Már az emberi pszichére is hatással van a klímaváltozás

Publikálás dátuma
2019.09.14. 12:26

Fotó: TOBIAS SCHWARZ / AFP
Az éghajlat drámai változása, a lehangoló kilátások megviselik az embert, s ezt már olyan pszichológiai fogalmak is jelzik, mint a klímagyász és az ökodepresszió. Nem segítik ezek kezelését a gazdaságinövekedés-fétisben tobzódó politikák vagy az olyan vélemények, amelyek szerint a klímakrízis nem több liberális – és persze bevándorláspárti – hóbortnál. Ökoszorongástól a klímabűnözésig, beszélgetés Molnos Zselyke biológus-ökopszichológussal.
A klímakrízis miatt érzett szorongás észszerű, és vélhetően az abnormális, ha valaki nem aggódik emiatt. Ön szerint is egészséges reakció a klímaszorongás?  Igen, hiszen valós a vészhelyzet, a félelem tényeken alapul. De ha a szorongás tehetetlenségbe torkollik, mert érzékenyek vagyunk a kérdésre, rengeteg információt gyűjtünk, de a cselekvés szintjén elakadunk, az megterhelő. A környezetvédelemben alapvető, hogy tudunk-e megoldást, cselekvési lehetőséget kínálni, mert ha nem, akkor elakadunk egy szűrőn, ellenálláson. Mit tegyünk tehát? A szorongásnak az az értelme, hogy változásra késztet. Tünet, mint a láz vagy a testi fájdalom, oda kell figyelni rá. De ha tüneti, fájdalomcsillapító kezeléssel megszüntetjük, akkor éppen az aktivizáló funkcióját veszíti el. Fordítsuk át aktivitásba, cselekvésbe, aminek értelme is van.
Hollandiában ökodepressziós csoportok alakultak, Mary-Jane Rust ökopszichológus egyre több ­páciensről számol be. Mi a helyzet nálunk? Közvetlenül a klímaszorongás miatt még nem fordultak hozzám, de olyan már többször előfordult, beszélgetés közben derült ki, hogy valakit nagyon foglalkoztat ez a kérdés, és nem tudja, mihez kezdjen vele. A biológiai érettségi felkészítőkön azt látom, a fiatalok félnek megismerkedni a tényekkel. A minap egy tanítványommal a Home című filmről beszélgettünk, ami megrázóan gyönyörű alkotás, az ember térfoglalásáról szól, amint átalakítja maga körül a világot. Egy idő után azt érezzük, vége mindennek. De pozitív üzenettel zárul a film, és ez a tanítványom szorongását is oldotta. Amíg menthetetlennek, elveszettnek tűnik minden, addig elfordulunk, mert az a benyomásunk, fölösleges a szembenézés, mert nincs megoldás. Szolasztalgia – ez az új fogalom írja le az identitásunk részét képező éghajlat változása miatt érzett ­stresszt, tehetetlenséget. De mi történik, ha cselekszem, oldom a szorongást, de tudom, hogy ha nem cselekszik még néhány milliárd ember, akkor végünk? Ha az ember elkezd cselekedni, akkor elmúlik a szorongásérzés. A cse­lekvés energizál, különösen akkor, ha társakat is találunk hozzá. Ilyenkor legalább a mikrokörnyezetünkben az a benyomásunk, hogy végre történik valami. Persze továbbra is ott van annak a tudata, hogy a bálnákat gyilkolják, a szén-dioxid-kibocsátás nő, egyéni szinten mégis jobb lesz a köz­érzetünk. Ha cselekszünk, kevesebb húst eszünk, kerékpárral járunk, hulladékmentesen élünk, akkor elkerülhetjük a 2030-ra prognosztizált poklot? Visszafordíthatjuk a kedvezőtlen folyamatokat? Megállítani lehet őket, és az is nagy eredmény lenne. Sok mindent elveszítettünk, sok minden átalakult már. Joanna Macy ökofilozófus szerint egyébként három csomagból érdemes választani, ha tenni akarunk a világunkért. Az egyik az aktivizmus, a természetrombolás elleni kiállás, ami összefügg azzal, hogy ugyanazokra a mozgatórugókra vezethető vissza, ahogy a természettel és egymással bánunk. A másik lehetséges tevékenység egy olyan világ felépítése, amiben élni szeretnénk. Nem elég tehát tiltakoznunk, tennünk is kell. A harmadik a saját tudatossági szintünk fejlesztése. Legyenek információink, alakítsuk át a szemléletmódunkat. Mindháromból egyet-egyet érdemes választani, mindenkinek a saját vérmérséklete szerint. Nem létezik egyféle megoldás. Lényegesek a felülről jövő változások, de egyéni életmódváltás is szükséges. És fordítva: az életmódváltás mellett az államok döntései sem elodázhatók. Miközben komoly politikusok kacsának tartják a klímaváltozást, vagy éppen ellenzéki politikai terméknek. Nem figyelem ezeket az elméleteket. Pedig, ha többet nem, legalább egy Trump-tréfát érdemes befogadni: az amerikai elnök januárban azt tweetelte: mi történt a globális felmelegedéssel, hiszen minden hidegrekord megdől. Tegyük föl a kérdést: segít engem a cselekvésben, amit nézek, hallgatok, vagy éppen gátol? Ha emészti az energiámat, hogy felhúzom magam a híreken, akkor ez gátol engem. Felelősségem van abban, mivel veszem körül magam. Ne költözzünk rózsaszín buborékba, de gondolkodjunk