Casus belli

Manapság már nem érkezik hadüzenet, csak drónok és rakéták az égből, és „kis zöld emberek” a semmiből. A harcokat már nemcsak a csatamezőkön vívják, hanem a virtuális – és információs – térben is, és még azt sem lehet látni pontosan, hogy ki támad és kire. Ilyen helyzetben vajon mi lehet a casus belli, a háború oka?

Az önjelölt világcsendőr szerepe miatt sokat kárhoztatott Egyesült Államok és szövetségesei például már jó néhányszor mellélőttek. George W. Bush republikánus elnök is kapott már hideget-meleget a 2003-as iraki invázióért, melyet hivatalosan Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverei és a terrorizmus miatt indítottak. Mint azóta tudjuk, tömegpusztító fegyvereknek nyomát sem találták, az offenzíva után kialakult hatalmi vákuumban pedig felemelkedett a terrorizmus legszörnyűbb fenevadja, az Iszlám Állam. Barack Obama viszont éppen tétlensége, élesebb nyelvek szerint gyávasága miatt került a támadások célkeresztjébe. Hiszen a demokrata elnök még a Szíriában sajátkezűleg meghúzott vörös vonalakat sem vette komolyan. Elnyomás, kínzás, vegyi fegyverek bevetése sem volt elég a beavatkozáshoz. Az eredmény több mint félmillió halott, az európai politikát is felforgató menekültválság, egy terrorkalifátus megszületése és bukása, egy markába röhögő diktátor, valamint az orosz és iráni pozíciók megerősödése. Héja vagy galamb az elnök, a háború indítása olyan, mint a viccbéli nyuszikánál: ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Nincs jó megoldás. A történelem viszont nem ismer olyat, hogy „mi lett volna, ha…?”

Az biztos, hogy egy nyílt háború Iránnal a térségre, sőt az egész világra nézve is katasztrofális következményekkel járna. Mégis, a nukleáris fenyegetéssel, a rejtélyes, tankerek elleni szabotázsakciókkal és az olajlétesítmények elleni légi csapásokkal, más országokban vívott, kihelyezett háborúkkal, külföldi milíciák felfegyverzésével a sarokba szorított perzsa állam pattanásig feszítette a húrt. Minden lépéssel közelítünk ahhoz, hogy kiderüljön: mi kell ma egy háborúhoz?