Beyoncéval a művészettörténetért

Publikálás dátuma
2019.09.14. 12:30

Több sebből vérzik a középiskolai művészetoktatás, a szűkre szabott keretek közt nagyon sok múlik a tanárok hozzáállásán, és a rendhagyó megoldások iránti nyitottságukon.
A közoktatás állandósult problémáinak említése kapcsán a legritkábban esik szó a művészetoktatás körül felvetődő nehézségekről és aránytalanságokról. Noha látszólagosan egyértelmű a helyzet – míg a tananyagban vizuális kultúra tárgyat tanulnak a diákok, az érettségire felkészítő fakultatív órákon művészettörténetet is hallgathatnak –, addig a gyakorlatban ez korántsem bizonyul ennyire átláthatónak. Ez részben a megfelelő mennyiségű és szervezettségű óraszámból, a művészetekkel szemben meglévő előítéletekből, és a tanárképzés hiányosságaiból is fakadhat, számoltak be róla lapunknak a megkérdezett szaktanárok. Én magamat továbbra is rajztanárnak tartom – mondta lapunknak Szalay József, a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének elnöke, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium szaktanára, s kifejtette, már csupán az elnevezésekből fakadóan is számos probléma merült fel az utóbbi években. Most már második éve szerepel vizuális kultúra rajz helyett a tantárgyak sorában, s az elnevezésért sokan harcoltak, hiszen a tárgy így magában foglalhat számos területet: az ábrázoló geometriát, a szabadkézi rajzot, a művészettörténetet és a különféle konstruáló feladatokat – részletezte a rajztanár. – Ezeket a manipulatív, vagy készségfejlesztő feladatokat a legtöbb tantárgyból kiirtották, annyit bántották őket, hogy mindenütt próbálták leépíteni. Amióta azonban rájött a világ, hogy a nyelvtanárok és a matematikatanárok is készségeket fejlesztenek, azóta már nem annyira számít szitokszónak a készségtantárgy kifejezés. Ez ugyanis nem arról szól, hogy satírozgatunk, sokkal összetettebb feladatokról van szó. A Nemzeti Alap Tantervben (NAT) szétváltak a különböző területek – a médiaismeret, mozgóképkultúra, művészettörténet –, ám nem volt kötelező mindegyiket bevezetni: ahol tárgyi vagy személyi probléma adódott, nem is kerültek be a tárgyak sorába. Ezzel egyidőben pedig rajzból lecsökkentették az óraszámokat. Viszont a legújabb NAT tervezetben például a médiaismeret közel hatvan százaléka visszajött a rajz és vizuális kultúra körébe. A tartalom mennyisége és mélysége visszanövekedett a korábbi szintre, de az óraszám lecsökkentett maradt – számolt be róla Szalay József. Tapasztalatai szerint a megmaradt egy óra semmire nem elég, mert a tárgy eleve rengeteg időigényes tevékenységgel jár, például egy festés kivitelezésénél már az előkészítés is időt vesz el. Ugyanakkor a területtel szemben felmerülő általános kétely ellenére, a diákok gyakran számolnak be arról, hogy más tantárgyak mellett pihenésként tanulják a művészettörténetet – mondta el Szalay József. – Ez alapvető problémát vet fel – amiben szintén nem hallgatnak ránk óraszámcsökkentés esetében –, vannak tárgyak, amelyek komoly szellemi fáradtságot okoznak, és vannak, amelyek pihentetnek. Ha utóbbiaknak csökkentik az óraszámát, akkor nem, hogy csökken, hanem nő a túlterhelés. Egy megfelelő időben kivitelezett vizuális alkotás örömforrás, az pedig motiváció, amellyel megkönnyíthető lenne a többi tárgy tanulása – vélekedik. S egyúttal kiemelte, nagyon fontos lenne, hogy az egyes tárgyak kapcsolódjanak egymáshoz, ezzel saját legitimitásukat is segítve. Úgy hiszi, alapvető probléma, hogy nem kellőképpen holisztikus a képzés: ha a