Lopakodók

Az éjszaka közepén a szülők lakásába hazasettenkedő fiatal pár képe tipikus, de a reklám folytatása már nem. Egyre többen rekednek otthon, akiknek a szülők csak saját lakásuk egy szobáját tudják felkínálni, pénzt vagy örökölt ingatlant nem, s a hitelekhez sem egyszerű hozzájutni. A lakhatási szegénységgel foglalkozó Habitat for Humanity napokban megjelent tanulmánya azt mondja, a 25-34 éves korosztály majdnem fele még a szüleivel él. Pont azok, akikről a családpolitikai akciótervnek nevezett lózunggyűjtemény szól, s akiktől a magyar nemzet fogyatkozásának megállítását várjuk. 
A kormány csokot meg falusi csokot kínál, hitelfelvételbe kergeti a következő generációt is, bölcsődéket ígér, ahol azonban nincsenek szakképzett gondozók, iskolákat, ahonnan eltűnnek a pedagógusok, meg adóelengedést a negyedik gyerek után. Csak épp azt nem mondja meg, hol neveljék az előző hármat, ha a szigorú feltételek közül egynek nem felelnek meg, és nem veti fel őket a pénz. Szomorkodnak az államtitkárok sorban, hogy jaj, nagyon későn jön az első baba, az asszonyok nem vállalják másodikat. Nem is fogják, amíg egy kis lakásban zsúfolódnak a nagyszülőkkel.
Egyet nem ajánl fel a fiataloknak a kormány: egy átgondolt lakáskoncepciót, amiben az is talál megoldást, akinek nincs elég induló tőkéje, hogy elköltözzön a szülőktől. Amiben van szociális bérlakás, amihez nem csak akkor juthat hozzá egy család, ha vállalja annak felújítását nyolcmillióért (van ilyen fővárosi kerületi pályázat!), van szabályozott magánbérleti piac, vannak átmeneti otthonok, és csak egy lehetőség a sok közül a saját tulajdonú lakás megszerzése. Tíz év alatt fenekestül forgatták fel a közigazgatást, a támogatási rendszereket, de erre nem jutott idő. Pedig ha nem kellene éjszaka hazalopakodni a mama mellé a pároknak, talán az az első gyerek is hamarabb érkezne.

Fék, ellensúly

Az őszi önkormányzati választások előtti, az ellenzéki jelölteket ért, rendszerint jogszerűnek álcázott atrocitások kapcsán gyakorta idéződik fel Orbán Viktornak az a 2014 végén, az amerikai Bloomberg pénzügyi és gazdasági hírügynökségnek adott nyilatkozata, amely szerint „a fékek és egyensúlyok rendszerének kizárólag az Egyesült Államokban vagy más elnöki rendszerekben van értelme, ahol két egyenrangú hatalmi központ, a törvényhozás és az elnök működik”.  
Az idézett nyilatkozatból világosan kitűnik, hogy a magyar miniszterelnök ezúttal is ravaszul értelmezett egy az 1787-es amerikai amerikai alkotmányban is szereplő megállapítást. Az „egyensúly” ugyanis a hatalmi ágak szétválasztására vonatkozik, míg a NER által kiiktatott jogrendszerekben szerte a világon az „ellensúly” kifejezést alkalmazzák. A magyar kormányfő arra játszott rá, hogy az angolban a két fogalmat gyakran ugyanazzal a szóval jelölik. 
Izraelben holnap, 2019-ben immáron másodjára országgyűlési (knesszet) választásokat tartanak. Az Orbán Viktorral – kölcsönösségi alapon – rendszerint azonos platformon álló Benjamin Netanjahu miniszterelnök  ezekben a hetekben apai-anyait bevetett hatalmának prolongálása érdekében. Az ellene megfogalmazott korrupciós vádak kapcsán nem restellett kétmillió dolláros kölcsönt igényelni az ügyvédi költségeire. A számvevőszéki bizottság háromszor utasította el a kormányfő kívánságát, mígnem az újonnan kinevezett elnökük rá nem bólintott. 
A „fékek” itt bizony csikorogtak. Nem úgy, amikor  Netanjahu a választási helyiségek bekamerázására tett javaslatot, az állítólagos választási csalások megakadályozására hivatkozva. A vakmerő ötlet elvérzett a parlamenti bizottság előtt. S  helyén volt a demokratikus alapelvek alkalmazása akkor is, amikor Netanjahu a Jordán völgyének annektálására tett ígéretet. Mind pártja, mind ő maga bánhatja ezt a kijelentést: jókora bírságot sóztak a nyakukba. Amelyet ráadásul a rivális pártok kasszájába kell befizetniük. 
Van még mit tanulnunk!
Szerző
Bonta Miklós

