Megnyitni Nádas Pétert - beszélgetés Gerőcs Péterrel

Publikálás dátuma
2019.09.28. 10:31

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Október elejétől látható mozivásznon az író Természetes ellenfény – Portréfilm Nádas Péterről című dokumentumfilmje. A két részből álló alkotás megmutatja a gombosszegi kertjét gondozó, a konyhájában babot fejtő vagy éppen madárfiókát etető írót.
– 2017 áprilisában, amikor megjelent a Világló részletek, már jó ideje ezen a filmen dolgozott. Végül mennyi időbe került és mekkora munkával járt a tavaly elkészült portré? Nem mellesleg milyen koncepció mentén jött létre? – Négy-öt év alatt állt össze. Sokat jártam Nádas Péterrel külföldi és hazai irodalmi eseményekre, ezekből végül csak nagyon kevés került bele a filmbe, mert nem gondoltam szervesíthetőnek azzal az előzetes koncepciómmal, ahogy be akartam mutatni az élő szerzőt. Amikor elkezdtem lejárogatni Gombosszegre Nádas Péterhez, annak ellenére, hogy nem akciófilmet szerettem volna forgatni, elfogott a félelem, hogy vajon mennyire lehet érdekes, ha egy embert nézünk a kertjében. Időközben aztán megerősödtem azzal kapcsolatban, hogy ha ennek az életnek megmutatható a belső zártsága, ami egy nagyon határozott és végérvényes döntésből született, tudniillik, hogy kivonul a világból és egy teremtett idill díszletelemeivel veszi magát körül, szóval, ha ezt én is komolyan veszem, az mégiscsak érdekes lehet. A mozgalmasság teljes hiányának, ennek a belső csendnek, a szerzetesi magánynak, a remeteségnek a szcenírozásával. Eszerint vágtam is a film elejét, lassított, nyújtottabb, statikusabb snittekben gondolkodva, líraibb ritmussal. Ténylegesen Nádas Péter hétköznapjait bemutatva – a kertjében. – Az elégikusság mellett feltűnő számomra mind a házbelső, mind a kert egyfajta „sterilitása”, „kiürítettsége”, elvágólagos rendje. Mindig ilyen? – Abszolút, és nem a filmforgatás kedvéért. Az a kerti teremtett idill, ami a saját univerzumára jellemző, vagy a domboldalra húzódó, általuk telepített, nem is kicsiny erdő számomra még rímpárban is áll az épített belső terek teremtettségével. – Miért vágott bele a filmkészítésbe, miért gondolta mozgóképesíthetőnek Nádas Pétert? – Bár ez már a harmadik filmem – a Privát Mészölyt és a Márton László-portrét követően –, nem tartom magam filmesnek, ez inkább egy filmnyelven való gondolkodás. Amikor valamire nagyon kíváncsi vagyok, mert valamit nem értek, és ez a nem értés számomra termékeny, akkor valamilyen eszközzel megpróbálok utánajárni. Monográfiaírásra pedig nem lett volna sem időm, sem felkészültségem, de nem is erről az oldaláról érdekelt, jelen esetben, Nádas Péter. Egy portré-dokumentumfilm jobban kötődik a szerző személyes viszonyaihoz, a világba való érzéki bekötöttségéhez. Bizonyos értelemben számomra, olvasóként és íróként is, a fentebb említettek a legfontosabb szerzők. Érteni akarom, amit és ahogy csinálnak. – Hogy sikerült rávennie az elvonult írót, hogy a gombosszegi házában forgathasson? – Ez volt az egyik legnehezebb része a filmkészítésnek: Nádas Pétert megnyitni. Egyébként talán nem is igazán sikerült. A forgatás legvégén jutottunk el oda, ahonnan el kellett volna indulnunk. Sokévnyi forgatás után, az utolsó alkalommal, amikor lementem Gombosszegre, tett egy gesztust az ebéd után: felvetette, hogy forgassam bele a filmbe