– Mostanában szinte robbanásszerűen megjelentek a női drámaírók. Mi lehet az oka?
– A Vajdaságban nagyon gyér a drámafelhozatal, sokkal kevesebb dráma születik, mint vers, persze Magyarországon is. Ennek ellenére nem hiszem, hogy könnyebb lenne betörni a dráma felől, ám lehet, valami miatt most a nők többet gondolkodnak drámában, jobban ráéreznek az ízére. Jó, ha teret tudunk nyerni, és nem az a felfogás dominál, hogy férfiember író, a nők meg csak valamit szöszmötölnek.
– Alapvetően költő. Miként jött első találkozása a drámaírással?
– Egyszer csak meghívtak a magyar dráma napján rendezett vajdasági drámaíró versenyre. Gondolkodás nélkül rábólintottam. Egy kalapból húztunk címet az aznapi újságcímekből, amire nyolc óránk volt megírni egy drámát. Csizmalehúzó – ez volt a cím. Én egy haldokló nagymamáról írtam, és arról, hogyan búcsúznak el tőle a rokonok. Ez volt az első dráma, amit írtam, és nagyon élveztem. Két évvel később megint meghívtak, akkor írtam a Jelentkezzenek a legjobbak! című drámám, amit a Szerb Nemzeti Színház programjára is tűzött. A harmadik, a Vajdasági lakodalom már felkérésre készült a Szabadkai Népszínházba. A fekete humorú történet a nyolcvanas években játszódott, még a boldog békeidőben. Két évig volt repertoáron. Az Örkény-ösztöndíjra már én jelentkeztem, kerestem a lehetőséget a drámaírásra. Itt Radnóti Zsuzsa volt a mentorom, és nagyon jól dolgoztunk együtt. Most épp megint egy drámát írok, és megint egy esküvőről. Molnár G. Nóra mozgásszínház-rendező kért fel vizsgadarabjának megírására.
– Az Örkény-ösztöndíj alatt született A vacsoravendég szülőföldelhagyás-kérdésével, menekültkérdésével jól rímel a magyar valóságra. Mitől van ön szerint, hogy ilyen közéleti, félmúltra és társadalmi folyamatokra rezonáló kortárs dráma ma nálunk alig akad?
– Fene tudja, mert ezt a drámát is utasította már úgy vissza színház, hogy nem aktuális, nem lenne érdekes a magyar néző számára, mert vajdasági és nem a magyarokkal foglalkozik.
– Pedig még poszttraumás háborús hőse is érvényes memento, hiszen mindnyájan puskaporos hordón ülünk, másrészt itt van a menekültek kérdése, akiket ugyancsak erősen érint a poszttrauma, amivel szintén valamit kezdenünk kell majd.
– Amikor megtörténik valamilyen szörnyűség, 25 évnek el kell telnie, mire az első nagyobb művek megszületnek róla. Így volt ez a holokauszt esetében is. Mindig van egy időbeli eltérés abban, mikor történik a trauma, mikor történik a feldolgozás, és mikor tud létrejönni az a mű, ami ebből táplálkozik. Lehet, a délszláv háborún túlléptek egyes emberek, viszont most telt le a 25 év, tehát egyre több szöveg fog erről szólni. Mindemellett nem a témától lesz jó vagy rossz egy mű, az a jó, amiben az emberi lélek működéséről tud meg valamit az ember. Nem azért írok, hogy színházakat kiszolgáljak, hanem azért, mert szeretném átadni, amihez értek, amit átéltem.
– Valóban, akár a versesköteteit nézzük, akár a drámáit, a háború majd’ mindben markánsan benne van. Mert önnek meg a gyerekkorát határozta meg?
– Csakugyan háborúban nőttem fel, az volt számomra a természetes környezet, persze viszonylag lightos verzióját éltük át ott Topolyán. Nem lőttek az utcán, de másfajta feszültségek és nehézségek azért voltak, másfajta atrocitások értek. Meghatározó élmény úgy felnőni, hogy te magyar vagy, ki vagy szolgáltatva annak, hogy a szerbek beléd rúghatnak, mert tombol a nacionalizmus, és nincs gyerekként annyiféle jogod, mint egy normálisan működő államban lenne. Aztán átkerülsz egy másik országba, ahol viszont egyenjogú lehetnél, de megint nem tudsz úgy viselkedni, mert nem azt szoktad meg. Akkora berögződéseket alakítottak ki, hogy sok év kell, mire az ember fel tudja dolgozni, és ezekből ki tud keveredni. Persze mindez most a munkám során hasznosítható, mert kellőképp érzékenyített, és a cigány gyerekekkel így könnyen szót tudok érteni, hiszen jól ismerem a kisebbségi lét gyötrelmeit. Engem valójában ez a téma érdekel, hiszen ez vett körül sokáig. Számomra ez volt a normális, és fel sem merült bennem, hogy lehet, nem ez a természetes. Így nekem az is trauma volt, hogy visszafele elkönyveljem, az egész gyerekkorom nem normális. Viszont ennek hála lett egy jó fanyar fekete humorom, amit most lehet kamatoztatni.
