Papp Sándor Zsigmond: Várak, idomok, pillanatok

Publikálás dátuma
2019.09.16. 11:43

„Már régóta gyanítom, hogy bizonyos nemzetek azért savanyúbbak, mert nincs tengerük.”
Már régóta gyanítom, hogy bizonyos nemzetek azért savanyúbbak, mert nincs tengerük. A víz elnyúló, titokzatos tükre mégiscsak a végtelen illúzióját kelti fel a szemlélőben. Akinek pedig kijárata van a végtelenre, az mégiscsak több szabadsággal rendelkezik (vagy legalábbis jó menekülési útvonallal, ha a szárazföldön végképp kitörne az őrület). Nagyvonalúbb tehát, és megbocsátóbb a világ szűkmarkúságával szemben. Nem érzi, hogy folyton üldöznék. És akkor mit mondjunk mi, akiknek csak magyar narancs és magyar tenger jutott? Az illúzió illúziója. Van időm ezen töprengeni, mert első állomásunk hamisítatlan tengerparti városka: La Ciotat. Az erkélyünkről késő este jól hallani a víz morajlását, szuszogását, dohogását. Amúgy ő is éli a mindennapi életét. Kicsit olyan a part, mint André Gide regényében, A pénzhamisítókban a park, amelyről novellát szeretne írni az egyik diák. A szöveg cselekményét pusztán az adná, hogy kik, milyen társadalmi rétegek képviselői, mikor keresik fel a helyszínt, és mindezt huszonnégy óra alatt. A mi tengerünkön (olyan könnyű megszokni a birtokosság érzetét) a legelszántabban kezdenek reggel: a vízben derékig álló, tornagyakorlatokat végző idősebbek, akik korukat meghazudtolva lengenek, csavarodnak a hullámok felett. Az első órákban leginkább övék a part. Mindenki más még csak ilyenkor játszik el a felkelés gondolatával. És ők mutatják meg azt is, hogy milyen függőséget, elementáris vágyat testesít meg a tenger. Már két bácsit is láttam bottal betotyogni a vízbe, az egyiket két nő is támogatta, hogy elérje valahogy a kicsapó hullámok peremét. Késő este pedig egy nénit toltak le tolószékestül a partra, hogy onnan felkecmeregve valahogy beimbolyogjon a vízbe. Én már az ujjamat se dugtam volna be abba a hidegbe, ő pedig nyakig elmerült, majd boldogan tempózni kezdett az újonnan meglelt szabadságban. Mert a tenger ezt is tudja: elmossa a kinti gyengeségeinket, az öregedő, nyikorgó test kínjait, pár percre feloldoz alóla. Utánuk jönnek ki a családosok (mi is). Ekkor népesül be igazán a part, ekkor épülnek a homokvárak. Nem is akármilyenek. Egynémely apuka szinte már kész tervrajzzal érkezik, és olyan komolysággal fognak neki, mintha legalábbis kórházat húznának fel vérző fejű afrikai gyerekeknek. Egy idő után a csemete fel is adja, mert itt nem lehetnek görbe vonalak, bizonytalan alapok, felesleges ornamentika, az apa meg folytatja tovább tenyérnyi lapáttal, kis vödörrel, visszasüllyedve sosemvolt gyerekkorába. De