Szenvedélyből embertelenül jó

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:27

Fotó: Kondella Misi
Rajong Rahmanyinovért és Federerért, egy lakatlan szigetre a Pink Floyd lemezeit vinné magával, ha pedig nem zongorista lenne, leginkább az erdélyi havasokat járná erdészként. Szabó Marcell azonban zongoraművész lett, számtalan nemzetközi verseny legjobbja és az idén októberben már második alkalommal megrendezett Orosz Zenei Fesztivál művészeti vezetője. Ha a sikereiről kérdezik, a vonneguti bon mot-val szerényen csak annyit felel: „Így megy ez!”
Bár rengeteg nemzetközi zongoraversenyen nyert első helyezést, világsztárok mesterkurzusait megjárt Junior Prima díjas tehetség, egyik legnagyobb eddigi sikerének mégis azt tartja, amikor Kocsis Zoltán előtt játszott egy nagyon nehéz Bartók-darabot. Amikor vége lett, a legendásan szigorú és mogorva, Bartók-specialista Kocsis – álmából felkeltve vagy akár fejen állva is mindent tudott Bartók összes létező hangjegyéről – csak ült, nézett rá, és annyit mondott halkan: „Hát ezt jól kigyakoroltad!” Szabó Marcell akkor és ott úgy érezte, ennél nagyobb dicséretet ember nem kaphat. „Sokszor eszembe jut az a pár pillanat – meséli kissé nosztal­giázva –, azt gondoltam, ha holnap abba kellene hagynom a zongorázást, már boldogan halnék meg. Aztán persze alakítgattuk a játékomat, mondta azt is, hogy nagyon messze áll az eredeti tempótól, de ez már mindegy volt. Az az egy rövid, elismerő mondat egy életre belém ivódott.”  

A véletlen és a kölcsönzongora

A több mindenben is tehetséget mutató fiút nem szánták kisgyermekkorától fogva zongoraművésznek a szülei. Azt mondja, ha nincs az ismerősük, aki egy költözéskor rájuk bízta megőrzésre a pianínóját, talán soha nem kerül közelebbi kapcsolatba a zongorázással. Mivel senki nem volt zenész a családban, a muzsikusi pálya fel sem merült opcióként. Először csak, mint minden kíváncsi gyerek, játszogatott a billentyűkkel, rövid dalokat próbált elklimpírozni. Gyakorlatlansága ellenére meglepő ügyességgel nyúlt a hangszerhez, kapásból mindkét kezét használta és autodidakta módon még kottát olvasni is megtanult. A nagyapja, aki korábban hobbiszinten játszott zongorán, előkotorta a régi kottáit, melyekből már komplett kis daraboknak adott nem is akármilyen hangot a nyolcéves kisfiú. Látták a szülei, hogy van hozzá affinitása, de hogy tehetséges is, az csak akkor derült ki számukra, amikor elvitték Batke Márta zongoratanárnőhöz, nézze meg, érdemes-e taníttatni a gyereket. Ő egyértelmű igennel felelt, ekképpen megkezdődött Marcell hivatalos képzése, de ez akkor még semmit nem garantált, legkevésbé, hogy művész lesz belőle. „Épp olyan gyerek voltam, mint a többi – mondja –, megcsináltam, amit muszáj volt, aztán mentem játszani. Emlékszem, nyaranta extra zeneórákra jártam Márta nénihez, és az egyik ilyen alkalmon sírva fakadtam, hogy a többiek otthon medencéznek meg fociznak, nekem meg zongoráznom kell. Nem nagyon vittem túlzásba a gyakorlást, át sem éreztem igazán, mit jelent, ha valaki tehetséges. Nyertem egymás után a versenyeket, de nem igazán fogtam fel, hogy ebben mi a jó nekem.” Aztán 13 évesen egy másik szenvedélye, ha nem is közvetlenül, de válaszút elé állította a fiút: görkorcsolyázás közben eltörte a karját. Nem állt még össze a kép, hogy egy zongoristának vigyáznia kell a kezeire, így ahogy levették róla a gipszet, Marcell már ment is vissza az utcára lépcsőkön ugrálva, korlátokon csúszkálva űzni az extrém sportot. Mivel a csont még nem forrt össze teljesen, az első esésnél újra és ugyanott tört a karja, csak akkor már sokkal hosszabb időre vonta el őt a zongorázástól. A klasszikus közhely nyomán, vagyis, hogy valami csak akkor kezd hiányozni, ha már nincs, Marcellnak is végig kellett gondolnia, mit akar valójában, s hogy mekkora áldás, ha valaki olyat csinálhat, amit szeret. Miután felépült, egy életre eltette a korcsolyáját, és belevetette magát a nagybetűs komolyzenei életbe.  

Jó lesz ez, csak be kell érnie

Azt már tudta, hogy szeretne egyre jobban zongorázni, ám azt, hogy a muzsikusi pályát hivatásául is választhatja, egészen az egyetemig nem volt egyértelmű. Tinédzserként felvették ugyan a Zeneakadémia előkészítőjeként is működő különleges tehetségek osztályába, de a Bartók konzi helyett, biztos, ami biztos alapon, inkább az Apáczai Csere János Gimnáziumba felvételizett: ha esetleg mégse zongorista lenne belőle, legyen egy olyan háttértudása, amivel a későbbiekben kezdeni tud valami egyebet. Az érettségit követően már nem volt kérdés, hogy számára egyetlen út létezik, és az a Zeneakadémiára vezet, azzal az azóta is tartó lelkiismeret-furdalással megspékelve, hogy 18 éves koráig nem gyakorolt eleget. Onnantól aztán beleadott apait-anyait, hajszolta a legkülönfélébb versenyeket, hogy spannolja magát. „Olyan típus vagyok, akit a versenyszellem inspirál – magyarázza –, számtalanszor kiestem, de ez engem egyáltalán nem tántorított el, sőt! Mentem tovább, egyre többet gyakoroltam, és közben szép lassan megtanultam, hogyan kell a versenyeken viselkedni. Amikor 15 évesen az első nemzetközi megmérettetésen kiestem, el is csüggedhettem volna, de akkor odajött hozzám az egyik zsűritag, hogy biztasson, jó lesz ez, csak be kell érnie. Ez a mondat sokáig jelentett ösztönzést.” A vágy, hogy megnyerjen egy külföldi nemzetközi zongoraversenyt, első helyre került Marcell bakancslistáján, amit négy évvel ezelőtt, 28 évesen pipálhatott ki a párizsi Ile de France zongoraverseny fődíjával. „Tisztában vagyok vele, hogy a versenyeken ritkán születnek teljesen fair eredmények – meséli szerénykedve –, így mindig is tudtam, hogy ha nyerek, ha nem, igazán komolyan semmit nem jelent, mégis ki szerettem volna próbálni az érzés miatt. És bár a győzelemmel nem fordult ki a világ a négy sarkából, az életem annyiban megváltozott, hogy azóta egyre-másra érkeznek a felkérések, koncert koncertet követ, vagyis ténylegesen elkezdődött a zongoraművészi karrierem.”  

