Ha egy társadalmi problémáról készül játékfilm, akkor az mindig csak utólag tud egy témát kitárgyalni. Ám az Isten kegyelméből már azelőtt bemutatkozott a Berlinálén, hogy egyáltalán Bernard Preynat atya és Barbarin kardinális ügyében ítéletet hirdetett volna a francia bíróság. Miért volt fontos ez a „gyorsaság”?
Ezt a kérdést, mármint az időzítés jelentőségét, többször feltettem magamnak is. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy semmi jelentősége, ugyanis én nem egy társadalmi probléma kapcsán akartam felemelni a hangom – a propaganda pedig természetesen távol áll tőlem –, hanem egy csoport ember lelki traumáját akartam ábrázolni. Jelesül, hogy mi történt azokkal, akiket kiskorukban abúzus ért: ki hogyan volt képes, vagy éppenséggel nem volt képes továbblépni. Illetve, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor képes szembesülni azzal, hogy beszéljen az őt ért lelki sérülésről. Preynat több mint harminc éven keresztül molesztált gyerekeket, a katolikus egyház tudott erről és igyekeztek eltussolni az ügyet. Az, hogy mikor mutatom meg a filmet, tökéletesen mindegy, mivel a lelkész „tevékenységének” a hatásai még nagyon sokáig nyomon követhetőek lesznek.
Állítja: nem akar társadalmi jelenségekről általánosan beszélni, de azért azt hangsúlyozza, hogy a katolikus egyház Franciaországban még mindig elképesztő nagy hatalommal bír.
Ahhoz, hogy az áldozatok sorsáról lehessen beszélni, nem lehet elkerülni, hogy a katolikus egyház rendszerét, struktúráját ne vizsgálnánk meg alaposabban. Mindemellett én egyáltalán nem megyek neki a katolikus egyháznak. Csupán azt állítom, hogy ugyanúgy működik, mint bármelyik másik, emberek alkotta szervezet vagy formáció. Ha az általam bemutatott áldozatok a bankszektorban vagy egy polgári iskolában lettek volna abuzálva, akkor az jelent volna meg a filmben is. Az egész társadalom egy minta alapján működik. Ha nagyon puritán akartam volna lenni, akkor családokat mutatok be, mert, hát a pedofil ügyek nyolcvan százaléka famíliákon belül, zárt ajtók mögött történik. Az emberi lét szerves része a bűn és a korrupció. És az sem véletlen, hogy Lyonban játszódik az isten kegyelméből, ugyanis ebben a városban talán a legerősebb a katolikus egyház Franciaországban.
Mivel valós szereplőket történetét meséli el, gondolom nem egy ügyvéd olvasta a forgatókönyvet.
Természetesen. De több karakter esetében, mint például Barbarin kardinálisnál, azokat a dialógusokat használtuk, amelyek dokumentálva vannak, vagy a nyilvánosság előtt hangoztak el. Ezekbe nemigen lehet belekötni. Teszem hozzá: nagyon sokféle katolikus ember van a reakcionistáktól a konzervatívokig. Sokan – katolikusokra gondolok – köszönték meg nekem a filmet, mert szeretnék, ha az egyház arculata változna. Egyszóval reformokat szeretnének.
Elhangzik egy erős mondat Barbarin kardinálistól: ha a pedofília árnyéka rávetődik az egyházra, akkor az olyan katasztrofális, mintha a homoszexualitásról kellene beszélniük.
Ezt a mondatot roppant fontosnak tartom. Az egyház elkezdte elismerni a pedofília jelenségét és súlyos bűnként tekinteni rá, a pápa is beszélt már erről. Ha most kritikát kell megfogalmaznom, akkor legyen: az a probléma a katolikus egyházzal, hogy olyannyira zárt közegben élnek, hogy fogalmuk sincs arról, mi zajlik a világban. így lassan is tudnak reagálni a reális problémákra.
Igaz, hogy az egész filmet kvázi titokban forgatta le?
Igen, Alexandre munkacímmel kezdődtek el a forgatási munkálatok. Ha maradtunk volna az eredeti címnél, azaz az Isten kegyelméből kifejezésnél, azonnal lebuktunk volna, mivel a médiában is sokszor ezzel jellemzik a botrányos eseteket. Mindemellett néhány biztonságosnak tűnő külső lyoni beállításon túl az egész filmet Belgiumban és Luxemburgban vettük fel, távol a kíváncsi szemektől.
Fontosnak tartotta bemutatni, hogy az áldozatok nem tudnak végül egységben gondolkodni?
Pontosan. Mint minden polgári tömörülés esetében, itt is volt egy közös szenvedély, amely eleinte összekötötte az alapítókat. aztán szép lassan feltörnek az apró különbségek. a különböző szociális háttér, életfelfogás és ettől fogva lassan mindenki másképp látja azt, hogyan lehet és érdemes harcolni az adott hatalommal szemben. Nézze csak meg a sárgamellényesek esetét. Eleinte komoly egységet képeztek, ma már nem is biztos, hogy lehet szervezetről beszélni az esetükben.
Az Isten kegyelméből abban hasonlít Robin Campillo 120 dobbanás percenként című drámájához, hogy mindkettő egyfajta kézikönyv a civil aktivizmushoz.
Láttam Campillo filmjét és tényleg szolgált némi inspirációval – alkotói szinten. abban erősített meg, hogy igenis be lehet vállalni rendezőként dialógus orientált filmeket. Fel is hívtam Jeanne Lapoirie operatőrt, akivel korábban én is dolgoztam együtt: árulja el, vizuálisan hogyan tudtak felvenni intenzív beszélős jeleneteket úgy, hogy azok feszültséggel teliek legyenek. Elmondta, hogy három-négy kamerával vettek fel minden egyes színészt azért, hogy a vágásnál legyen miből dolgozni, így megfogadtam a tanácsát.
A nemzetközi kritika viszont az Oscar-díjas Spotlighthoz hasonlította az Isten kegyelmébőlt.
Igen, én is olvastam, hogy elkészült a Spotlight francia változata. Tulajdonképpen nem bánom, hiszen a forgatás során is többször szóba került a film. Ami azonban igazán szimbolikus volt, hogy amikor felvettük az egyik utolsó jelentet, amelyikben a rendőrségen kihallgatják Preynatot, az egyik szakértőnk, aki rendőrként jelen volt mind a valóságban, mind a forgatáson, szólt, hogy a falon volt egy Spotlight plakát. Miért nem rakunk fel mi is egyet?
Miért nem engedte meg a színészeknek, hogy találkozzanak az igazi szereplőkkel?
Mert, ha a valós szereplő befolyásol egy színészt, akkor az előbbi a saját emlékeit és érzéseit akarja viszontlátni, utóbbi pedig meg ennek akar megfelelni. Sokkal hitelesebbek lett az alakítások azáltal, hogy kizárólag a forgatókönyv befolyásolta őket.