Már az emberi pszichére is hatással van a klímaváltozás

Az éghajlat drámai változása, a lehangoló kilátások megviselik az embert, s ezt már olyan pszichológiai fogalmak is jelzik, mint a klímagyász és az ökodepresszió. Nem segítik ezek kezelését a gazdaságinövekedés-fétisben tobzódó politikák vagy az olyan vélemények, amelyek szerint a klímakrízis nem több liberális – és persze bevándorláspárti – hóbortnál. Ökoszorongástól a klímabűnözésig, beszélgetés Molnos Zselyke biológus-ökopszichológussal.

A klímakrízis miatt érzett szorongás észszerű, és vélhetően az abnormális, ha valaki nem aggódik emiatt. Ön szerint is egészséges reakció a klímaszorongás?

Igen, hiszen valós a vészhelyzet, a félelem tényeken alapul. De ha a szorongás tehetetlenségbe torkollik, mert érzékenyek vagyunk a kérdésre, rengeteg információt gyűjtünk, de a cselekvés szintjén elakadunk, az megterhelő. A környezetvédelemben alapvető, hogy tudunk-e megoldást, cselekvési lehetőséget kínálni, mert ha nem, akkor elakadunk egy szűrőn, ellenálláson.

Mit tegyünk tehát?

A szorongásnak az az értelme, hogy változásra késztet. Tünet, mint a láz vagy a testi fájdalom, oda kell figyelni rá. De ha tüneti, fájdalomcsillapító kezeléssel megszüntetjük, akkor éppen az aktivizáló funkcióját veszíti el. Fordítsuk át aktivitásba, cselekvésbe, aminek értelme is van.

Hollandiában ökodepressziós csoportok alakultak, Mary-Jane Rust ökopszichológus egyre több páciensről számol be. Mi a helyzet nálunk?

Közvetlenül a klímaszorongás miatt még nem fordultak hozzám, de olyan már többször előfordult, beszélgetés közben derült ki, hogy valakit nagyon foglalkoztat ez a kérdés, és nem tudja, mihez kezdjen vele. A biológiai érettségi felkészítőkön azt látom, a fiatalok félnek megismerkedni a tényekkel. A minap egy tanítványommal a Home című filmről beszélgettünk, ami megrázóan gyönyörű alkotás, az ember térfoglalásáról szól, amint átalakítja maga körül a világot. Egy idő után azt érezzük, vége mindennek. De pozitív üzenettel zárul a film, és ez a tanítványom szorongását is oldotta. Amíg menthetetlennek, elveszettnek tűnik minden, addig elfordulunk, mert az a benyomásunk, fölösleges a szembenézés, mert nincs megoldás.

Szolasztalgia – ez az új fogalom írja le az identitásunk részét képező éghajlat változása miatt érzett stresszt, tehetetlenséget. De mi történik, ha cselekszem, oldom a szorongást, de tudom, hogy ha nem cselekszik még néhány milliárd ember, akkor végünk?

Ha az ember elkezd cselekedni, akkor elmúlik a szorongásérzés. A cselekvés energizál, különösen akkor, ha társakat is találunk hozzá. Ilyenkor legalább a mikrokörnyezetünkben az a benyomásunk, hogy végre történik valami. Persze továbbra is ott van annak a tudata, hogy a bálnákat gyilkolják, a szén-dioxid-kibocsátás nő, egyéni szinten mégis jobb lesz a közérzetünk.

Ha cselekszünk, kevesebb húst eszünk, kerékpárral járunk, hulladékmentesen élünk, akkor elkerülhetjük a 2030-ra prognosztizált poklot? Visszafordíthatjuk a kedvezőtlen folyamatokat?

Megállítani lehet őket, és az is nagy eredmény lenne. Sok mindent elveszítettünk, sok minden átalakult már. Joanna Macy ökofilozófus szerint egyébként három csomagból érdemes választani, ha tenni akarunk a világunkért. Az egyik az aktivizmus, a természetrombolás elleni kiállás, ami összefügg azzal, hogy ugyanazokra a mozgatórugókra vezethető vissza, ahogy a természettel és egymással bánunk. A másik lehetséges tevékenység egy olyan világ felépítése, amiben élni szeretnénk. Nem elég tehát tiltakoznunk, tennünk is kell. A harmadik a saját tudatossági szintünk fejlesztése. Legyenek információink, alakítsuk át a szemléletmódunkat. Mindháromból egyet-egyet érdemes választani, mindenkinek a saját vérmérséklete szerint. Nem létezik egyféle megoldás. Lényegesek a felülről jövő változások, de egyéni életmódváltás is szükséges. És fordítva: az életmódváltás mellett az államok döntései sem elodázhatók.

Miközben komoly politikusok kacsának tartják a klímaváltozást, vagy éppen ellenzéki politikai terméknek.

Nem figyelem ezeket az elméleteket.

Pedig, ha többet nem, legalább egy Trump-tréfát érdemes befogadni: az amerikai elnök januárban azt tweetelte: mi történt a globális felmelegedéssel, hiszen minden hidegrekord megdől.

Tegyük föl a kérdést: segít engem a cselekvésben, amit nézek, hallgatok, vagy éppen gátol? Ha emészti az energiámat, hogy felhúzom magam a híreken, akkor ez gátol engem. Felelősségem van abban, mivel veszem körül magam. Ne költözzünk rózsaszín buborékba, de gondolkodjunk el, hogy serkent, inspirál bennünket egy tartalom vagy csupán felidegesít.

