Hogy érzed magad?
Egész jól. Már tudok járni, szépen gyógyulnak a sebeim, az ujjamnak kezd egész ujj alakja lenni, és ha a fülemet is megműtik, még hallani is fogok. A robbanás után az első dolgom volt, hogy ellenőrizzem, megvan-e mindenem, a helyén vannak-e a végtagjaim. Azt egyből láttam, hogy az egyik hüvelykujjamnak egy repesz levitte egy részét. Egy másik repesz a fejemet találta el, de az szerencsére megállt a koponyám külső részén, „csak” a fülem bánta. A dobhártyám a jobb oldalon, amerre a robbanás történt, teljesen eltűnt, a másikon perforálódott. A lábamon és a hátamon egy-egy nagyjából 20 forintos érme nagyságú bemenetű, mély seb van. Plusz a felületi sérülések, és az egész testem beborító kisebb repeszek. Maradandó sérülésem nem lett: az ujjamon a sebhely látszódni fog, de funkcionálisan nem lesz baja. Legfeljebb szépségversenyre már nem megyek vele. A sérülések a fontosabb szerveket elkerülték.
Óriási mázlid volt!
Mágikus helyen álltam. Aki közvetlenül mellettem állt, ő meghalt. Az egyik parancsnok, aki egy távolabbi széken üldögélt, életben maradt, de úgy szétszedték a repeszek, hogy a kórházban úgy üvöltött, ahogy embert még nem hallottam. Tőlem mindössze két méterre csapódott be a rakéta, de még a messzebb lévő vastag faltokot is kiszakította a detonáció. A szerencsém valószínűleg az volt, hogy a körülöttem lévők felfogták a robbanás erejét. A becsapódáskor nekem zuhantak, a földre estünk, szó szerint félbe szakadt holttestet kellett lelöknöm magamról.
Sokkot kaptál?
A robbanás után is végig magamnál voltam. Úgymond tárgyilagosan szemléltem a környezetemet, akkor nem féltem, és az adrenalin miatt fájdalmaim sem voltak. Csak bámultam, sétálgattam, nem tudtam, mi ilyenkor a teendő. Aztán végre odajött hozzám valaki, beültettek egy pick-upba és a tábori kórházba szállítottak. Ott megtisztogattak a vértől, hogy egyáltalán kiderüljön, mi bajom. Később átszállítottak egy nagyobb tripoli kórházba, ahol megvizsgáltak, elláttak. Másnap megműtöttek, kiszedték a repeszeket, összevarrták a fülemet, az ujjamat. Nagyon profi munkát végeztek, le a kalappal előttük! Itt már a magyar nagykövetség is rám talált, nagyon sokan meglátogattak. Inkább az aggasztott, hogy jutok haza? Infúzión és fájdalomcsillapítón éltem, nem tudtam járni, szóval elég rosszul festettem. Az orvosok azonban úgy döntöttek, utazhatok. Kaptam valakiktől egy kölcsön papucsot és melegítőt, és a nagykövetség segítségével elértem a gépemet. Budapesten már a TEK-esek fogadtak, de örültem nekik, mert legalább megkértem őket, hogy vigyenek be egy kórházba. Az ügyeletes intézményből aztán el is küldtek, mondván fülsérülést nem kezelnek, sétáljak át máshova… Átsétáltam, ott már nagyon segítőkész, lelkiismeretes orvosokkal találkoztam. Úgy érzem, nincs poszt traumatikus szindrómám. Jól alszom, rendszerezem a képeimet, már dolgozom.
Hogy keveredtél egyáltalán ilyen veszélyes zónába?
A líbiai fővárost, Tripolit ostromgyűrűbe fogják Haftar tábornok csapatai. A település külső pereme nagyjából 5-10 kilométeres, lezárt műveleti terület, ahová civil már nem teheti be a lábát. Ezt követi a konkrét frontvonal a lőállásokkal. Én a műveleti terület legelején jártam, a belvároshoz közelebb eső részen, egy katonai parancsnokságon. Elméletileg tehát biztonságos zónában, ott senki nem számított rá, hogy közénk vágódhat egy rakéta. Egyébként azt valószínűsítem, hogy egy felfegyverzett drón látott meg minket a hő kamerájával.
Honnan indulhatott, hogy téged elraboltak?
Én a nagykövetségtől hallottam először, hogy ilyen hírek terjengnek rólam. Teljesen légből kapott az egész sztori. A „szakállas fickó”, akivel fényképezkedtem, és aki Allah akbart kiabál, egy kormánykatona volt, aki nagyon kedvesen egy közös szelfit akart. Arra tudok gondolni, hogy a kacsa a hotelemből indulhatott. Mikor kimentem a frontra, ők felmentek a szobámba, átkutatták a cuccaimat és ellopták az otthagyott pénzemet. Ők indíthatták el, hogy elraboltak, aztán mindenki hozzátett valamit. Az sem igaz, hogy az RTL Klubnak dolgoztam. Nem vagyok az alkalmazottjuk, nem a megbízásukból mentem ki. Én egyszerűen szeretek ilyen helyekre járni, ez egyfajta hobbim. Korábban például az ukrajnai háborút is megjártam. De nem vagyok profi tudósító vagy fotós, van emellett főállásom.
A történtek után nem keresel inkább új hobbit?
Fotósként mindig azt keresem, hogy minél közelebb kerüljek az eseményekhez, benne legyek a dolgok sűrűjében. Ezúttal azonban úgymond én voltam az „esemény”. A közeljövőben biztosan nem utazok sehova. Megvárom, hogy összerakjanak az orvosok, azután...? Még nem tudok biztosat mondani.
