Kell egyfajta kegyetlenség is – Terék Anna traumákról és a fekete humorról

Publikálás dátuma
2019.09.21. 12:20

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Vajdasági magyarként gyerekkora háborúban telt, azóta is a traumák feldolgozása, a halál és az identitásválság a fő témája – Halott nők című verseskötetével nagy visszhangot keltett. Terék Anna drámáiba lírai elemek ékelődnek, versei pedig szinte drámai monológok. Idén ő kapja a Csáth Géza-díjat!
– Mostanában szinte robbanásszerűen megjelentek a női drámaírók. Mi lehet az oka? – A Vajdaságban nagyon gyér a drámafelhozatal, sokkal kevesebb dráma születik, mint vers, persze Magyarországon is. Ennek ellenére nem hiszem, hogy könnyebb lenne betörni a dráma felől, ám lehet, valami miatt most a nők többet gondolkodnak drámában, jobban ráéreznek az ízére. Jó, ha teret tudunk nyerni, és nem az a felfogás dominál, hogy férfiember író, a nők meg csak valamit szöszmötölnek. – Alapvetően költő. Miként jött első találkozása a dráma­írással? – Egyszer csak meghívtak a magyar dráma napján rendezett vajdasági drámaíró versenyre. Gondolkodás nélkül rábólintottam. Egy kalapból húztunk címet az aznapi újságcímekből, amire nyolc óránk volt megírni egy drámát. Csizmalehúzó – ez volt a cím. Én egy haldokló nagymamáról írtam, és arról, hogyan búcsúznak el tőle a rokonok. Ez volt az első dráma, amit írtam, és nagyon élveztem. Két évvel később megint meghívtak, akkor írtam a Jelentkezzenek a legjobbak! című drámám, amit a Szerb Nemzeti Színház programjára is tűzött. A harmadik, a Vajdasági lakodalom már felkérésre készült a Szabadkai Népszínházba. A fekete humorú történet a nyolcvanas években játszódott, még a boldog békeidőben. Két évig volt repertoáron. Az Örkény-ösztöndíjra már én jelentkeztem, kerestem a lehetőséget a drámaírásra. Itt Radnóti Zsuzsa volt a mentorom, és nagyon jól dolgoztunk együtt. Most épp megint egy drámát írok, és megint egy esküvőről. Molnár G. Nóra mozgásszínház-rendező kért fel vizsgadarabjának megírására. – Az Örkény-ösztöndíj alatt született A vacsoravendég szülőföldelhagyás-kérdésével, menekültkérdésével jól rímel a magyar valóságra. Mitől van ön szerint, hogy ilyen közéleti, félmúltra és társadalmi folyamatokra rezonáló kortárs dráma ma nálunk alig akad? – Fene tudja, mert ezt a drámát is utasította már úgy vissza színház, hogy nem aktuális, nem lenne érdekes a magyar néző számára, mert vajdasági és nem a magyarokkal foglalkozik. – Pedig még poszttraumás háborús hőse is érvényes memento, hiszen mindnyájan puskaporos hordón ülünk, másrészt itt van a menekültek kérdése, akiket ugyancsak erősen érint a poszttrauma, amivel szintén valamit kezdenünk kell majd. – Amikor megtörténik valamilyen szörnyűség, 25 évnek el kell telnie, mire az első nagyobb művek megszületnek róla. Így volt ez a holokauszt esetében is. Mindig van egy időbeli eltérés abban, mikor történik a trauma, mikor történik a feldolgozás, és mikor tud létrejönni az a mű, ami ebből táplálkozik. Lehet, a délszláv háborún túlléptek egyes emberek, viszont most telt le a 25 év, tehát egyre több szöveg fog erről szólni. Mindemellett nem a témától lesz jó vagy rossz egy mű, az a jó, amiben az emberi lélek működéséről tud meg valamit az ember. Nem azért írok, hogy színházakat kiszolgáljak, hanem azért, mert szeretném átadni, amihez értek, amit átéltem.