láttam már a Sagrada Familia korai változatát is a fövenyen. A mi homokvárunk (Dusi a tervező és a kivitelező, én csak drukkolok) igazából olyan, mintha egy óriás rúgott volna bele találomra a földbe: alaktalan, szabálytalan, rendhagyó. Igazából csak egy kupac valami, ám ilyen szempontból úttörő a homokarchitektúrában. Természetközeli, tájba simuló. Hobbit-lak. Igazából teljesen mindegy, hogy mi épül nappal a parton, mert amit meghagyna a dagály, azt a homokot elrendező gépek rombolják le este. Reggel csak a traktornyomokat látni, meg a lesimult, kihívóan egyenletes partot. A délután a fiataloké. Aki bámészkodni akar, ilyenkor kell lejönnie. Napbarnított testek, influenszerek, csupa-csupa bénító tökéletesség. Egyébként most végre tanúja lehettem, hogyan is készül egy influenszer pillanatképe. A művésznő beleült a tízcentis vízbe, csábosan a fenekére, buján mosolygott, míg a megbízottja kattintgatott minden oldalról körüljárva az élő műalkotást. Aztán a művésznő kritikus szemmel átnézte a képeket. Mivel nem találhatták meg a tökéletes pillanatot, még háromszor megismételték a műveletet. Csábosság, mosoly, didergő bujaság, méltatlankodás, mert valami megint nem stimmelt. Jó fél óra után elkészülhetett a kép, mert abbahagyták. Gondolom, a fotón (A Szépség és a tenger lehetett a címe, vagy egyszerűen csak A Szépség) ott volt minden: a spontán fürdőzés, a tenger élvezete, a napfényes kikapcsolódás, a feszes idomokon megcsillanó napfény. A képből annyi igaz, hogy a művésznő arcáról fotón kívül egyből lehervadt a mosoly, az idomok lelohadtak, a tengerre meg rá se hederített, a telefonját nyomogatta hanyatt fekve (talán a bezuhanó lájkokat számolgatta), majd gyorsan le is lépett. A tenger közönyösen nézett utána. Este a piknikezőké a terep. Ez bevett szokás lehet errefelé, jobbára ugyanis franciák ülnek ki a partra a leterített takarókra, lepedőkre, és úgy kezdenek el falatozni, mint mi az első külföldi nyaralásunkon a kilencvenes évek elején. Csak egy kicsit gusztábban. Otthonról hoznak mindenféle finomságokat, szépen tányérra rakják, bort töltenek, mintha csak a nappaliban történne mindez a mélykék tenger posztere előtt. Valamelyik este születésnapot is ünnepelhetett egy 8-9 fős társaság, a hölgy mellett díszes csokor hevert. Akik meg lusták főzni, a tizenegyig nyitva tartó pizzázókból hoznak le a partra elemózsiát. Kemencében sütik, lobogó fahasábok előtt, három-négy perc alatt kész is van. Kormos, ropogós, finom. Ha sótlan, elég mélyet szívni a párás levegőből. Aztán végképp elcsöndesedik minden, a pálmafák sem sustorognak tovább. A tenger pedig a másik oldalára fordulva felkészül a következő napra.