a délutáni sziesztáját, amikor lefekszik újságot olvasni. Akkor értett meg valamit a dokumentumfilm-forgatás nehezen érthető közvetett közvetlenségéből, amibe én kevertem bele magunkat. Máskülönben nem is igazán akart kötélnek állni. Elfogadta ugyan az időnkénti jelenlétemet, de úgy éreztem, zavarom. Behatoló voltam a teremtett csendjébe, amit kialakított, és ennek szerintem nem különösebben örült. Pici részsikereket tudtam csak elkönyvelni. – És hogy sikerült kamera elé állítani a feleségét, Salamon Magdát? – Ő már az elején közölte, semmi esély nincs arra, hogy szerepeljen. Aztán egyszer, amikor a konyhában főzött és beszélgettünk, Nádas Péter kinézett az ablakon, Magda odakint ült a napsütésben, és megbökött, hogy menjek ki, most talán… Kimentem, és 20 percig beszélgettünk. Ha ő is hiányzott volna filmből, mint mások – Csordás Gábor szerkesztő Nádashoz négy igazán közelálló barátot sorol fel: Esterházy Pétert, Balassa Pétert, Kertész Imrét és Mészöly Miklóst, mind halottak –, akkor erős lett volna a kísértés, hogy az egész projektet félbehagyjam. – Hogy alakult a viszonyuk Nádassal, miután elkészült a film? – Amikor megnézte a filmet, felhívott telefonon – ez egy hosszú telefonbeszélgetés volt. Azóta nem beszéltünk. – A második részben nyolcan – a már említett Csordás Gábor, Forgách András író, Margócsy István irodalomtörténész, Nádas Pál, az író öccse, Radics Viktória irodalomkritikus, Radnóti Sándor esztéta, Ilma Rakusa és Christina Viragh fordítók – beszélnek Nádashoz fűződő kapcsolatukról, illetve a műveiről. Miért e kétosztatúság, és mi volt ennek a receptív résznél az elképzelése? – Ez a kétosztatúság, a két teljesen különálló tekintetirány tulajdonképpen a film saját magával folytatott belső párbeszédeként értelmezhető. Egy oppozíció. A portré közvetlensége és a portré közvetítettsége – a film így egyfajta reflexiós keretet is kap. Ha egy másik fénytörésbe helyeződik ugyanaz a személy, más véleményeken keresztül közvetítődik, akkor egyszerűen több árnyalatot kap. Az egymás mellé vágott művekről alkotott vélemények ugyanakkor párbeszédet is folytatnak egymással. Ha valaki semmit nem tud Nádas Péter személyéről – és bízom abban, hogy ilyen emberekhez is eljut a film –, akkor egészen más arcéle rajzolódik ki az első és a második rész alapján. Amelyek talán mégis fedésbe hozhatók egymással, egymást magyarázva. Másfelől igen fontos volt számomra, hogy a Nádas-művek recepciója is meg legyen mozgatva. Ugyanis, azt hiszem, az nagyon furcsán és féloldalasan megállapodott, rögzült. A Nádast övező kultusz, egyfajta sérthetetlenség teszi hozzáférhetetlenné mind a mai napig. Talán egy más médium használatával ez újraéleszthető. El is hangzik a filmben, hogy tegyünk valamit a kultusz ellen – éppen a recepció és az életmű érdekében. +1 kérdés – A Nádas-művek értékelése főleg a három monstrum, az Emlékiratok könyve, a Párhuzamos történetek és a Világló részletek mentén zajlik, felvillantva a publicisztikai, közéleti szerepvállalást is. Amit hiányoltam, már csak a médium miatt is, az a fotóművészeti tevékenység tárgyalása. – Ennek egyszerűen terjedelmi okai voltak, valahol határt kellett szabni, hogy ne váljon parttalanná az egész. Született ugyan a fotózásáról is szekvencia, de koncentrálni kellett az anyagot, nem fért bele. Az már egy harmadik rész lett volna.