De – és ezzel leleplezem a saját szorongásfaktoromat – az USA elnöke szerint nincs itt semmi látnivaló. Szerintem ez durva.

Ennél nincs lejjebb. Némi ellentételezés lehet, hogy nem csak Trump elnököt köszönhetjük Amerikának, hanem az ökopszichológiát is. Talán ez is szükségszerű. Talán el kell menni a falig, és akkor megjelenhet egy új fuvallat.

Nagyon úgy tűnik – hogy növeljem a termékeny szorongást –, tényleg elmegyünk a falig. A gazdaságinövekedés-fétisünk múlhatatlan. Miközben idén már augusztus 1-jén elkezdtük hitelbe használni a Földet. Föloldható az ellentmondás?

A végtelen növekedés, ami egy véges bolygón nonszensz, a neoklasszikus közgazdaságtan paradigmája. A paradigmákat azonban át lehet írni. Mivel a korszellemet működtető elvek láthatatlanok, először tudatosítanunk kell, milyen rendszer részei vagyunk, milyen motívumok szerint cselekszünk. Alfred Korzibsky lengyel-amerikai filozófus hasonlata szerint a térkép nem azonos a területtel. A paradigma nem a valóság, hanem eszköz az értelmezéséhez. Az ökopszichológia onnan indul, hogy egymásba ágyazott rendszerekből épül föl a világ: az univerzum, a bolygó bioszférája, ökológiai rendszerei, az egyedek, a molekulák és a szubatomi részecskék tartoznak össze. A természet egy nagy rendszer, amelybe a társadalmak illeszkednek, bennük a gazdaság rendszerével. Az ökológiai közgazdaságtan nézete ez, amihez képest a növekedést propagáló mainstream tanok csak erőforrásként tekintenek a természetre. Ezt át kell írni.

Mit gondol a megszégyenítő cselekvésről: egy mozgalom szerint a szén-dioxid-szörny repülőkkel utazói klímabűnözők.

A félelem- és bűntudatkeltés nem vezet jóra, csak ellenségeskedés és agresszió lehet belőle.

Személyesen hogyan éli meg a klímakrízist? Van egy egészséges klímaszorongása?

Behoznék egy másik fogalmat, az ökológiai fájdalmat. A klímaszorongás a saját életünk, a gyerekeink élete, a többi ember élete miatti aggodalom. Az ökológiai fájdalom onnan közelít, hogy a fajok kihalása, az erdőtüzek pusztítása hatalmas értékvesztést okoz. Nem azért rossz, mert veszélyeztet engem, hanem mert önmagában fájó. Gyerekkoromtól van egy erős érzékenységem a természetpusztítással kapcsolatban, és meg kellett tanulnom gondolkodni, írni, beszélni róla, hogy tehessek ellene. Ha nevet adunk az érzéseknek, megosztjuk őket, és találunk ehhez társakat, akkor el lehet indulni a cselekvés felé. Ezen az úton járok.

Mi az ökopszichológia alapvetése?

Az a központi gondolata, hogy én is a természet vagyok, a testem, a pszichém olyan ritmusok szerint működik, mint a környezetem, az anyag- és az energiaáramlásban is benne vagyok, és amikor lélegzem, beszívok más élőlényeket. Részemmé válnak a molekulák. A természetvédelem nemcsak a növények és az állatok védelmét jelenti, hanem azt is, ahogy magammal és másokkal bánok. Ahogy a természetet sem bántom, úgy az életmódváltásom sem lehet önsanyargatás.

Csoportjaikkal erdőbe járnak megfigyelni az ottani életet. Kik érdeklődnek a programjaik iránt?

Olyanok jönnek hozzánk, akik tartanak valahol az ökotudatosságban, de nem elégítik ki őket a gyakorlati lépések. A globális krízishelyzet nemcsak technikai megoldásokat igényel, hanem paradigmaváltást. A cselekvés gyakorlatias megközelítése – hogyan vásároljunk, mit együnk, hogyan ne termeljünk hulladékot – és a történések hátterének megértése mellett a harmadik, legelvontabb szint az észlelés- és gondolkodásmódunk működése. A szemüvegünk, ami az információkat szűri. Részvételi sétákat tartunk természeti közegekben, erdőkben. Biológus és pszichológus által tartott csoportos foglalkozások ezek, amely a terület élőlényeivel, hálózataival, mintázataival, folyamataival jelentenek élményszintű, ismeretalapú találkozást. A sétáknak emellett rekreációs hatása van, csökken a stressz-szint, feltöltődünk, megnyugvást találunk.

Mivel a Nap életciklusa miatt egymilliárd év múlva nagyon melegünk, ötmilliárd év múlva végünk lesz, nem kérdezem, hogy elpusztul-e a Föld, hiszen igen. De nekünk vajon mennyi időnk van?

Nem tudom. Lesznek élhetetlen területek, ez ma bizonyosnak tűnik.

Optimista?

Van, amikor igen, van, amikor nem.

Lehetséges, hogy az ökoszisztémában zajló változás a Föld öngyógyítása? Jelzés, hogy ilyen növekedési vágyakkal nem tud eltartani nyolcmilliárd embert.

Az öngyógyító mechanizmusok folyamatosak, ahogy az egyensúlyra törekvés is. Paraziták, agresszió, háborúk, élelmiszerhiány: ezek mind lehetőségek, de talán megmaradnak annak, és visszaáll a dinamikus egyensúly.