszélt, de ő azt hitte, hogy magyar. Spanyolországban és néhány latin-amerikai országban a magyar és a cigány ugyanaz. Van is egy klassz cigány énekes csaj, La Húngara, majd nézd meg egyszer, fent van a YouTube-on!” Amikor Eszter végzett az egyetemmel, összepakolt, és feltette a nagy kérdést Sebastiannak: jössz? „Az antropológusok szeretik a kihívást és a kalandot. Az egyetem végén ezért mennek olyan helyekre, mint Afrika vagy Indonézia. Én a nagyobb kalandot választottam, és jöttem Eszterrel Magyarországra.”  

A zokogó marxista és a karácsonyfa

2004-ben érkeztek Budapestre. Sebastian akkor már megfordult néhányszor Magyarországon – rendesen be lett mutatva a meglepett szülőknek –, de ez most más volt. Új élet, új nyelv, új szokások, új család. Tanítani kezdett. Egy alapítványi iskolában vállalt tanácsadói munkát, ahol nagy becsben tartották a „spanyol” fiút. „Minden, ami jött nyugatról, jó volt. Nem kellett bizonyítanom, hogy jó tanár vagyok, elég volt, hogy Spanyolországból jöttem. Integrált tanítás, új módszerek. Amit mondtam, megcsinálták.” Aztán egy év után váltott, átment a főváros egyik legnépszerűbb alapítványi iskolájába, a Lauderba, ahol hét évet töltött. Imádott tanítani, és a tanítványai is szerették a „furcsa akcentussal beszélő latin pasast”. Hogy tanult meg magyarul? – kérdezem. „Én nem tanultam meg, még most is csak tanulok – válaszolja. – Volt egy megállapodás Eszterrel. Hétvégén csak magyarul beszélünk. Én nagyon élveztem, ő kevésbé. Az első időkben mentünk valahova autóval, ő mondta, forduljak balra, én meg mentem jobbra. Nagyon ideges volt, de én akartam tudni magyarul. Mondjuk kétszer annyi idő alatt értünk mindenhová, de ma már biztosan tudom, melyik a balra.” Az első karácsony Eszter családjánál is emlékezetes. Az ateista fiú sírni kezdett, amikor a csillogó karácsonyfa alatt felfedezte, hogy neki is hozott ajándékot a Jézuska. „Na, mi van, te marxista, elsírod magad egy karácsonyi énektől?” – húzta Eszter. Igazság szerint nem az ének, a kötelező zakó vagy az ajándék miatt zokogott, hanem mert hosszú évek óta először érezte egy családban otthon magát. Amikor eljött a Lauderból, már családfenntartó volt: időközben megszületett a fiuk, Zéta, szóval több pénzre volt szüksége. Az iskola nem akart vagy nem tudott többet fizetni, így új állás után kellett néznie. „A feleségem a menedzserem, ő talált egy hirdetést, hogy a Vöröskereszt szociális munkást keres.” Később kiderült, hogy a szociális munka még a tanárságnál is rosszabbul fizet, de Sebastian – mint már írtuk – kellően kalandvágyó volt, úgyhogy belevágott az utcai munkába.  