– Valóban, akár a versesköteteit nézzük, akár a drámáit, a háború majd’ mindben markánsan benne van. Mert önnek meg a gyerekkorát határozta meg? – Csakugyan háborúban nőttem fel, az volt számomra a természetes környezet, persze viszonylag lightos verzióját éltük át ott Topolyán. Nem lőttek az utcán, de másfajta feszültségek és nehézségek azért voltak, másfajta atrocitások értek. Meghatározó élmény úgy felnőni, hogy te magyar vagy, ki vagy szolgáltatva annak, hogy a szerbek beléd rúghatnak, mert tombol a nacionalizmus, és nincs gyerekként annyiféle jogod, mint egy normálisan működő államban lenne. Aztán átkerülsz egy másik országba, ahol viszont egyenjogú lehetnél, de megint nem tudsz úgy viselkedni, mert nem azt szoktad meg. Akkora berögződéseket alakítottak ki, hogy sok év kell, mire az ember fel tudja dolgozni, és ezekből ki tud keveredni. Persze mindez most a munkám során hasznosítható, mert kellőképp érzékenyített, és a cigány gyerekekkel így könnyen szót tudok érteni, hiszen jól ismerem a kisebbségi lét gyötrelmeit. Engem valójában ez a téma érdekel, hiszen ez vett körül sokáig. Számomra ez volt a normális, és fel sem merült bennem, hogy lehet, nem ez a természetes. Így nekem az is trauma volt, hogy visszafele elkönyveljem, az egész gyerekkorom nem normális. Viszont ennek hála lett egy jó fanyar fekete humorom, amit most lehet kamatoztatni. – Lehetséges a visszarendeződés a normalitásba? – Mihelyst valaki elmeséli, mi a normalitás, akkor lehet, hogy hozzá lehet illeszteni az életet. Én sajnos, nem tudom, milyen az, milyen lehet poszttrauma nélkül élni. De már abban sem vagyok biztos, hogy bármire is rá lehet mondani, hogy az a normális. – Vegyük akkor a viszonylagos biztonságot normalitásnak. – Ha az ember egyszer egy háborút átél, onnantól már nem tudja úgy tekinteni a világot, hogy bárhol is biztonságban lehet. Az ember folyamatos készenléti állapotba kerül. Ez persze nem azt jelenti, hogy ettől folyton szorong, vagy nem tudja tőle végezni a munkáját. Sőt, egy krízisben szocializálódott ember krízises periódusban képes otthonosan érezni magát. Hiszen az ember szerez egy csomó tapasztalatot és készséget a háború alatt, amiket, mikor kitör a béke, nagyon nehéz már letenni. – Milyen készségekre gondoljunk például? – Feloldódnak a határok, és teljesen más rendszer szerint kell elkezdeni élni. Meg kellett tanulni például miből lehet pénzt összeszedni, amikor az embernek nincs. De meg kellett tanulnunk a hiperinfláció miatt a pénz igen gyors elköltését is. A fizetést már aznap el kellett költeni, teljesen mindegy mire, csak ne a pénz maradjon, mert azt másnap már dobhattad el az utcán. Apukám egyszer például a fizetéséből egy karton szegfűszeget vett, mert még az is jobb volt a pénznél; a mai napig van még belőle. A háború mindig mindenre rányomja a bélyegét. És nem ismer határokat. Jóval tágabb a hatása időben is, térben is. Nagyon sokféleképpen szövi át az emberiséget és pusztít. Én igazából azon döbbentem meg, amikor a magyarok is elkezdték mondani, hogy hú, amikor benneteket bombáztak, az milyen szörnyű volt. Ki gondolta volna, hogy egy szomszédos országban egy biztonságban élő gyerekre is hatással van, és emlékeznek rá az emberek.
– A trauma, ha nem hal bele az ember, erősít, fejlődünk általa – mondják. Mások meg: csak vonja el az életerőt, és az ember mind gyengébb lesz tőle. – Csak a feldolgozatlan traumától. Amikor az ember benne ragad a traumában, akkor valóban veszi el az erőt, és az ember nem tud egyről a kettőre jutni. Lefagyott állapotba kerül, tetszhalott lesz. Miután viszont feldolgozta, létrejön a poszttraumatikus növekedés. Olyanokat kezdünk el értékelni, ami előzőleg az eszünkbe sem jutott volna, akár apróságokat, és ilyen apróságokból elkezd összeállni egy új világ, ami sokkal gazdagabb, és nagyon nagy nyugalmat ad. Másfajta problémamegoldást is kialakít. Pont az értékváltás miatt, más dolgok kapnak prioritást, sok minden hülyeséggel már nem foglalkozik az ember. Ez egy jó állapot, csak nagyon nehéz idáig eljutni. – A Halott nők verskötet hősnőinek viszont nem sikerül eljutni idáig – nem sikerül megküzdeni sem a traumákkal, sem az öröklött mintázatokkal. Mi kell, hogy sikeres legyen egy küzdelem? – Mindenkinek más, ez nagyon személyes és környezetfüggő. Talán generációtól is függ, hogy hogyan nézünk egyfajta megküzdést. Lehet, hogy harminc évvel ezelőtt vagy akár csak tízzel, másképp küzdöttünk, mint ahogy most. A társadalom ma egy nagyon nagy önállóságot vár el a nőktől, hogy tegyenek az életükért és javítsák meg, ha valami baj van. Én viszont nem olyan a közegből jövök, ahol a feminizmus tombolna, nem ebben nőttem fel, sokkal inkább egy patriarchális társadalomban, ahol, ha nem mész férjhez, nem szülsz gyereket, akkor kilök magából a társadalom. – Másik