Bárdosné Fetykó Judit: Lábtörés

Publikálás dátuma
2019.09.16. 09:15

„Nézd, idős korban sok minden megtörténik, ami korábban nem. Bízzunk benne, hogy helyrejössz – mondta az unokahúga. Idős korban. Milyen szép így kimondva, idős kor.”
Az ágyban fekvés kényszerű tétlenségében végtelen hosszúnak, céltalannak tűntek a napok. Visszatérően odajöttek hozzá, reggelente megmosdatták, ismétlődő mozdulataikat úgy élte meg, mintha padokat mosnának le, s most épp ő a pad. Kérdezgették, igazítottak az ágyán, felültették, elé tették a reggelit. Ha késlekedett megkezdeni az evést, valaki mindig akadt, aki rábeszélte a reggelizésre, az ebédre, de a vacsorára már sehogy sem tudták, mert attól félt, ha sokat eszik, gyakran kell ürítenie. A gyógytornász is naponta jött. Igyekezett követni az ajánlott gyakorlatokat, hátha mégis segít valamit, néha feljajdult a mozdulat kiváltotta fájdalomtól. Eleinte sokat várt a napi vizittől, aztán rá kellett jönnie, rég meglévő, szerteágazó panaszaival, korábban felvetett, esetleges, még ki nem vizsgált, nem diagnosztizált betegségeivel nem fognak foglalkozni. Itt lábra állítása a cél, a napi szokott gyógyszerek bevétele.
Bárhogy próbálta, sehogy sem bírta tisztán felidézni a pillanatot, mikor elvágódott a konyhában. Sem azt, hogy azon a késő esti órán miért is ment oda. Talán inni akart. De nem biztos, mert a szobában ott a pohár meg az ásványvíz az asztalon. Vagy valami más miatt ment ki, ami most már egyáltalán nem fontos. És igen, az a papucs, az volt a lábán, amit direkt azért vett, mert az volt ráírva: a talpa csúszásgátlós. Eddig az is volt. Vajon most mi történt, hogy a papucs ott maradt a linóleumon, ő meg abból kicsúszva bezuhant a sarkig nyitott konyhaajtó és a gáztűzhely közé? Még szerencse, hogy nyitva volt az ajtó, ha ráesnek a katedrálüveg darabjai… – nehezen hessegette el ezt a visszatérő gondolatot az ajtó üvegével kapcsolatban. Utólag sem érti, hogy miért látott ismétlődően kutyákat, egy nagyot, ami elől ment, és utána sok kiskutya követte. A szobában szólt a rádió, néha bemondta a pontos időt. Hallotta a ház hangjait, ahogy nyílik-csukódik a liftajtó, érzékelte a szomszéd kutyájának ugatását. Kis kutya, nagy kutya, vonultak szemei előtt a kutyák.
A szomszédja figyelt fel rá, hogy már második napja nem vette be a megrendelt ebédet. Még jó, hogy nem felejtette el a rokon telefonszámát. A vastag acélajtón át alig hallatszott a hangja, és ő is alig-alig értette, amit a szomszéd beszél. A zárban maradt a kulcs. Jaj az a kulcs! Hányszor volt már szó róla, hogy ne hagyja benne. Vagy cseréltessen zárbetét, amit akkor is ki lehet nyitni a saját kulcsával, ha belülről ott a másik! Lakatos kell, már meg is érkezett, de miért nem engedi az unokahúga, hogy hozzáfogjon. Mit beszél? Nem érti…, hogy az ajtót nem lehet kiszakítani, az erkély felől kevesebb rombolással lehet bejutni? Mit érdekli most őt a kevesebb rombolás! Roppant a roló, a tűzoltó már be is lépett a szobába, nyílt az ajtó.
Gondolt-e rá, hogy nem fog tudni egyedül maradni? – kérdezte valaki a műtét utáni napon, talán az orvos, talán egy nővér, de lehet, hogy a gyógytornász. Még kapta az infúziót, kezdett magához térni az átélt két nap rémületéből, a kiszáradásból. Felvillant benne féltve őrzött, megtartott önállósága, hogy eztán majd mindig vele lesz valaki a lakásában, és soha többé nem élheti a maga szokott életét. Vajon mikor mehet haza? Vagy ittmarad hetekig a hasonló korú és állapotú vénasszonyok közt? Ettől elborzadt. Hiszen egy hete még átutazta a várost, jött-ment, és szemernyit sem érezte vénasszonynak magát. De itt…, itt, ezen az ágyon, ebben az állapotban…
Nézd, idős korban sok minden megtörténik, ami korábban nem. Bízzunk benne, hogy helyrejössz – mondta az unokahúga. Idős korban. Milyen szép így kimondva, idős kor.
Ezek a többiek, a szomszéd, meg a szemben lévő ágyakon, ezek a vénasszonyok a pelenkában…, megtapogatta magát, és ismételten megállapította, hogy rajta is pelenka van. Ahányszor mozdult, a fájdalom, a tehetetlenség emlékeztette; nyolcvanöt év…, idős kor…, vénasszonyok…, kinek szép ez?