művészettörténet több órán jelen lenne szemléltetésként, az megkönnyítené a vizuális kultúra tanárok helyzetét is. Alapvető fontosságú lenne, hogy a mozgóképkultúra-, médiaismeret-, vizuális kultúra-, és magyartanárok mind összehangoltan dolgozzanak – osztja Szalay József álláspontját Radák Judit, művészettörténész, a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa is, s egyúttal azt gondolja, ki lehetne kerülni a kronologikus tanítási módszerből fakadó időhiányt, például azzal, ha a kortárs művészet felől kiindulva reflektálnának az antik kultúrára és a középkorra. A művészettörténész szerint emellett elengedhetetlen lenne, hogy legalább havonta egyszer jusson el az osztály egy időszakos, kortárs kiállításra, s ne kizárólag az adott szaktanár kísérje el a diákokat, hanem a területhez kapcsolódó más tanárok is, ez lehet akár történelem, irodalom, matematika, vagy éppen fizika szakos tanár is. Interdiszciplináris megoldásokra lenne szükség. Bár az elképzelés jól hangzik, az általunk megkérdezett középiskolás diákok beszámolói alapján, ez gyakran messze áll a valóságtól. – Egy egészségügyi szakos diáknak nem igazán fontos a művészettörténelem óra. Ezeket inkább média, művészeti esetleg rajz szakosoknak tudnám elképzelni – vélekedik az egyik általunk megkérdezett középiskolás fiatal. Bár csak heti egy alkalommal volt ilyen órájuk, a tanár többnyire hiányzott az órákról. – Amikor pedig jelen volt, hosszú időn keresztül nyomatékosította az elvégzendő feladatot, amire aztán nagyon kevés idő maradt. Emellett sok volt az elméleti rész, vagy dokumentumfilmeket néztünk – részletezte a fiatal. – A rendszeres tanári hiányzás miatt múzeumot például egyáltalán nem látogattunk, holott ez feldobta volna az órát – mondta a diák. Annak is örültek volna, ha az oktató kifejezetten az ő igényeiknek megfelelő érdekes információkkal készült volna. Egy tizenegyedikes zalaegerszegi diák szintén hasonló tapasztalatokról számolt be: – heti két órában tanulunk művészettörténetet és vizuális kultúrát, ám sajnos csak a száraz elméleti részeket vesszük. Évente egyszer elmegyünk egy kiállításra, a többi időt viszont a tanteremben töltjük, ezért számomra egy felesleges tantárggyá vált – jegyezte meg. A diák szerint az leginkább a szaktanáron múlik, mennyire akarja érdekessé tenni a heti két órát. Úgy véli, több múzeumi látogatással és például interaktív feladatokkal izgalmasabbá lehetne tenni a tantárgyat. – Sokkal szívesebben mennék egy olyan órára, ha például gyurmából vagy agyagból formáznák meg egy pici ion oszlopot, vagy megpróbálnánk újrafesteni egy festményt. A diákok felvetései nem tűnnek ördögtől valónak, s Radák Judit szintén megjegyezte, amellett, hogy a tanárnak folyamatosan tájékozódnia kell, a gyerekektől is tanulnia kell, a tőlük szerzett új információk pedig sikerrel beépíthetők az órákba. A művészettörténet oktatása során felhasználható popkulturális példaként Beyoncé és Jaz-Z közös, APES**T című videóját említette, amelyet a Louvre-ban forgattak. – Elképesztően okosan összerakott klip: egyszerre utal az afroamerikaiak helyzetére, a popkultúra és a magaskultúra viszonyára. Ez pontosan elég tananyagot szolgáltathat heti negyvenöt percben. A kortárs művészet sokkal közelebb viszi a klasszikusokhoz a diákokat, mintha fél éven keresztül ezzel foglalkoznának – hangsúlyozta Radák Judit. Persze, ez nem azt jelenti, hogy teljesen el kell vetni a kronologikusságot, ám sokkal inkább élményközpontúvá kellene tenni a művészetoktatást, jegyezte meg.