fő témája az identitásválság. Vajdasági magyarként kisebbségi volt, és Magyarországon is kisebbségi lett. Nagyon markánsan ütközik a drámájában: ott a helye egy embernek, ahol a gyökerei vannak, az emlékei, és úgysem tud elmenekülni, mert minduntalan visszaráncigálja valami, vagy ahol bántanak minket, nem vagyunk biztonságban vagy épp megfojt a közeg, onnan egyértelmű, hogy el kell menni. Ez a kétféle válasz most hogyan rezonál önben? – Van, akinek el kell mennie messzire, van, akinek nem kell elmenni. Nem tudom, melyik a szerencsésebb, láttam mind a két típusból mind a kétfélét. Engem nagyon sok minden hajtott, hogy elhagyjam a Vajdaságot. Mindenképp pszichológus szerettem volna lenni, és nem tudtam elég jól szerbül. (Morbid, hogy épp Budapesten tanultam meg szerbül, három horváttól.) 19 évesen, érettségi után kerültem ide, de lényegében én sem tudtam elszakadni, valószínűleg nem voltam elég bátor hozzá. – A dilemma végig megmarad az emberben, hogy hol a helye? – Jómagam hosszan kínlódtam ezzel, aztán egyszer csak feladtam. Nem tudom megmondani, milyen nemzetiségű vagyok, mindenhol mást mondanak rám. Legújabban mint horvát költőt emlegettek, de voltam már szerb költő, magyar költő, vajdasági költő, nem tudom milyen költő. Magam sem tudom; a jugoszláv nagyon jól megfelelt, mert abban volt valami vegyesség, de hát már nincs ilyen, így számomra sem létezik tovább ez a kérdés. Rám jellemző, ami a vajdasági magyarokra, ám az is, ami a magyarországi magyarokra, szerbekre, horvátokra. A vajdaságiakra például jellemző a fekete humor – ebben nagyon otthon vagyunk. Sokkal többet is nevetünk, mint az itteni magyarok, nagyon vágyjuk a nevetést, ami viszont a szerbektől jön, mert ők is igen jókedvű nép, nagyon szeretnek mókázni, viccelődni. – Íróként is dolgozik és iskolapszichológusként is – mindkettőben traumákkal foglalkozik, nem félő, hogy a tudomány kioltja a művészetet? – Nem érzem, hogy kioltanák egymást. Nem gátolt, sőt segített is, hogy valamivel szabadabban tudjak erről a témáról beszélni, hiszen az egyetemen nagyon sokat beszélhettem erről pszichológusok közt. Másrészt hiába tudunk sok mindent, azt aztán nem úgy használjuk a hétköznapok során. Pszichológia és alkotás másfajta folyamat, az én fejemben nem érnek össze. – Továbbra is marad a trauma, halál témáknál? – Fene tudja, mindig jön valami. Most épp egy drámán és egy műfordításon dolgozom, az új verseskötetem pedig remélhetőleg nemsokára kijön. Igaz, ennek is a halál van a fókuszában – édesapám halála és annak a gyásza. Cizellálja, hogy ő alkoholista volt, és nekünk így volt egy tízéves korszak az életünkben, amikor nem álltam vele szóba, pedig ott éltünk egymás mellett. Aztán amikor abbahagyta az ivást, újra közeledni tudtunk egymáshoz, és megint nagyon jó apa-lánya kapcsolat alakult ki közöttünk. Így, amikor meghalt, sajnáltam ezt a tíz évet, amikor nem tudtunk kommunikálni és hiányzott az életemből. Persze soha nem a gyerek a hibás, aki egy bántásra úgy reagál, ahogy reagál. – Az alkotás terápia is az ön számára? – Ha az ember terápiából ír, az nagyon sokszor megmarad a nyafogás szintjén. Annyira nagyon durva poszttraumám szerencsére már nincs, ám ebben igen sok munkám van. Volt, amit pszichológussal lehetett feldolgozni, volt, amihez kellett a nyafogás. Nekem is van egy csomó füzetem, amit teleírtam panaszkodással, mert csinálja ezt az ember, de az a kiírás része és nem a mű. Ahhoz, hogy egy szöveg irodalmi művé váljon, már szorgalom is kell meg nagyon sok munka, sokat foglalkozni a szöveggel. Kell egyfajta eltávolítás meg egyfajta hidegség, kegyetlenség is.

Terék Anna az idei Csáth Géza-díjas

A Fiatal Írók Szövetsége által 2016-ban alapított Csáth Géza-díjat szeptember 27-én adják át a költő-drámaírónak a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a PesText nemzetközi irodalmi fesztivál keretében. A bizarr díj – ami egy hasított sertésből és egy névre szóló hentesbárdból áll – a mindenkori kulturális élet anomáliáira is igyekszik felhívni a figyelmet. Terék Annát Antal Nikolett laudálja; az ünnepélyes átadó alatt DJ Trippy fényírása festi meg a PIM falait Csáth Géza, valamint az eddigi díjazottak, Csehy Zoltán, Kabai Lóránt, Orcsik Roland és Terék Anna szövegeinek felhasználásával.

Szerző
Frissítve: 2019.09.21. 13:50

Térey János: Szodomában kövérebb a fű (thriller) – Drámarészlet

Publikálás dátuma
2019.09.21. 09:35

Térey János nem sokkal a halála előtt fejezte be Szodomában kövérebb a fű című drámáját, melyet az Örkény Színház felkérésére írt. A belőle készült darabot december 20-án mutatják be Kovalik Balázs rendezésében. Az itt olvasható részlet exkluzív közlés: a magyar dráma napja alkalmából kifejezetten a Nyitott mondat számára bocsátotta rendelkezésre Térey János felesége és az Örkény Színház.