A Pink Floydért bármit

Idővel egyértelművé lett, hogy ahogyan Kocsis Zoltánnak, Szabó Marcellnek is Rahmanyinov és Debussy a zeneszerzők non plus ultrái. Azt mondja, először lett oroszzene-rajongó, aztán kúszott be a képbe egyfajta ellenpontként a kissé femininebb, lágyabb, hajlékonyabb francia muzsika. Az orosz zene iránti rajongását ő maga embertelen szenvedélynek nevezi – amikor tavaly kitalálta, hogy érdemes volna egy fesztiválon megmutatni az embereknek, milyen kimeríthetetlen az orosz muzsika tárháza, egyszerűen csak a felhalmozott tudását szerette volna másoknak is átadni. Tavaly a nagy favorit, Rahmanyinov volt a fesztivál középpontjában – bár 100 CD-re rúg a Rahmanyinov-gyűjteménye, ma már ritkán rakja fel bármelyiket is. Sokkal szívesebben hallgat újabban bakelitről komolyzenét, azt mondja, kifejezetten szereti, ahogy recseg-ropog. Igazi nagy példaképe, a már említett Kocsis Zoltánon kívül, a zenében nem nagyon van, nem tud olyan sztárt mondani, akiért hosszú kilométereket utazna, csak azért, hogy élőben hallja, ugyanakkor Federerért képes volt Rómáig zarándokolni, hogy közelről láthassa a teniszjátékát. Ez a torna is bakancslistás teljesítés volt, ahol Nadalt és Djokovicsot is sikerült kipipálnia. Nagy bánata, hogy a Pink Floydot már nem láthatta színpadon – azt mondja, ha csak egyetlen klasszikust vihetne magával egy lakatlan szigetre, egészen biztosan a Pink Floyd lemezei lennének azok. Hallgatni ugyanis sokkal inkább könnyűzenét szeret, kevés együttes van, akikért bármennyit hajlandó volna fizetni, de a Pink Floyd például ilyen. Tutira megy, hogy ne legyen számon kérhető, mert a másik két kedvence sem lép már fel evilági színpadokon: Michael Jacksonért és az eredeti felállású Queenért, élőben persze, szintén bármit megadna. „Komolyzene-hallgatás közben nehéz kikapcsolni a zenésznek az analizáló agyát, mint ahogy egy klasszikus koncerten sem tudom pusztán az élvezetnek átadni magam – meséli szinte magyarázkodón Marcell. – Önkéntelenül is folyamatosan azt vizsgálom, mit csinál az adott zongorista, miért csinálja, mivel értek egyet, mivel nem. Tudom, hogy el kellene ezt engedni, de nem olyan egyszerű. Így hát, ha hallgatok is kikapcsolódásként komolyzenét, biztos, hogy nem zongorát. Sokkal inkább kórus- vagy szimfonikus művet.” Rengeteg terve és álma van, melyekről olyan határozott és higgadt magabiztossággal beszél ez a harmincas éveibe éppcsak belekóstoló fiatalember, hogy az ember biztos benne, megvalósítja őket. Amiről pedig már lecsúszott, az is marad életben tartott vágy, maximum tudja róla, hogy beteljesületlenül – ahogy a pólóján lévő Pink Floyd-lemezborító címe is mondja: „wish you were here”, azaz bárcsak itt lennél.

Szabó Marcell évek óta fellép az Országos Onkológiai Intézet jótékonysági koncertjein – a Kékgolyó utcai intézmény aulája nem tartozik a legvidámabb koncerthelyszínei közé, mégis mindig nagy örömmel vállalja a felkérést. Azt mondja, hogy a közönség, nagy részük a kórház betege, olyan örömöt és pozitív energiát sugároz, amilyet ritkán tapasztal máshol. „Felnőttfejjel már tudom értékelni, hogy mit jelent, ha valaki tehetséges és azt csinálhatja, amit szeret. Azt is látom, hogy az emberek miért cserélnének velem, még akkor is, ha belülről nyilván másként élem meg ezt a zenészdolgot, mint ahogyan az kívülről kinéz. Kicsit felelősségemnek is érzem, hogy ezt az adottságot, amit kaptam valahonnan, ne csak használjam, hanem vissza is szolgáltassak belőle” – mondja már-már fatalistán.

