Heti Abszurd: Tisztelt Szülők!

Publikálás dátuma
2019.09.22. 14:21

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Tisztelt Szülők! Nem kenyerünk a mellébeszélés, a maszatolás még kevésbé, ezért, mint vőlegény a nászéjszakán, rögtön belevágunk a lecsóba, és a lényegre térünk: gyermekük, akit a személyiségi jogai miatt nevezzünk Viktornak – mint önök bizonyára tudják, nem ez a valódi neve –, tegnap a nagyszünetben lebontotta a jogállamot. Nem említenénk ezt az iskolánk számára amúgy kínos epizódot, ám azért sem mehetünk el szó nélkül emellett, mert nagy múltú intézményünk történetében ehhez hasonló magatartás korábban még elvétve sem fordult elő. Fiuk, aki miniszterelnöknek szólíttatja magát, ezzel a tevékenységével megütközést váltott ki társai körében, többen félelmüknek adtak hangot, míg mások felháborodtak és olyanok is szép számmal akadtak, akik közölték, hogy undorodnak tőle. Mivel ez a cselekedet iskolánk történetében nem tartozik a megszokott és részünkről tolerálható megnyilvánulások közé, ezért igazgatói jogkörömnél fogva számon kértem a személyiségi jogai miatt e helyütt csak Viktornak nevezett diákot (nem ez a valódi neve, önök is tudják). Ő csak a vállát vonogatta, zavartan röhigcsélt, és azt mondta, hogy oszt jó napot. Próbáltam megérdeklődni, természetesen a tőlem telhető legnagyobb tapintattal, cselekedete okát, de csak köpködte a szotyolát, majd amikor egy percre nem figyeltem oda, történelmi mélypontra gyengítette a forintot. Jelenleg a forint, úgyis, mint a magyar emberek által használt fizetőeszköz, soha nem látott mélységekben tanyázik az euróhoz képest, ami iskolánk sok tanulója számára kényelmetlenséggel, mondhatnánk úgy is, már-már kibírhatatlan kellemetlenségek sorozatával jár együtt. Nevezett gyermek mindemellett érthetetlen és ebből kifolyólag félelmetesnek ható kifejezéseket használ. Testnevelési órán például a keresztény szabadságról szónokolt, emiatt több osztálytársa leesett a bordásfalról. Itt jegyezném meg, hogy földrajzi ismeretei is hiányosak: szerinte Magyarország egy hegyen épült város, a magyaroknak pedig az a küldetésük, hogy megmutassák a világnak egy magasabb rendű élet minőségét. Ez utóbbit meg sem akartam hallani, mert véleményem szerint náci beszéd, ami olyan időket idéz, amelyek a jobb érzésű emberekben rossz emlékeket ébresztenek. Itt hívnám fel a T. Szülők (remélem, önök egy férfi és egy nő) figyelmét arra, hogy gyermekük viselkedése már közösségünk létét veszélyezteti. Iskolánk pszichiátere nemrégiben megvizsgálta az ominózus gyermeket, majd miközben hosszasan csóválta a fejét, közölte, hogy bár nálunk tudvalevőleg demokrácia van, és senkinek sem kell tartania semmitől, de a biztonság kedvéért a diagnózist letétbe helyezte egy ismert közjegyzőnél, arra az esetre, ha netán történne vele valami.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Szenvedélyből embertelenül jó