10. jelenet Szodomán kívül, Coár határában. Jön Mikaél, deres halántékú, tüskehajú, idősebb férfi. Elnéz a távolba. A horizonton fény gyullad, mint egy atomvillanás. MIKAÉL Gábriel lehajol a földkéreg mélyéig,                Szilárd akaratával fölemeli                  Szodomát és Gomorrát a magas mennyig                Az égbekiáltó lakóival együtt.                Fejjel lefelé fordítja,               És a szomszédok szeme láttára                  Kirázza, jól kiporolja, mint szőnyeget szokás.                A város helyét beborító kövek mind azokra esnek,                Akik a mezőn dolgoznak, legeltetve a marháikat,                  Vagy akik a szabadban állnak, csak úgy cseverészve,               Sőt, sajnos, azokra is, akik egy szomszéd falu főterén Tiltakoznak nyilvánosan                valamilyen emberi ocsmányság ellen.                A szodomaiak egytől egyig mind lezuhannak a mélybe.                Akik nem kapaszkodnak, valamennyien egyig lepotyognak.                  És akkor Isten kén- és tűzesőt bocsát az égből                  A volt Szodomára, a volt Gomorrára meg az egész környékre.                Így pusztítja el ezeket a szörnyűséges városokat,                  Az egész vidéket, a farmok minden lakóját                  És a mező viruló növényzetét.                Hogy az állatoknak miért kell pusztulnia,                  Nem tudni, de kérdésnek helye nincs:                Ezek óhatatlan veszteségek.                Évek óta nincs eső, sem sok, sem kevés;                  Erre most fojtogató kéneső zuhog.                A száraz növényzet belobban az erős szélben,                  A bozóttűz villámgyorsan terjed. (El) MIND    SZODOMÁNAK VÉGE.                SZODOMÁNAK VÉGE.                ÉS MI MÉGSEM LÉLEGZÜNK FÖL                  SOHA TÖBBÉ. Viharfelhők Szodoma fölött, égzengés. Jönnek Lóték. Lót felesége hirtelen visszafordul. GOLDA   Úristen, anya, te mit csinálsz? LÓT        Drágám, ne. Miért fordultál vissza? Szigorúan tilos.                Azonnal jössz tovább. Hozzád beszélek, nem hallod?                Jössz velünk tovább, és kész.                Gondolj bele, hozzájuk képest milyen szerencsések vagyunk. LÓTNÉ   Értsd meg, értsétek már meg, kíváncsi vagyok arra a pillanatra,                Amikor ellobban. Hogyan lobban el, hogyan lobban el a házunk.                A kíváncsiság csak nem bűn? LÓT        Legnagyobb hiba, amit csak elkövethetsz. LÓTNÉ   Ki mondja nekem, hogy nem szabad visszafordulnom?                  Könyörgöm, ki ez a férfi itt mellettem, aki mindent megtilt nekem?                Kivel élem én az életem? Olyan emberrel, aki korlátoz?                Miért hiszem el, amit ő mond?                A szűkölködők kezét is gyakrabban fogtad meg, mint az enyémet.                Nem az a baj, hogy nem mentél be a nyomorúságos tévéshow-jukba.                      Az a baj, hogy bezártál engem. Mindig, mindenben korlátoztál.                Az a nagy baj, hogy elhúzunk innen,                Amikor itt volt nekünk a munka, a biztonság, a tűzhely, az otthon! LÓT        Éppen a munka, felejtsd már el. Pont. LÓTNÉ   Amikor végre voltunk valakik, valahol. Nem      Hárán, nem Egyiptom, és nem Gomorra!                A családom, a munkám, a barátnőim, a biztonságom! LÓT        Ugyan már! A cégedtől kirúgtak, a barátnőidet jobb, ha hagyjuk. LÓTNÉ   Várt volna három másik szék. Osztályvezető lehetnék, ahol csak akarok.                Nyugalom, nem kellett volna eltartanod. LÓT        Nekem nem mondtad. Ki ajánlott állást? Titok?                Nézd meg, a lányaid ellenem lázadnak, engem utálnak.                A barátnőid nem imádkoznak, úgyhogy nekik végük.                Engedd el Szodomát, Rita. Szakadj le róla. GOLDA   Apa, értsd meg, anya csak egy picit szeretne visszamenni. LÓT        Nekem nem kell anyádat bemutatnod. GOLDA   Gondoskodik ő magáról. LÓT        Oda nem lehet egy picit visszamenni.                Ha visszamész, belep Szodoma lávája, pora és hamuja.                Szodoma elfoglalta a te szívedet?                  Megfertőzött a parázna lelkületével?                  Talán csábított más vagyona, ott fönt, a hegyen? Nincs már.                A város lakói, a szomszédok, a barátok? Egy sincs.                Mi az, amit semmiképpen nem lennél képes magad mögött hagyni?                Mi az, ami miatt nem követed az Urat, hanem hátranézel?                Mi az, ami odaköt a városhoz, a városhoz az ítélet napján?                Mi a fenéért tétovázol? Elhangzott, menekülj.                Ne kötődj semmihez se jobban, mint az Úrhoz. LÓTNÉ   Igen? De miért menjek én… Amerikába?                  Vagy bárhová, csak innen el?                És ha el, ki tiltja meg nekem, hogy visszanézzek?                