Hajléktalanok, menekültek és egy szelet csoki Zétának

„Kőbányán, hajléktalanokkal kezdtem. Kemény meló volt és főleg koszos. Nem beszéltem jól magyarul, a bácsik és a nénik az utcán furcsán néztek rám. Én voltam a furi figura, aki foglalkozik velük, de jó volt a csapat, hamar belejöttem.” Sebastian­nak nem volt új az utcai munka. Még Barcelonában, antropológushallgatóként dolgozott egy projektben. Egy építővállalat megbízásából cigányokat kellett meggyőznie arról, hogy hagyják el az otthonaikat. „Nagyon utáltam, mert tudtam, hogy az egész a profitról szól, nem az emberekről. Egyszerűen kellett a hely az új házaknak. Abba is hagytam hamar” – mondja. A pesti munkát viszont ­egyáltalán nem hagyta abba. Szép lassan része lett a kőbányai hajléktalanok mindennapjainak. Akik egy idő után rájöttek, hogy ügyes-bajos dolgaikkal érdemes a vidám argentinhoz fordulni, mert ő elég lelkes, hogy elintézzen ezt-azt. „Egyszer egy romániai magyar férfinak szereztem valami pályázati pénzt, hogy hazamehessen elintézni a papír­jait, aztán kivehessen egy albérletet. Semmire sem volt garancia, de ő visszajött, szerzett munkát és lakást is. De az ilyen sikersztori nagyon ritka. Az utcáról nemigen kerülnek lakásba a hajléktalanok.” 2015-ben, a menekültválság kellős közepébe csöppent vissza egy nyaralásból. „Rémülten láttam, hogy mindenfelé emberek hevernek az utcán, az aluljáróban. Kérdeztem a főnökömet, mi ilyenkor a protokoll? Azt mondta, erre nincs protokoll. Nem a mi dolgunk. De azért csináltuk, amit tudtunk. Hordtuk a kaját, a pokrócokat, a vizet. A központból hivatalosan semmiféle segítséget nem kaptunk. Tudod, mi volt a legnehezebb? A hajléktalanokkal kapcsolatban megvolt a napi rutinunk: ez a bácsi itt szokott feküdni, abban a parkban ott bújnak össze. Egyik nap volt a fürdés, a másik nap vittünk ruhát. De ezek az emberek állandóan mozgásban voltak, nem volt egy fix pont az életükben. De a legfurcsább mégis az volt, hogy a saját hajléktalanjaink elkezdtek menekültellenes dumákat lökni. Nekem panaszkodtak, mondván, hogy nekünk, magyaroknak miért kell eltűrnünk, hogy mindenféle idegen idejöjjön? Mondtam nekik, hogy hé, én sem vagyok magyar, velem is bajotok van? Mire ők: „Á, te más vagy!” Zétával minden­nap a Keleti aluljárón át mentek az iskolába. Előfordult, hogy a sovány, kreol bőrű kisfiúnak kedves segélymunkások csokit, szendvicset, üdítőt adtak. „Apa, ezt most miért?” – kérdezte Zéta. „Ne törődj vele, ha adják, köszönd meg” – mondta ilyenkor Sebastian. Aztán két évig dolgozott a Budapesti Módszertani Szociális Központban. Ez az „állami” intézmény foglalkozott egy darabig a már befogadott menekültek beilleszkedésével. „Nagyon jó munka volt. Végre hasznát vettem a nyelvtudásomnak, volt pénz, koncepció, minden. Aztán megjelent néhány cikk, hogy van itt egy szervezet, amelyik pénzzel tömi a migránsokat, és néhány héttel később már nem volt pénz az újabb projektre.” Megint állást kellett keresnie. A „menedzsere” így akadt rá a máltaiakra, akik egy új projekthez kerestek munkatársat. Imádja a munkáját, pedig még mindig nem keres annyit, mint annak idején nyelvtanárként. A rendőrök néha őt is menekültnek nézik. Néha hajléktalannak. Máskor meg cigánynak. Mikor hol dolgozik. „Nem szeretem a rendőröket. Diktatúrában nőttem föl, volt okom félni tőlük. Eszter már megszokta, hogy ha valahol igazoltatás van, engem kapnak ki először. Ilyenkor mindig mondom, menjetek csak nyugodtan, mindjárt jövök én is.” Magát argentinnak, Magyarországot az otthonának tartja. Ha a fiát, Zétát kérdezik, ő azt mondja: félig spanyol, félig magyar. Mind a kettőre büszke. Néha felmerül, hogy máshol éljenek, de Eszter maradni akar. Neki meg már ez az otthona. Szóval maradnak.
Szerző