Idén október 7–12. között rendezik meg az Orosz Zenei Fesztivált, melynek Szabó Marcell a művészeti vezetője. Ezúttal hat orosz zeneszerző áll a rendezvény fókuszában. Prokofjev, aki a Rómeó és Júliának eredetileg happy endet szánt; Glinka, az örök autodidakta; Szkrjabin, akinek olyan kicsi volt a keze, hogy egy oktávot is alig ért át a zongorán; Rimszkij-Korszakov, aki, ha folytatta volna a családi hagyományt, tengerésztiszt lett volna, valamint a két nagyágyú: Muszorgszkij és Csajkovszkij. A fesztivál Debrecenben két helyszínen, Budapesten pedig a Zeneakadémián, az Orosz Kulturális Központban és a Szent István-bazilikában zajlik majd. Idei újításként a komolyzene mellé bekerült egy kis orosz folklór is, emellett ismét lesznek zongoraestek, kamaraestek, dalestek és irodalmi est is, melyen Muszorg­szkij­ levelezéséből olvas fel Meskó Bánk előadóművész. Szabó Marcell a fesztivál nyitókoncertjén játssza majd Prokofjev I. zongoraversenyét a Kodály Filharmonikusok Debrecennel karöltve, Somogyi-Tóth Dániel karmesterkedésével. További részletek az ozf.hu-n.

Szerző

Egy disznó ne túrjon Budán! - Kis magyar helységnév-etimológia

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:23

Fotó: Adományozó: Lissák Tivadar / Fortepan
Azt tudták, hogy a Pasarétnek vajmi kevés köze van a török hódoltsághoz? És hogy a magyar Velencének viszont annál több az olasz településhez? Debrecen miért Debrecen, és miért Duna a Duna? A helynév-etimológia viszonylag fiatal tudomány, alig másfél száz éves, nem csoda, hogy sok még a fehér folt. Ám ebben a rövid másfél évszázadban is számos törvényszerűséget találtak a nyelvtudósok, amelyek segíthetnek megérteni, hol élünk, és főleg, hogyan gondolkoztak eleink.
Bár több mint kétmillióan élnek a fővárosban, kevesen tudják, honnan ered a város elnevezése. Gyorsan megnyugtatunk mindenkit, a nyelvészek sem száz százalékig biztosak ebben a kérdésben. Az nagyon valószínű, hogy az első tag, Buda régi magyar személynév. Egyes legendák Attila hun király testvérét emlegetik mint név­adót, de a kutatók inkább hajlanak arra, hogy ez bármelyik Buda nevű személy lehetett. A Pest szó már sokkal érdekesebb. Némely feltételezések szerint Ptolemaiosz, a II. században élt tudós a római Contra-Aquincumot Pesszion­nak nevezte, innen a mai Pest. Ám kutatók sokkal valószínűbbnek tartják, hogy az elnevezés a túloldalon emelkedő Gellért-heggyel kapcsolatos. A szó ugyanis a szláv nyelveken „barlangot”, „sziklaüreget” jelent, a régi magyar nyelvben pedig a kemencét nevezték pestnek. Így volt a hévizes barlangot (forró kemencét) rejtő mai Gellért-hegy eredetileg Pest-hegy, a hegy lábánál ősidők óta használt folyami átkelő pedig Pest-rév, és innen kapta végül a túlparton létrejött település a nevét. És ha már a kemencénél tartunk: ugyanez a helyzet a dél-magyarországi Pécs városának nevével is, sőt ugyanez a „kemence” hallatszik a Bécs és a Bény elnevezésekben is. 

Tótok, németek és divatos szentek

„Régi helyneveink a magyarság történetének fontos forrásai. Különösen kiemelkedő szerepük a honfoglalást követő évszázadok nyelvészeti és történettudományi vizsgálatában van” – írja a Korai Magyar Helynévszótár előszavában Hoffmann István, aki a Debreceni Egyetemen vezeti a névtani kutatócsoportot. Magyarázatként hozzáteszi: a szórványemlékekben található nevek első szövegemlékünk, az 1300 körüli időkből származó Ómagyar Mária-siralom megjelenéséig egyedüli közvetlen, írott forrásai a magyar nyelv történetének. Sőt: korai szövegeink kis száma és rövid terjedelme miatt a neveknek egészen a XV. század közepéig kitüntetett szerepük van a magyar helyesírás, hangtörténet, valamint a szókincstörténet kutatásában. Ráadásul, mivel a magyar évszázadokig idegen nyelvi környezetben fejlődött a Kárpát-medencében, a nyelv írásban is megjelenő, legkorábbi állapotáról adnak képet; változásuk pedig a nyelv egészének változását is követi. A helynevek vizsgálatát a történettudomány sem nélkülözheti: jól olvasva forrásként szolgálnak a korabeli népességre és akár foglalkozásokra vonatkozóan is. Csak a helynévből ugyanakkor nehéz megmondani, hogy kik is éltek az adott területen egykor – figyelmeztet Hegedűs Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének vezetője. – „Ha megnézzük az úgynevezett mikrotoponímákat (kisebb területek elnevezését), sokkal nagyobb biztonsággal következtethetünk arra, hogy ott kik laktak. Hiába van ugyanis igazolhatóan szláv eredete például a Visegrád településnevünknek („magas vár”), ott valószínűleg sosem voltak többségben a szláv ajkú népek. Ugyanez igaz Csongrádra is. Ezekben az esetekben inkább az itt élő szláv nyelvű lakosságtól átvett nevekről van szó” – mondja a nyelvész. Ám például egy faluban fellelt kisebb településrész magyar elnevezése (német dűlő, tót árok) szinte biztosan az egykor ott megtelepedett nemzetiségekre utal. A helynév identifikál, megjelöl. Pontosan leírja a helyet, ez az elsődleges feladata. A szóhoz, amelyet eközben „használ”, sokféle kapcsolódása lehet. Utalhat az ott honos növényekre (Bük, Bükkös, Cserehát); alakulhat a terület birtokosának nevéből különféle képzőkkel vagy jelekkel, de magyar sajátosság a puszta személynév használata (Ádánd, Aracs, Barcs, Tab, Tököl). Lehet idegen elnevezés átvétele (Duna – az ős-indoeurópai dānu „folyó, folyóvíz” szóból), és alakulhat bizonyos korok nyelvi divatjai szerint. „A XIII. században például rengeteg mindent szentekről neveztek el: gyógyító füvet, kápolnát, sőt hajót is – mondja Hegedűs Attila. – Sok helynév is az ott épült templom szentjéről kapta a nevét. Ilyen például Szentmiklós, Szentimre, Keresztúr.” Vannak aztán a honfoglalás és letelepedés emlékét őrző helyneveink a törzsnevekkel, mint a Megyer, Keszi, Gyarmat vagy Tarján.  