Miért ne volna szabad visszanéznem?                Indokold meg. Á, látom, nem tudod, mert nem is igaz az egész. LÓT       A tűz igaz, és nem hagy túl sok kétséget. LÓTNÉ  De miért van a tűz? LÓT       Rita, ne csináld. Mondom, csak előre nézz. LÓTNÉ  És ki mondja meg, merre van itt az előre? LÓT       Ahol nincsen pusztulás, ahová nem vetül árnyék, látod te azt! LÓTNÉ  De én látni akarom, mi van otthon.               A lányok már nagyok, talán találnak új otthont, életet.               Én mi a fenének mentsem magam?               A múlt, a jelen elpusztul. Van jövő? Jövő nincs.               Szodomában éltem le életem, kiismertem magam.               Mit jelent hűnek lenni? Önmagunkhoz? A hazához?               Még ha ott is pusztulok, nem ott van a helyem? De.               Jól érzékelem, Lót, hogy te most               A személyes szabadságomban korlátozol?                 Mégis, milyen alapon?                 Tudom, hogy nem tökéletes hely,               És nem is bánom. Nekem a hazám, nincs más, és nem is kell.               Jólesne, ha más is nagyvonalú volna vele. Jólesett volna! De már vége.               Tudom, hogy el fogok veszni, de visszamegyek.               Mi ez a hang? Valamit hallottam. LÓT       (üvölt) Meg akarsz halni?! LÓTNÉ  Szerinted jobb lesz neked özvegynek lenni, mint nekem meghalni? LÓT       Rita, ne csináld. Lótné elindul visszafelé. Kövek záporoznak a feje mellett. Végül őt is eltalálja egy kő, lezuhan a földre, mozdulatlanná dermed. GOLDA   Anya eltűnt. Meghalt az anyám. ZELMA   Ha visszafordulunk érte, mi is elveszünk. GOLDA   Mi az, hogy elveszünk, amikor amúgy is el vagyunk veszve? LÓT        (leborul) Maga sem hitte volna. ZELMA   Akinek sikerül túlélnie, az csak magára gondolt. GOLDA   Csak annak sikerül túlélnie, aki magára gondolt.                Nekünk könnyű, szóltak előre. Menáhem nem hitte volna.                De hogy is van ez a parancsolat?                 „Az Úr azt kívánja, éljem túl.”               „Az Úr azt parancsolja, ne feledkezzem meg embertársamról.” LÓT       Aki igyekszik megtartani, az elveszíti,                 Aki elengedi, az megtartja.                 Mindent meg akartam szerezni magunknak,               Ezért eltávolodtam az áldástól,               És mindent, de mindent elvesztettem.               Ábrahám, ő igen, ő kész volt mindent odaadni,               Végül megnyerte az életet. Megint nyert!               Én pedig megint magamra maradtam a vidéki üzle­temmel.               Hé, gondolsz néha arra, hogy meztelenül jöttünk erre a világra,               És meztelenül megyünk belőle kifelé?               Hahó, te is csak vendég vagy ezen a nyomorult földön,               Egy átmeneti birtokon. ZELMA (üveges szemmel a telefonját nézi) Rafael, Zakeás meghalt? GOLDA  (Rafael helyett) Menáhem is meghalt. Mind meg­haltak.                  Mondom, hogy nincs jel. Nincs jel! Kein Signal. ZELMA  Anya! 12. jelenet  Üres utca Coárban. Lót a lányaival, Rafaellel Gábriellel megy az üres, kihalt falu főtere felé. GOLDA  Ez Coár? Apa, Coár? Coár? Válaszolsz? LÓT       Igen. GOLDA  Milyen nyomasztó egy falu. LÓT       Szodoma szomszédja, milyen lenne. ZELMA  (Goldának) Te mit vártál, második édenkertet? Lót megszédül és hátrafelé esik, egy kőrakásra zuhan. Fogja a fejét, tapogatja a hátát, láthatóan fáj neki. RAFAEL  Vigyázz magadra. Hát ezt jól beverted, fölrepedt. GÁBRIEL (megnézi a sebet Lót fején) Lehet, hogy agyrázkódása van.                    (Rafaelnek) Szerinted? (Lótnak) Hányingered nincs? Mit érzel? LÓT        Nincs. Szédülök. Hogy mit érzek?! Annyi mindent. GÁBRIEL (négy ujját mutatja) Mennyit mutatok? LÓT        Milyen sok ujjad van. Hagyjál már.                   Teljesen kiforgattok magamból. GÁBRIEL Bekötözöm. LÓT         Nem kell. Tessék, itt vagyok kopáran és nincstelenül.                     A sárga földig leszidnak az angyalok. Semmibe vesz,                   Sértő megjegyzéseket tesz rám a saját feleségem.                   Szemem elborul, örömöt többé nem látok.                   Egy érdekel, Isten meddig mehet el az irtásban.                   Sosincs olyan, hogy belátná: tévedett?                   Bocs, rossz a rendelet, visszavonom? Hülyeség volt, sztornó? GÁBRIEL Ha visszavonja, akkor visszavonja, de azt ki kell várni. LÓT         Azt mondják: hagyj el mindent, menj a sivatagba,                   Minden cél nélkül, egyetlen fix pont nélkül,                   Minden komfort nélkül. Zéró bizonyosság. Ez normális? Nem.                   Az egyik odaszúrja nekem:                   Gondoltam-e valaha, hogy nem lesz otthonom,                   És én azt feleltem, hogy soha, természetesen nem.                   Amikor este, otthon vacsorázni készülődtünk,                   Vajon melyikünk sejtette,                   Hogy ez az utolsó esténk négyesben?                   