Egyenlőtlen megítélés

A művészettörténettel szembeni hozzáállás javítását azzal is lehetne kezdeni, hogy miként minden más tantárgyból az emelt szintű érettségi, az országos középiskolai tanulmányi versenyen (OKTV) elért eredmény, vagy épp a nyelvvizsga plusz pontot jelent, úgy a művészettörténet se legyen ez alól kivétel – hangsúlyozta Radák Judit, aki évek óta részt vesz a középiskolai tanulmányi verseny bíráló bizottságában. A művészettörténész szerint a csodával ér fel, hogy az érettségi évében annak ellenére is sokan foglalkoznak a tárggyal, hogy abból semmilyen plusz juttatásuk nem származik. Minden évben eljut tíz-tizenkét tehetséges ember a döntőig, akik egész évben ezzel foglalkoznak, erre készülnek, s az lenne a minimum, hogy ezt valamiképpen elismerjék az egyetemi felvételi pontszámításnál is.

Nem megfelelő a tanárképzés

A problémák jelentős része a tanárképzések hiányosságaiból is ered – vélekedik Radák Judit. – Míg korábban a bölcsész művészettörténész diploma mellett el lehetett végezni a művészettörténet tanári képzést, ma már nincs ilyen lehetőség. Más tanárok pedig önhibájukon kívül, de nem részesülnek olyan fokú tudásanyagban, mint a művészettörténetet magas óraszámban hallgatók. Ha pedig valaki művészettörténetet végez, az nem tud rajzot tanítani. Az ELTE képzésében van egy kiegészítő művészettörténet tanári tandíjas mesterképzés, ám többnyire az a jellemző, hogy a rajz és vizuális kultúra tanári mellett szerepel néhány óra művészettörténet, ez azonban messze nem elegendő – részletezte. 

Erős közepes

Legnagyobb részt a tanár hatáskörébe van utalva, miként jelenik meg a középiskolai oktatásban a művészettörténet. Nem érzem, hogy el lenne hanyagolva a tárgy, vagy hogy ne jelenthetne meg kellő hangsúllyal, ezt a szaktanár dönti el – mondta lapunk megkeresésére Klima Gábor, az Eötvös József Gimnázium vizuális kultúra tanára. Ám kollégáihoz hasonlóan megjegyezte, a művészeti tárgyak oktatása általában véve mindig kérdéses: van hová fejlődni, és van mit javítani, akár a Nemzeti Alaptanterven (NAT) is. – Ez korábban is hullámzó volt. A nyolcvanas években például kivették a rajzoktatást a középiskolából, s ez meglehetősen nagy társadalmi károkat is okozott, főként az építészhallgatók esetében lehetett látni ennek nyomait. Jelenleg erős közepesre értékelném a vizuális kultúra intézményi helyzetét – tette hozzá. A középiskolai tanár szerint a fő probléma inkább az oktatás egészét sújtó jelenség, nevezetesen a pénztelenség kapcsán írható le. – Nincs rajzterem és nincs rajzfelszerelés, úgy pedig elég nehéz rajzzal, vizuális kultúrával foglalkozni, ha a gyerekek ülnek egy üres teremben. A tantárgy tanításához szükséges minimális körülmények nem állnak rendelkezésre. Továbbá az sem utolsó szempont, hogy a diákok – és általában a magyar lakosság – társadalmi érzékenysége nagyon alacsony, az OECD országok viszonylatában is – jegyezte meg. – A poroszos típusú oktatási rendszerből fakadóan kicsi a kultúra és a művészetek iránti érdeklődés is. Lehetséges, hogy nem elegendő az a műveltségi szint, amivel a diákok találkoznak, de ebben benne vannak a diákok, az ő szüleik, és a tanárok is: nem lehet ezt senkire sem fogni. A magyar oktatás jelenlegi nem túl jó állapota önmagában kódolja ezt – vélekedik Klima Gábor. Emellett pedig – tette hozzá – jelen van egy hagyományos szkepszis is a művészeti tárgyakkal szemben. – Mivel pénzcentrikus világban élünk, a szülők is azt szeretnék, ha gyermekük sikeres lenne, ám a bennük lévő előítéletek alapján a művészeteket a szegénységgel és hasonlókkal azonosítják. Az, hogy emiatt sok gyerek azt hallja, a művészeti tárgyak nem fognak kelleni a továbbtanuláshoz, nem új jelenség. Ezek a tárgyak feltehetően mindig is küzdöttek a legitimitásukért – vélekedik a szaktanár. A mindezek kapcsán felmerülő kérdések ugyanakkor a neveléskutatásban fontos szerepet játszanak – emelte ki Klima Gábor, aki az MTA-ELTE Vizuális Kultúra Szakmódszertani Kutatócsoport tagjaként foglalkozik a területtel. Hangsúlyozta, napjainkban számos kutatás épül arra, hogy milyen lesz az iskola a XXI. században, amely valószínűleg a művészeti tárgyakat is nagymértékben érinti majd. – Mivel a kreativitás ma már elsődleges tényező a munkaerőpiacra lépéskor, így ehhez alkalmazkodva integrált tananyagokat kell fejleszteni, s a vizuális kultúra és művészettörténet módszertanát újra kell gondolni.
Szerző