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:27

Fotó: Kondella Misi
Rajong Rahmanyinovért és Federerért, egy lakatlan szigetre a Pink Floyd lemezeit vinné magával, ha pedig nem zongorista lenne, leginkább az erdélyi havasokat járná erdészként. Szabó Marcell azonban zongoraművész lett, számtalan nemzetközi verseny legjobbja és az idén októberben már második alkalommal megrendezett Orosz Zenei Fesztivál művészeti vezetője. Ha a sikereiről kérdezik, a vonneguti bon mot-val szerényen csak annyit felel: „Így megy ez!”
Bár rengeteg nemzetközi zongoraversenyen nyert első helyezést, világsztárok mesterkurzusait megjárt Junior Prima díjas tehetség, egyik legnagyobb eddigi sikerének mégis azt tartja, amikor Kocsis Zoltán előtt játszott egy nagyon nehéz Bartók-darabot. Amikor vége lett, a legendásan szigorú és mogorva, Bartók-specialista Kocsis – álmából felkeltve vagy akár fejen állva is mindent tudott Bartók összes létező hangjegyéről – csak ült, nézett rá, és annyit mondott halkan: „Hát ezt jól kigyakoroltad!” Szabó Marcell akkor és ott úgy érezte, ennél nagyobb dicséretet ember nem kaphat. „Sokszor eszembe jut az a pár pillanat – meséli kissé nosztal­giázva –, azt gondoltam, ha holnap abba kellene hagynom a zongorázást, már boldogan halnék meg. Aztán persze alakítgattuk a játékomat, mondta azt is, hogy nagyon messze áll az eredeti tempótól, de ez már mindegy volt. Az az egy rövid, elismerő mondat egy életre belém ivódott.”  

A véletlen és a kölcsönzongora

A több mindenben is tehetséget mutató fiút nem szánták kisgyermekkorától fogva zongoraművésznek a szülei. Azt mondja, ha nincs az ismerősük, aki egy költözéskor rájuk bízta megőrzésre a pianínóját, talán soha nem kerül közelebbi kapcsolatba a zongorázással. Mivel senki nem volt zenész a családban, a muzsikusi pálya fel sem merült opcióként. Először csak, mint minden kíváncsi gyerek, játszogatott a billentyűkkel, rövid dalokat próbált elklimpírozni. Gyakorlatlansága ellenére meglepő ügyességgel nyúlt a hangszerhez, kapásból mindkét kezét használta és autodidakta módon még kottát olvasni is megtanult. A nagyapja, aki korábban hobbiszinten játszott zongorán, előkotorta a régi kottáit, melyekből már komplett kis daraboknak adott nem is akármilyen hangot a nyolcéves kisfiú. Látták a szülei, hogy van hozzá affinitása, de hogy tehetséges is, az csak akkor derült ki számukra, amikor elvitték Batke Márta zongoratanárnőhöz, nézze meg, érdemes-e taníttatni a gyereket. Ő egyértelmű igennel felelt, ekképpen megkezdődött Marcell hivatalos képzése, de ez akkor még semmit nem garantált, legkevésbé, hogy művész lesz belőle. „Épp olyan gyerek voltam, mint a többi – mondja –, megcsináltam, amit muszáj volt, aztán mentem játszani. Emlékszem, nyaranta extra zeneórákra jártam Márta nénihez, és az egyik ilyen alkalmon sírva fakadtam, hogy a többiek otthon medencéznek meg fociznak, nekem meg zongoráznom kell. Nem nagyon vittem túlzásba a gyakorlást, át sem éreztem igazán, mit jelent, ha valaki tehetséges. Nyertem egymás után a versenyeket, de nem igazán fogtam fel, hogy ebben mi a jó nekem.” Aztán 13 évesen egy másik szenvedélye, ha nem is közvetlenül, de válaszút elé állította a fiút: görkorcsolyázás közben eltörte a karját. Nem állt még össze a kép, hogy egy zongoristának vigyáznia kell a kezeire, így ahogy levették róla a gipszet, Marcell már ment is vissza az utcára lépcsőkön ugrálva, korlátokon csúszkálva űzni az extrém sportot. Mivel a csont még nem forrt össze teljesen, az első esésnél újra és ugyanott tört a karja, csak akkor már sokkal hosszabb időre vonta el őt a zongorázástól. A klasszikus közhely nyomán, vagyis, hogy valami csak akkor kezd hiányozni, ha már nincs, Marcellnak is végig kellett gondolnia, mit akar valójában, s hogy mekkora áldás, ha valaki olyat csinálhat, amit szeret. Miután felépült, egy életre eltette a korcsolyáját, és belevetette magát a nagybetűs komolyzenei életbe.  

