Már régóta gyanítom, hogy bizonyos nemzetek azért savanyúbbak, mert nincs tengerük. A víz elnyúló, titokzatos tükre mégiscsak a végtelen illúzióját kelti fel a szemlélőben. Akinek pedig kijárata van a végtelenre, az mégiscsak több szabadsággal rendelkezik (vagy legalábbis jó menekülési útvonallal, ha a szárazföldön végképp kitörne az őrület). Nagyvonalúbb tehát, és megbocsátóbb a világ szűkmarkúságával szemben. Nem érzi, hogy folyton üldöznék. És akkor mit mondjunk mi, akiknek csak magyar narancs és magyar tenger jutott? Az illúzió illúziója.
Van időm ezen töprengeni, mert első állomásunk hamisítatlan tengerparti városka: La Ciotat. Az erkélyünkről késő este jól hallani a víz morajlását, szuszogását, dohogását. Amúgy ő is éli a mindennapi életét. Kicsit olyan a part, mint André Gide regényében, A pénzhamisítókban a park, amelyről novellát szeretne írni az egyik diák. A szöveg cselekményét pusztán az adná, hogy kik, milyen társadalmi rétegek képviselői, mikor keresik fel a helyszínt, és mindezt huszonnégy óra alatt. A mi tengerünkön (olyan könnyű megszokni a birtokosság érzetét) a legelszántabban kezdenek reggel: a vízben derékig álló, tornagyakorlatokat végző idősebbek, akik korukat meghazudtolva lengenek, csavarodnak a hullámok felett. Az első órákban leginkább övék a part. Mindenki más még csak ilyenkor játszik el a felkelés gondolatával. És ők mutatják meg azt is, hogy milyen függőséget, elementáris vágyat testesít meg a tenger. Már két bácsit is láttam bottal betotyogni a vízbe, az egyiket két nő is támogatta, hogy elérje valahogy a kicsapó hullámok peremét. Késő este pedig egy nénit toltak le tolószékestül a partra, hogy onnan felkecmeregve valahogy beimbolyogjon a vízbe. Én már az ujjamat se dugtam volna be abba a hidegbe, ő pedig nyakig elmerült, majd boldogan tempózni kezdett az újonnan meglelt szabadságban. Mert a tenger ezt is tudja: elmossa a kinti gyengeségeinket, az öregedő, nyikorgó test kínjait, pár percre feloldoz alóla.
Utánuk jönnek ki a családosok (mi is). Ekkor népesül be igazán a part, ekkor épülnek a homokvárak. Nem is akármilyenek. Egynémely apuka szinte már kész tervrajzzal érkezik, és olyan komolysággal fognak neki, mintha legalábbis kórházat húznának fel vérző fejű afrikai gyerekeknek. Egy idő után a csemete fel is adja, mert itt nem lehetnek görbe vonalak, bizonytalan alapok, felesleges ornamentika, az apa meg folytatja tovább tenyérnyi lapáttal, kis vödörrel, visszasüllyedve sosemvolt gyerekkorába. De láttam már a Sagrada Familia korai változatát is a fövenyen. A mi homokvárunk (Dusi a tervező és a kivitelező, én csak drukkolok) igazából olyan, mintha egy óriás rúgott volna bele találomra a földbe: alaktalan, szabálytalan, rendhagyó. Igazából csak egy kupac valami, ám ilyen szempontból úttörő a homokarchitektúrában. Természetközeli, tájba simuló. Hobbit-lak. Igazából teljesen mindegy, hogy mi épül nappal a parton, mert amit meghagyna a dagály, azt a homokot elrendező gépek rombolják le este. Reggel csak a traktornyomokat látni, meg a lesimult, kihívóan egyenletes partot.
A délután a fiataloké. Aki bámészkodni akar, ilyenkor kell lejönnie. Napbarnított testek, influenszerek, csupa-csupa bénító tökéletesség. Egyébként most végre tanúja lehettem, hogyan is készül egy influenszer pillanatképe. A művésznő beleült a tízcentis vízbe, csábosan a fenekére, buján mosolygott, míg a megbízottja kattintgatott minden oldalról körüljárva az élő műalkotást. Aztán a művésznő kritikus szemmel átnézte a képeket. Mivel nem találhatták meg a tökéletes pillanatot, még háromszor megismételték a műveletet. Csábosság, mosoly, didergő bujaság, méltatlankodás, mert valami megint nem stimmelt. Jó fél óra után elkészülhetett a kép, mert abbahagyták. Gondolom, a fotón (A Szépség és a tenger lehetett a címe, vagy egyszerűen csak A Szépség) ott volt minden: a spontán fürdőzés, a tenger élvezete, a napfényes kikapcsolódás, a feszes idomokon megcsillanó napfény. A képből annyi igaz, hogy a művésznő arcáról fotón kívül egyből lehervadt a mosoly, az idomok lelohadtak, a tengerre meg rá se hederített, a telefonját nyomogatta hanyatt fekve (talán a bezuhanó lájkokat számolgatta), majd gyorsan le is lépett. A tenger közönyösen nézett utána.
Este a piknikezőké a terep. Ez bevett szokás lehet errefelé, jobbára ugyanis franciák ülnek ki a partra a leterített takarókra, lepedőkre, és úgy kezdenek el falatozni, mint mi az első külföldi nyaralásunkon a kilencvenes évek elején. Csak egy kicsit gusztábban. Otthonról hoznak mindenféle finomságokat, szépen tányérra rakják, bort töltenek, mintha csak a nappaliban történne mindez a mélykék tenger posztere előtt. Valamelyik este születésnapot is ünnepelhetett egy 8-9 fős társaság, a hölgy mellett díszes csokor hevert. Akik meg lusták főzni, a tizenegyig nyitva tartó pizzázókból hoznak le a partra elemózsiát. Kemencében sütik, lobogó fahasábok előtt, három-négy perc alatt kész is van. Kormos, ropogós, finom. Ha sótlan, elég mélyet szívni a párás levegőből.
Aztán végképp elcsöndesedik minden, a pálmafák sem sustorognak tovább. A tenger pedig a másik oldalára fordulva felkészül a következő napra.
