Áder Janus

Áder János a légszennyezést támogató NER oszlopaként a mai ENSZ-csúcson várhatóan ismét hitet tesz a légszennyezés ellen. Annak, aki ismeri Orbán Viktor hatalmi rendszerét – netán benne él –, nincs ebben semmi különös. Már azon csodálkoznánk, ha a köztársasági elnök tényleg védené a magyar társadalom egészének érdekeit akár a hatalommal szemben is. De a NER az egykori Fidesz-alelnököt és frakcióvezetőt köztársasági elnökként is bábszerepre kárhoztatja. Klímaharcosi pózában pont annyira hiteltelen, amennyire elődje, az elkötelezett természetvédő Sólyom László éppenséggel mamelukként fészkelődött.
De az összeütközés így is egyre kevésbé kerülhető el. Orbán Viktor kormánya és „szellemi holdudvara” a klímáról szóló, egyre hangosabb vitákban – nyilván – a változások és a gondok jelentőségét lekicsinylő, a főárammal szembehelyezkedő, kényelmes kisebbségi álláspontot találta meg magának. Áder Jánoson kívül mindenki számára egyértelmű, hogy az általa rendszeresen felsorolt, világszintű panaszokkal, érvekkel, irányokkal az Orbán-kormány tételesen szembehelyezkedik. Ilyen például a szén-dioxid-kibocsátás 2050-es megszüntetésének uniós terve, amit az Orbán-kabinet – negyedmagával, 24 ellenében, pénzt követelve – megfúrt. 
Ezután Áder János kettős játékba kezdett: míg a közrádióban azonmód a kormány politikáját látszólag alátámasztó számbűvészkedést mutatott be, másutt inkább a 2050-es klímasemlegesség „elérhetőségét” hangsúlyozza. Bár a minap 32 állami vezetővel együtt aláírta az osztrák elnök éles klímakiállását is, újabb közrádiós nyilatkozatában ennek felemlítése helyett „adataival” ismét csak Orbánék gáncsoskodását védte.
Hogy eközben összekeverte az éves szennyezés mértékét az éves csökkentés mértékével?
Orbán Viktor bizarr hatalmi rendszerében ez sem hiba, sokkal inkább erény.
Szerző
Marnitz István

Casus belli

Manapság már nem érkezik hadüzenet, csak drónok és rakéták az égből, és „kis zöld emberek” a semmiből. A harcokat már nemcsak a csatamezőkön vívják, hanem a virtuális – és információs – térben is, és még azt sem lehet látni pontosan, hogy ki támad és kire. Ilyen helyzetben vajon mi lehet a casus belli, a háború oka?
Az önjelölt világcsendőr szerepe miatt sokat kárhoztatott Egyesült Államok és szövetségesei például már jó néhányszor mellélőttek. George W. Bush republikánus elnök is kapott már hideget-meleget a 2003-as iraki invázióért, melyet hivatalosan Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverei és a terrorizmus miatt indítottak. Mint azóta tudjuk, tömegpusztító fegyvereknek nyomát sem találták, az offenzíva után kialakult hatalmi vákuumban pedig felemelkedett a terrorizmus legszörnyűbb fenevadja, az Iszlám Állam. Barack Obama viszont éppen tétlensége, élesebb nyelvek szerint gyávasága miatt került a támadások célkeresztjébe. Hiszen a demokrata elnök még a Szíriában sajátkezűleg meghúzott vörös vonalakat sem vette komolyan. Elnyomás, kínzás, vegyi fegyverek bevetése sem volt elég a beavatkozáshoz. Az eredmény több mint félmillió halott, az európai politikát is felforgató menekültválság, egy terrorkalifátus megszületése és bukása, egy markába röhögő diktátor, valamint az orosz és iráni pozíciók megerősödése. Héja vagy galamb az elnök, a háború indítása olyan, mint a viccbéli nyuszikánál: ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Nincs jó megoldás. A történelem viszont nem ismer olyat, hogy „mi lett volna, ha…?” 
Az biztos, hogy egy nyílt háború Iránnal a térségre, sőt az egész világra nézve is katasztrofális következményekkel járna. Mégis, a nukleáris fenyegetéssel, a rejtélyes, tankerek elleni szabotázsakciókkal és az olajlétesítmények elleni légi csapásokkal, más országokban vívott, kihelyezett háborúkkal, külföldi milíciák felfegyverzésével a sarokba szorított perzsa állam  pattanásig feszítette a húrt. Minden lépéssel közelítünk ahhoz, hogy kiderüljön: mi kell ma egy háborúhoz?
Szerző
László Dávid