Nem minden az, aminek látszik

E cikk szerzője még úgy tanulta az iskolában, hogy a török hódoltság emlékét számos korabeli településrész elnevezés (Rózsadomb, Pasarét) jelzi a fővárosban. Aztán kiderült, hogy a helyzet korántsem ennyire egyértelmű. Például kutatók megfejtették, hogy Buda török helytartóinak, még Abdinak, az utolsó vezérlő pasának sem volt közük a mai Pasaréthez. Hanem az történt, hogy a környék első térképeit készítő török katonák az egyes helyi elnevezéseket kérdezősködés útján állapították meg és írták be a térképbe. A mai Pasarét vidékén dolgozván kérdezték az ott élő rácokat, hogy hívják ezt a dűlőt. Mire a helybeliek közölték: Pasának, vagyis „közlegelőnek”, merthogy ez a terület volt az alsóváros legelője. A térképésztiszt „Pasa-ried”-nek, vagyis magyarul legelő dűlőnek írta be a területet. Íme a megfejtés. A török hódoltság – a közhiedelem ellenére – egyébként sem nyomta rá a bélyegét a magyar helynévadásra. A 150 éves török uralomnak alig van nyelvi nyoma a magyarban – mondja Hegedűs Attila. „Persze akad néhány nem túl jelentős, ám a mai napig használatos szavunk, mint például a kávé, a handzsár vagy a findzsa, de a valóban nagyszámú török jövevényszavunk jóval korábbról, a honfoglalás előtti törökből valók.” A Gül Baba egykori rózsakertjének helyén elterülő dombot sem a török időkben nevezték el Rózsadombnak, hanem vélhetően jóval később. Kiss Lajos, a magyar névtan XX. századi kiváló kutatója emlékeztet arra is, egyáltalán nem ritka, hogy egy-egy régies hangzású település vagy településrész alig 100-200 éve vagy még később kapta a nevét. Ilyen például a valóban ősmagyar korinak ható Őrbottyán, amely az 1970-es években olvadt össze Rácbottyánból és Őrszentmiklósból. Amúgy az 1850-es években volt egy nagy budai elnevező akció, amikor a Svábhegy környéke kapott új, ám régies hangzású neveket. Ekkor keletkezett a Normafa és Zugliget is. Utóbbi elnevezésének egyik lehetséges legendája az, hogy a környéken található Disznófő-forrás felfedezését egy turkáló sertésnek tulajdonítják. A budai németek ezért nevezték ezt a sziklás környéket „Sauwinkelnek”, vagyis Emsezugnak. Az 1840-es évek finnyás ízlése azonban irtózott a pórias névtől, és a szót így fordították magyarra: Zugliget.  

Néha nincs megoldás

A bevezetőben ígértük Velencét, úgyhogy nem maradunk adósak ezzel sem. A Fejér megyei község valóban a híres olasz városról kapta a nevét, mégpedig azért, mert a magyar helység első telepesei az Adriai-tengeri Velencéből, az olasz Veneziából érkeztek. Érdekes adalék, hogy a Velence név először a XVI. század elején fordul elő magyar jegyzékekben. A régiek Venőcének, majd Venencének nevezték mind az olasz várost, mind a magyar települést. Debreceni olvasóink kedvéért pedig elmondjuk, hogy a város neve írott forrásban elsőként 1235-ben tűnt fel a Váradi Regestrumként ismert ítéletgyűjteményben. Ekkor még „Debrezun” alakban (a név feltehető forrása a török „Tébrésün”, magyarosan „Débrésün”, ami pedig annyit jelentett: mozogjon, éljen. Talán a fentiekből is világosan látszik, hogy sok esetben a mai napig ismeretlen vagy vitás egy-egy település elnevezésének eredete. Ilyenkor a tudósok nem tehetnek mást, megoldási javaslatokat adnak. „Számos esetben csak az analógia működik: ha a kutató nem talál semmi biztosat, akkor keres egy személynevet, és azt mondja, ebből alakulhatott” – mondja Hegedűs Attila, hozzátéve, hogy a Kárpát-medence települései­nek egy része még mindig megfej­tésre vár.

Majd lesz neked örömed!

 Szülőfalum, Szilvásvárad teli van olyan rejtélyes nevekkel, amelyek eredetét a helyiek, köztük főként a fiatalok talán nem is ismerik. Sokan közülük sajnos már nem hallhatták a település emblematikus történelemtanára és lelkes helytörténésze, Gaál Gyula (bácsi) lenyűgöző elbeszélését arról például, miként keletkezett a furcsa felirat egy, a Szalajka-völgy fölötti Horotna-völgy bejáratánál ma is látható vastáblán. Ezen az áll: „Tilalmas a halászat ebatta.” Így üzente meg az akkor regnáló Keglevich gróf a pórnépnek – a falu vashámorában készült tömbön –, hogy ne nyúljanak az uradalmi halastóban úszkáló pisztrángokhoz, mert baj lesz. Eger felől érkezve hosszú kaptató vezet a faluig, amit Örömednek vagy Örömed-tetőnek hívnak a helyiek, sőt az itteni vasúti megállót is így nevezik több menetrenden. A név eredetére hajdani történelemtanárom úgy emlékezett, hogy a falut birtokló gróf feleségét hozta haza lovas hintón, s az asszonyka igencsak elpilledt a hosszú út során. A kaptató előtt azonban férje azzal biztatta, nem kell már sokáig várnia, mert a tetőről látni lehet a falu közepén lévő otthonukat, a hatalmas kastélyt. – Majd lesz neked örömed, ha azt megpillantod! – állítólag e szavakat használta a gróf, így volt vagy sem, mindenesetre a történet ekképp maradt ránk. A falu nevének kialakulására is többféle értelmezés forog közszájon. Szilvásvárad az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékben már jelentős településként szerepel, Warad, Worad és Warada, majd 1389-ben Siluas Warad formában – olvasható Szilvásvárad honlapján. A „vár” a már akkor is meglévő Éleskő várát jelöli, ám a szilvás előtagot legalább kétféleképp magyarázza az utókor. Az egyik közvélekedés szerint sok volt errefelé a szilvafa, ezért a név, mások viszont úgy mesélték, a szilvas, vagyis egy fémfajta adta a nevet. Utóbbira nem találunk adatokat, a szilvas tehát nagyjából olyasmi lehet, mint a sárkánykő: vagy létezett, vagy nem.Doros Judit