el, hogy serkent, inspirál bennünket egy tartalom vagy csupán felidegesít. De – és ezzel leleplezem a saját szorongásfaktoromat – az USA elnöke szerint nincs itt semmi látnivaló. Szerintem ez durva. Ennél nincs lejjebb. Némi ellentételezés lehet, hogy nem csak Trump elnököt köszönhetjük Amerikának, hanem az ökopszichológiát is. Talán ez is szükségszerű. Talán el kell menni a falig, és akkor megjelenhet egy új fuvallat. Nagyon úgy tűnik – hogy növeljem a termékeny szorongást –, tényleg elmegyünk a falig. A gazdaságinövekedés-fétisünk múlhatatlan. Miközben idén már augusztus 1-jén elkezdtük hitelbe használni a Földet. Föloldható az ellentmondás? A végtelen növekedés, ami egy véges bolygón nonszensz, a neoklasszikus közgazdaságtan paradigmája. A paradigmákat azonban át lehet írni. Mivel a korszellemet működtető elvek láthatatlanok, először tudatosítanunk kell, milyen rendszer részei vagyunk, milyen motívumok szerint cselekszünk. Alfred Korzibsky lengyel-amerikai filozófus hasonlata szerint a térkép nem azonos a területtel. A paradigma nem a valóság, hanem eszköz az értelmezéséhez. Az ökopszichológia onnan indul, hogy egymásba ágyazott rendszerekből épül föl a világ: az univerzum, a bolygó bioszférája, ökológiai rendszerei, az egyedek, a molekulák és a szubatomi részecskék tartoznak össze. A természet egy nagy rendszer, amelybe a társadalmak illeszkednek, bennük a gazdaság rendszerével. Az ökológiai közgazdaságtan nézete ez, amihez képest a növekedést propagáló mainstream tanok csak erőforrásként tekintenek a természetre. Ezt át kell írni.
Mit gondol a megszégyenítő cselekvésről: egy mozgalom szerint a szén-dioxid-szörny repülőkkel utazói klímabűnözők. A félelem- és bűntudatkeltés nem vezet jóra, csak ellenségeskedés és agresszió lehet belőle. Személyesen hogyan éli meg a klímakrízist? Van egy egészséges klímaszorongása? Behoznék egy másik fogalmat, az ökológiai fájdalmat. A klímaszorongás a saját életünk, a gyerekeink élete, a többi ember élete miatti aggodalom. Az ökológiai fájdalom onnan közelít, hogy a fajok kihalása, az erdőtüzek pusztítása hatalmas értékvesztést okoz. Nem azért ­rossz,­ mert veszélyeztet engem, hanem mert önmagában fájó. Gyerekkoromtól van egy erős érzékenységem a természetpusztítással kapcsolatban, és meg kellett tanulnom gondolkodni, írni, beszélni róla, hogy tehessek ellene. Ha nevet adunk az érzéseknek, megosztjuk őket, és találunk ehhez társakat, akkor el lehet indulni a cselekvés felé. Ezen az úton járok. Mi az ökopszichológia alapvetése? Az a központi gondolata, hogy én is a természet vagyok, a testem, a pszichém olyan ritmusok szerint működik, mint a környezetem, az anyag- és az energiaáramlásban is benne vagyok, és amikor lélegzem, beszívok más élőlényeket. Részemmé válnak a molekulák. A természetvédelem nemcsak a növények és az állatok védelmét jelenti, hanem azt is, ahogy magammal és másokkal bánok. Ahogy a természetet sem bántom, úgy az életmódváltásom sem lehet önsanyargatás. Csoportjaikkal erdőbe járnak megfigyelni az ottani életet. Kik érdeklődnek a programjaik iránt? Olyanok jönnek hozzánk, akik tartanak valahol az ökotudatosságban, de nem elégítik ki őket a gyakorlati lépések. A globális krízishelyzet nemcsak technikai megoldásokat igényel, hanem paradigmaváltást. A cselekvés gyakorlatias megközelítése – hogyan vásároljunk, mit együnk, hogyan ne termeljünk hulladékot – és a történések hátterének megértése mellett a harmadik, legelvontabb szint az észlelés- és gondolkodásmódunk működése. A szemüvegünk, ami az információkat szűri. Részvételi sétákat tartunk természeti közegekben, erdőkben. Biológus és pszichológus által tartott csoportos foglalkozások ezek, amely a terület élőlényeivel, hálózataival, mintázataival, folyamataival jelentenek élményszintű, ismeretalapú találkozást. A sétáknak emellett re­kreációs hatása van, csökken a stressz-szint, feltöltődünk, megnyugvást találunk. Mivel a Nap életciklusa miatt egymilliárd év múlva nagyon melegünk, ötmilliárd év múlva végünk lesz, nem kérdezem, hogy elpusztul-e a Föld, hiszen igen. De nekünk vajon mennyi időnk van? Nem tudom. Lesznek élhetetlen területek, ez ma bizonyosnak tűnik. Optimista? Van, amikor igen, van, amikor nem. Lehetséges, hogy az ökoszisztémában zajló változás a Föld öngyógyítása? Jelzés, hogy ilyen növekedési vágyakkal nem tud eltartani nyolcmilliárd embert. Az öngyógyító mechanizmusok folyamatosak, ahogy az egyensúlyra törekvés is. Paraziták, agresszió, háborúk, élelmiszerhiány: ezek mind lehetőségek, de talán megmaradnak annak, és visszaáll a dinamikus egyensúly.
Szerző