– Lehetséges a visszarendeződés a normalitásba?
– Mihelyst valaki elmeséli, mi a normalitás, akkor lehet, hogy hozzá lehet illeszteni az életet. Én sajnos, nem tudom, milyen az, milyen lehet poszttrauma nélkül élni. De már abban sem vagyok biztos, hogy bármire is rá lehet mondani, hogy az a normális.
– Vegyük akkor a viszonylagos biztonságot normalitásnak.
– Ha az ember egyszer egy háborút átél, onnantól már nem tudja úgy tekinteni a világot, hogy bárhol is biztonságban lehet. Az ember folyamatos készenléti állapotba kerül. Ez persze nem azt jelenti, hogy ettől folyton szorong, vagy nem tudja tőle végezni a munkáját. Sőt, egy krízisben szocializálódott ember krízises periódusban képes otthonosan érezni magát. Hiszen az ember szerez egy csomó tapasztalatot és készséget a háború alatt, amiket, mikor kitör a béke, nagyon nehéz már letenni.
– Milyen készségekre gondoljunk például?
– Feloldódnak a határok, és teljesen más rendszer szerint kell elkezdeni élni. Meg kellett tanulni például miből lehet pénzt összeszedni, amikor az embernek nincs. De meg kellett tanulnunk a hiperinfláció miatt a pénz igen gyors elköltését is. A fizetést már aznap el kellett költeni, teljesen mindegy mire, csak ne a pénz maradjon, mert azt másnap már dobhattad el az utcán. Apukám egyszer például a fizetéséből egy karton szegfűszeget vett, mert még az is jobb volt a pénznél; a mai napig van még belőle. A háború mindig mindenre rányomja a bélyegét. És nem ismer határokat. Jóval tágabb a hatása időben is, térben is. Nagyon sokféleképpen szövi át az emberiséget és pusztít. Én igazából azon döbbentem meg, amikor a magyarok is elkezdték mondani, hogy hú, amikor benneteket bombáztak, az milyen szörnyű volt. Ki gondolta volna, hogy egy szomszédos országban egy biztonságban élő gyerekre is hatással van, és emlékeznek rá az emberek.
– A trauma, ha nem hal bele az ember, erősít, fejlődünk általa – mondják. Mások meg: csak vonja el az életerőt, és az ember mind gyengébb lesz tőle.
– Csak a feldolgozatlan traumától. Amikor az ember benne ragad a traumában, akkor valóban veszi el az erőt, és az ember nem tud egyről a kettőre jutni. Lefagyott állapotba kerül, tetszhalott lesz. Miután viszont feldolgozta, létrejön a poszttraumatikus növekedés. Olyanokat kezdünk el értékelni, ami előzőleg az eszünkbe sem jutott volna, akár apróságokat, és ilyen apróságokból elkezd összeállni egy új világ, ami sokkal gazdagabb, és nagyon nagy nyugalmat ad. Másfajta problémamegoldást is kialakít. Pont az értékváltás miatt, más dolgok kapnak prioritást, sok minden hülyeséggel már nem foglalkozik az ember. Ez egy jó állapot, csak nagyon nehéz idáig eljutni.
– A Halott nők verskötet hősnőinek viszont nem sikerül eljutni idáig – nem sikerül megküzdeni sem a traumákkal, sem az öröklött mintázatokkal. Mi kell, hogy sikeres legyen egy küzdelem?
– Mindenkinek más, ez nagyon személyes és környezetfüggő. Talán generációtól is függ, hogy hogyan nézünk egyfajta megküzdést. Lehet, hogy harminc évvel ezelőtt vagy akár csak tízzel, másképp küzdöttünk, mint ahogy most. A társadalom ma egy nagyon nagy önállóságot vár el a nőktől, hogy tegyenek az életükért és javítsák meg, ha valami baj van. Én viszont nem olyan a közegből jövök, ahol a feminizmus tombolna, nem ebben nőttem fel, sokkal inkább egy patriarchális társadalomban, ahol, ha nem mész férjhez, nem szülsz gyereket, akkor kilök magából a társadalom.