Szegény Ritának legutolsó estéje a földön… Dehogyis.                   Tirólatok vitatkoztunk, vajon mit akartok,                   Még nem történt semmi helyrehozhatatlan.                   Azóta viszont… A régi, bejáratott életem sehol,                   Mostanra senkiföldje az a nyomorult város,                   Ahol utoljára voltam boldog az életben.                   Nem tehetek róla,                   Nem tehetek róla!                   Minden ellenemre volt, én mégis Szodomát választottam.                   Először csak félénken sátoroztam a kapu előtt,                   Aztán a Nemszeretem-Zónában laktam, aztán a Szürke Zónában,                   De mégis a megálmodott Szodomában, igaz?                   Mondom, mint akinek egy padlásszoba is jó                   Mekkában vagy Manhattanben,                   Beéri bármivel, csak kapun belül lehessen.                   Itt neveltem föl a gyermekeimet,                   Szépen elvegyültem a polgárok között.                   Egyik hely sem volt ennyire otthonos a vándorlásban,                   Mint ez a szégyenteljes Szodoma.                   Nem nagy és nem szép és nem jó, csak olyan emberi.                   Sikerember voltam, fogalom a szakmában,                   Kézben tartottam az életemet, és pár tucat másikat.                   És úgy fogok elpusztulni, mint egy kutya, egy kóbor korcs.                   Nem mindenki pusztul el úgy,                   Mint egy kivetett korcs a sikátor szélén, nem igaz? RAFAEL   Sokat beszélsz. LÓT         És akkor a rühes Gomorráról még nem is szóltunk.                   (Leveszi a felsőjét) Hát ilyen. Milyen? GOLDA    Azért a hátadat én megnézetném az orvossal, apa.                   Elég csúnyán belilult. RAFAEL   Ha volna orvos. Majd kiheveri. LÓT         Félreüt a szívem. GÁBRIEL Félreüt a szíve, nyafogja a gyáros,                   Pedig van neki ennél jóval nagyobb baja is. LÓT         Egy az egyben kicsináltatok minket.                   Lehet egy angyal szadista? RAFAEL   Így emlékezik meg a nagybátyád Istene rólad.                   Ő könyörgött hozzá Szodomáért.                   Isten őrá tekint, az ő igazságát látja –                   És megment téged, a maga módján nem szép ez?                   Szép, nem? Amikor elpusztította a síkság városait,                   Eltörölve minden helyet, ahol éltél, laktál, üzleteltél,                   Kimentett téged a pusztulásból.                   Mi pont eddig fogtuk a kezed. ZELMA   Isten szerintem csak az üdvösséggel ajándékoz meg,                   Jó esetben! És hagyja, hogy egész életeden át küszködj,                   Amíg valahogy föl nem bukdácsolsz a mennybe, nem?                   Ő olyan, jót szórakozik rajtunk.                   Megajándékoz minket az élettel, a többi a mi dolgunk, nem igaz?                   A kurva életbe. RAFAEL  Ejnye, kislányom. De megértem. Mi most elmegyünk. GÁBRIEL Lépünk. Vigyázzatok magatokra. ZELMA   (Gábrielnek) Hajrá. (Hirtelen elhűlve) Úristen, nem ezt ígérted. GÁBRIEL Neked pont nem ígértem semmit. ZELMA   Én eszelősen szerelmes vagyok. Voltam. Beléd.                   Figyelj, nekem reggel meghalt az anyám.                   (Leborul elé, áldásra hajtja a fejét, átfonja a térdét)                   Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!                   Esküszöm, hogy nem engedlek el. GÁBRIEL Elengedsz, kiscsillag. Te megőrültél. ZELMA   Zakeást most nyírtátok ki. GÁBRIEL Parancsra, szívem, nem azért, mert eldurrant az agyam.                   Megérte a pénzét Zakeás.                   Zelma, értsd meg, nekem nincsenek olyan… műszereim.                   Nincs olyan húsom, szervem, nincs olyan agyam.                   Ami ahhoz kell, hogy viszonozzam… Hagyjuk. ZELMA   Tudom, nincs szagod, nincsen emésztésed, se verejtéked, semmi. GÁBRIEL Értsd meg, muszáj mennem. ZELMA   Megvakítasz embereket, örvényt kavarsz magad körül,                   Közben húsod sincs, anyagod sincs?                   Egyáltalán megérinthetlek? GÁBRIEL Most már nem, hogy gondolod? ZELMA   (dúdol) Nincstí-ziga, nincstí-ziga-zember. Rafael és Gábriel el.  
Szerző
Frissítve: 2019.09.21. 10:38

A magyar dráma napja – Kárpáti Péter: heroizmus helyett irónia

Publikálás dátuma
2019.09.21. 08:45

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Csak a színház van, a könyvdráma nem létező műfaj – vallja Kárpáti Péter drámaíró, aki az utóbbi években egyfajta improvizációs irányba mozdult: közösségi előadásokban gondolkodik és egy hétköznapibb drámai nyelv megteremtésével kísérletezik. Az egyik legtöbbet játszott kortárs magyar színpadi szerzővel a magyar dráma napja apropóján beszélgettünk.