Egy furcsa pasas Argentínából

Publikálás dátuma
2019.09.08. 18:55

Nézték már cigánynak, arabnak és hajléktalannak. Nem lőttek nagyon mellé, hiszen barna a bőre, és sokszor megfordul cigányok, arabok és hajléktalanok között. Egyébként szinte biztos, hogy ő az egyetlen argentin, aki Kelet-Közép-Európában hajléktalanokkal foglalkozik. De idehaza biztosan.
„Azt már meséltem, hogy egy börtönben tanultam meg magyarul?” – kérdezi mosolyogva Sebastian, amikor a budai palacsintázóban leülünk beszélgetni. Azért éppen ott, mert alig pár percre van a munkahelyétől, a Máltai Szeretetszolgálat központjától, és ugye ott a metró, neki meg sietnie kell haza, a város másik végébe. „Eszter és Zéta már otthon van, és nem akarok elkésni” – teszi hozzá magyarázólag, miközben látszólag teljesen elfelejti a börtönt és a magyar leckéket. De persze nem felejti el. Sebastian Santos – különös akcentusa, állandóan vidám arckifejezése és rendezetlen fürtjei ellenére – nagyon is összeszedett és rendszerető ember. Bár az élete – Buenos Airestől Budapestig – olyan, mint egy csapongó regény.  Abban az évben, amikor mi éppen rendszert váltottunk, Argentínában tombolt a hiperinfláció nevű sorscsapás. A vállalkozások és maguk az argentinok is sorra mentek tönkre, aki csak tehette, máshol próbált szerencsét. Az akkor alig 22 éves Sebastian pedagógusnak készült, de gyorsan átlátta, hogy odahaza egy ideig biztosan nem él meg a szakmájából. Márpedig egy 22 évesnek minden azonnal kell, úgyhogy a két legjobb barátjával átjöttek Európába. Az egyik srác Rómában, a másik Párizsban telepedett le. Ő Barcelonát szemelte ki, egyrészt, mert Spanyolországban nem voltak nyelvi nehézségei, másrészt, mert akkori barátnőjének az édesapja ott élt. 