Jó lesz ez, csak be kell érnie

Azt már tudta, hogy szeretne egyre jobban zongorázni, ám azt, hogy a muzsikusi pályát hivatásául is választhatja, egészen az egyetemig nem volt egyértelmű. Tinédzserként felvették ugyan a Zeneakadémia előkészítőjeként is működő különleges tehetségek osztályába, de a Bartók konzi helyett, biztos, ami biztos alapon, inkább az Apáczai Csere János Gimnáziumba felvételizett: ha esetleg mégse zongorista lenne belőle, legyen egy olyan háttértudása, amivel a későbbiekben kezdeni tud valami egyebet. Az érettségit követően már nem volt kérdés, hogy számára egyetlen út létezik, és az a Zeneakadémiára vezet, azzal az azóta is tartó lelkiismeret-furdalással megspékelve, hogy 18 éves koráig nem gyakorolt eleget. Onnantól aztán beleadott apait-anyait, hajszolta a legkülönfélébb versenyeket, hogy spannolja magát. „Olyan típus vagyok, akit a versenyszellem inspirál – magyarázza –, számtalanszor kiestem, de ez engem egyáltalán nem tántorított el, sőt! Mentem tovább, egyre többet gyakoroltam, és közben szép lassan megtanultam, hogyan kell a versenyeken viselkedni. Amikor 15 évesen az első nemzetközi megmérettetésen kiestem, el is csüggedhettem volna, de akkor odajött hozzám az egyik zsűritag, hogy biztasson, jó lesz ez, csak be kell érnie. Ez a mondat sokáig jelentett ösztönzést.” A vágy, hogy megnyerjen egy külföldi nemzetközi zongoraversenyt, első helyre került Marcell bakancslistáján, amit négy évvel ezelőtt, 28 évesen pipálhatott ki a párizsi Ile de France zongoraverseny fődíjával. „Tisztában vagyok vele, hogy a versenyeken ritkán születnek teljesen fair eredmények – meséli szerénykedve –, így mindig is tudtam, hogy ha nyerek, ha nem, igazán komolyan semmit nem jelent, mégis ki szerettem volna próbálni az érzés miatt. És bár a győzelemmel nem fordult ki a világ a négy sarkából, az életem annyiban megváltozott, hogy azóta egyre-másra érkeznek a felkérések, koncert koncertet követ, vagyis ténylegesen elkezdődött a zongoraművészi karrierem.”  

A Pink Floydért bármit

Idővel egyértelművé lett, hogy ahogyan Kocsis Zoltánnak, Szabó Marcellnek is Rahmanyinov és Debussy a zeneszerzők non plus ultrái. Azt mondja, először lett oroszzene-rajongó, aztán kúszott be a képbe egyfajta ellenpontként a kissé femininebb, lágyabb, hajlékonyabb francia muzsika. Az orosz zene iránti rajongását ő maga embertelen szenvedélynek nevezi – amikor tavaly kitalálta, hogy érdemes volna egy fesztiválon megmutatni az embereknek, milyen kimeríthetetlen az orosz muzsika tárháza, egyszerűen csak a felhalmozott tudását szerette volna másoknak is átadni. Tavaly a nagy favorit, Rahmanyinov volt a fesztivál középpontjában – bár 100 CD-re rúg a Rahmanyinov-gyűjteménye, ma már ritkán rakja fel bármelyiket is. Sokkal szívesebben hallgat újabban bakelitről komolyzenét, azt mondja, kifejezetten szereti, ahogy recseg-ropog. Igazi nagy példaképe, a már említett Kocsis Zoltánon kívül, a zenében nem nagyon van, nem tud olyan sztárt mondani, akiért hosszú kilométereket utazna, csak azért, hogy élőben hallja, ugyanakkor Federerért képes volt Rómáig zarándokolni, hogy közelről láthassa a teniszjátékát. Ez a torna is bakancslistás teljesítés volt, ahol Nadalt és Djokovicsot is sikerült kipipálnia. Nagy bánata, hogy a Pink Floydot már nem láthatta színpadon – azt mondja, ha csak egyetlen klasszikust vihetne magával egy lakatlan szigetre, egészen biztosan a Pink Floyd lemezei lennének azok. Hallgatni ugyanis sokkal inkább könnyűzenét szeret, kevés együttes van, akikért bármennyit hajlandó volna fizetni, de a Pink Floyd például ilyen. Tutira megy, hogy ne legyen számon kérhető, mert a másik két kedvence sem lép már fel evilági színpadokon: Michael Jacksonért és az eredeti felállású Queenért, élőben persze, szintén bármit megadna. „Komolyzene-hallgatás közben nehéz kikapcsolni a zenésznek az analizáló agyát, mint ahogy egy klasszikus koncerten sem tudom pusztán az élvezetnek átadni magam – meséli szinte magyarázkodón Marcell. – Önkéntelenül is folyamatosan azt vizsgálom, mit csinál az adott zongorista, miért csinálja, mivel értek egyet, mivel nem. Tudom, hogy el kellene ezt engedni, de nem olyan egyszerű. Így hát, ha hallgatok is kikapcsolódásként komolyzenét, biztos, hogy nem zongorát. Sokkal inkább kórus- vagy szimfonikus művet.” Rengeteg terve és álma van, melyekről olyan határozott és higgadt magabiztossággal beszél ez a harmincas éveibe éppcsak belekóstoló fiatalember, hogy az ember biztos benne, megvalósítja őket. Amiről pedig már lecsúszott, az is marad életben tartott vágy, maximum tudja róla, hogy beteljesületlenül – ahogy a pólóján lévő Pink Floyd-lemezborító címe is mondja: „wish you were here”, azaz bárcsak itt lennél.

