Nincs kiugró demokrata elnökjelölt

Régen nem volt ilyen gyenge éllovasa a Demokrata Pártnak az elnökjelölt-aspiránsok mezőnyében, mint most Joe Biden. Viszont még semmi nem dőlt el, Elizabeth Warren is feljövőben van.

A jövő év novemberében esedékes amerikai elnökválasztásig még jóval több, mint egy egész esztendő van hátra. Azonban az Iowa államban februárban tartandó első előválasztásig már kevesebb, mint öt hónap, és a demokraták még nem találtak rá arra a politikusra, aki magabiztosságot sugározva kiemelkedne a mezőnyből, és a hurráoptimizmustól duzzadó Donald Trump elnök győzelemre esélyes kihívójának látszana.

Joe Bidennel szemben gyakran elhangzó ellenérv az a kétségbevonhatatlan tény, hogy 76 esztendős. Ha győzne, és 2021 januárban beköltözhetne a Fehér Házba, akkor már ráadásul 78 éves lenne. Ennél is zavaróbb, hogy a jelek szerint már nem annyira friss az elméje, ahogyan az az Egyesült Államok elnökétől megkívántatik. Legalábbis néhány nyilatkozatából az derült ki, hogy cserben hagyta az emlékezete, nem pontosan idézett fel dolgokat. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik a kellemetlenebb, az, ha memóriaproblémái vannak, vagy pedig ha hajlamos utólag színezni és átkölteni a valóságot.

A kampány ezen szakaszában máskor már elég jól látszott, kit fognak indítani a demokraták. Az más kérdés, hogy végül győzött-e az illető, de azokban az esetekben is, amikor végül nem a demokrata jelölt nyerte el a Fehér Házat, a kiválasztási folyamat során alig volt bizonytalanság. Így például 2000-ben Al Gore, vagy 2004-ben John Kerry, illetve 2016-ban Hillary Clinton indítását nagy többséggel döntötték el a demokraták.

Nem kizárt, hogy a következő hónapokban valamelyik pályázó még nagyszerű hajrával az élre tör, de az egyelőre nem körvonalazódik, hogy bárki akkora tekintélyre tenne szert, amivel integrálni tudná az általában mérsékeltként minősített hagyományos demokrata párti szavazóbázist és az erőteljes baloldali fordulat híveit. Hacsak nem Elizabeth Warren.

A különböző közvélemény-kutató intézetek felméréseinek átlagolt eredménye azt mutatja, hogy Joe Biden, aki alelnökként gazdag washingtoni kormányzati tapasztalatokat szerzett Barack Obama elnök mellett, 26,8 százalékkal vezeti a demokrata elnökjelöltségre pályázók mezőnyét. A második helyen 17,3 százalékkal Bernie Sanders, a harmadikon pedig 16,8 százalékkal Elizabeth Warren áll. A többiek alaposan leszakadva követik őket - közülük a 6,5 százalékos, afroamerikai Kamala Harris, illetve a 4,8 százalékos támogatottságú, nyíltan homoszexuális Pete Buttigieg az, akikre az elemzők még érdemleges aspiránsnak tekintenek.

A mérsékelt – vagyis a centrum felé húzó, a republikánusokkal nem feltétlenül minden részletkérdésben szemben álló – irányzat vezető reprezentánsa Joe Biden. Mögötte a népszerűségi versenyben jelenleg a második helyen álló Bernie Sanders még Bidennél is korosabb, 78 esztendős. Hozzájuk képest a 70 éves Elizabeth Warren kimondottan fiatalos benyomást kelt. Sanders Vermont állam, Warren Massachusetts állam szenátora.

Sanders „demokratikus szocialistának” mondja magát, és bár ezt számos amerikai elemző meglehetősen üres reklámfogásnak, polgárpukkasztó figyelemfelkeltésnek tartja, Sanders ideális céltáblának számít, amikor Trump a demokraták soraiból fenyegető szocialista veszéllyel riogatja az amerikaiakat.