Egy egzotikus Húngaro

Sebastian szülei felemásan viszonyultak a fiú kalandjához. Édesanyja – mint mindig mindenben, ezúttal is – támogatta. Apja viszont, aki Spanyolországban született, és szívből gyűlölte a spanyolokat, akik a kis galíciai faluban állandóan lebecsülték őt, a félárva gyereket, hevesen ellenezte a dolgot. Mindez nem zavarta a fiatalembert, aki még egy kamu esküvőre is hajlandó lett volna a barátnőjével, csak hogy megszerezze a spanyol állampolgárságot. Végül aztán minden másképp lett: az esküvő elmaradt, de Sebastian – két évre rá – mégis megszerezte a hőn áhított papírokat. Addig illegálisan dolgozott. Mindent elvállalt, ahogy az illegális bevándorlók szokták: sofőrködöt, volt kőműves és rakodó. Közben sikerült honosíttatnia a diplomáját, és elkezdhetett tanítani. Aztán továbbtanult. A sors úgy akarta, hogy antropológiát hallgasson a barcelonai egyetemen. És ugyanez a sors akarta azt is, hogy ott találkozzon egy magyar lánnyal, Eszterrel. Eszter eredetileg közgazdásznak tanult Budapesten, de az egyetem befejezése után bejelentette, hogy őt inkább az antropológia érdekli. És mivel a két tannyelvű gimnáziumban jól megtanult spanyolul, nem volt kérdéses, hogy álmai városába, Barcelonába megy. „Ez lázadás volt, a szülők tudták ezt, de úgy gondolták, hogy majd elmúlik – meséli Sebas­tian. – Két hónapot adtak neki, amiből végül négy év lett.” A szőke magyar lánynak minden csodálatosan egzotikus volt Spanyolországban, de valószínűleg a legegzotikusabb a sötét bőrű, titokzatos fiú, akibe rögtön beleszeretett. „Hát színesnek elég színes voltam, minden szempontból” – mondja nevetve Sebastian. Amíg a többi egyetemista gyerek egész nap a könyvtárban lógott, ő dolgozott. Egy csomó gyanús figurát ismert a városban, elég mozgalmas életet élt. Tanított például egy börtönben, ahol elmesélte, hogy összejött egy magyar lánnyal, csak azt sajnálja, hogy nem tud egy szót sem magyarul. Majd én tanítok neked magyart – mondta egy „kolléga”, egy igazi nehézfiú, aki gyilkosságért, rablásért és még ki tudja, miért töltötte jól megérdemelt szabadságvesztését. A fiú büszkén jegyzetelt, aztán a bérelt kis lakásban előadta magyar tudományát a magyar lánynak. De hát ez nem magyar! – mondta Eszter. – Ez valami halandzsa. Sebastian másnap dühöngve vonta kérdőre a botcsinálta nyelvtanárt, aki váltig állította, hogy vele a nagyikája mindig így beszélt otthon. Később kiderült, mi is történt. Spanyolországban van egy cigány csoport, akiket Los Hungarosnak, vagyis magyaroknak hívnak. „Ez a gyerek talán lovárit beszélt, de ő azt hitte, hogy magyar. Spanyolországban és néhány latin-amerikai országban a magyar és a cigány ugyanaz. Van is egy klassz cigány énekes csaj, La Húngara, majd nézd meg egyszer, fent van a YouTube-on!” Amikor Eszter végzett az egyetemmel, összepakolt, és feltette a nagy kérdést Sebastiannak: jössz? „Az antropológusok szeretik a kihívást és a kalandot. Az egyetem végén ezért mennek olyan helyekre, mint Afrika vagy Indonézia. Én a nagyobb kalandot választottam, és jöttem Eszterrel Magyarországra.”  

