Amerika! Amerika!

Publikálás dátuma
2019.09.16. 15:05

Azt hittem már, hogy visszaküldtek a bevándorlásiak! – ölelt meg Pici, egyetlen kiskamaszkori barátom, amikor 1996 őszén Ágival vagy másfél órás procedúra után végre kiléptünk a Los Angeles-i nemzetközi repülőtér érkezési csarnokába. Az akkor 8 éves fia, Brandon a magyart kedvesen törve köszöntött minket. Felkapaszkodtunk a legendás Mulholland Drive szerpentinjén, végül felértünk a hegyre, Piciék spanyol stílusban épült házához. A műtermét kaptuk szállásul. A polcokon képzőművészeti albumok, festőállvány, ecsetek, festékes tubisok. Megérkeztünk! Az időeltolódás miatt majd leragadt a szemünk, Ági fel is adta és elaludt, én emberfeletti erőfeszítéssel helyi idő szerint estig ébren maradtam. Másnap megkezdtük Amerika, na jó, Los Angeles fölfedezését. Kicsit szokatlan volt a novemberi plusz 25 fokos meleg, napsütés, de nem bántuk. Végre élőben találkozhattunk egy igazi amerikai palacsintával juhar sziruppal nyakon öntve. Nekem bejött. Nézzük meg a várost - javasolta Pici és felkapva videokamerámat Ágival kényelmesen befészkeltük magunkat a hatalmas Merci hátsó ülésére. Először a belvárosba, a downtown-ba autóztunk. A fotók, a filmek nem képesek visszaadni a felhőkarcolók valódi méreteit. Lélegzetelállító kő-, üveg-, betonóriások között haladtunk a nyílegyenes utakon. Egyszer csak puffanást hallottunk! Perceken belül felharsant a az amerikai filmekből ismerős sziréna és pillanatokon belül rendőrségi kordon zárta le a helyszínt. Mint kiderült, valaki leugrott a sokadik emeletről, esetleg „segítettek” neki, de visszapillantva a lezárt utcába, csak egy letakart testet láttunk. Videokamerámat akkor már magam mellé tettem, mert Piciék figyelmeztettek, a downtown-ban autóból sem egészséges felvételeket készíteni. Megálltunk egy rendkívül elhanyagolt, vizeletszagú park mellett, ahol egy emlékmű állt. Egy magas oszlopon valami madár. Lehetett turul is, vagy bármi más. Megtudtuk, hogy ez a magyar ’56 tiszteletére emelt emlékmű. Most már értettük, vendéglátóink miért nem akartak kiszállni az autóból. A parkban hálózsákokban, pokrócokba bugyolálva jó néhányan hevertek a fűben. Az orrfacsaró bűz pedig arra utalt, hogy biológiai szükségleteiket a bokrok alatt végezhetik a szerencsétlen homeless-ek. Aznapra elég is volt ennyi a városból. Másnap ellensúlyként ellátogattunk a Bellevue luxushotelbe, ahol egy darabka délszaki tájat varázsoltak a kertből. A kis tavacskában flamingók erősítették az illúziót. Megnéztük néhány filmcsillag házát is, de nem érdekeltek különösebben, ráadásul a palotákhoz tartozó parkokat magas fallal vették körül. Persze nem maradhatott el a Rodeo Drive, LA Váci utcája és maga Hollywood sem. A stúdiólátogatás nem hozott izgalomba, így csak a filmváros sétálóutcájában nézelődtünk. A fehér cápa helyett inkább San Franciscót néztük meg, a stúdióbelépő árán repülőjegyet vettünk.
A filmekből ismert jellegzetes hullámzó utcák, a Cable Car, a kábel vontatta villamosok, a kikötőnegyed, a Fisherman's Wharf, a nekik épített dobogókon tülekedő rengeteg ugató fókával. Ágival egy kis étteremben reggeliztünk, ahol a koreai pincérlány elmesélte, hogy van egy magyar barátnője és készül Budapestre. Az Alcatraz, az egykor rettegett börtönsziget látványa a San Franciscó-i öbölben, s átautózni a Golden Gate hídon! Megérte a 3 dolláros hídpénzt! És persze a minden „vagyonát” egy bevásárlókocsiban toló fekete homeless, vagy fehér sorstársa, aki egy pokrócon ülve koldult és néhány centért engedte, hogy lefotózzam. És láttunk öntudatlanul a saját vizeletében heverő drogost is egy felhőkarcoló tövében. De a lehangoló látványt feledtette a sok tehetséges utcai zenész, akik fújtak, pengettek vagy doboltak. Bóklászás a kínai negyedben, ahol ordítva, fenyegetőzve zavartak el, amikor fotózni akartam a pult fölött kiakasztott szárított cápauszonyokat, illetve egy lavór vízben egymás hegyén-hátán taposó - ebédre, vagy vacsorára szánt - élő teknősöket. Visszatérve LA-be, volt egy kötelező program is. Katit, vendéglátónkat gyorshajtáson kapták, ezért a Santa Barbara-i bíróságon volt jelenése, ahová mi is elkísértük. Ahogy belépett a bíró, mindenki felpattant a helyéről. A tárgyaláson a rendőrök és a szabálysértéssel vádoltak egyaránt tisztelettudóan a kérdéseire Yes, Sir!, vagy No, Sir! választ adtak. Több közlekedési és egyéb szabálysértési ügyet is tárgyalt. Előbb a feljelentő rendőr adta elő a verzióját, majd a delikvens következett. Az egyik ügyben eljáró rendőr nem jelent meg a tárgyaláson, így a bíró elengedte a büntetést, amit a fiatal lány örömsikollyal jutalmazott. Kati profi menedzserhez illően jó taktikát választott. Elismerte, valóban gyorsan hajtott, de azért, mert elromlott a tempomatja. Talán ennek is köszönhetően némi pénzbüntetéssel és kötelező KRESZ-tanfolyammal megúszta. Számunkra feledhetetlen élmény volt belecsöppenni annyi amerikai tárgyalótermes film után a valóságba. Még ha csak kisebb-nagyobb szabálysértési ügyekről volt is szó. A két hét gyorsan, mi pedig érzékeink szerint lassabban hazaröppentünk a magyar valóságba. Az is emlékezetes maradt.
Szerző