Tokaji gondolatok szép palackba zárva - interjú Almási Tamással

Publikálás dátuma
2019.09.14. 10:00
Almási Tamás
Fotó: Koncz Márton / Népszava
Vannak akik a pénzből csinálnak bort, mások a borból pénzt. Vannak, akik mindig a jobb minőségre törekednek, elhivatottan, már-már művészként. Róluk szól Almási Tamás új dokumentumfilmje, a Folyékony arany, amelyet ma mutatnak be a miskolci CineFesten.
Mi az első emléke a borról? Fiatalkoromban kosárlabdáztam. Tizenöt éves lehettem, amikor Szigetváron edzőtáboroztunk. Az NB I-es női csapat egyik játékosa férjhez ment, a lánybúcsúztató az edzőtábor vége felé volt. Az ünnepi vacsora: vajas kenyér párizsival, mellé két deci bor. Addig nem ittam alkoholt. Teljesen kiütött: kisebb megszakításokkal estétől hajnalig a hidegzuhany alatt álltam. És mi az első jó emléke a borról? Villányban éreztem meg először, a borfogyasztás nem arról szól, hogy alkoholt iszunk. Néhány évtizede megtanultam: ha az ember megengedheti magának, akkor a felső polcról válasszon. Nyugat-Európában a középső polcról is lehet kiváló borokat kifogni, de érdemes gyanakodni, ha egy három eurós bort csúcsborként kínálnak. A borban sok minden manifesztálódik: az a kultúra, amiben megtermett, a történelem, a sok százéves tapasztalat, amelyek Tokaj-Hegyalján és más borvidékeken felhalmozódott, az a tudás, amit a szőlészek-borászok beletesznek, az a gondosság, amivel készítik a bort, és az a gondolat, amit kiolvashatunk a borból, ha visszafejtjük, dekódoljuk. Ha az ember csak kóstol, jó pár év kell ahhoz, hogy idáig eljusson. Ebben nekem segített a munkám. A kilencvenes évek elején szerettem volna filmet készíteni a villányi borvidékről, láttam már, a szőlészet-borászat messze többről szól, mint egy termék előállításról. Abból nem lett semmi, de most felkérésre elkészíthettem a tokaj-hegyaljai filmet, a Folyékony aranyat. A borász mit gondol a borról? Mi a jó és mi a rossz? A filmben is van erre válasz: ahhoz, hogy kimondhassuk, mi a jó és mi a rossz, dimenziókat kell felépíteni. Meg kell alkotni egy értelmezési mezőt, ami a negatív és a pozitív tartományt meghatározza. Például: a jó borban benne van a kultúra, a termelési kultúra, a viselkedéskultúra, az, ahogy az emberek egymással és a környezettel bánnak, egy borász, esetenként a családjának a története is. És benne van az a művészi vízió, amit a termelő, a borász gondol a világról. Ha nem gondolok semmit, abból semmi sem születik. A jó borásznak van egy víziója arról, mit szeretne létrehozni a természet közreműködésével, és megpróbál mindent kihozni a természeti, talajtani adottságokból, az éghajlatból, a szőlőből. Akkor jó esetben megszülethet olyasmi, amit elgondolt, ami nyilván sosem lesz pontosan ugyanaz, ami az elképzelése volt. Néha jobb, komplexebb bor születik, néha szegényebb. Alkonyi László borász és borkritikus szerint „lehetsz jobb és legjobb, jó viszont sosem”. Közte és a film másik szereplője, az általa is legkiválóbbnak tartott Szepsy István között tíz éve óriási vita dúlt.  