Torz tükör

Nem tudni, mi az igazság, de széles körben elterjedt az a nézet, hogy a konditermek tükrei torzítanak. Kidolgozottabbnak mutatják az izmokat, kigyúrtabbnak a különböző testtájakat. Vagyis nagyítanak avégből, hogy az izzadságos munka eredménye a valóságosnál jobbnak látszódjék. Akinek pedig nem tetszik a tükör által nyújtott kép, az megteheti, hogy nem néz bele, vagy összetöri. A vehemensebbek pedig kétségbe vonják magának a tükörnek a tükör mivoltát is.
Így tettek azok, akik egyébként a Pénzügyi Szemle Csoport (az Állami Számvevőszék lapja) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem által rendezett konferencia jobb sorsra érdemes előadói voltak. Nem kisebb feladatra szerződtek, mint hogy egyetemlegesen kétségbe vonják a nemzetközileg elfogadott korrupciós rangsorok megalapozottságát. Neki is mentek a Transparency International mutatóinak: „nem képesek olyan hiteles és valós képet adni a korrupció tényleges gyakoriságáról és természetéről, hogy az ellene történő fellépés lehetőségeiről érdemi szakmai vitát lehessen folytatni.” (A folyóirat szerzőinek és a rendezvény szervezőinek ugyanakkor a javára írhatjuk, hogy miközben megkérdőjelezték a korrupció megfékezéséért, a közhatalmi döntéshozatal átláthatóságáért és számonkérhetőségéért folyamatosan megküzdő Transparency megbízhatóságát, ezúttal legalább a szokásos jó kis sorosozást mellőzték. Már ez is eredmény.)
Mindenesetre megmosolyogtató, hogy a számvevőszék igazgatója azt veti a nemzetközi korrupciós felméréseket végző intézmények szemére, hogy nem függetlenek. Megfeledkezvén arról, hogy az ő egykori áldásos közreműködése nélkül miniszterelnökünk – és más fideszes vezető politikusok – hadaró, a szavakat morzsoló, beszéde máig Palkovics Lászlóéra emlékeztetne. A szociálpszichológus végzettségű, a korrupcióval is foglalkozó hölgy korábban azzal cáfolta, hogy Orbán Viktor logopédusa lett volna, hogy a tükör előtti gyakorlatokig vele nem jutottak el. Lám, ismét – igaz, hogy csak képletesen – a tükörrel gyűlt meg a baja. A vádlottak padjára kerül az a Gazdasági Fejlődési és Együttműködési Szervezet (OECD) is, amelynek tagjai közül többen a korrupció elleni fellépésről szóló egyezményt írtak alá.
Megkockáztatjuk: amellett, hogy a korrupciós fertőzöttségünket mutató indexek alapján az Európai Unióban a sereghajtók közé soroltattunk, igazából az fáj a bírálóknak, hogy a Transparency már évekkel ezelőtt megállapította, Magyarországon a vesztegetések üldözésére hivatott hatóságok, mindenekelőtt az ügyészség és a rendőrség megkérdőjelezhető szakmai függetlensége jelentősen rontja a korrupció elleni fellépés hatékonyságát, amit a közérdekű bejelentők tényleges védelmének hiánya csak tovább erodál. 
Talán már készül is egy milliárd forintos megbízási szerződés valamelyik, a kormányhoz közel álló intézménnyel, amely arról szól, hogy dolgozzák ki a Nemzeti Korrupciós Indexet. Ez arra lehet hivatott, hogy bebizonyítsa: mi, magyarok megvesztegethetetlenek vagyunk. Rendszerszintű korrupció pedig nincsen!
Szerző
Bonta Miklós