Szabó Marcell évek óta fellép az Országos Onkológiai Intézet jótékonysági koncertjein – a Kékgolyó utcai intézmény aulája nem tartozik a legvidámabb koncerthelyszínei közé, mégis mindig nagy örömmel vállalja a felkérést. Azt mondja, hogy a közönség, nagy részük a kórház betege, olyan örömöt és pozitív energiát sugároz, amilyet ritkán tapasztal máshol. „Felnőttfejjel már tudom értékelni, hogy mit jelent, ha valaki tehetséges és azt csinálhatja, amit szeret. Azt is látom, hogy az emberek miért cserélnének velem, még akkor is, ha belülről nyilván másként élem meg ezt a zenészdolgot, mint ahogyan az kívülről kinéz. Kicsit felelősségemnek is érzem, hogy ezt az adottságot, amit kaptam valahonnan, ne csak használjam, hanem vissza is szolgáltassak belőle” – mondja már-már fatalistán.

Idén október 7–12. között rendezik meg az Orosz Zenei Fesztivált, melynek Szabó Marcell a művészeti vezetője. Ezúttal hat orosz zeneszerző áll a rendezvény fókuszában. Prokofjev, aki a Rómeó és Júliának eredetileg happy endet szánt; Glinka, az örök autodidakta; Szkrjabin, akinek olyan kicsi volt a keze, hogy egy oktávot is alig ért át a zongorán; Rimszkij-Korszakov, aki, ha folytatta volna a családi hagyományt, tengerésztiszt lett volna, valamint a két nagyágyú: Muszorgszkij és Csajkovszkij. A fesztivál Debrecenben két helyszínen, Budapesten pedig a Zeneakadémián, az Orosz Kulturális Központban és a Szent István-bazilikában zajlik majd. Idei újításként a komolyzene mellé bekerült egy kis orosz folklór is, emellett ismét lesznek zongoraestek, kamaraestek, dalestek és irodalmi est is, melyen Muszorg­szkij­ levelezéséből olvas fel Meskó Bánk előadóművész. Szabó Marcell a fesztivál nyitókoncertjén játssza majd Prokofjev I. zongoraversenyét a Kodály Filharmonikusok Debrecennel karöltve, Somogyi-Tóth Dániel karmesterkedésével. További részletek az ozf.hu-n.