Balatoni nyál

Publikálás dátuma
2019.09.16. 14:16

Van Toulouse-Lautrecnek egy, az öregecskedő Oscar Wilde-ot ábrázoló portréja, ami mindent elárul – mindig ez jut eszembe, ha Mészáros Lölő úr kedves, puha arcát látom; mint egy fonnyadó transznemű, sokoldalú színész: elöl Rómeó, hátul Júlia. Ez az arc kicsit gáz, de arra jó, hogy ő legyen a maszk, ami mögé az első miniszter úr bújik, és mint a kisgömböc, mindent felfal és csüngő hasába töm, amitől már olyan, mint egy mindenórás mangalica, mely btw (by the way - a szerk.) erősen érett a vágásra… Mindenevő, mint minden disznó, többek között felszürcsöli a Balatont is. Ahol bő évtizede paradigmaváltás kezdődött, az endéká szandáltól elmozdultunk valami nagyon európai és szépen szőtt szövet felé, a borminőség is hatalmasat nőtt. A változások tengelyében a növekvő családi borászatok forognak, ez a borászat középosztálya, az úgy 5-25 hektár közötti árutermelő családi pincészetek, melyek ma már mind a csúcsminőségű borról szólnak. És divatba jöttek a sokszor biogazdálkodást folytató mikropincészetek is, növekszik a kereslet az egyedi karakterű termékeik iránt mind a gasztróban, mind a kereskedelemben. Figulától a Pálffy pincéig és Petrányitól Laposáig tucatnyi szebbnél szebb helyen kortyolgathat az ember tényleg világszínvonalú borokat. Ezúttal annak a 8 hektáros szentbékkállai birtoknak a 2018-as Aszófői Olaszrizlingjét és 2017-es Örvényesi Juhfarkját (-farkát?) ajánlom a nép szép szavát kortyoló olvasó figyelmébe, ahonnan magam is anyagbeszerzek, ez a Fodorvin. Az olaszrizling kicsi osztrákos: telt, citrusos, meleg karakterű, leheletnyi édesség kerekíti, btw aranyat ért az országoson, a juhfark világító aranyszínű, sárgahúsú gyümölcsöket idéző, jó savú, szintén meleg karakterű remek itóka, 1800 és 3 ezer froncsiba fájnak, ami baráti ár. Na és persze elkezdtek döngeni a tán legszebb magyar táj fölött a NER-es keselyűk és böglyök is, a büdös prolikat kiszorítva Lölő és a vej már 14 kemping és 10 szálloda tulajdonosa a Balaton körül, a tihanyi strandi belépő tavaly 700, idén 4 ezer froncsi, most éppen Szemesen kezdődik az eddig a kisemberek boldog balatonozását biztosító 18 hektáros Vadvirág kemping beszántása, a vízparti telken luxusszálloda és villapark épül, szemesnek áll a világ, ha útban van a (Balaton-)törvény, átírjuk, fő a családbarátság. Belső égésű motorral hajtott kishajók több mint negyven éve nem közlekedhettek a Balatonon, a HyperJet nevű, 90 km/órás sebességre is képes, szép hasznot hozó jármű üzemeltetését kivételképpen mégis engedélyezték, noha a borászoktól a pecásokon át a vitorlázókig mindenki ellenezte, de hát a lé határozza meg tudatot, tkp. az egész nem szól másról, csak a profitról, a többi csak „kenyőcs” (Hamvas Béla), most éppen nemzeti-színű. Minden, az egyharmadországnyi szegény magára hagyása és a fasiszta nénik és bácsik, meg konkrétan gyilkos diktátorok szájjal való kényeztetése és a háború Brüsszellel is csak egy dologról szól: a maniról, a léről, a lovettáról, a profitról. Biz' isten azt gondolom, ezek a lépések is hozzájárultak ahhoz, hogy negyedszázad után újra robbant az érdes békanyál (Cladophora glomerata) nevű, fonalas zöldalga, mert a Balcsi is rosszul van attól, amit tesznek vele.
Szerző
Témák
bor Balaton NER