A zokogó marxista és a karácsonyfa

2004-ben érkeztek Budapestre. Sebastian akkor már megfordult néhányszor Magyarországon – rendesen be lett mutatva a meglepett szülőknek –, de ez most más volt. Új élet, új nyelv, új szokások, új család. Tanítani kezdett. Egy alapítványi iskolában vállalt tanácsadói munkát, ahol nagy becsben tartották a „spanyol” fiút. „Minden, ami jött nyugatról, jó volt. Nem kellett bizonyítanom, hogy jó tanár vagyok, elég volt, hogy Spanyolországból jöttem. Integrált tanítás, új módszerek. Amit mondtam, megcsinálták.” Aztán egy év után váltott, átment a főváros egyik legnépszerűbb alapítványi iskolájába, a Lauderba, ahol hét évet töltött. Imádott tanítani, és a tanítványai is szerették a „furcsa akcentussal beszélő latin pasast”. Hogy tanult meg magyarul? – kérdezem. „Én nem tanultam meg, még most is csak tanulok – válaszolja. – Volt egy megállapodás Eszterrel. Hétvégén csak magyarul beszélünk. Én nagyon élveztem, ő kevésbé. Az első időkben mentünk valahova autóval, ő mondta, forduljak balra, én meg mentem jobbra. Nagyon ideges volt, de én akartam tudni magyarul. Mondjuk kétszer annyi idő alatt értünk mindenhová, de ma már biztosan tudom, melyik a balra.” Az első karácsony Eszter családjánál is emlékezetes. Az ateista fiú sírni kezdett, amikor a csillogó karácsonyfa alatt felfedezte, hogy neki is hozott ajándékot a Jézuska. „Na, mi van, te marxista, elsírod magad egy karácsonyi énektől?” – húzta Eszter. Igazság szerint nem az ének, a kötelező zakó vagy az ajándék miatt zokogott, hanem mert hosszú évek óta először érezte egy családban otthon magát. Amikor eljött a Lauderból, már családfenntartó volt: időközben megszületett a fiuk, Zéta, szóval több pénzre volt szüksége. Az iskola nem akart vagy nem tudott többet fizetni, így új állás után kellett néznie. „A feleségem a menedzserem, ő talált egy hirdetést, hogy a Vöröskereszt szociális munkást keres.” Később kiderült, hogy a szociális munka még a tanárságnál is rosszabbul fizet, de Sebastian – mint már írtuk – kellően kalandvágyó volt, úgyhogy belevágott az utcai munkába.  

Hajléktalanok, menekültek és egy szelet csoki Zétának

„Kőbányán, hajléktalanokkal kezdtem. Kemény meló volt és főleg koszos. Nem beszéltem jól magyarul, a bácsik és a nénik az utcán furcsán néztek rám. Én voltam a furi figura, aki foglalkozik velük, de jó volt a csapat, hamar belejöttem.” Sebastian­nak nem volt új az utcai munka. Még Barcelonában, antropológushallgatóként dolgozott egy projektben. Egy építővállalat megbízásából cigányokat kellett meggyőznie arról, hogy hagyják el az otthonaikat. „Nagyon utáltam, mert tudtam, hogy az egész a profitról szól, nem az emberekről. Egyszerűen kellett a hely az új házaknak. Abba is hagytam hamar” – mondja. A pesti munkát viszont ­egyáltalán nem hagyta abba. Szép lassan része lett a kőbányai hajléktalanok mindennapjainak. Akik egy idő után rájöttek, hogy ügyes-bajos dolgaikkal érdemes a vidám argentinhoz fordulni, mert ő elég lelkes, hogy elintézzen ezt-azt. „Egyszer egy romániai magyar férfinak szereztem valami pályázati pénzt, hogy hazamehessen elintézni a papír­jait, aztán kivehessen egy albérletet. Semmire sem volt garancia, de ő visszajött, szerzett munkát és lakást is. De az ilyen sikersztori nagyon ritka. Az utcáról nemigen kerülnek lakásba a hajléktalanok.” 2015-ben, a menekültválság kellős közepébe csöppent vissza egy nyaralásból. „Rémülten láttam, hogy mindenfelé emberek hevernek az utcán, az aluljáróban. Kérdeztem a főnökömet, mi ilyenkor a protokoll? Azt mondta, erre nincs protokoll. Nem a mi dolgunk. De azért csináltuk, amit tudtunk. Hordtuk a kaját, a pokrócokat, a vizet. A központból hivatalosan semmiféle segítséget nem kaptunk. Tudod, mi volt a legnehezebb? A hajléktalanokkal kapcsolatban megvolt a napi rutinunk: ez a bácsi itt szokott feküdni, abban a parkban ott bújnak össze. Egyik nap volt a fürdés, a másik nap vittünk ruhát. De ezek az emberek állandóan mozgásban voltak, nem volt egy fix pont az életükben. De a legfurcsább mégis az volt, hogy a saját hajléktalanjaink elkezdtek menekültellenes dumákat lökni. Nekem panaszkodtak, mondván, hogy nekünk, magyaroknak miért kell eltűrnünk, hogy mindenféle idegen idejöjjön? Mondtam nekik, hogy hé, én sem vagyok magyar, velem is bajotok van? Mire ők: „Á, te más vagy!” Zétával minden­nap a Keleti aluljárón át mentek az iskolába. Előfordult, hogy a sovány, kreol bőrű kisfiúnak kedves segélymunkások csokit, szendvicset, üdítőt adtak. „Apa, ezt most miért?” – kérdezte Zéta. „Ne törődj vele, ha adják, köszönd meg” – mondta ilyenkor Sebastian. Aztán két évig dolgozott a Budapesti Módszertani Szociális Központban. Ez az „állami” intézmény foglalkozott egy darabig a már befogadott menekültek beilleszkedésével. „Nagyon jó munka volt. Végre hasznát vettem a nyelvtudásomnak, volt pénz, koncepció, minden. Aztán megjelent néhány cikk, hogy van itt egy szervezet, amelyik pénzzel tömi a migránsokat, és néhány héttel később már nem volt pénz az újabb projektre.” Megint állást kellett keresnie. A „menedzsere” így akadt rá a máltaiakra, akik egy új projekthez kerestek munkatársat. Imádja a munkáját, pedig még mindig nem keres annyit, mint annak idején nyelvtanárként. A rendőrök néha őt is menekültnek nézik. Néha hajléktalannak. Máskor meg cigánynak. Mikor hol dolgozik. „Nem szeretem a rendőröket. Diktatúrában nőttem föl, volt okom félni tőlük. Eszter már megszokta, hogy ha valahol igazoltatás van, engem kapnak ki először. Ilyenkor mindig mondom, menjetek csak nyugodtan, mindjárt jövök én is.” Magát argentinnak, Magyarországot az otthonának tartja. Ha a fiát, Zétát kérdezik, ő azt mondja: félig spanyol, félig magyar. Mind a kettőre büszke. Néha felmerül, hogy máshol éljenek, de Eszter maradni akar. Neki meg már ez az otthona. Szóval maradnak.
Szerző

