Tiszavirág

Jóbarátom mesélte még abban az időben, amikor valódi hírműsorok mentek a tévében, hogy ha a riporternek már végképp semmi sem jut eszébe, két kérdést még mindig feltehet. Az egyik az volt, hogy "És hogy csinálják ezt Nyugaton?"

Nos, ami a tiszai üdülőhajózást illeti, tudom a választ. Nyugaton egészen biztosan az infrastruktúra kialakításával kezdenek egy ilyen beruházást, nem pedig azzal, hogy megvásárolnak néhány méregdrága hajót. Nyugaton tudják ugyanis, hogy a hajó nemcsak megy, hanem áll is, mert a hajósnak éjjel parti áramra van szüksége, vizet és üzemanyagot vételezne, valamint elmenne a boltba kipótolni az élelmiszer készleteit. Tehát a dolog úgy kezdődik, hogy ki kell jelölni a kikötők helyét, meg kell becsülni a szükséges kapacitást, le kell folytatni az engedélyezési eljárást, hogy aztán megkezdődhessék az építkezés.

És ne higgyük, hogy Nyugaton beérik két hosszabbítóval meg egy artézi kúttal. A Berlin fölötti tóvidéktől a Mazuri tavakig évtizede evidencia, hogy a kikötőhelynek a zárt szennyvízkezelésre is alkalmasnak kell lennie, viszont ha a hajós nem számol el az elhasznált vízzel, komoly büntetésre számíthat. Az pedig olyan igen frekventált helyeken, mint az amszterdami csatornák vagy a velencei lagunák is a rossz vicc kategóriába tartozna, ha a reménybeli hajóztató cég a biznisz beindításának küszöbén még csak vakarná a fejét, vajon bójákkal vagy inkább térképpel hozza-e a bérlők tudomására, merre vezet a biztonságos hajózóút.

Mindezt ráadásul annyi pénzért, ami a csodás dél-francia csatorna, a Canal du Midi árait is lepipálja. Miközben, és ezen hökkenne csak meg igazán a Nyugat, ezt a tehetetlenkedést nem a saját tőkéjéből finanszírozza valamely befektető, hanem az adófizetők állnak minden egyes forintot.

A régi híradósok másik mentőkérdése egyébként úgy hangzott: "Nincs ebben valami ellentmondás?"