Beyoncéval a művészettörténetért

Több sebből vérzik a középiskolai művészetoktatás, a szűkre szabott keretek közt nagyon sok múlik a tanárok hozzáállásán, és a rendhagyó megoldások iránti nyitottságukon.

A közoktatás állandósult problémáinak említése kapcsán a legritkábban esik szó a művészetoktatás körül felvetődő nehézségekről és aránytalanságokról. Noha látszólagosan egyértelmű a helyzet – míg a tananyagban vizuális kultúra tárgyat tanulnak a diákok, az érettségire felkészítő fakultatív órákon művészettörténetet is hallgathatnak –, addig a gyakorlatban ez korántsem bizonyul ennyire átláthatónak. Ez részben a megfelelő mennyiségű és szervezettségű óraszámból, a művészetekkel szemben meglévő előítéletekből, és a tanárképzés hiányosságaiból is fakadhat, számoltak be róla lapunknak a megkérdezett szaktanárok.

Én magamat továbbra is rajztanárnak tartom – mondta lapunknak Szalay József, a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének elnöke, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium szaktanára, s kifejtette, már csupán az elnevezésekből fakadóan is számos probléma merült fel az utóbbi években. Most már második éve szerepel vizuális kultúra rajz helyett a tantárgyak sorában, s az elnevezésért sokan harcoltak, hiszen a tárgy így magában foglalhat számos területet: az ábrázoló geometriát, a szabadkézi rajzot, a művészettörténetet és a különféle konstruáló feladatokat – részletezte a rajztanár. – Ezeket a manipulatív, vagy készségfejlesztő feladatokat a legtöbb tantárgyból kiirtották, annyit bántották őket, hogy mindenütt próbálták leépíteni. Amióta azonban rájött a világ, hogy a nyelvtanárok és a matematikatanárok is készségeket fejlesztenek, azóta már nem annyira számít szitokszónak a készségtantárgy kifejezés. Ez ugyanis nem arról szól, hogy satírozgatunk, sokkal összetettebb feladatokról van szó.

A Nemzeti Alap Tantervben (NAT) szétváltak a különböző területek – a médiaismeret, mozgóképkultúra, művészettörténet –, ám nem volt kötelező mindegyiket bevezetni: ahol tárgyi vagy személyi probléma adódott, nem is kerültek be a tárgyak sorába. Ezzel egyidőben pedig rajzból lecsökkentették az óraszámokat. Viszont a legújabb NAT tervezetben például a médiaismeret közel hatvan százaléka visszajött a rajz és vizuális kultúra körébe. A tartalom mennyisége és mélysége visszanövekedett a korábbi szintre, de az óraszám lecsökkentett maradt – számolt be róla Szalay József. Tapasztalatai szerint a megmaradt egy óra semmire nem elég, mert a tárgy eleve rengeteg időigényes tevékenységgel jár, például egy festés kivitelezésénél már az előkészítés is időt vesz el.

Ugyanakkor a területtel szemben felmerülő általános kétely ellenére, a diákok gyakran számolnak be arról, hogy más tantárgyak mellett pihenésként tanulják a művészettörténetet – mondta el Szalay József. – Ez alapvető problémát vet fel – amiben szintén nem hallgatnak ránk óraszámcsökkentés esetében –, vannak tárgyak, amelyek komoly szellemi fáradtságot okoznak, és vannak, amelyek pihentetnek. Ha utóbbiaknak csökkentik az óraszámát, akkor nem, hogy csökken, hanem nő a túlterhelés. Egy megfelelő időben kivitelezett vizuális alkotás örömforrás, az pedig motiváció, amellyel megkönnyíthető lenne a többi tárgy tanulása – vélekedik. S egyúttal kiemelte, nagyon fontos lenne, hogy az egyes tárgyak kapcsolódjanak egymáshoz, ezzel saját legitimitásukat is segítve. Úgy hiszi, alapvető probléma, hogy nem kellőképpen holisztikus a képzés: ha a művészettörténet több órán jelen lenne szemléltetésként, az megkönnyítené a vizuális kultúra tanárok helyzetét is.

Alapvető fontosságú lenne, hogy a mozgóképkultúra-, médiaismeret-, vizuális kultúra-, és magyartanárok mind összehangoltan dolgozzanak – osztja Szalay József álláspontját Radák Judit, művészettörténész, a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa is, s egyúttal azt gondolja, ki lehetne kerülni a kronologikus tanítási módszerből fakadó időhiányt, például azzal, ha a kortárs művészet felől kiindulva reflektálnának az antik kultúrára és a középkorra. A művészettörténész szerint emellett elengedhetetlen lenne, hogy legalább havonta egyszer jusson el az osztály egy időszakos, kortárs kiállításra, s ne kizárólag az adott szaktanár kísérje el a diákokat, hanem a területhez kapcsolódó más tanárok is, ez lehet akár történelem, irodalom, matematika, vagy éppen fizika szakos tanár is. Interdiszciplináris megoldásokra lenne szükség.

Bár az elképzelés jól hangzik, az általunk megkérdezett középiskolás diákok beszámolói alapján, ez gyakran messze áll a valóságtól. – Egy egészségügyi szakos diáknak nem igazán fontos a művészettörténelem óra. Ezeket inkább média, művészeti esetleg rajz szakosoknak tudnám elképzelni – vélekedik az egyik általunk megkérdezett középiskolás fiatal. Bár csak heti egy alkalommal volt ilyen órájuk, a tanár többnyire hiányzott az órákról. – Amikor pedig jelen volt, hosszú időn keresztül nyomatékosította az elvégzendő feladatot, amire aztán nagyon kevés idő maradt. Emellett sok volt az elméleti rész, vagy dokumentumfilmeket néztünk – részletezte a fiatal. – A rendszeres tanári hiányzás miatt múzeumot például egyáltalán nem látogattunk, holott ez feldobta volna az órát – mondta a diák. Annak is örültek volna, ha az oktató kifejezetten az ő igényeiknek megfelelő érdekes információkkal készült volna.