Warren általában a liberális minősítést kapja az amerikai politológusoktól. Delacey Skinner, a demokraták egyik stratégája úgy véli, Warren képes lehet arra, hogy mind Bidentől a mérsékeltek, mind Sanderstől a baloldaliak egy részét magához vonzza. Az viszont egyelőre kérdéses, hogy Warren a keleti parti elitegyetemi világ nagy tudású és kifinomult jogászprofesszoraként – aki a bankcsődök kezelésének jogi kérdéskörében osztatlan szakmai tekintélynek örvend – a fekete bőrű és a hispán szavazók bizalmát el tudja-e nyerni? Versenyre tud-e kelni ebben Bidennel, aki mindig hivatkozhat arra – teszi is –, hogy ő Obamával, az első afroamerikai elnökkel dolgozott együtt?

Ha nem csak a pillanatnyi állást, hanem a trendeket is nézzük, akkor megállapítható, hogy az elmúlt hónapok története lényegében Elizabeth Warren felzárkózásáról szólt. Márciusban Biden még 31, Sanders 23, Warren pedig 7 százalékon állt. Májusban az állás 41-15-8-ra módosult. Július elején Biden népszerűsége 26-ra zuhant, Sanders 14 százalékon, Warren pedig 13,8 százalékon állt. Akkor még Kamala Harris volt a második helyezett, 15,2 százalékkal, ő azonban ezután mélyrepülésbe kezdett. Azóta Bidennek augusztus elején volt még egy fellendülése, akkor 32 százalék fölé tornázta fel magát, de azóta jellemzőbbek esetében a 30 százalék alatti mérések – a legutóbbi már 27 százalék alatt -, miközben Sanders és Warren népszerűsége lényegében fej fej mellett mozogva enyhén emelkedik, jelenleg 17 százalék körüli értéknél tart.

Figyelemre méltó, hogy miközben a Demokrata Párton belül számos olyan fiatal politikus tűnt fel az elmúlt években, akik amerikai mércével mérve egészen radikális baloldali fordulat szükségességét hirdetik, – Donald Trump politikájának nyilvánvaló ellenhatásaként – az elnökjelöltségre pályázók mezőnyének az élbolyában ilyen álláspontot képviselő fiatal politikus nem található. Több politológus szerint a demokratákat a „gerontokrácia” ejtette túszul, tehetséges középnemzedék nincs a politikai mezőben, egyes fiatalok pedig vállalhatatlanul radikálisok. Mindez a legkevésbé sem biztató a demokraták számára az elnökválasztás közeledtével.

Vannak azonban olyan nézetek is, hogy a demokraták hamarosan felismerik: ha nem akarnak Joe Bidennel a biztos vereségbe menetelni, akkor azt az Elizabeth Warrent kell pajzsra emelniük, aki a rutinosak nemzedékéből még mindig a legszélesebb támogatottságra számíthat.

Donald Trump kétfrontos harca

A demokratikus normák elleni populista fellépése miatt a tőle balra álló ellenzék által évek óta keményen bírált amerikai elnök most abban a szerencsés helyzetben van, hogy jobbfelől is konfliktushelyzetbe került, kül- és belpolitikai vonatkozásban egyaránt.

Donald Trump elnöki ténykedésének elfogadottsága a különböző közvélemény-kutatások eredményének átlagában jelenleg 43,3 százalékos, ami egyáltalán nem hangzik rosszul annak fényében, hogy a vele elégedetlenek igencsak sokféle nézetűek, és eltérőek a preferenciáik. Így a demokraták nem képeznek olyan egyértelmű ellenpólust az amerikai politikai palettán, amelynek jelentős győzelmi esélyei látszanának a következő elnökválasztást megelőző esztendő őszén.

Ráadásul a trend is kedvező a 2017 januárjában hivatalba lépett republikánus elnök számára: elfogadottsági indexe, az első évben folyamatosan romlott, és 2017 decemberében 37 százalékon érte el a mélypontját, de az ingadozó görbe 2018 eleje óta összességében szerény emelkedést mutat. Tavaly szeptemberben, majd ez év január-februárban volt ugyan két átmeneti visszaesés – lényegében a szövetségi büdzsé körüli viták és a részleges kormányzati leállás idején, de akkor is csak 40 százalék körüli szintre süllyedt –, ám Trump népszerűsége újabban közelebb van a 45 százalékhoz, mint a 40-hez, sőt, idén nyáron egy időre 45 fölé is felkúszott. A republikánus hívek körében eközben az elnök támogatottsága már hosszabb ideje mintegy 85 százalékos, vagyis a párt masszívan mögötte áll.