A végzet termetes asszonya

Publikálás dátuma
2019.09.08. 18:00

Nem tett semmi olyat, amivel beleírta volna magát a történelembe, nem volt kultúraformáló személyiség, és az élet harcaiban sem kellett hősként helytállnia, mégis számtalan monográfia, életrajz, sőt regény született alakjáról, köztük két friss revideált biográfia. A 140 éve született Alma Mahler legfőbb erénye, hogy feleség volt: Gustav Mahleré és Walter Gropiusé, no meg szerető, többek között Oscar Kokoschkáé.
A nyár elején magyarul is megjelent Oliver Hilmes-könyv beszédes címével (A fekete özvegy) egy férfiszipolyozó, erőszakos és olykor tudatosan kegyetlen femme fatale alakját mutatja be: ijesztő, megrendítő, esetenként gyomorforgató történetek sorjáznak a kötet lapjain, ahol Alma Mahler a főszereplő, és a XX. század legnagyobb művészei csak statiszták. A történész Hilmes, a nő életének kutatói közül elsőként, túllépett az enyhén szólva is szubjektívre szerkesztett Alma Mahler-önéletrajzon, mely egészen idáig a további írások alapjául szolgált, és publikálatlan dokumentumok, eltüntetett levelek válaszfoszlányai és egyéb, férfiak által írt naplórészletek, visszaemlékezések alapján árnyalja az elnyomott, csodálatos múzsaképet. A brit Cate Haste egyelőre csak angolul olvasható monográfiája pedig egy olyan rendkívül művelt, tehetséges és erős asszony életéről ír, aki fiatalon még arról álmodozott, hogy ő lesz az első női operaszerző, ehhez képest Mahler mellett be kellett érnie a háztartással, a gyerekszüléssel és a férje istenítésével. A valóság nyilván valahol félúton lehet, de tény, hogy az Alma naplója alapján készített önéletírásból, a kendőzetlennek tűnő őszinteség ellenére is, kimaradtak részek, melyeket a nő maga cenzúrázott ki a valóságból.  