Természetesen tudtam erről. A konfliktus mindig megtermékenyítő erő, drámákat szül. Ám ha ezt is bemutatom, más irányba vitte volna el a filmet, de nem is lett volna méltó. Több mint egy évtizedig a legjobb borbarátok voltak, együtt járták a világot. Sok mindenről egyet gondoltak, de a klasszifikáción, a dűlők minősítésén összekülönböztek. Ha említést teszek erről, a nézőt megzavarom, ez egy külön film témája lehetne. A Folyékony aranyban így is benne van, hogy Alkonyi László, Bacsó András és Szepsy István mit gondol a borról és a borvidékről. De még száz konfliktusos témát kínál Tokaj-Hegyalja. Volt például egy szakasz, amikor az egykori Tokaji Borkombinát volt központban, mert a kormány nagyon sok pénzt szánt oda. Drámai volt eldönteni, végül mi kerüljön a film fókuszába. Hogyan sikerült elkerülni, hogy a Folyékony arany ne váljon bormarketingfilmmé? A filmográfiámból is kiderülhet: sosem készítek propagandafilmet. De voltak mélyebb dilemmáim. Például: szabad-e úgy filmet készíteni Zidane-ról, hogy csak köpködni és káromkodni látjuk a filmvásznon, futballozni nem? Megtehetem-e azt Tokaj-Hegyalja kapcsán, hogy miután a forgatás előtt két-három évig jártam a vidéket, és megismertem, mi itt a tét − ülünk egy óriási kincsen, ami kifolyhat alólunk, ha nem gondosan nyúlunk hozzá, ha nincs elég pénz, ha nem a legjobb kezekbe kerül −, hogy nem beszélek róla? Ha az első szüret után leállítjuk a kamerát, miután tönkrement a termés, akkor igazságtalan lettem volna. Meg kellett mutatni: nagyon sok ember tudása, gondossága van révén itt valami olyan születhet, aminek a világ a csodájára járhat. Egykor így volt − igaz, akkor még nem volt a cukor a hétköznapokban elterjedt, az aszú pedig gazdag a szőlőcukorban −, csak aztán jött a filoxérajárvány, az első világháború, a második, a bortermelőként és kereskedőként is nagy szerepet játszó zsidóság elhurcolása, aztán a kollektivizálás, majd a mennyiségre való termelés. Tíz-húsz évvel ezelőtt negyven-ötven borász kitűzte magának célként, hogy akár a világszintet is elérje, mindenféle ügyeskedés nélkül. A Puskás Hungary kapcsán az volt a dilemmám: merhetek-e olyan filmet készíteni Puskás Öcsiről, ami nem csak a jó futballistát, de a jó embert is bemutatja? Volt merszem hozzá, most pedig ahhoz, hogy arról meséljek: a tokaji borvidéken minden küzdelem és kudarc ellenére jó esély van arra, hogy a tokaji aszúval komoly érték jöjjön létre.    Dilemma volt az is, kik legyenek a film főhősei? Nem volt kérdés, hogy a borvilág Oscar-díjasa, Szepsy István lesz a film főszereplője. Vagy áradoznak róla, vagy nem szeretik: klasszikus főhős. Családi borászata van, történetük ötszáz évre nyúlik vissza. Logikus volt, hogy mellé kell egy olyan szereplő, aki az indusztriális borászatot képviseli. A tolcsvai Oremus Pincészet vezetője, Bacsó András a Vega Sicilia magyarországi képviselője is, a világhírű spanyol borászat presztízskérdést csinált abból, hogy legyen saját tokajija. A harmadik szereplő, Alkonyi László értelmiségiként – ahogy ő fogalmaz, „nejlonparasztként” – lett borász, és volt olyan alázatos, hogy hajlandó volt tanulni. Valamit nagyon jól csinál: a Kaláka Pincének is vannak díjazott borai. Ő is a legmagasabb minőség, a csúcsok irányába törekszik. De nemcsak hegymászókhoz, gyöngyhalászokhoz is hasonlíthatók, akik negyven-ötven méterre is lemerülnek az igazgyöngyért. Az igazgyöngyhöz pedig csak hasonlít a tenyésztett gyöngy. Vagy lehetnének újságírók,vegyészek, tudósok is: olyanok, akik meg akarják haladni önmagukat. Egy fantasztikusan gazdag, néha tragikus történelmi előzményekkel bíró térség, egy csodálatos környezet, ellentmondásos társadalmi viszonyok, és elkötelezett hősök: mindez tálcán kínálta egy jó film lehetőségét.