Egy tizenegyedikes zalaegerszegi diák szintén hasonló tapasztalatokról számolt be: – heti két órában tanulunk művészettörténetet és vizuális kultúrát, ám sajnos csak a száraz elméleti részeket vesszük. Évente egyszer elmegyünk egy kiállításra, a többi időt viszont a tanteremben töltjük, ezért számomra egy felesleges tantárggyá vált – jegyezte meg. A diák szerint az leginkább a szaktanáron múlik, mennyire akarja érdekessé tenni a heti két órát. Úgy véli, több múzeumi látogatással és például interaktív feladatokkal izgalmasabbá lehetne tenni a tantárgyat. – Sokkal szívesebben mennék egy olyan órára, ha például gyurmából vagy agyagból formáznák meg egy pici ion oszlopot, vagy megpróbálnánk újrafesteni egy festményt.

A diákok felvetései nem tűnnek ördögtől valónak, s Radák Judit szintén megjegyezte, amellett, hogy a tanárnak folyamatosan tájékozódnia kell, a gyerekektől is tanulnia kell, a tőlük szerzett új információk pedig sikerrel beépíthetők az órákba. A művészettörténet oktatása során felhasználható popkulturális példaként Beyoncé és Jaz-Z közös, APES**T című videóját említette, amelyet a Louvre-ban forgattak. – Elképesztően okosan összerakott klip: egyszerre utal az afroamerikaiak helyzetére, a popkultúra és a magaskultúra viszonyára. Ez pontosan elég tananyagot szolgáltathat heti negyvenöt percben. A kortárs művészet sokkal közelebb viszi a klasszikusokhoz a diákokat, mintha fél éven keresztül ezzel foglalkoznának – hangsúlyozta Radák Judit. Persze, ez nem azt jelenti, hogy teljesen el kell vetni a kronologikusságot, ám sokkal inkább élményközpontúvá kellene tenni a művészetoktatást, jegyezte meg.

Erős közepes

Legnagyobb részt a tanár hatáskörébe van utalva, miként jelenik meg a középiskolai oktatásban a művészettörténet. Nem érzem, hogy el lenne hanyagolva a tárgy, vagy hogy ne jelenthetne meg kellő hangsúllyal, ezt a szaktanár dönti el – mondta lapunk megkeresésére Klima Gábor, az Eötvös József Gimnázium vizuális kultúra tanára. Ám kollégáihoz hasonlóan megjegyezte, a művészeti tárgyak oktatása általában véve mindig kérdéses: van hová fejlődni, és van mit javítani, akár a Nemzeti Alaptanterven (NAT) is. – Ez korábban is hullámzó volt. A nyolcvanas években például kivették a rajzoktatást a középiskolából, s ez meglehetősen nagy társadalmi károkat is okozott, főként az építészhallgatók esetében lehetett látni ennek nyomait. Jelenleg erős közepesre értékelném a vizuális kultúra intézményi helyzetét – tette hozzá. A középiskolai tanár szerint a fő probléma inkább az oktatás egészét sújtó jelenség, nevezetesen a pénztelenség kapcsán írható le. – Nincs rajzterem és nincs rajzfelszerelés, úgy pedig elég nehéz rajzzal, vizuális kultúrával foglalkozni, ha a gyerekek ülnek egy üres teremben. A tantárgy tanításához szükséges minimális körülmények nem állnak rendelkezésre.

Továbbá az sem utolsó szempont, hogy a diákok – és általában a magyar lakosság – társadalmi érzékenysége nagyon alacsony, az OECD országok viszonylatában is – jegyezte meg. – A poroszos típusú oktatási rendszerből fakadóan kicsi a kultúra és a művészetek iránti érdeklődés is. Lehetséges, hogy nem elegendő az a műveltségi szint, amivel a diákok találkoznak, de ebben benne vannak a diákok, az ő szüleik, és a tanárok is: nem lehet ezt senkire sem fogni. A magyar oktatás jelenlegi nem túl jó állapota önmagában kódolja ezt – vélekedik Klima Gábor. Emellett pedig – tette hozzá – jelen van egy hagyományos szkepszis is a művészeti tárgyakkal szemben. – Mivel pénzcentrikus világban élünk, a szülők is azt szeretnék, ha gyermekük sikeres lenne, ám a bennük lévő előítéletek alapján a művészeteket a szegénységgel és hasonlókkal azonosítják. Az, hogy emiatt sok gyerek azt hallja, a művészeti tárgyak nem fognak kelleni a továbbtanuláshoz, nem új jelenség. Ezek a tárgyak feltehetően mindig is küzdöttek a legitimitásukért – vélekedik a szaktanár.

A mindezek kapcsán felmerülő kérdések ugyanakkor a neveléskutatásban fontos szerepet játszanak – emelte ki Klima Gábor, aki az MTA-ELTE Vizuális Kultúra Szakmódszertani Kutatócsoport tagjaként foglalkozik a területtel. Hangsúlyozta, napjainkban számos kutatás épül arra, hogy milyen lesz az iskola a XXI. században, amely valószínűleg a művészeti tárgyakat is nagymértékben érinti majd. – Mivel a kreativitás ma már elsődleges tényező a munkaerőpiacra lépéskor, így ehhez alkalmazkodva integrált tananyagokat kell fejleszteni, s a vizuális kultúra és művészettörténet módszertanát újra kell gondolni.