Drága életünk

Amikor a 336 forint feletti euró árfolyamon elborzadnak az emberek, akkor feltehetően nem az jut az eszükbe, amit a banki elemzők manapság hangoztatni szoktak: hogy a magyar deviza "technikailag túlvett". Így ugyanis csak a spekulánsok gondolkodnak, akiknek a forint az idei nyár óta újból a játékszerük lett. Az optimistább szakértők eközben úgy vélik, hogy a magyar deviza, amely hetente történelmi csúcsot dönt, most már eljutott gyenge életszakaszának a mélyére. A jegybankárok azonban a homokba dugják a fejüket: az MNB-nek nincs árfolyamcélja, tőlük akár mélyre is zuhanhat a kurzus. Tavaly azonban még egészen másképpen gondolkodtak, hiszen eredményesen megálljt parancsoltak annak, hogy 330 forintnál többe kerüljön az euró.
Arra szinte mindenki emlékszik, hogy 2019 júniusában mit válaszolt Varga Mihály, amikor egy olyan újságíró megkérdezte tőle, hogy pénzügyminiszterként 325-ös euróárfolyam láttán mit tanácsol honfitársainak: mikor vegyenek valutát a külföldi nyaralásra? A tárcavezető - a rá egyébként ritkán jellemző cinizmussal - kijelentette: "izgalmas egy külföldi nyaralás, de egyáltalán nem baj, ha honfitársaink itthon töltik a szabadságukat, itthon pihennek és költenek." A magyar azonban engedetlen nép, ha tehette, csak azért is a horvát tengerpartot választotta, élén a kormányfővel.
Indokolatlan a gyenge forintárfolyam - állapította meg a minap a gazdasági hetilap cikkének címében egy banki szakértő. Végre! - kiálthattunk volna fel, már a bankárok is felismerték az igazságot. Néhány nap múlva azonban meglepő módon korrigált: olyan makrogazdasági adatokat közöltek az illetékesek, hogy megváltoztatta a véleményét. Mégiscsak indokolt.
A jegybank szó nélkül hagyta a lakosság vagyonának leértékelődését, nemcsak a fejlett  Nyugathoz, de Horvátországhoz vagy Szlovákiához képest is. Csekély vigasz, hogy a 2016 óta változatlan 0,9 százalékos alapkamat miatt a hitelkamatok alacsonyak, ami arra ösztönzi a családokat, hogy  - feledve a gazdasági világválság okozta sokkot - ismét kölcsönt vegyenek fel, nem egyszer felelőtlenül. A megereszkedett hitelkamatok nyereségét azonban jócskán elviszik, legalábbis a nagyvárosokban, az egeket ostromló lakásárak, amit az inflációról szóló  statisztikák bölcsen nem tartalmaznak, elvégre az beruházás. Így könnyű leírni a Monetáris Tanács üléséről szóló közleményben, hogy "a fogyasztóiár-index a nyári hónapokban megfelelt az MNB várakozásainak. Ugyanakkor az inflációs alapfolyamatok a vártnál számottevően alacsonyabban alakultak."
A Monetáris Tanács fixa ideája, hogy ha mérsékelt a pénzromlás üteme szerte Európában, akkor az begyűrűzik hozzánk is. Ha nem most, akkor öt-nyolc negyedév távlatában. Aligha vigasztalhat bárkit is, hogy ha minden a jegybankárok prognózisa szerint alakul, akkor mérséklődik a drágulás üteme. Addig pedig nincs más megoldás, mint hogy átalakítjuk fogyasztási szokásainkat, és az olcsóbb árukból választunk. 
A jövő évi költségvetés 320 forintos euróval számol, ami álomnak szép, de a realitásokat bizonnyal nem tükrözi.
Szerző
Bonta Miklós
MNB