Mád község nevének eredetéről számos igazi, „népi” teória alakult ki, a legkedvesebb talán az, hogy a honfoglaló Árpád, gyönyörködve a tájban, így szólt: „Ma ád Isten szerencsét e tájon Ond és Tarcal vezéreknek!” Valószínűbb azonban Kiss Lajos nyelvész, etimológus elképzelése, amely szerint a község elnevezése a „Modu” személynévből származik...  

Szerző

Hazai felsőoktatás: külföldiek előnyben

Publikálás dátuma
2019.09.22. 07:21

Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI
Ma már minden tizedik magyar felsőoktatásban tanuló diák külföldi, vannak olyan honi egyetemek, amelyeken a diákok több mint 20 százaléka más országból érkezett. A folyamat részben természetes, de nagymértékben az Orbán-kormány oktatáspolitikájának tudatos eredménye – a diákok egyre nagyobb része érkezik Ázsiából, a Közel-Keletről és Afrikából, olyan országokból, amelyekkel a kabinet a „keleti nyitás” jegyében igyekszik jó kapcsolatokat ápolni. A külföldi diákok jelenléte összességében jót tesz a felsőoktatásnak, de ezzel párhuzamosan egyre több magyar fiatal szorul ki az egyetemekről.
Folyamatosan emelkedik a külföldi diákok aránya a magyar egyetemeken: a 2018/2019-es tavaszi félévben már 32 525-en voltak az Oktatási Hivatal adatai szerint. Így a diákok 13 százaléka nemzetközi diák a magyar felsőoktatásban . Mindez azt jelenti, hogy öt év alatt több mint másfélszeresére nőtt a külföldi egyetemisták száma, a 2010/2011-es tanévhez képest pedig megduplázódott. A növekedést idén év elején Rétvári Bence úgy interpretálta: ez bizonyíték arra, hogy a magyar diplomák nemzetközi értéke kiemelkedő. Azt senki nem vitatja ugyan, hogy a más országokból érkező ­diákok sok ­szempontól javítanak a magyar felsőoktatás színvonalán, a helyzet, mint sok más esetben, itt is jóval bonyolultabb. A legtöbben Németországból érkeznek hozzánk, a külföldi diákok kétharmada az Európai Unión kívülről, úgynevezett harmadik országból jön – a legtöbben Kínából és Iránból, de sokan vannak Nigériából is. A Magyarországon tanuló külföldi hallgatók sokfélék, és többféle céllal érkeznek. Vannak, akik csak egy-két félévet töltenek itt valamilyen ösztöndíj- vagy csereprogrammal. Az Európai Unió legnagyobb ösztöndíjprogramja, az Erasmus keretében például évente több mint 5000 külföldi diák érkezik egy-két szemeszterre vagy szakmai gyakorlatra, de ők végül nem itt szereznek diplomát. Polónyi István oktatáskutató szerint félrevezető, hogy a statisztikában külföldiként jelennek meg a határon túli magyarok is, ők két évvel ezelőtt például négy­ezernél is többen voltak. Érdekes ugyanakkor, hogy a statisztikák azt mutatják, a környező országokban csökken a magyar felsőoktatás népszerűsége: Szlovákiából és Romániából már csak körülbelül feleannyian jönnek ide tanulni, mint tíz évvel ezelőtt. „A külföldi diákok számának növelése tudatos, kimondott oktatáspolitikai cél, már csak azért is, mert a különböző nemzetközi rangsorokban ez is fontos mérőszám. De ez csak egy tényező, ugyanilyen fontos lenne például a külföldi oktatók száma is, amiben például kifejezetten rosszul állnak a magyar egyetemek. Vagyis önmagában a sok külföldi diák nem fogja „feltenni a magyar egyetemeket a térképre”, de azt mindenki elismeri, hogy a jelenlétük jót tesz a felsőoktatásnak. Ha több lesz az egyetemeken az idegen nyelven előadni képes oktató, már önmagában is sokat lendít a színvonalon, és a nemzetközi együttműködések száma is növekedhet” – mérlegel Polónyi István.   A külföldi hallgatókra a magyar felsőoktatásnak azért is szüksége van, mert nagy részük önköltséges képzésben tanul, vagyis gyakorlatilag tandíjat fizet. Mint arra a G7 portál tavalyi cikkében rámutatott, azokon az egyetemeken, ahol a nemzetközi diákok aránya eléri a 13-14 százalékot – ilyen például a Debreceni, Pécsi, Szegedi Tudományegyetem – a bevételeknek több mint 20 százaléka az ő tandíjaikból származik, hiszen az angol, német nyelvű képzésekért magasabb tandíjat kérhetnek, mint a magyar hallgatóktól. Ez a pluszpénz pedig fontos a költségvetésükben, lehetőséget ad arra, hogy többet fizessenek azoknak az oktatóknak, akik a külföldi diákokat tanítják idegen nyelven. Mint arról egy a Semmelweis Egyetemen dolgozó oktató beszámolt, náluk mindenki bruttó 209 ezer forintos bérkiegészítést kap havonta, ez garantálja, hogy a legjobb oktatók nem mennek el külföldre. Azokban az intézményekben, ahol a közalkalmazotti bértábla szerint kapják a fizetésüket az oktatók, jelentős az elvándorlás, az alacsony bérek mellett az egyetemeknek folyamatos kihívást jelent a tanárok megtartása. A külföldi diákoktól érkező bevétel jelenleg sok helyen a színvonal fenntartásának, néhány helyen akár a növelésének garanciája. Arról nem is beszélve, hogy a nagy egyetemvárosokban a külföldi diákok a gazdaság motorjai, az albérletpiacot éppúgy pörgetik, mint a vendéglátást és más szolgáltatásokat.  Ha pedig végül itt maradnak, jól képzett, értékes munkaerőként jelennek majd meg a cégeknél.