Klimt csókja

Képzeljenek el egy 17 éves, Bécs-szerte rajongott, gyönyörű lányt, aki egy nyitott és kultúrával telített légkörben nő fel: nevelőapja a bécsi szecesszió egyik alapítója, a festő Carl Moll volt, olvasmányokkal a Burgtheater igazgatója, Max Burckhard látta el, Alexander Zemlinsky zongorára és zeneszerzésre oktatta, a festészet rejtelmeibe pedig Gustav Klimt avatta be. Rajongott Wagnerért, kiválóan zongorázott, egyik kedvenc olvasmánya Nietzsche Imigyen szóla Zarathustrája volt, kívülről fújta a Faustot és maga varrta, extravagáns ruhákban járt. Alig húszéves korára az ujjai köré csavarhatott volna mindenkit, aki csak ránézett, ám ő mégis kivárt, „a férjemnek elsőrangúnak kell lennie” – hangoztatta. Bár az akkor már szifiliszes Klimt is kiéhezett kutyaként koslatott utána, csak egy csókot sikerült lopnia a lánytól, aki kozmetikázott naplójában álszemérmesen ugyan, de a későbbiekre nézve gyanús szókimondással mesél a csók gerjesztette érzésekről és arról, miért nem volt hajlandó többre Klimt­tel. „Megfigyeltem a kutyákat, amikor csinálják, és mindig felzaklattak a lökdöső mozdulatok. Mit csináljunk, a kutyák már csak ilyenek, az ő dolguk, de Louise most azt mondja, az emberek ugyanúgy csinálják. Klimt úgy hívja: körülugrálás, aztán durr bele. Teljesen fel vagyok dúlva, és forog a gyomrom. Nem, nincs az a férfi, akivel kibírnám. Vajon az emberek is olyan ostoba képet vágnak közben, mint a kutyák? Fúj.” Ehhez képest alig három évvel később már pironkodtató részletességgel ír Gustav Mahlerrel kezdett közös életük hálószobatitkairól, mely részletre Oliver Hilmes bukkant rá a kutatómunka során. „Átadta nekem a testét, én pedig hagytam, hogy kezei oda kalandozzanak, ahová akarnak. Léte keményen és büszkén meredt előttem. A kanapéhoz vezetett, gyengéden lefektetett, majd fölém hajolt. Aztán, ahogy belém hatolt, hirtelen minden erő kiszaladt belőle. Ernyedten feküdt rajtam, kis híján elsírta magát szégyenében” – írja Alma az első, házasság előtt, Mahlerrel lezajlott szexuális malőrről a naplója elkülönített lapjain. 

Előbújik a femme fatale

Nagyon gyorsan kiderült, hogy Mahler lényegesen jobb karmester, mint amilyen szerető – Alma a férfi halála után azt mesélte egy barátjának, hogy gyerekeiket szinte „szűzen” szülte. A férfi egyetlen percig sem árult zsákbamacskát arra vonatkozóan, hogyan képzeli a házasság intézményét. Levelében tette fel a kérdést az akkor még zeneszerzői babérokat dédelgető Almának, hogyan képzeli két zeneszerző házasságát. „Mint két rivális viszonyát? Hisz ez nevetséges.” Alma a felesége kell hogy legyen, nem a riválisa, partnere. „Mostantól fogva egyetlen hivatásod, hogy boldoggá tégy! A jövőben úgy kell alakítanod az életed, hogy minden részletében az én szükségleteimtől függjön. Cserébe nem kívánhatsz mást, csak a szerelmemet.” A fiatal lány bizonytalan volt, végül mégis beadta a derekát és 1902-ben házasságot kötött Mahlerrel. Háztartást vezetett, ügyeket intézett és igyekezett kihúzni férjét az adósságokból. Merthogy a zeneszerző csúnyán el volt adósodva. Pedig maga volt a céltudatosság, a pontosság és a fegyelem mintaképe: kora reggel elment az operába, 11.45-kor hazaugrott, a levesnek pontban 12-kor az asztalon kellett lennie. Ebéd közben nem kívánt beszélgetni, ebéd után visszahajtatott az operába, ahol késő éjszakáig tartózkodott. Miután hazaért, már mindenki aludt. Néha bekopogott Alma ajtaján, világos szándékkal… A nő egy darabig tűrt, betegeskedett, gyerekeket szült és temetett, majd megelégelte az elnyomott feleségszerepet, és előhívta magából a végzet kegyetlen asszonyát. Egy gyógy­kezelésen viszonyt kezdett Walter Gropiusszal, aki a hazatérés után azonnal szerelmes levelet írt a nőnek, melyben kérte, hagyja el Mahlert és legyen inkább az ő felesége. A levelet meggondolatlanul, vagy éppen szándékosan, Mahlernek címezte, aki összeomlott és mindenáron vissza akarta szerezni az ő kis Almschiját, aki vele maradt ugyan, de élvezte, hogy fordult a kocka, és már ő uralkodhat a férfi(ako)n.  