Szerző

Egy disznó ne túrjon Budán! - Kis magyar helységnév-etimológia

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:23

Fotó: Adományozó: Lissák Tivadar / Fortepan
Azt tudták, hogy a Pasarétnek vajmi kevés köze van a török hódoltsághoz? És hogy a magyar Velencének viszont annál több az olasz településhez? Debrecen miért Debrecen, és miért Duna a Duna? A helynév-etimológia viszonylag fiatal tudomány, alig másfél száz éves, nem csoda, hogy sok még a fehér folt. Ám ebben a rövid másfél évszázadban is számos törvényszerűséget találtak a nyelvtudósok, amelyek segíthetnek megérteni, hol élünk, és főleg, hogyan gondolkoztak eleink.
Bár több mint kétmillióan élnek a fővárosban, kevesen tudják, honnan ered a város elnevezése. Gyorsan megnyugtatunk mindenkit, a nyelvészek sem száz százalékig biztosak ebben a kérdésben. Az nagyon valószínű, hogy az első tag, Buda régi magyar személynév. Egyes legendák Attila hun király testvérét emlegetik mint név­adót, de a kutatók inkább hajlanak arra, hogy ez bármelyik Buda nevű személy lehetett. A Pest szó már sokkal érdekesebb. Némely feltételezések szerint Ptolemaiosz, a II. században élt tudós a római Contra-Aquincumot Pesszion­nak nevezte, innen a mai Pest. Ám kutatók sokkal valószínűbbnek tartják, hogy az elnevezés a túloldalon emelkedő Gellért-heggyel kapcsolatos. A szó ugyanis a szláv nyelveken „barlangot”, „sziklaüreget” jelent, a régi magyar nyelvben pedig a kemencét nevezték pestnek. Így volt a hévizes barlangot (forró kemencét) rejtő mai Gellért-hegy eredetileg Pest-hegy, a hegy lábánál ősidők óta használt folyami átkelő pedig Pest-rév, és innen kapta végül a túlparton létrejött település a nevét. És ha már a kemencénél tartunk: ugyanez a helyzet a dél-magyarországi Pécs városának nevével is, sőt ugyanez a „kemence” hallatszik a Bécs és a Bény elnevezésekben is. 

Tótok, németek és divatos szentek

„Régi helyneveink a magyarság történetének fontos forrásai. Különösen kiemelkedő szerepük a honfoglalást követő évszázadok nyelvészeti és történettudományi vizsgálatában van” – írja a Korai Magyar Helynévszótár előszavában Hoffmann István, aki a Debreceni Egyetemen vezeti a névtani kutatócsoportot. Magyarázatként hozzáteszi: a szórványemlékekben található nevek első szövegemlékünk, az 1300 körüli időkből származó Ómagyar Mária-siralom megjelenéséig egyedüli közvetlen, írott forrásai a magyar nyelv történetének. Sőt: korai szövegeink kis száma és rövid terjedelme miatt a neveknek egészen a XV. század közepéig kitüntetett szerepük van a magyar helyesírás, hangtörténet, valamint a szókincstörténet kutatásában. Ráadásul, mivel a magyar évszázadokig idegen nyelvi környezetben fejlődött a Kárpát-medencében, a nyelv írásban is megjelenő, legkorábbi állapotáról adnak képet; változásuk pedig a nyelv egészének változását is követi. A helynevek vizsgálatát a történettudomány sem nélkülözheti: jól olvasva forrásként szolgálnak a korabeli népességre és akár foglalkozásokra vonatkozóan is. Csak a helynévből ugyanakkor nehéz megmondani, hogy kik is éltek az adott területen egykor – figyelmeztet Hegedűs Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének vezetője. – „Ha megnézzük az úgynevezett mikrotoponímákat (kisebb területek elnevezését), sokkal nagyobb biztonsággal következtethetünk arra, hogy ott kik laktak. Hiába van ugyanis igazolhatóan szláv eredete például a Visegrád településnevünknek („magas vár”), ott valószínűleg sosem voltak többségben a szláv ajkú népek. Ugyanez igaz Csongrádra is. Ezekben az esetekben inkább az itt élő szláv nyelvű lakosságtól átvett nevekről van szó” – mondja a nyelvész. Ám például egy faluban fellelt kisebb településrész magyar elnevezése (német dűlő, tót árok) szinte biztosan az egykor ott megtelepedett nemzetiségekre utal. A helynév identifikál, megjelöl. Pontosan leírja a helyet, ez az elsődleges feladata. A szóhoz, amelyet eközben „használ”, sokféle kapcsolódása lehet. Utalhat az ott honos növényekre (Bük, Bükkös, Cserehát); alakulhat a terület birtokosának nevéből különféle képzőkkel vagy jelekkel, de magyar sajátosság a puszta személynév használata (Ádánd, Aracs, Barcs, Tab, Tököl). Lehet idegen elnevezés átvétele (Duna – az ős-indoeurópai dānu „folyó, folyóvíz” szóból), és alakulhat bizonyos korok nyelvi divatjai szerint. „A XIII. században például rengeteg mindent szentekről neveztek el: gyógyító füvet, kápolnát, sőt hajót is – mondja Hegedűs Attila. – Sok helynév is az ott épült templom szentjéről kapta a nevét. Ilyen például Szentmiklós, Szentimre, Keresztúr.” Vannak aztán a honfoglalás és letelepedés emlékét őrző helyneveink a törzsnevekkel, mint a Megyer, Keszi, Gyarmat vagy Tarján.  