Szerző

Mindenki igazsága – O. Horváth Sári a tabukról és Meryl Streepről

Publikálás dátuma
2019.09.21. 17:30

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Két egymást követő évben elnyerte a Vilmos-díjat – a díj történetében egyedülálló módon! Lenni vagy nem című drámatrilógiájának első két részével győzedelmeskedett, melyek a Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fórum programjában kerültek fejlesztésre.
O. Horváth Sári Daniel Bănulescu Csókolom a segged, szeretett Vezérünk című regénye nyomán is írt egy drámát, amit szeptember 26-án mutatnak be a Szkénében. – A Szeretett Vezérünk, ami Daniel Bănulescu regényének színpadi átirata, éles szatíraként politikus, a közéletre reflektáló darab. Kevés ilyen akad manapság nálunk. Talán mert tartanak az elévüléstől? – Bármilyen konkrét is Ceauşescu diktatúrája, bárhogy is néztük, olvastuk, egyfajta egyetemességet fedeztünk fel benne. A hatalom módszerei teljesen általánosak, igazából csak az változik, a sok eszközből éppen melyiket használja vagy melyiket tolja előtérbe a hatalmon levő. Éppen hol tart ritmusban. – Az értelmiség is nagyon éles kritikát kap benne. – Daniel figurája a passzív értelmiségi, aki még keresi az eszközöket. Illetve ez is érdekes, mert forradalmár barátnője szerint gyáva, élet- és döntésképtelen, saját definíciója szerint viszont (vagy ahogy ő értelmezi saját identitását) nem az. Csak egy lépéssel távolabbról nézi a történetet, mint mi, és onnan már tudja, hogy nem lehet segíteni. Azon vagyok, hogy lejegyezzek mindent, és ezt adjam át az utókornak, mondja. És ez a két szemlélet ütközik, ebből van a konfliktus: elvárnak valamit, hogy hogyan viselkedjek, ám én nem az vagyok. Mindenki képvisel egyfajta igazságot, de hogy melyik a fő igazság, azt ki tudja? – És ön értelmiségiként melyik felé haj­lik? – Még mindig keresem, mi az én eszközöm. Azt már látom, hogy történetekben ki tudok fejezni valamit. Szeretnék megmutatni egy szeletet, egy véleményt, nem ítélkezni, hanem egyszerűen csak megismerni. Amikor történetet írok, sok igazságot próbálok ütköztetni. A veritas duplex nem új keletű dolog. Akkor jó egy történet, hogyha több igazsága van, ha meg tudom mutatni mindenkinek az igazságát. – Na, de miért kellene megértenünk mindenkit? – Persze nagyon sok dolgot nem tudok megérteni, például mert nincsen róla információm, nincsen belelátásom. Csak azokat a képeket látom, amiket nekem megmutatnak. Honnan tudhatjuk, melyik az igaz, nagyon sok kiforgatott igazság van. A világ öt százaléka irányítja a többi 95-öt, és az az öt százalék van az információk birtokában is. Így a végeredményekhez tudunk csak viszonyulni. És ez a viszonyulás adja meg, hogyan érezzük magunkat a mindennapjainkban. A Szeretett Vezérünk íróhőse belül akarja szabadnak érezni magát, ezért a külső dolgoktól elvonatkoztat, és nem akar közel menni senkihez, mert akkor már nem lát tisztán.