Halottaskocsi elől elszabadult ló

Miután megunta Gropiust, Kokoschkát bolondította magába. Tőle állapotos is lett, de nem akarta megtartani a gyenge idegzetű, csóró festő gyerekét. Kokoschka rábólintott ugyan, hogy a nő elvetesse a babát, de elment vele az abortuszra, és elkérte az első véres vattát az orvosoktól: „Ez az egyetlen gyermekem, és nem is lesz több!” drámai felkiáltással. Alma Mahler végzetes vonzereje senkit nem kímélt: utolsó férje, a nála 11 évvel fiatalabb író, Franz Werfel mellett egy orvos és egy kispap is fennakadt a hálóján. Pedig régi szépsége idővel megkopott, akik méltatták a húszas-harmincas években, egy szép, nagy szecessziós házhoz hasonlították. A II. világháborúban Werfel származása miatt menekülniük kellett – Amerikában telepedtek le, ahonnan Alma 1947-ben tért vissza először Ausztriába, melyről Cate Haste életrajzi könyve a következőképp ír: „A bécsi reptéren kiszáll a repülőből egy termetes, idős hölgy, üdvözlik az osztrák minisztérium és Bécs város képviselői. A kamerába mosolyog. Udvariasan, kedvesen, illedelmesen és közel 70 évesen is kacéran. New Yorkból jött, kicsit honvágya van, a reptérről a városházára indul, szeretne tájékoztatást kapni a javairól, a villájáról, a bíró viszont azt kérdezi tőle: hogy mehetett férjhez egy ilyen jó, előkelő keresztény családból származó hölgy két zsidóhoz? Feláll, kisétál a szobából, és bár mindig is híres volt zsidó férjei mellett is hangoztatott antiszemitizmusáról, soha többé nem tér vissza Ausztriába.” New Yorkban próbált tovább fürdeni a maga gerjesztette álrajongásban. Óriási strucctollas kalapokat hordott, melyekben úgy nézett ki, írja róla egy riválisa, mint „a halottaskocsi elől elszabadult ló. Csupa púder, smink, parfüm, folyton spicces, nem bír pezsgő nélkül élni. A fogadásokon zongorázik, úgy kikészítve, mintha a próbababák báljának tiszteletbeli elnöke lenne.” A 80. születésnapjára Kokoschka levélben felajánlotta, hogy küld neki egy életnagyságú Kokoschka-szobrot, hatalmas álló pénisszel, demonstrálva, hogy még mindig mekkora hatással van rá az asszony, de ekkor Almát már csakis önmaga érdekli. Utolsó rádióinterjújában elmesélte, mi van a lakása falán: ő Kokoschka képein és ő szerelmi himnuszokban Mahler kottáin.

Oliver Hilmes: A fekete özvegy – Alma Mahler Werfel élete

Hilmes munkája Alma Mahler életútja mellett a XX. század első felének euró­pai kultúrtörténetéről, illetve az antiszemitizmus rohamos térnyeréséről is gazdag leírást nyújt. Tárgyalja a náci hatalomátvételt követő száműzetés éveit, és a kor emigráns társadalmának működési mechanizmusaiba is bepillantást enged. Az európai kultúra legjelentősebb képviselőit alulnézetből is bemutatja, rávilágítva a tényre, hogy dédszüleink sem voltak szentebbek és/vagy képmutatóbbak, mint mi vagyunk.

Egy bábu halála

Kokoschka, miután hazatért a frontról, készített magának egy életnagyságú Alma-babát, akivel jobb híján, hosszú éveken át élt együtt. Egyik barátja beszámolója szerint „Kokoschka szobájában, a szófán, a kerek asztal mellett, fehéren csillogó, gesztenyebarna hajjal koronázott, kék köpönyeges bábu ült. Egy fétis, egy műnő, egy ideális szerető, ideális modell.” Vele evett, vele aludt, sőt akkor is magával hurcolta, ha elment otthonról. Miután megelégelte, elhatározta, hogy elpusztítja. „A bábu teljesen kiűzte belőlem a szenvedélyt, így hát nagy fogadást rendeztem pezsgővel és kamarazenével, amelyre a szobalányom utoljára felöltöztette a legszebb ruhába. Pirkadatkor – már nagyon részeg voltam, mint mindenki – levágtam a fejét a kertben, és széttörtem rajta egy üveg vörösbort. Másnap a rendőrök, akik véletlenül átsétáltak a kerten, egy meztelen, véres – úgy hitték – női testet pillantottak meg, és szerelmi gyilkosság gyanújával betörtek hozzám. Alapjában véve igazuk volt, mert azon az éjszakán tényleg meggyilkoltam Almát.”

Szerző