Névjegy

Almási Tamás Kossuth-és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, operatőr a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára. 1948. július 26-án született Székesfehérváron. 1979 óta játékfilmeket és dokumentumfilmeket készít. Ózd-sorozata a magyar dokumentumfilmezés egyik legnagyobb vállalkozása: 1987-től kezdve egy évtizeden keresztül követte kamerájával az ózdi kohászok életét, ahogy egy érettségiző osztály tanulóinak sorsát is több évtizeden át figyelemmel követte. Sorban hozta el a díjakat a Szívügyem, a Szerelem első hallásra, a Sejtjeink, Az út vége, a Valahol otthon lenni és a Puskás Hungary című dokumentum- , illetve életrajzi filmjeivel.

Túl a romantikán

Ha majd megtehetem, szőlőt veszek, borász leszek – talán mindenki hallott, mondott már ilyen vagy hasonló mondatot, főleg egy jó bor kortyolása közben. A szőlőtőkék mellett elmúlik a romantikus álmodozás. Ahogy Alkonyi László fogalmaz a Folyékony aranyban: itt a patak csobogása jégeső, a madarak éneke seregélyraj. Szepsy, Oremus, Kaláka: a borrajongók jól ismerik e neveket. És tisztában vannak azzal is, az aszú készítése a legrizikósabb: a megérett szőlőt a tőkén hagyják, és várják, hogy a bortritisz nevű gomba támadásba lendüljön. A szél, az eső, a pára, a napsütés ehhez vagy adja, vagy nem adja áldását. Miközben a falvakból elvándorolnak, egyre kevesebb a szőlőmunkás. Három kiváló borász törekszik a tökéletesség megfogalmazására és elérésére, mindenek ellenére: a Folyékony arany ezt a történetet mutatja be. A jó bor mögött rejtőző történetek filmje. Infó: Folyékony arany Rendező: Almási Tamás Forgalmazó: Vertigo Média  Szeptember 19-től országszerte a mozikban 

Elhunyt Tóth Sándor író, volt parlamenti képviselő

Publikálás dátuma
2019.09.13. 22:03

Fotó: Shutterstock
Elhunyt Tóth Sándor író, József Attila-díjas költő, újságíró, az első szabadon választott Országgyűlés képviselője és jegyzője. Tóth Sándor 80 éves volt - közölte fia az MTI-vel pénteken.
A Magyar Katolikus Rádió honlapján olvasható, hogy Tóth Sándor, a rádió alapító munkatársa szinte az utolsó pillanatig dolgozott, halála előtt két nappal a stúdióban lett rosszul, kórházba szállították, ahol szerdán elhunyt. Tóth Sándor Szolnokon született 1939-ben. Középiskolai tanulmányait az esztergomi ferences gimnáziumban végezte, Egerben és Budapesten teológiát tanult, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar-történelem szakán szerzett diplomát és elvégezte a MUOSZ Újságíró Iskolát. 1970-től az Új Ember belső munkatársa, majd tanított a Pázmány Péter katolikus Egyetemen. Irodalmi munkásságát, keresztény újságírói tevékenységét a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével és József Attila-díjjal ismerték el, egyházi szolgálatáért Pro Cultura Christiana díjat kapott. Tóth Sándor 1990-1994 között a Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselője volt. 
Szerző
Témák
gyász