Egyre többen jönnek

Az ország legnagyobb egyetemén, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen jelenleg a külföldi hallgatók körülbelül háromezren vannak, ez­zel a diákság 10 százalékát teszik ki, illeszkedve az országos átlaghoz. A más országokból érkezők létszáma folyamatosan, szemeszterenként növekszik, átlagosan körülbelül 6-7 százalékkal – közölte lapunkkal az ELTE. Náluk a külföldiek körében a legnépszerűbb képzések a pszichológia, az informatika, az amerikanisztika, az anglisztika, a biológia, a környezettudomány, a nemzetközi gazdálkodás és a nemzetközi tanulmányok. Az egyetemen 73 képzés folyik angolul, de a diákok például francia, portugál, spanyol, dán, norvég, svéd, német, lengyel, orosz nyelven is tanulhatnak, főként a Bölcsészettudományi Karon. Az ELTE-n tanuló nemzetközi diákok több mint 80 országból érkeznek, a legnagyobb számban a kínai (több mint 230), német (több mint 150), norvég (több mint 110), orosz (több mint 110), török (több mint 100), valamint kazah (több mint 90) hallgatók vannak jelen. Országosan a legtöbben az orvosi képzésre jönnek külföldről, tavaly ősszel 6784 külföldi diák járt nálunk általános orvosi szakra, további 1198-an pedig fogorvosnak tanultak. Ők speciális csoportot jelentenek, az orvosi egyetemek ugyanis évtizedek óta tudatosan nyitnak más országok fiataljai felé. Ezt a folyamatot tovább erősíti, hogy egyes európai országokban – pél­dául Norvégiában, Dániában – kisebb kapacitású az orvosképzés, és csak a legjobb diákok tudnak bejutni. Ezekből az országokból jellem­zően azok a diákok választják a magyar egyetemeket, akik nem elég gazdagok ahhoz, hogy megfizessenek egy nyugat-európai vagy amerikai egyetemet. Ez az ottani alsó-középosztályt jelenti Polónyi István szerint. „Nekem ezzel kapcsolatban vannak erkölcsi fenntartásaim, mert a magyar felsőoktatási költségszámításban nem teljesen egyértelmű, hogy ezek a külföldi diákok valóban teljesen saját költségükön tanulnak-e. Vagyis az általuk fizetett egyébként magas tandíj teljesen fedezi-e az oktatásukat esetleg a magyar adófizetők pénzéből is költenek valamennyit rájuk?” – teszi fel a kérdést Polónyi István.   

Versenyképes orvosi

 Az SE orvosi karán jelenleg 1200 külföldi hallgató tanul angol nyelven, 1050-en pedig németül. A diákok hozzávetőlegesen egyharmada külföldi. A Debreceni Egyetemen tavaly ősszel több mint 6000 nem magyar állampolgárságú fiatalnak volt jogviszonya – a hazai felsőoktatási intézmények közül itt tanul a legtöbb nem magyar állampolgárságú diák. A Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karára jelenleg több mint 1400 külföldi tanuló jár, ez a felvett hallgatók körülbelül fele. Az egyetem minden karát figyelembe véve a hallgatók 20 százaléka érkezik a határainkról túlról. Pécsett az elmúlt 10 évben megháromszorozódott a külföldi hallgatók száma. Tavaly 4032-en tanultak a PTE-n, ami az összlétszám 20 százaléka. A nyugati árszínvonalhoz képest alacsonynak számító tandíj mellett a világszínvonalú képzés, a kollégiumi lehetőségek, mentorhálózat és a beilleszkedést segítő programok vonzzák Magyarországra az orvosnak készülő külföldi fiatalokat. „A magyar egyetemek közül az orvosi a legnépszerűbb a külföldi hallgatók körében, ezekbe az intézményekbe érkeznek a legtöbben. Az Általános Orvostudományi Karon a hallgatók hozzávetőlegesen egyharmada külföldi állampolgár, míg az Egészségtudományi Karon ez olyan 10 százalék körül mozog” – mondja dr. Nagy Zoltán Zsolt, a kar dékánja. Legalább hetven országból érkeznek diákok a Semmelweis Egyetemre. A dékán szerint azért népszerű annyira a magyar orvosképzés, mert akik itt végeznek, azok visszatérve saját országukba, gyorsan vezető pozícióba kerülhetnek. Ennek oka egyrészt az erős alapképzés, másrészt, hogy szóban zajlanak a vizsgák, így a diákok később a kórházban is kommunikatívabbak lesznek, jobban megállják a helyüket. Az izraeli Egészségügyi Minisztérium által kiadott, 16 országot tartalmazó lista szerint az SE hallgatói az európai társegyetemeket felülmúló sikerességgel teljesítik az orvosok számára előírt, állami licencvizsgát. Az orvosin tanuló diákok nagy része egyébként többnyire az első három évet tölti Magyarországon, hiszen az elméleti képzés után a negyedik évtől kezdődik a kórházi gyakorlat, amire a többség már otthon szeretne felkészülni, saját nyelvi környezetben. Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának dékánhelyettese azt mondja: háromszoros a túljelentkezés az angol, de még ennél is nagyobb a német nyelvterületről. Onnan nyolcszor annyian akartak beiratkozni, mint ahány jelentkezőt az egyetem fogadni tudott. A népszerűségnek azonban nem az az alapja, hogy olcsó a képzés, hiszen a szakember szerint Kelet-Európában ez a második legdrágább orvosi egyetem. „Nem azért jönnek, mert olcsók vagyunk, hanem azért, mert az első 2-3 év képzésének a híre kiemelkedő. Most zajlik egy tantervi reform a klinikai gyakorlati képzésben, aminek célja, hogy ne csak az első évek legyenek ilyen erősek. Ha ez megvalósul, akár árat is lehet majd emelni” – mondja Sinkó Eszter. A külföldi hallgatók egyébként jelentős bevételt hoznak az egyetemnek, hiszen több millió forint az éves tandíj. Ők ráadásul kétszer annyit fizetnek, mint amennyit az állam ad az egyetemnek a magyar diákok után. Mivel azonban a képzés során gyakoriak a kiscsoportos szemináriumok, és az oktatók, tantermek kapacitása is véges, messze nem tudnak mindenkit felvenni. „Nagyon pozitív, hogy ilyen mértékben sikerül fenntartani az érdeklődést. A cél, hogy újabb oktatási helyiségeket szerezzünk, oktatókat vegyünk fel, hogy több diák tanulhasson nálunk” – mondja a szakember. A hazai intézmények versenyeznek is a külföldi hallgatókért, a Debreceni Egyetem például azért is erős ellenfele a Semmelweisnek, mert külön kollégiumot építettek a külföldi diákoknak. A diákok beilleszkedését az egyetemek különféleképpen próbálják megkönnyíteni. Szegeden minden félév elején orientációs programokat szerveznek, ahol informálódhatnak a hallgatói szolgáltatásokról és tájékoztatást kapnak az idegrendészeti ügyekkel kapcsolatban is. Kapnak egy úgynevezett SZTA START ösztöndíjat is, ami 500 euró. A teljes képzésben részt vevők kollégiumra is pályázhatnak, jelenleg körülbelül 230-an élnek ezzel a lehetőséggel a külföldi diákok közül. Pécsett is van ilyen lehetőség, ott azoknak az első éves hallgatóknak, akik Európán kívülről érkeznek az első tanévre, felajánlják a kollégiumi szállást. Ezzel idén 700 hallgató élt. A felsőbb éves külföldi hallgatók a magyarokkal egyenlő módon – tanulmányi, közéleti és szociális alapon – szintén pályázhatnak kollégiumi férőhelyre. Az egyetemen tanulmányi tanácsadás, mentorhálózat, jogi és mentálhigiénés tanácsadás, valamint albérlet.közvetítés is rendelkezésre áll. Kuslits Szonja