Tragédia

Amikor engem bevittek a kórterembe, a velem szemben lévő ágyon már ott feküdt egy ötven év körüli cigány férfi, aki mellett ott ült a felesége, és a kezét fogta. Őket néztem, miközben az ápolók rámkapcsoltak néhány műszert, s azt kérték, a megfigyelés alatt maradjak fekve, legfeljebb négy-öt óra az egész. Jó vicc, gondoltam, még szép, hogy fekve maradok, éppen annak örülök, hogy nem végleg. Mondom, a cigány házaspárt figyeltem, nem tudtam levenni róluk a szememet, nem értettem, hogy mi olyan különös rajtuk. Eltelt vagy tíz perc, mire megértettem. Folyamatosan egymás szemébe néztek, s nem szóltak. Olyan figyelmesen és tűnődve nézték egymást, hogy kénytelen voltam figyelmesen és tűnődve nézni őket. Aztán megszólalt végre a férfi, s a csöndben szinte kiáltásként zengett a hangja. – Ne haragudjál rám. Ezt mondta, de a nő mintha meg sem hallotta volna a férjét. Az megszólalt megint: – Ne haragudjál rám, én ezt nem fogom végigcsinálni. Nagyon szeretlek, de nem megy. A nő úgy ült, mint egy szobor, nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Sok időm nem maradt a tűnődésre, mert a férfi azt mondta: – Nem akarok szenvedni. Ne haragudj. Meg akarok halni. Meglepetésemben fölültem az ágyban, pedig fél órával azelőtt még úgy szúrt a hátam, hogy fájdalmat okozott minden lélegzetvétel. Zsibbadt a bal karom, nem kaptam levegőt, és fájt a hátam, a mentők infarktus gyanújával vittek be. De úgy tűnt, itt nem én leszek, aki meghal. Hanem ez a cigány férfi. – Ha visszajön a doktor úr, megmondom neki, hogy nem vállalom a műtétet – mondta. – Sokat szenvedtem, elég volt. Meg akarok halni, ne haragudj. Ekkor megmozdult a nő, elengedte a férje kezét, elővette a telefonját, és hívott egy számot. Közben a férjét nézte, le sem vette a szemét róla. – Szia, Ricsike – mondta a telefonba –, azt akarom mondani, hogy ne gyere föl mégse… Hogyhogy miért… Azért ne, mert apátokkal megyünk haza… Hát azért, mert… Nem vállalja a műtétet, azt mondja, meg akar halni… Szia, Ricsike. Szia. Letette a telefont, a férjére nézett, s azt kérdezte: – Meggondoltad? – Meg – mondta az, s láthatólag megkönnyebbült. Én csak pislogtam velük szemben, s azt éreztem, hogy igazi tragédiát nézek egy igazi színházban. Soha nem voltam még ilyesminek tanúja. Nem gondoltam, hogy ilyesmi a valóságban létezik. Ekkor megjelent az ágyuknál egy orvos. A beteg azt mondta neki: – Megbeszéltük az asszonnyal, doktor úr. Ne műtsenek meg, nem maradok, haza szeretnék menni. – Tudja, hogy ennek milyen következményei lesznek? – kérdezte az orvos. – Tudom, doktor úr. Eleget szenvedtem. Elég volt. – Visszajöhetek később, gondolkozzon még – javasolta az orvos, de a beteg a fejét rázta: – Nem, nem. Döntöttem. – Akkor hozom az aláírnivalót – mondta az orvos, és elment. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, s belépett egy cigány fiú. – Ricsike, mondtam, hogy nem kellene… – kezdte a nő, de a fiú mintha meg se hallotta volna. Odament az apjához, és átölelte. Nem szóltak, hallgattak. Azt meg csak én láthattam, hogy az apja mosolygott. 
Szerző
Kácsor Zsolt

Szájkosár

Hamarosan újból nagy változások várhatóak a szakképzésben, az átalakítás – ahogy már megszokhattuk – minden bizonnyal nem lesz botrányoktól mentes. Nem árt tehát jó előre bebiztosítani, hogy a szakképzési centrumokban dolgozók, kiváltképp a pedagógusok, befogják a szájukat, ne pletykáljanak, egy-egy ügy kapcsán a „jól értesültség látszatát keltve” ne forduljanak például a sajtóhoz. 
Egy budapesti centrumban dolgozók egy-két oldal helyett hatoldalas munkaköri leírást vehettek kézhez nem olyan rég, amelyben részletesen kifejtették nekik, mit szabad és mit nem. Többször megjelenik benne az „utasításra” szó, mintha a szöveg megalkotója csak vért izzadva tudta volna megállni, hogy azt írja: „parancsra”. A tanároknak arra is vigyázniuk kell, ne csak a munkahelyükön ne akarjanak jól értesültnek látszani, hanem „állampolgári kapcsolataikban” sem. Vagyis egy olyan munkaköri leírást kellene aláírniuk, amiben még azt is szabályozni akarják, hogyan viselkedjenek a munkahelyükön kívül. 
Meglepődünk, ha egy maffiakormány maffiamódszereket alkalmaz? A saját szájuk íze szerint alakított jogszabályok mögé bújva hajtják végre a jogtalanságokat? A propagandában megbecsültként emlegetett pedagógusokat megfélemlítéssel próbálják jobb belátásra bírni? Nem lepődünk meg. Az viszont már meghökkentőbb, mennyire sikeresek ebben: az érintettek többsége fülét-farkát behúzva igazodik a sorba. 
Nem ez az első eset: néhány éve az iskolaigazgatóknak is megtiltották, hogy a központ engedélye nélkül nyilatkozzanak. A tilalmat azóta - legalábbis elvben - feloldották, a szájkosár mégis maradt, és a kevés kivételtől eltekintve önszántukból hagyták magukon. Az intézményvezetők már nyilatkozhatnának saját hatáskörben például a sajtónak is, a legtöbben mégis inkább a biztonságosabb utat választják: a tankerületekre, centrumokra hagyják a kényes kérdések megválaszolását. Nehogy véletlenül valami olyat mondjanak, ami a nagyfőnököknek nem tetszik. Még a végén  megszabadítanák őket a láncaiktól – és a szájkosártól.
Szerző
Juhász Dániel