Nem minden az, aminek látszik

E cikk szerzője még úgy tanulta az iskolában, hogy a török hódoltság emlékét számos korabeli településrész elnevezés (Rózsadomb, Pasarét) jelzi a fővárosban. Aztán kiderült, hogy a helyzet korántsem ennyire egyértelmű. Például kutatók megfejtették, hogy Buda török helytartóinak, még Abdinak, az utolsó vezérlő pasának sem volt közük a mai Pasaréthez. Hanem az történt, hogy a környék első térképeit készítő török katonák az egyes helyi elnevezéseket kérdezősködés útján állapították meg és írták be a térképbe. A mai Pasarét vidékén dolgozván kérdezték az ott élő rácokat, hogy hívják ezt a dűlőt. Mire a helybeliek közölték: Pasának, vagyis „közlegelőnek”, merthogy ez a terület volt az alsóváros legelője. A térképésztiszt „Pasa-ried”-nek, vagyis magyarul legelő dűlőnek írta be a területet. Íme a megfejtés. A török hódoltság – a közhiedelem ellenére – egyébként sem nyomta rá a bélyegét a magyar helynévadásra. A 150 éves török uralomnak alig van nyelvi nyoma a magyarban – mondja Hegedűs Attila. „Persze akad néhány nem túl jelentős, ám a mai napig használatos szavunk, mint például a kávé, a handzsár vagy a findzsa, de a valóban nagyszámú török jövevényszavunk jóval korábbról, a honfoglalás előtti törökből valók.” A Gül Baba egykori rózsakertjének helyén elterülő dombot sem a török időkben nevezték el Rózsadombnak, hanem vélhetően jóval később. Kiss Lajos, a magyar névtan XX. századi kiváló kutatója emlékeztet arra is, egyáltalán nem ritka, hogy egy-egy régies hangzású település vagy településrész alig 100-200 éve vagy még később kapta a nevét. Ilyen például a valóban ősmagyar korinak ható Őrbottyán, amely az 1970-es években olvadt össze Rácbottyánból és Őrszentmiklósból. Amúgy az 1850-es években volt egy nagy budai elnevező akció, amikor a Svábhegy környéke kapott új, ám régies hangzású neveket. Ekkor keletkezett a Normafa és Zugliget is. Utóbbi elnevezésének egyik lehetséges legendája az, hogy a környéken található Disznófő-forrás felfedezését egy turkáló sertésnek tulajdonítják. A budai németek ezért nevezték ezt a sziklás környéket „Sauwinkelnek”, vagyis Emsezugnak. Az 1840-es évek finnyás ízlése azonban irtózott a pórias névtől, és a szót így fordították magyarra: Zugliget.  