Felelősség és ígéretek az élhető világért

Publikálás dátuma
2019.09.15. 16:43

Fotó: Marabu
Csúcstalálkozókat rendeznek az ENSZ égisze alatt 2019. szeptember végén New Yorkban, ahol az ENSZ-tagállamok politikai vezetői újra megerősíthetik, hogy felelősséget éreznek a világ sorsa iránt, a nem fenntartható társadalmi, környezeti és gazdasági folyamatokon való felülkerekedésért és a négy évvel ezelőtt egyhangúlag elfogadott fenntartható fejlődési célok teljesítéséért is.
A mind szerteágazóbb gondok felismerésének és a közös megoldáskeresésnek azonban már hosszú előtörténete van. Csak remélhető, hogy végre eredményesebb lesz az együttműködés mind a jelen, mind a jövő nemzedékek érdekében.

 *
A múlt század közepétől rendkívül gyors változások kezdődtek a világban, amelyek alapjaiban változtatták meg a társadalmak életét és a környezettel való kölcsönhatásukat. A növekvő létszámú emberiség már addigra is a földkerekség szinte minden – az emberi élet alapvető feltételeit többé-kevésbé biztosító – térségét fokozatosan belakta, de az ekkor megindult népességrobbanás miatt a még több élelem, erőforrás biztosításához, az ipari, bányászati, építési, szállítási és más tevékenységekhez újabb és újabb területeket vettünk el gyorsuló tempóban a természettől. Az őshonos növény- és állatvilág élettere szűkült, sokszínűsége drámai módon csökkent. Sokféle matéria, mint a homok, az agyag, a fémes és nemfémes ásványok kitermelése, az édesvízkészletek fel- és elhasználása példátlan ütemű lett. Ezzel párhuzamosan nőtt a környezet terhelése a szennyező anyagok kibocsátásával, amelyek egy része felhalmozódott a légkörben, a víztestekben, a talajban, a bioszférában, illetve nagy távolságokra is eljut és károsan hat az emberi egészségre is.
A természeti környezet biztosítja életfeltételeinket, így a tiszta levegőt, az ivóvizet, a táplálékot, a lakóterületet, de állapotának romlása globális szinten ott tart, hogy veszélyes határokhoz közeledünk. E változások araszolva erősödő vagy szélsőséges jelenségek által kiváltott hatásaihoz a társadalmak és az ökológiai rendszerek sokasága egyre kevésbé tud alkalmazkodni. A szűkülő mennyiségű vagy már nehezebben elérhető természeti javak, mint a kőolaj, kritikus nyersanyagok, egyes tengeri halállományok „megszerzése” világszerte konfliktusokat vált ki. Az erőforrásokban, azok haszonvétele feletti rendelkezésben megmutatkozó különbségek számottevően hatnak az élet-színvonalbeli eltérések alakulására is mind nemzetközi szinten, mind egy-egy ország régiói, társadalmi csoportjai között. Hogy mennyire nem víziókról van szó, azt jól mutatja az északi sarkvidéki mélytengeri szénhidrogén-vagyonért megindult nagyhatalmi „versenyfutás”, a Dél-kínai tenger vagy a Földközi-tenger keleti térségében éleződő feszültség, a japán elektronikai ipar számára kulcsfontosságú ritkaföldfémekre vonatkozó kínai embargó vagy a Nílus mentén feléledt viszály.