A viszonylagos népszerűség annak tudható be, hogy az amerikai gazdaság példátlanul hosszú ideje – mintegy egy évtizede – folyamatosan növekszik. A kedvező ciklus tehát még Barack Obama elnöksége alatt kezdődött, de Donald Trump volt az, aki eddigi elnökségének legnagyobb sikereként nagyszabású adócsökkentési csomagot vitt keresztül a törvényhozáson, mégpedig leginkább azoknak a közterheknek az enyhítésével, amelyek a tőkejövedelmeket sújtják. Az összhatás tehát – nem csupán a már megmutatkozó objektív számok tanúsága szerint, hanem a derűlátó szubjektív várakozások okán is - serkenti a vállalkozói kedvet.

Ebben a helyzetben jelentette be nemrég Mark Sanford volt washingtoni képviselő, Dél-Karolina korábbi kormányzója, hogy indul a republikánus elnökjelöltségért. Sanford szerint Amerika „utat tévesztett”, Trump ugyanis a republikánusok „kis állam” krédóját figyelmen kívül hagyva, a nyakló nélküli állami költekezéssel óriási költségvetési deficitet halmoz fel.

Sanford „büdzséhéja” minősítést vívott ki magának már a korábbi, kongresszusi évei alatt is, amikor azt hangoztatta, hogy a szövetségi kormány költségvetési hiányát teljesen le kell faragni. Elemzők súlyos kételyekkel fogadták Sanford indulásának a hírét, és volt, aki úgy vélekedett, hogy az exképviselő-exkormányzó maga sem bízik sikerében, csak éppen fel akar támadni politikai tetszhalott állapotából, és el akarja érni, hogy beszéljenek róla. Évekkel ezelőtt súlyos botrány robbant ki személye körül, amikor fény derült házasságon kívüli kapcsolatára, amit aztán nyilvánosan megbánt.

Sanford mellett Joe Walsh, Illinois állam egyik korábbi washingtoni kongresszusi képviselője, az egykori ultrakonzervatív Teapárt támogatottja, valamint Bill Weld, Massachusetts állam volt kormányzója jelentette be eddig, hogy indulna Trump ellen a republikánusok elnökjelöltségének az elnyeréséért. Megállapítható tehát, hogy Trump párton belüli ellenfelei jórészt a kőkonzervatív jobboldal pozíciójából lépnek fel az elnök ellen, aki így a teljes politikai palettán megpróbálhatja magát a „centrum” reprezentánsaként eladni.

Hogy célszerű lehet „kétfrontos harcot” vívnia, azt Donald Trump minden jel szerint külpolitikai vonatkozásban is felismerte. Ebbe a taktikába illeszkedhet John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó látványos menesztése.

Ha Sanford „büdzséhéja”, akkor Bolton legalább ennyire „héja” a kül- és biztonságpolitika, a nemzetközi stratégiaalkotás területén. Boltonnal keletkezett konfliktusainak tudatos kiélezésével, majd a tanácsadó kiebrudalásával az elnök egyfelől ismét elérte, hogy a tapasztalt amerikai biztonságpolitikai szakembereknek földbe gyökerezett a lába, másfelől Trump majdhogynem „békegalambként”, az egyetértésre törekvés nemzetközi bajnokaként próbált feltűnni az amerikai közvélemény előtt.

Bolton, amellett, hogy kétségkívül igencsak ragadozó természetű stratéga, az nehezen vitatható el, hogy ért a szakterületéhez. Égnek is állt ősz haja – és ennek hangot is adott –, amikor Trump meghívta a Camp David-i üdülőbe az afgán lázadó tálibok vezérkarát. A vizitből csak azért nem lett semmi, mert a tálibok brutális robbantással tették azt vállalhatatlanná. Bolton válaszcsapást akart mérni Iránra egy amerikai drón lelövése miatt – Trump a válaszcsapást lefújta. Bolton nem bízott Putyinban, Trump leintette. Donald Trump minden jel szerint belpolitikai megfontolásnak, jelesül saját elnöki újraválasztásának rendeli alá az amerikai külpolitikát. Ennek volt a jele az is, hogy nem törődött a nemzetközi reakciókkal akkor sem, amikor Jeruzsálembe helyezte át az Egyesült Államok izraeli nagykövetségét.