– Amikor 1984-ben a Magyar Írók Szövetsége, élén Hubay Miklóssal, felvetette, hogy a magyar dráma napja azért szeptember 21-e legyen, mert 1883-ban ezen a napon volt Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatója a Nemzeti Színházban, a „magyar” és a „nemzeti” szavak talán még mást jelentettek, mint manapság. Létezik egyáltalán a nemzeti, magyar dráma műfaja? – Nem nagyon szeretem ezt a kifejezést. Annak a kultúrának, ami az emberek életének szerves, elementáris része, nincs ilyen pátosza. A hatvanas-hetvenes években volt a magyar drámatörténetnek egy erősen retorikus korszaka: vitadrámákat írtak, egyébként nagyszerű szerzők – nem mondok neveket –, melyekben a hősök (nagy hával) az író szócsöveként morális kérdéseket feszegettek. Az ilyesféle dramatizált problémafelvetés nem tud maradandó lenni, mostanra Székely János darabját kivéve szinte mindegyik el is tűnt. A pátoszban van valami nyomasztó, valami kioktató-jelleg, az emberek fölött áll, föl kell néznünk rá, kitekeredik a nyakunk. Az a fajta színház, ami személyes, ami közel áll hozzánk, ami egyenrangú a nézővel, az szerintem erősebben hat, és épp úgy nemzeti drámának nevezhető, ha éppenséggel fel akarjuk címkézni. Egyébként ha végigtekintünk a teljes magyar drámairodalmon – Csokonaitól Molnáron át Örkényig, Spiróig vagy akár Csurkáig –, azt láthatjuk, hogy az irónia sokkal jellegzetesebb nemzeti sajátossága, mint a pátosz. – Az irónia mentén akár bele is nyúlhatunk klasszikus darabok szövegeibe? Egy konkrét rendezői elképzelés mentén miért ne nyúlhatnánk bele? Ettől még nem változik meg maga a darab, amit a drámakötetben kiadtak. Most volt egy hatalmas botrány Nyíregyházán, ahol a Molnár Ferenc-örökösök a bemutató előtt tiltották le Mohácsi János rendezését. Ez a kultúra szégyene. Valaki attól, hogy rokonsági kapcsolatban állt egy szerzővel, semmivel se képviseli őt hitelesebben, mint az emberiség többi része. A jogdíj természetesen jár neki, de perverz dolog ezt valami kulturális hatalommá konvertálni. Molnár Ferenc remek fantáziájú, huncut fickó volt, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem tetszett volna neki Mohácsi János rendezése. Szerintem ő nem tiltotta volna le, és nem gondolta volna, hogy ettől csorbul az ő eredeti darabja. Csak az a fontos, hogy a plakátra tisztán, érthetően oda legyen írva, hogy ebből a munkából mennyi az övé, és mi az, amiért nem őt kell majd szidni vagy esetleg dicsérni. Az örökösök ragaszkodnak a szöveghűséghez. Hát én ezt nem értem. Még nem jártak színházban soha? Nem vették észre, hogy ugyanazt a mondatot egy diplomataasztal mögött szónokolva, de a szőnyegen fetrengve, a lábujjadat piszkálva is el lehet mondani? Tehát akkor a szöveg értelméhez is rendőrt kell állítani, és ki kell követelni minden szerzői instrukció maradéktalan végrehajtását. Például, amikor nagy nemzeti drámánkban Katona József azt írja, hogy Bánk bán a fejét a kezében fogva a földön görgeti. Hogy enélkül ne is lehessen bemutatni? Vagy amikor Füst Milán azt írja az egyik megszólaláshoz, hogy sápadtan, a következőhöz pedig, hogy elvörösödve, akkor ezt a jelenetet se lehessen bemutatni addig, amíg a színész pikk-pakk nem képes hozni ezt a kaméleonokat megszégyenítő színkompozíciót? Egy-egy szerzői instrukció sírni valóan csodálatos metafora. Csak az instrukciókból meg lehetne írni a magyar nagyregényt.
– A kőszínházakban még ma is inkább klasszikus darabokat játszanak, kortárs szerzőket leginkább a független társulatok háza táján találunk. A drámaírók sértettek, hogy a szövegeik nem érik el a rendezők ingerküszöbét, de még ha esetleg igent is mondanak egy-egy darabra, az író akkor is kiszorul a színházból. Nem állati méltatlan helyzet ez? – Korábban én is írtam úgy, hogy az elkészült darabokat leadogattam különféle színházaknak. Csináltam ennek a sokkal jobb verzióját is, amikor felkérésre írtam úgy, hogy előre tudtam, ki lesz a rendező, szerettem is, amit csinál, de azt kell, mondjam, hogy még ez is kiégéshez vezet. Teljes bezáruláshoz, ami a színház esetében azért különösen nyomasztó, hiszen eleve csak közösségben létezik. Onnan kiszorulni, hát ez maga a magány. Két lehetőség van: vagy egyáltalán nem törődsz vele, hogy hol fogják bemutatni a darabodat és mi lesz vele, a Negyedik kaput például így írtam, vagy pedig elkezdesz saját előadásokban gondolkodni vagy egy társulathoz tartozni. Egy klasszikus darabot minden esetben a szerző nevével azonosítunk. A plakáton ez áll nagybetűvel: Shakespeare, Othello. Egy filmet azonban legtöbbször a rendezője jegyez. Pedig a színházi előadások egy részében is sokkal inkább a rendező a meghatározó. Általában épp a jelentősebb előadások esetében. Nyugaton már régóta, de most már nálunk is van jó néhány olyan színház, ahol a rendező vagy a társulat nevét írják a szerző helyére, és szerintem ez így van jól. A kilencvenes évektől kezdve azt lehetett látni, hogy az erős rendezőegyéniségek többsége önállóan, egy saját szerző vagy a társulat improvizációinak segítségével állítanak elő drámaszövegeket, sőt ha klasszikusból indulnak ki, azt is átformálják a saját képükre és hasonlatosságukra. Nincs értelme ezt letiltani, vagy akár vitatkozni rajta, hogy ez jó vagy nem jó, hiszen ez van, ez a valós helyzet, és kétségtelen, hogy többnyire tényleg ezzel a technológiával készülnek ma a jelentősebb előadások. Sok félresikerült, sznob, öntetszelgő baromság is így készül, de most ne ezekről beszéljünk. Már a kilencvenes években Schilling Árpád Tasnádi István drámaíróval így dolgozott együtt a Krétakörben, de hogy külföldi példát is említsek, Peter Brook mellett Jean Claude Carriere író vállalt ilyen állandó, kvázi bedolgozó munkát. Persze sokan vitatják, hogy ezek a konkrét színészekre írt vagy improvizációs technikákkal alakuló szövegek végül is drámák-e vagy sem. Ez érdekes kérdés. Amikor a kétezres évek elején újraindult a Rivalda, az évad legszebb drámáiból készülő antológia, Háy Jánossal véletlenül részt vettünk a szerkesztésben, és komolyan érvelnünk kellett amellett, hogy Pintér Béla előadásainak szövege önmagában is színdarabnak tekinthető, sőt kiváló drámák. Ma már ez természetes, de akkoriban még megkérdőjelezte egy színházi szöveg érvényességét, ha az az előadással szinte párhuzamosan jött létre.