Tartozni valahová (Két röplabdacsapat)

Publikálás dátuma
2019.09.16. 13:40

Fotó: Európai Röplabda Szövetség
Az ember feláll, ha a hóna alá nyúl egy közösség. Egy csapat.
Minden életben vannak sorsdöntő pillanatok. Nem mindig veszi őket észre az ember. Én is csak most, amikor végiggondolom az életemből az utóbbi félszáz évet. Megírjam-e? Nem fogja elhinni senki! Mindegy, belevágok. Végülis írott szó volt az egész életem.

*
Kamaszkorom vége felé megbuktam magyarból. Nem érdekelt a helyesírás és az irodalom. Fellázadtam. Röviddel az érettségi előtt az utcán találtam magam. Nem maradt más társaságom, mint egy csóró röplabdacsapat. A Keltex, a Budafoki úton. Lóci, Szabó Lőrinc fia volt az edzőnk. Belőle – tudjuk – óriás lett! Meg sem mertem mondani neki, hogy elhúztak magyarból. Mégis ők, ezek a lágymányosi fiúk nyúltak a hónom alá: Bélavári, Dávid, Gyarmati. Az nem lehet! – mondták, és elvittek a Villányi úti József Attila Gimnáziumba. Szabályosan beírattak, kezességet vállaltak értem. Nekik köszönhetem, hogy levizsgáztam, és megkezdhettem egyetemi tanulmányaimat. Hogy mesterségemmé vált a szépirodalom.

*
Volt aztán életemben egy másik sorsdöntő pillanat. A Forradalom után Franciaországba kerültem. A strasbourgi egyetemen – és az Elzászi Vasutasok röplabdacsapatában – folytattam félbeszakított pályafutásomat. Derék párizsi tanárok, és két elzászi: Adan Thumm és a mesteredző, Roger Schmidt keze alatt. A magyar irodalomból – úgy tűnt – végképp kiestem. Franciául dadogtam el, hogy miért tört ki Budapesten a Forradalom. És akkor váratlan születésnapi ajándékkal lepett meg a Cheminots, a strasbourgi röplabdacsapat. Egyik társuk, André Waechter nyomdában dolgozott, és kinyomatta első, esetlen francia próbálkozásaimat. Akármilyen hihetetlen, de ez a kis füzet, a L'île sous l'eau Párizsba is eljutott. Hamarosan maga André Maurois, a Mester tudatta velem, hogy elnyertem a Del Duca irodalmi díjat. Így indult francia írói pályafutásom, és ezt megintcsak egy röplabdacsapatnak köszönhetem. A Vasutasoknak, akikkel úgy bejártam Galliát, hogy kezdtem azt hinni: francia vagyok. Ennyi talán elég is. Más, jobb tanácsot fiatal pályatársaimnak ma sem adhatok. Legyetek állhatatosak! Röplabdázzatok!

*
A Papp László Budapest Sportarénában dúl a 2019-es női Európa-bajnokság. Sokezres szurkolótömeg előtt gyönyörű fiatal lányok képviselnek minket, magyarokat. Ülök a képernyő előtt, és elsírom magam. Eszembe jut a fiatalság. Az a két röplabdacsapat. Hogy mi lenne mindebből a tanulság? Talán csak ennyi: tartozni valahová, jó. Az ember feláll, ha a hóna alá nyúl egy közösség. Egy csapat. Hátország nélkül nem születnek nagy eredmények. Önálló gondolatok.