– Másik fő témája az identitásválság. Vajdasági magyarként kisebbségi volt, és Magyarországon is kisebbségi lett. Nagyon markánsan ütközik a drámájában: ott a helye egy embernek, ahol a gyökerei vannak, az emlékei, és úgysem tud elmenekülni, mert minduntalan visszaráncigálja valami, vagy ahol bántanak minket, nem vagyunk biztonságban vagy épp megfojt a közeg, onnan egyértelmű, hogy el kell menni. Ez a kétféle válasz most hogyan rezonál önben?
– Van, akinek el kell mennie messzire, van, akinek nem kell elmenni. Nem tudom, melyik a szerencsésebb, láttam mind a két típusból mind a kétfélét. Engem nagyon sok minden hajtott, hogy elhagyjam a Vajdaságot. Mindenképp pszichológus szerettem volna lenni, és nem tudtam elég jól szerbül. (Morbid, hogy épp Budapesten tanultam meg szerbül, három horváttól.) 19 évesen, érettségi után kerültem ide, de lényegében én sem tudtam elszakadni, valószínűleg nem voltam elég bátor hozzá.
– A dilemma végig megmarad az emberben, hogy hol a helye?
– Jómagam hosszan kínlódtam ezzel, aztán egyszer csak feladtam. Nem tudom megmondani, milyen nemzetiségű vagyok, mindenhol mást mondanak rám. Legújabban mint horvát költőt emlegettek, de voltam már szerb költő, magyar költő, vajdasági költő, nem tudom milyen költő. Magam sem tudom; a jugoszláv nagyon jól megfelelt, mert abban volt valami vegyesség, de hát már nincs ilyen, így számomra sem létezik tovább ez a kérdés. Rám jellemző, ami a vajdasági magyarokra, ám az is, ami a magyarországi magyarokra, szerbekre, horvátokra. A vajdaságiakra például jellemző a fekete humor – ebben nagyon otthon vagyunk. Sokkal többet is nevetünk, mint az itteni magyarok, nagyon vágyjuk a nevetést, ami viszont a szerbektől jön, mert ők is igen jókedvű nép, nagyon szeretnek mókázni, viccelődni.
– Íróként is dolgozik és iskolapszichológusként is – mindkettőben traumákkal foglalkozik, nem félő, hogy a tudomány kioltja a művészetet?
– Nem érzem, hogy kioltanák egymást. Nem gátolt, sőt segített is, hogy valamivel szabadabban tudjak erről a témáról beszélni, hiszen az egyetemen nagyon sokat beszélhettem erről pszichológusok közt. Másrészt hiába tudunk sok mindent, azt aztán nem úgy használjuk a hétköznapok során. Pszichológia és alkotás másfajta folyamat, az én fejemben nem érnek össze.
– Továbbra is marad a trauma, halál témáknál?
– Fene tudja, mindig jön valami. Most épp egy drámán és egy műfordításon dolgozom, az új verseskötetem pedig remélhetőleg nemsokára kijön. Igaz, ennek is a halál van a fókuszában – édesapám halála és annak a gyásza. Cizellálja, hogy ő alkoholista volt, és nekünk így volt egy tízéves korszak az életünkben, amikor nem álltam vele szóba, pedig ott éltünk egymás mellett. Aztán amikor abbahagyta az ivást, újra közeledni tudtunk egymáshoz, és megint nagyon jó apa-lánya kapcsolat alakult ki közöttünk. Így, amikor meghalt, sajnáltam ezt a tíz évet, amikor nem tudtunk kommunikálni és hiányzott az életemből. Persze soha nem a gyerek a hibás, aki egy bántásra úgy reagál, ahogy reagál.
– Az alkotás terápia is az ön számára?
– Ha az ember terápiából ír, az nagyon sokszor megmarad a nyafogás szintjén. Annyira nagyon durva poszttraumám szerencsére már nincs, ám ebben igen sok munkám van. Volt, amit pszichológussal lehetett feldolgozni, volt, amihez kellett a nyafogás. Nekem is van egy csomó füzetem, amit teleírtam panaszkodással, mert csinálja ezt az ember, de az a kiírás része és nem a mű. Ahhoz, hogy egy szöveg irodalmi művé váljon, már szorgalom is kell meg nagyon sok munka, sokat foglalkozni a szöveggel. Kell egyfajta eltávolítás meg egyfajta hidegség, kegyetlenség is.