– Ebből kiindulva fordult az improvizációs szövegalkotás felé, ami egyfajta előremutató útja lehet manapság a drámának? – Igen, azt gondolom, hogy ez egy olyan iránya a drámának, ami szakmai szempontból rendkívül gyümölcsöző lehet. Nagyon sokféle improvizáció létezik, a módszer, amit barátaimmal, kollégákkal kidolgoztunk, leginkább azt a rendezői-forgatókönyvírói hagyományt követi, ahogyan John Cassavetes vagy Mike Leigh is dolgozott. Együtt gondolkodunk a színészekkel, közösen találjuk ki, miről szóljon a darab, milyen módon legyen köze a világhoz. Mindenki hozza a saját ötleteit, a saját mondatait, szinte ő alkotja meg a saját szerepét. Végül létrejön egy igazi darab, csak épp nem egy egyes szám első személyben alkotó drámaíró gondolatai mentén, hanem aszerint, hogy a közösség mit szeretett volna együtt létrehozni. Az írói tudás és tehetség itt ahhoz kell, hogy a sok-sok kis töredékből kirakja az egységes képet, mint a puzzle-ban. Ilyen módon darabot írni nem könnyebb vagy kevésbé értékes, hanem más. – Az így született drámák egyfajta eszköztelenebb játékstílust, hétköznapibb nyelvhasználatot is feltételeznek – születhet erős szöveg a nyelv veretessége nélkül? – A színház úgy működik, hogy ha bemegyünk az Othellóra, és Jago elkezd hozzánk beszélni, akkor – ha jó a színész – ezt úgy mondja, mintha ott jutnának eszébe a gondolatok. Jutalmul mi, nézők, úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy valóban ott önti hatodfeles jambusokba a gondolatait. Közben mindenki tudja, hogy ez játék. Közös cinkosság jön létre: a néző úgy tesz, mintha elhinné, a színész meg úgy tesz, mintha azt hinné el, hogy a néző elhiszi. Ebben rejlik az „itt és most” varázsa. Ha érzékeled nézőként, hogy a színész egy előre megírt és betanult szöveget mond, akkor ez deklamálásnak tűnik, elkezdünk figyelni a színész furcsa hangsúlyaira, gesztusaira, de a mondanivalójának tartalma elsikkad. Ha elkezdünk a köznyelvvel dolgozni, ráadásul úgy, hogy a színészek a saját mondataikat mondják, akkor, ha jól csináljuk, a néző teljesen zavarba jön:„úristen, ez tényleg itt és most születik”, – annyira természetesnek tűnik, mintha valóban nem lenne se megírva, se megrendezve. Ez az a hatás, az a varázslat, ami engem rabul ejtett íróként és rendezőként is. – Végig színházról beszél, pedig a dráma közege a könyv is. A Selinunte Kiadónak például évek óta missziója, hogy könyv formában is megjelentessen színpadi műként már élő kortárs drámákat. Legitim műfaj a könyvdráma vagy csak a színház van? – A könyvdrámák olvasása, egyáltalán a színdarab olvasása az olyan főúri csemege, ami az osztriga vagy a költészet fogyasztásához hasonló. Tényleg nehéz darabot olvasni, az egyetemen külön oktatjuk is ezt a tudományt. Ez még nem jelenti, hogy nincs hatalmas jelentősége, hogy a Selinunte Kiadó révén újra kortárs drámakötetek jelennek meg. Külön erénye, hogy a szerkesztők, Sándor L. István és Szűcs Mónika, nem irodalmár laikusként, hanem színházi kritikusként szakmai hozzáértéssel és remek fantáziával viszik a sorozatot, ami természetesen csak egy viszonylag szűk réteghez, a szakmához és az érdeklődőkhöz szól. De ez így van jól. Aki azt akarja, hogy sokan olvassák, írjon regényt!

NÉVJEGY

Kárpáti Péter József Attila-díjas drámaíró, dramaturg, rendező, egyetemi tanár. Többek között olyan legendás előadások darabjainak szerzője, mint például az Akárki, a Világvevő, a Díszelőadás, a Tótferi, a Szörprájzparti vagy a Pitbull cselekedetei. Az improvizációs módszerével született, barátaival, tanítványaival közösen jegyzett közösségi darabjai tavaly nyomtatásban is megjelentek a Színház az orrod hegyén című kötetben. Januárban a Színművészeti Egyetem végzős zenész-színész osztályával is ilyen módon hozták létre a Tűznyelők című groteszk előadást, melyet várhatóan a közeljövőben még játszani fognak. 

Szerző