Néha nincs megoldás

A bevezetőben ígértük Velencét, úgyhogy nem maradunk adósak ezzel sem. A Fejér megyei község valóban a híres olasz városról kapta a nevét, mégpedig azért, mert a magyar helység első telepesei az Adriai-tengeri Velencéből, az olasz Veneziából érkeztek. Érdekes adalék, hogy a Velence név először a XVI. század elején fordul elő magyar jegyzékekben. A régiek Venőcének, majd Venencének nevezték mind az olasz várost, mind a magyar települést. Debreceni olvasóink kedvéért pedig elmondjuk, hogy a város neve írott forrásban elsőként 1235-ben tűnt fel a Váradi Regestrumként ismert ítéletgyűjteményben. Ekkor még „Debrezun” alakban (a név feltehető forrása a török „Tébrésün”, magyarosan „Débrésün”, ami pedig annyit jelentett: mozogjon, éljen. Talán a fentiekből is világosan látszik, hogy sok esetben a mai napig ismeretlen vagy vitás egy-egy település elnevezésének eredete. Ilyenkor a tudósok nem tehetnek mást, megoldási javaslatokat adnak. „Számos esetben csak az analógia működik: ha a kutató nem talál semmi biztosat, akkor keres egy személynevet, és azt mondja, ebből alakulhatott” – mondja Hegedűs Attila, hozzátéve, hogy a Kárpát-medence települései­nek egy része még mindig megfej­tésre vár.

Majd lesz neked örömed!

 Szülőfalum, Szilvásvárad teli van olyan rejtélyes nevekkel, amelyek eredetét a helyiek, köztük főként a fiatalok talán nem is ismerik. Sokan közülük sajnos már nem hallhatták a település emblematikus történelemtanára és lelkes helytörténésze, Gaál Gyula (bácsi) lenyűgöző elbeszélését arról például, miként keletkezett a furcsa felirat egy, a Szalajka-völgy fölötti Horotna-völgy bejáratánál ma is látható vastáblán. Ezen az áll: „Tilalmas a halászat ebatta.” Így üzente meg az akkor regnáló Keglevich gróf a pórnépnek – a falu vashámorában készült tömbön –, hogy ne nyúljanak az uradalmi halastóban úszkáló pisztrángokhoz, mert baj lesz. Eger felől érkezve hosszú kaptató vezet a faluig, amit Örömednek vagy Örömed-tetőnek hívnak a helyiek, sőt az itteni vasúti megállót is így nevezik több menetrenden. A név eredetére hajdani történelemtanárom úgy emlékezett, hogy a falut birtokló gróf feleségét hozta haza lovas hintón, s az asszonyka igencsak elpilledt a hosszú út során. A kaptató előtt azonban férje azzal biztatta, nem kell már sokáig várnia, mert a tetőről látni lehet a falu közepén lévő otthonukat, a hatalmas kastélyt. – Majd lesz neked örömed, ha azt megpillantod! – állítólag e szavakat használta a gróf, így volt vagy sem, mindenesetre a történet ekképp maradt ránk. A falu nevének kialakulására is többféle értelmezés forog közszájon. Szilvásvárad az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékben már jelentős településként szerepel, Warad, Worad és Warada, majd 1389-ben Siluas Warad formában – olvasható Szilvásvárad honlapján. A „vár” a már akkor is meglévő Éleskő várát jelöli, ám a szilvás előtagot legalább kétféleképp magyarázza az utókor. Az egyik közvélekedés szerint sok volt errefelé a szilvafa, ezért a név, mások viszont úgy mesélték, a szilvas, vagyis egy fémfajta adta a nevet. Utóbbira nem találunk adatokat, a szilvas tehát nagyjából olyasmi lehet, mint a sárkánykő: vagy létezett, vagy nem.Doros Judit

Mád község nevének eredetéről számos igazi, „népi” teória alakult ki, a legkedvesebb talán az, hogy a honfoglaló Árpád, gyönyörködve a tájban, így szólt: „Ma ád Isten szerencsét e tájon Ond és Tarcal vezéreknek!” Valószínűbb azonban Kiss Lajos nyelvész, etimológus elképzelése, amely szerint a község elnevezése a „Modu” személynévből származik...  

Szerző