A globális gondok felismerése

A társadalmakat és természeti környezetüket is veszélyeztető, nagy iramban kibontakozó folyamatok felismerése nem újkeletű. Már több mint félévszázaddal ezelőtt, 1962-ben Rachel Carson a „Néma tavasz” c. könyvében így fogalmazott: „Az ember által a saját környezete ellen elkövetett merényletek legriasztóbbika a föld, a vizek és a levegő elszennyezése.” 1968-ban a „Csak egyetlen Föld van” c. kötet szerzői, Barbara Ward és René Dubos írták: „a hirtelen és óriási mértékű gyorsulás az energia- és anyagfelhasználásban, a városiasodásban, a fogyasztási eszmények és a belőlük következő szennyeződés terén (…) veszedelmesen és talán helyrehozhatatlanul megváltoztathatja bolygónk természetes rendjét, amitől pedig az ember biológiai fennmaradása függ. (…) A történelem fordulópontjához érkeztünk.” 1972-ben a Római Klub adta közre „A növekedés határai” címmel Donella és Dennis Meadows, Jorgen Randers, William Behrens elemzését arról, hogy a nem megújuló természeti erőforrások korlátossága és a környezetszennyezés káros hatásai miatt egy határon túl nem lehetséges a gyarapodó világnépesség számára a gazdasági termelés növelése; e határ átlépése hanyatláshoz, összeomláshoz vezethet. A szerzők szerint a feltételezhető „tragikus következmények felfogása lényeges olyan új megközelítések kezdeményezéséhez, amelyek az emberi magatartás alapvető módosítását eredményezik.” De nem csak általában van szó a földi környezeti rendszer egyensúlyáról és arról, hogy az emberi beavatkozások hatásai elérhetnek egy határt, amin túl felborul az egyensúly. Johan Rockström kutatócsoportja 2009-ben néhány különösen kritikus folyamatra állapított meg planetáris határokat. Szerintük növekvő kockázatot jelent az édesvízkészletek túlhasználata, az óceánok savasodása, a környezet vegyianyag-szennyezése, miközben a földhasználat- és az éghajlatváltozás folyamata, a bioszféra foszforterhelése már kilépett a biztonságosnak tekintett értékzónából, a nagymérvű nitrogénműtrágya-használat és a drasztikusan pusztuló biológiai sokféleség következményei pedig már kifejezetten veszélyes szintet értek el.