Nyitás keletre és délre

Mint azt fentebb már említettük, a külföldi diákok többsége nem EU-s országból érkezik, emögött pedig szintén egyértelmű kormányzati szándék áll. A magyar állam 2013-ban hirdette meg a Stipendium Hungaricum (SH) programot, amelyre 2018-ban 10,5 milliárd forintot költött az állam. Az SH hivatalos oktatáspolitikai célja, hogy „elősegítse a magyar felsőoktatás nemzetkö­ziesítését, minőségfejlesztését, erősítse a magyar tudományos elit nemzetközi kapcsolatait, növelje a felsőoktatási intézmények kulturális sokszínűségét és népszerűsítse a világban a versenyképes magyar felsőoktatást” – tulajdonképpen egy a „keleti és déli nyitás” külpolitikája jegyében alapított ösztöndíjprogram. Ennek köszönhetően 2018/19-es tanév őszén már 7339 diák tanult Magyarországon, a legtöbben Pakisztánból, Szíriából és Jordániából érkeztek. A programban részt vevőkre így fejenként átlagosan valamivel több mint 1,43 millió forintot költ az állam egy évben. A Stipendium Hungaricum programnak ugyanakkor nem egyértelműen pozitív a megítélése az egyetemi oktatók körében. Annak ellenére, hogy a diákok többkörös kiválasztáson esnek át, sokszor komoly nyelvi hiányosságokkal, és a magyar diákokhoz képest rossz alaptudással érkeznek, ezért az oktatók sokat kínlódnak velük – mondja Polónyi István. Megerősíti ezt egy, az ELTE Természettudományi Karán tanító oktató is, aki azt mondja, a keretszámokat egyre nehezebben tudják feltölteni magyar hallgatókkal a természettudományok népszerűtlensége és az egyre szigorúbb bejutási feltételek miatt. Közben növekszik a külföldi – például indiai, pakisztáni – hallgatók száma. „Nagyon vegyes a kép, sok gondot okoz, hogy mindenki más szinten van nyelvileg, és a szakmai hátterük is nagyban különbözik, ezért nem könnyű velük a munka. Önmagában nincs ezzel probléma, de kicsit visszásnak tartom, hogy egy 23 éves doktori hallgatót az SH programon keresztül jobban támogat a magyar állam, mint engem a 20 éves szakmai múltammal” – mondja az adjunktus, akinek a fizetése a közalkalmazotti bértábla alapján bruttó 185 ezer forint. „Ezzel kapcsolatban sokszor van komolyabb lelkiismeret-furdalásom, mert sok magyar diákot nem veszünk fel amiatt, hogy nincs nyelvvizsgájuk, nem értek el elég pontot a felvételin, miközben lényegesen rosszabb színvonalú diákok is érkeznek külföldről” – teszi hozzá a Debreceni Egyetemen oktató Polónyi István. A Jövőkerék Közhasznú Alapítvány 2017. év végén publikált egy tanulmányt, amelyben megállapították: egyes országokból – például Jordániából, Tunéziából, Algériából, Ecuadorból vagy éppen Laoszból – származó hallgatók magyar felsőoktatásban való megjelenése szinte kizárólag a Stipendium Hungaricum ösztöndíj bevezetésének köszönhető. 