Alszunk a lelátón

Pozsonyi külügyi bürokraták eltúlzott, hisztérikus reakciójának nevezte Szijjártó Péter külügyminiszter, hogy múlt csütörtökön a szlovák külügy bekérette a magyar nagykövetet. Még hétfőn ugyanis a budapesti magyar–szlovák labdarúgó mérkőzésen botrányosan viselkedtek a magyar szurkolók. Kifütyülték a szlovák himnuszt, dobálták az ellenfél kapusát. A nézőtéren Szlovákiát sértő – „Nincs hazátok, szlovákok, nincs hazátok”– rigmusok zengtek. Szijjártó szerint minden héten bekérethetné Szlovákia nagykövetét, olyan gyakori szlovákiai sporteseményeken a magyarok szidalmazása. 
Van, persze, amikor a magyar kormány is hisztérikus: augusztusban közleményben követelte, hogy büntessék meg azokat a román drukkereket, akik a Honvéd elleni meccsen azt skandálták, „Döglött magyar a jó magyar”, megdobálták a kispesti szurkolókat. 
Egy éve még azt írtuk: vegyük komolyan a kormányfő tusnádfürdői bejelentkezését Közép-Kelet-Európa vezetésére, mert az törekvés a térség szupranacionalista magyar vezetésére. Ha a jobboldali magyar kormányzat a nacionalizmust választotta nemzetet összetartó és saját hatalmát megalapozó kovásznak a nacionalizmust kioltó egységes Európa helyett, akkor csak szítja a tüzet, amelynek apró lángjait látjuk a stadionokban. Ezek a lángok Európában életveszélyesek, a magyar nacionalista bármikor ölre mehet a szlovák, az ukrán, a szerb, a horvát nacionalistával. 
A kormányfő pedig rátesz egy lapáttal. A hét végén az ország házában, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) XII. kongresszusán – mit keresett a Házban a KÉSZ? – azt lihegte: „Ne féljünk kimondani: Magyarország a hegyen épült város... Nőjünk fel ehhez a küldetéshez, teremtsük meg magunknak, és mutassuk meg a világnak, milyen is az igazi, mély és magasabb rendű élet, amelyet a keresztény szabadság eszményére építettünk... Magyarországon létrejött egy új állam- és politikaelméleti modell, egy sajátos kereszténydemokrata állam”, amely Európának is minta lehet. A magyar felsőbbrendűség meghirdetésén túl mi bármilyen értelmet nem találunk ezekben a mondatokban. Kiépült ugyan itt egy rendszer, amely mint állam a közjót nem szolgálja, viszont céljai és módszerei emlékeztetnek a XX. század autoriter és brutális diktatúráira. 
De hogy a futballnál maradjunk, azt a nacionalista ragyogás legegyszerűbb eszközének szemelte ki a hatalom. Igaz, eddig kevés sikerrel. Nem önmagában a stadionok szaporodásával van bajunk, hanem azzal a rendszerrel, ami a stadionokban, a NER részeként kiépült. Miközben a társadalom mélye azon dübörög, miért keresnek havonta milliókat olyanok, akiknek kevés közük van a játékhoz, voltaképpen azon dühöngenek, hogy a focipályán nem tudják kiélni saját nemzeti érzelmeiket. Azon nem dühöng senki, hogyan bújik el a futballisták mögé egy szervezet – a játékosmegfigyelőktől az edzőkig –, amelynek tagjai remekül megélnek a semmiből. S ez maga is az „új politikai modell” része.
Alszunk a pályán, de alszunk a lelátón is. Ebben a nacionalista álomban üvöltözzük, hogy a szlovákoknak nincs hazájuk. Nekünk vajon van?
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.09.16. 09:22