A nem fenntartható folyamatok elismerése

A politikusok figyelemmel voltak a tudósok jelzéseire az 1970-es évektől kezdődően, és a hidegháborús szembenállást valamelyest megtörő enyhülésnek is köszönhetően hozzájárultak – a történelmi jelentőségűnek bizonyult – 1972. évi ENSZ-konferencia (Stockholm), majd az 1975. évi pán-európai biztonsági és együttműködési értekezlet (Helsinki) megtartásához, azok záródokumentumainak elfogadásához. Ezek megállapításai szerint a környezet védelme mindenütt kiemelkedő fontosságú a társadalmi és gazdasági fejlődéshez. A stockholmi nyilatkozat a határozottabb fellépés szükségességét így indokolta: „A történelemben egy olyan ponthoz érkeztünk, amikor szerte a világban jobban számításba kell vennünk cselekedeteink környezeti következményeit. A nemtörődömséggel vagy közömbösséggel súlyosan és visszafordíthatatlanul károsíthatjuk a földi környezetet, amelytől életünk és jóllétünk függ.” A környezeti ügyek nem kezelhetők különálló módon, mert messzemenően összekapcsolódnak társadalmi és gazdasági problémákkal, mégis hosszú éveknek kellett eltelniük az átfogó megközelítésig. Ezt jelenítette meg a Gro Harlem Brundtland norvég miniszterelnök asszony által vezetett bizottság „Közös jövőnk” című 1987. évi jelentése. Ez alapozta meg az 1992. évi riói ENSZ-csúcstalálkozót előkészítő tárgyalásokat, amelyek nyomán megszületett a fenntartható fejlődés világprogramját tartalmazó, „Feladatok a XXI. századra” című dokumentum. A nemzetközi közösség elismerte, hogy „az emberiség történetének döntő pillanatát éli, amikor szembe kell néznünk a nemzetek közti és nemzeteken belüli egyenlőtlenségek állandósulásával, a súlyosbodó szegénységgel, éhínséggel, rossz egészségügyi körülményekkel és analfabetizmussal, valamint a folyamatosan pusztuló ökoszisztémával, amelytől pedig jóllétünk függ (…). Egy nemzet sem képes ezt egyedül megoldani, de együtt igen – a fenntartható fejlődést célzó világméretű összefogással.”
A program a legmagasabb szintű politikai elkötelezettséget tükrözte, de csak temérdek kompromisszum árán születhetett meg. (Még az utolsó éjszakákon is folytatott egyeztetéseknek a magyar tárgyalódelegáció tagjaként e sorok írója is részese lehetett.) Sokan ragaszkodtak például ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés elérését össze kell kötni a gazdasági növekedéssel, ami ellen Lester Brown, Herman Daly és más neves szakértők is érvek sorát hozták fel, mégis az 1992-ben elfogadott program lett a „hivatalos” nemzetközi együttműködés alapja. Egy évtizeddel később, a 2002. évi Fenntartható Fejlődési Világtalálkozón mintha a történelem megismételte volna önmagát. Kofi Annan ENSZ-főtitkár sommásan így fogalmazott: „Szembe kell néznünk a kellemetlen igazsággal: a jelenlegi fejlődési modell csak keveseknek lett gyümölcsöző, miközben hibásnak bizonyult sokak számára. Egy olyan fejlődési irányról, amely tönkreteszi a környezetet és az emberiség többségét a nyomorban hagyja hátra, hamar bebizonyosodik, hogy zsákutcát jelent mindenki számára.” A találkozón elfogadott nyilatkozatban újra megígérték: „az emberiség válaszúthoz érkezett, összefogtunk és közös eltökéltséggel határozott erőfeszítést teszünk arra, hogy megfeleljünk a szegénység felszámolását és az emberi fejlődést eredményező tervre vonatkozó igénynek (…), keresve a közös utat egy olyan világ felé, amely tiszteletben tartja és megvalósítja a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos elképzelést.” 2012 februárjában a Római Klub jubileumi ülésén Dennis Meadows arról tartott előadást, hogy már „túl késő van a fenntartható fejlődés eléréséhez”, mert globális társadalmi-gazdasági rendszerünk jóval túllépett a földi környezet eltartóképességének határán. A politika színpadán kevésbé drámai volt a helyzetértékelés. A 2012. évi magas szintű konferencián a résztvevők „csak” azt állapították meg, hogy nem teljesültek a korábbi vállalások. Eszerint még mindig mélyszegénységben élt a világnépesség egyötöde, egyhetede krónikusan éhezett, sokfelé nagy maradt a munkanélküliség, tovább nőttek az éghajlatváltozást kiváltó kibocsátások, nem sikerült megállítani a biológiai sokféleség csökkenését. Mindezekre tekintettel: „Mi, állam- és kormányfők (…) megerősítjük, hogy konkrét intézkedéseket teszünk a fenntartható fejlődési vállalások végrehajtásának felgyorsítására.” Az előzmények tükrében ez az általános jellegű elköteleződés nem látszott elégségesnek, ezért döntés született, hogy alapjaiban kell újragondolni az együttműködést és minden területre kiterjedően konkrét célokat kell meghatározni. 