Ahonnan muszáj eljönni

 A Stipendium Hungaricum programnak köszönhetően érkezett Magyarországra a Szíriából származó Amani, aki fogorvosnak tanult a Semmelweis Egyetemen. Azt meséli, hazájában egyáltalán nem tanulhatott volna tovább, de biztos volt benne, hogy egyetemre szeretne járni. A lehetőségek böngészése közben talált az SH programra. Magyarországra érkezése után egy évig a Balassi Intézetben tanult magyarul, és előkészítőre is járt, ezek után jó eredménnyel került be az egyetemre. Az első év ennek ellenére nem volt könnyű a nyelvi akadályok miatt, neki ugyanis az SH program szabályai miatt mindenképpen magyarul kellett hallgatnia az órákat, szemben a tandíjat fizető nemzetközi diákokkal, akiknek a nagy része angolul tanult. A kollégiumi éveket nagyon élvezte, szinte mellékesen jegyzi csak meg – voltak, akik nem akartak egy emeleten lakni vele, vélhetően a muszlim vallásához kapcsolódó előítéletek miatt. „Az utolsó két évben inkább levettem a kendőt, változtattam az öltözködésemen, mert szerettem volna több emberrel megismerkedni, barátokat szerezni” – mondja a lány, aki augusztusban államvizsgázott. Korábban úgy tervezte, visszatér Szíriába, de mára a családja is elhagyta az országot, így ő is inkább Magyarországon dolgozik majd fogorvosként.

Nem működhet a Corvinus-modell

A külföldi diákok egyre jelentősebb jelenlétét a fentebb említett döccenőktől eltekintve a szakértők és oktatók nagy része pozitívan értékeli, de a tendencia nem vizsgálható önmagában. Tagadhatatlan tény, hogy eközben a magyar diákok számára egyre szűkülnek a lehetőségek – a felvettek száma évről évre csökken, és a kormány intézkedései tovább rontják a felsőoktatásba jutás esélyeit. Elég csak a következő felvételi­nél életbe lépő szabályra gondolni, amelynek értelmében csak azok felvételizhetnek egyetemre, akiknek legalább egy középfokú nyelvvizsgájuk van. Ez a szakértők szerint további 20-30 százalékkal fogja csökkenteni a gólyák számát. „Magyarország elfordult a fejlett világtól ilyen szempontból, szándékosan elitista irányba mozdul el, a felsőoktatásba belépő hazai diákok számát tudatosan csökkenti. Amögött, hogy a magyar diákok helyébe külföldi hallgatókat hoznak, tudatos anyagi megfontolás is van, hiszen a nagy részük komoly tandíjat fizet” – mondja Polónyi István. Ezt az elitista irányvonalat hivatott beteljesíteni a „Corvinus-modell” kiterjesztése, vagyis a szándék, hogy a felsőoktatási intézményeket a jelenlegi központi költségvetési státusz helyett valamilyen nonprofit szervezetté vagy profitorientált vállalkozássá alakítanák át. Ebben kifejezetten fontos szerepe lenne a fizetőképes külföldi diákoknak. „Én már az elejétől komolyan kételkedem benne, hogy az alapítványi fenntartás nyomán a Corvinusra majd a külföldi hallgatók krémje jön, akik hajlandók nagyon magas tandíjakat fizetni egy térképen alig látszó ország névtelen felsőoktatási intézményében. Ahhoz, hogy igazán komoly tandíjakat lehessen szedni egy közgazdaság-tudományi egyetemen, kellene legalább néhány Nobel-díjas vagy legalább világhírű oktató. Azt gondolom, hogy a Corvinus-modell zsákutca lesz, kevés az esély arra, hogy ide áramlani fognak a fizetőképes, magas státuszú külföldi diákok” – mondja Polónyi István, aki szerint ha magas tandíjat állapítanak meg, akkor a nyugat-európai egyetemekkel kell versenyre kelni a szolgáltatás színvonalában. Ebben a bizonyos „másik ligában” viszont kétséges, hogy labdába tudnak rúgni a magyar intézmények. Ezzel párhuzamosan a legjobb magyar diákok már inkább a külföldi egyetemeket célozzák meg, az elit gimnáziumok végzős osztályaiban az számít ritkaságnak, ha valaki idehaza akarja folytatni a tanulmá­nyait. Az UNESCO nem túl megbízható adatai szerint jelenleg több mint 12 200 magyar diák tanul külföldön, de a szakértők ennél magasabbra becsülik ezt a számot.
Polónyi István
Fotó: VH Archív

A művészeknél más számít

 A külföldi diákok száma a művészeti egyetemeken is magas, bár ezek sok tekintetben egészen más logika szerint működnek, mint a többi felsőoktatási intézmény. A Zeneakadémia képzéseire például a világ minden kontinenséről jelentkeznek, a külföldi hallgatók részaránya évről évre húsz százalék körül alakul, ide a más országból származó diákok sokszor egy-egy konkrét zenész tanár ked­véért jönnek. „Elsősorban azért választottam Magyarországot, mert itt nagyon erős a zenei hagyomány, amit a Royal Birmingham Konzervatóriumban ismertem meg. Sok magyar zongorista járt ott, és úgy gondoltam, szeretnék én is oda menni, ahol ők tanultak” – mondja Tim Smith, aki a Zeneakadémia zongora szakára jár, ami szerinte kiváló, de a nemzetközi diákok számára azért tartogat nehézségeket. Budapestet nagyon szereti, de kicsit zavarja, hogy nehezen tud magyarokkal ismerkedni a nyelvi akadályok miatt. Mivel nem csak a többi külföldi diákkal szeretne lógni, idén próbál jobban megtanulni magyarul is, hogy még inkább otthon érezhesse magát. A Zeneakadémián karmesterként végzett német-magyar származású Paul Marsovszky inkább csak hivatalosan számít külföldi diáknak. Diploma után Németországban is elkezdett egy posztgraduális képzést, de azt egy év után abbahagyta. Bár Berlinben lazább és interaktívabb az oktatás, neki sokkal jobban feküdt az itthoni rendszer, ami bár kötöttebb, sokkal kiszámíthatóbb is. Azt tapasztalja, az itt tanuló külföldiek a nemzetközileg is elismert mesterekhez jönnek. „A zene világa egy zárt kör, akárhol jártam a világban, volt legalább egy magyar a zenekarban. Itt mindenki ismeri egymást vagy legalábbis egy lépésnyire van a másiktól” – mondja Paul.

Szerző