Amerika! Amerika!

Azt hittem már, hogy visszaküldtek a bevándorlásiak! – ölelt meg Pici, egyetlen kiskamaszkori barátom, amikor 1996 őszén Ágival vagy másfél órás procedúra után végre kiléptünk a Los Angeles-i nemzetközi repülőtér érkezési csarnokába. Az akkor 8 éves fia, Brandon a magyart kedvesen törve köszöntött minket. Felkapaszkodtunk a legendás Mulholland Drive szerpentinjén, végül felértünk a hegyre, Piciék spanyol stílusban épült házához. A műtermét kaptuk szállásul. A polcokon képzőművészeti albumok, festőállvány, ecsetek, festékes tubisok. Megérkeztünk! Az időeltolódás miatt majd leragadt a szemünk, Ági fel is adta és elaludt, én emberfeletti erőfeszítéssel helyi idő szerint estig ébren maradtam.

Másnap megkezdtük Amerika, na jó, Los Angeles fölfedezését. Kicsit szokatlan volt a novemberi plusz 25 fokos meleg, napsütés, de nem bántuk. Végre élőben találkozhattunk egy igazi amerikai palacsintával juhar sziruppal nyakon öntve. Nekem bejött.

Nézzük meg a várost - javasolta Pici és felkapva videokamerámat Ágival kényelmesen befészkeltük magunkat a hatalmas Merci hátsó ülésére. Először a belvárosba, a downtown-ba autóztunk.

A fotók, a filmek nem képesek visszaadni a felhőkarcolók valódi méreteit. Lélegzetelállító kő-, üveg-, betonóriások között haladtunk a nyílegyenes utakon. Egyszer csak puffanást hallottunk! Perceken belül felharsant a az amerikai filmekből ismerős sziréna és pillanatokon belül rendőrségi kordon zárta le a helyszínt. Mint kiderült, valaki leugrott a sokadik emeletről, esetleg „segítettek” neki, de visszapillantva a lezárt utcába, csak egy letakart testet láttunk.

Videokamerámat akkor már magam mellé tettem, mert Piciék figyelmeztettek, a downtown-ban autóból sem egészséges felvételeket készíteni. Megálltunk egy rendkívül elhanyagolt, vizeletszagú park mellett, ahol egy emlékmű állt. Egy magas oszlopon valami madár. Lehetett turul is, vagy bármi más. Megtudtuk, hogy ez a magyar ’56 tiszteletére emelt emlékmű. Most már értettük, vendéglátóink miért nem akartak kiszállni az autóból. A parkban hálózsákokban, pokrócokba bugyolálva jó néhányan hevertek a fűben. Az orrfacsaró bűz pedig arra utalt, hogy biológiai szükségleteiket a bokrok alatt végezhetik a szerencsétlen homeless-ek. Aznapra elég is volt ennyi a városból.

Másnap ellensúlyként ellátogattunk a Bellevue luxushotelbe, ahol egy darabka délszaki tájat varázsoltak a kertből. A kis tavacskában flamingók erősítették az illúziót. Megnéztük néhány filmcsillag házát is, de nem érdekeltek különösebben, ráadásul a palotákhoz tartozó parkokat magas fallal vették körül. Persze nem maradhatott el a Rodeo Drive, LA Váci utcája és maga Hollywood sem. A stúdiólátogatás nem hozott izgalomba, így csak a filmváros sétálóutcájában nézelődtünk. A fehér cápa helyett inkább San Franciscót néztük meg, a stúdióbelépő árán repülőjegyet vettünk.

A filmekből ismert jellegzetes hullámzó utcák, a Cable Car, a kábel vontatta villamosok, a kikötőnegyed, a Fisherman's Wharf, a nekik épített dobogókon tülekedő rengeteg ugató fókával. Ágival egy kis étteremben reggeliztünk, ahol a koreai pincérlány elmesélte, hogy van egy magyar barátnője és készül Budapestre. Az Alcatraz, az egykor rettegett börtönsziget látványa a San Franciscó-i öbölben, s átautózni a Golden Gate hídon! Megérte a 3 dolláros hídpénzt!

És persze a minden „vagyonát” egy bevásárlókocsiban toló fekete homeless, vagy fehér sorstársa, aki egy pokrócon ülve koldult és néhány centért engedte, hogy lefotózzam. És láttunk öntudatlanul a saját vizeletében heverő drogost is egy felhőkarcoló tövében. De a lehangoló látványt feledtette a sok tehetséges utcai zenész, akik fújtak, pengettek vagy doboltak. Bóklászás a kínai negyedben, ahol ordítva, fenyegetőzve zavartak el, amikor fotózni akartam a pult fölött kiakasztott szárított cápauszonyokat, illetve egy lavór vízben egymás hegyén-hátán taposó - ebédre, vagy vacsorára szánt - élő teknősöket.

Visszatérve LA-be, volt egy kötelező program is. Katit, vendéglátónkat gyorshajtáson kapták, ezért a Santa Barbara-i bíróságon volt jelenése, ahová mi is elkísértük. Ahogy belépett a bíró, mindenki felpattant a helyéről. A tárgyaláson a rendőrök és a szabálysértéssel vádoltak egyaránt tisztelettudóan a kérdéseire Yes, Sir!, vagy No, Sir! választ adtak. Több közlekedési és egyéb szabálysértési ügyet is tárgyalt. Előbb a feljelentő rendőr adta elő a verzióját, majd a delikvens következett. Az egyik ügyben eljáró rendőr nem jelent meg a tárgyaláson, így a bíró elengedte a büntetést, amit a fiatal lány örömsikollyal jutalmazott.

Kati profi menedzserhez illően jó taktikát választott. Elismerte, valóban gyorsan hajtott, de azért, mert elromlott a tempomatja. Talán ennek is köszönhetően némi pénzbüntetéssel és kötelező KRESZ-tanfolyammal megúszta. Számunkra feledhetetlen élmény volt belecsöppenni annyi amerikai tárgyalótermes film után a valóságba. Még ha csak kisebb-nagyobb szabálysértési ügyekről volt is szó.

A két hét gyorsan, mi pedig érzékeink szerint lassabban hazaröppentünk a magyar valóságba. Az is emlékezetes maradt.