Új célok, új ígéretek

Az ENSZ-tagállamok vezetői 2015-ben valóban egy minden addiginál átfogóbb és konkrétabb programról állapodtak meg. Ennek történelmi jelentőségét tömören így jellemezték: „Mi lehetünk az első generáció, amelynek sikerül véget vetnie a szegénységnek, ahogy mi lehetünk az utolsók, akiknek esélyük van megmenteni a bolygót. A világ jobb hely lesz 2030-ban, ha céljainkat sikerül megvalósítanunk.” Megfogadták, hogy véget vetnek a szegénységnek és az éhezésnek mindenhol; mindenki számára lesz egészséges ivóvíz, megfelelő szintű szanitáció, biztonságos lakhatás és méltányos munka. Küzdeni fognak az országokon belüli és azok közötti egyenlőtlenségek ellen, megvédik az emberi jogokat, támogatják a jogállamiságot, jelentősen csökkentik a korrupciót. Elérik, hogy egyetemesen hozzáférhetők legyenek az alapvető egészségügyi szolgáltatások, és hogy minden fiatal elvégezze az ingyenesen biztosított, minőségi képzést adó alap- és középfokú iskolát. Gondoskodnak a természeti erőforrások tartós védelméről, sürgős lépéseket tesznek a klímaváltozás és hatásainak leküzdésére, a biológiai sokféleség csökkenésének megállítására, a fenntartható erdőgazdálkodásért. 2019. szeptember végén újból magas szintű találkozókat tartanak: a négy éve elfogadott – világunk jobbá tételét, mindenkinek méltányos életkörülményeket ígérő – fenntartható fejlődési program eddigi végrehajtásáról és ehhez is kapcsolódóan külön fórumokon a globális klímapolitikai, egészségügyi ellátási, fejlesztés-támogatási teendőkről. A résztvevők ismét kijelenthetik, hogy teljesíteni fogják a korábbi vállalásokat és ezt az eddiginél nagyobb elszántsággal, hatásosabb eszközökkel fogják megtenni. A kormányok elsődleges felelőssége mellett mindebben lényeges a szerepe a tudományos, a gazdasági és a civil szervezeteknek is. Mert a nemrég közzétett helyzetértékelés szerint ugyan néhány területen mutatkozik előrehaladás (pl. a gyermek- és csecsemőhalandósággal, a biztonságos ivóvízzel kapcsolatban), de nagyon sok célterületen a helyzet alig javult (pl. a mélyszegénység felszámolása terén), vagy éppenséggel romlott (éhezés, egyenlőtlenségek, környezetbe kerülő műanyag-hulladékok, biológiai sokféleség, éghajlatváltozás). A szeptemberi csúcstalálkozón majd elfogadásra ajánlott, de előre véglegesített szövegű nyilatkozat értelmében: a pár éve közösen elhatározott program teljesítése csak úgy lehetséges, ha végrehajtását felgyorsítják, az országok vezetői pedig vállalják, hogy a célok elérésére hatékonyabb nemzeti intézkedéseket is tesznek. Úgy legyen! 2016-tól kezdve az ENSZ-tagállamok nagy része beszámolt szándékairól, addigi lépéseiről, mégis döntő többségük eleddig nem fogadott el és nem kezdett végrehajtani konkrét cselekvési tervet a fenntartható fejlődési célok nemzeti szintű átvételére és 2030-ig történő teljesítésére. Mindez hazánkra is érvényes annak ellenére, hogy 2017-ben kormányhatározat jelent meg e feladatkörről, az ENSZ fórumán 2018-ban közreadott önkéntes jelentés szerint pedig: „országunk szilárdan és hosszú ideje elkötelezett abban, hogy hozzájáruljon minden szinten a 2030-as egyetemes keretprogram ambiciózus megvalósításához.”
* Sokan, sokféleképpen adtak magyarázatot arra, hogy az elmúlt évtizedekben jóváhagyott programokban, megállapodásokban – a fenntarthatatlan társadalmi, környezeti és gazdasági problémák megoldására – elhatározott célok miért nem, vagy csak nagyon részlegesen teljesültek. Abban nagy fokú az egyetértés, hogy a kialakult gondokért eltérő a fejlett és a fejlődő országok történelmi felelőssége, s egyúttal a cselekvési lehetősége és az ehhez szükséges eszközrendszere. De a növekvő kölcsönös függőség, a hatékony közös fellépés fontosságának kellő fokú megértése nélkül nem kerülhetünk közelebb a fenntartható fejlődéssel azonosított jövőkép eléréséhez sem 2030-ig, sem azt követően. Az újabb csúcstalálkozók megerősíthetik az együtt elfogadott célok teljesítéséhez elengedhetetlen nemzetközi együttműködést és talán felgyorsítják mindenütt a nemzeti szintű cselekvést is.
Szerző