– Ám az a mondat is benne van két darabjában is: nincs olyan, hogy nem tartozol valahova, muszáj döntenünk, ha javítani akarunk valamin. – Ezt én is így gondolom, mert valahova ­automatikusan mindig tartozol. Csakhogy mikor hova, és ki szerint tartozol oda? Saját magad szerint vagy mások szerint? Szeretünk azonnal ítélni. Jó lenne, ha ez az ítélkezés óvatosabban történne, mert nagyon sok minden nem az, mint aminek látszik. – Viszont az is elhangzik, hogy óvatosan nem lehet forradalmat csinálni… – Kérdés, hogy mi az az utolsó pont, amikor már minden mindegy. Ceauşescunál az éhezés és a sorban állás, hogy 90 százaléka az embereknek így élt. Az Otpor (szerb ifjúsági mozgalom) Milosevic ­megbuktatásánál az erőszakmentes forradalom eszközeivel élt. Meg lehet buktatni valakit vagy nem lehet erőszakmentesen? Mindenesetre több kellene ennél, mint ami most van, hangosabban kellene beszélnünk. De mi az a több? A Brian életében ott áll a sok szónok, mind­egyik mondja a magáét, és a sok hang elvész. Nem egyszerű. Össze vagyok zavarodva, én sem tudom, mikor mi fog történni. Egysze­rűen úgy próbálok túlélni, hogy legalább a belső értékrendemben ne zavarodjak össze. Most éppen a középkori Till Eulenspiegel nagyon pimasz figuráját tanulmányozom, aki mindig úgy alakítja, hogy soha nem mond ellent, de mégis érvényesíteni tudja az akaratát minden helyzetben. Agyafúrt, csak abból építkezik, amit már hallott. Viszonyulni valamihez nagyon könnyű, ám megalkotni saját világodat, az már művészet. – Drámatrilógiája első részében, a Gyerekjátékban a tabukat gyűjtötte össze a gyerekvállalás témájában (abortusz, vetélés, leszbikus pár stb.). Túlreprezentálva szinte az extrémitásig halmozza őket. Volt-e dilemma, mi az, amit még elbír egy dráma? – Számomra nem volt olyan tabu, ami ne kerülhetett volna be. Így csak gyűlt, gyűlt az anyag, és egyszer csak önmagában kiadta, hogy ez ennyi. Egyértelmű volt számomra, hogy ezeket mind össze kell gyűjteni, mert így tudom összerezonáltatni a problémaköröket. Akkor vettem csak észre, hogy sok, amikor mások mondták. Nekem pont azért nem tűnt soknak, extrémnek, mert ami körülvesz minket a mindennapokban, az is épp ilyen. Ezek a történetek mind itt vannak körülöttünk, és bár végeztem gyűjtőmunkát, egyáltalán nem kellett messzire mennem. A tabu dolog is érdekes, mert azáltal, hogy valamit tabuként definiálunk, már el is kezdtünk róla beszélni, tehát rögvest veszít is tabuságából. – Kritikaként megfogalmazódott, hogy ennyi sors mellett viszont nem tudtak olyan mélyre menni az egyes történetek. – Nem is volt cél; ez egy felmutatás. Társadalmi keresztmetszet egy adott témára, mert ebből is hiány van. Az volt a cél, hogy minél több történetet ismerjünk meg, mert mostanában igencsak előtérbe került az, hogy valaki miért nem vállal gyereket; tolják eléd, hogy vállalnod kell, és kapod a bélyeget, ha nem vállalsz, a háttérokok sokfélesége viszont nem kerül terítékre. Ebben is leegyszerűsítjük a dolgokat. Én meg akartam mutatni, milyen helyzetek vannak, mert ahány helyzet, annyiféle kérdés és dilemma. – Ma is az számít normálisnak a társadalom szemében, akinek van gyereke – mintha még mindig csak látszólagos lenne a szabadság, hogy mindenki maga dönthet a sorsa felől. – Igen, és nem véletlen, hogy a dráma megjelenése és bemutatása után sorra érkeztek az újabb és újabb történetek, sorra mondták el az emberek saját sztorijukat. Elmondta például egy ismerősöm, hogy amikor felébredt benne a vágy a családalapításra, nagyon tudatosan úgy választotta ki a feleségét, hogy az alkalmas-e az anyaszerepre. Aki ­rosszul kezelte a stresszhelyzetet, gyakran ki­akadt, az nem alkalmas, azzal szakított. Drámai alap, és attól izgalmas, hogy ez vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményt, működik-e és boldog-e azóta a családi élete, vagy csak azt hiszi, hogy boldog, és elhiteti saját magával is, hiszen megvalósította, amit magától elvárt, vagy legalábbis elvártak tőle. Az igazságok egymásra rakódnak. – A trilógiája második részében, az Élet­igenben tovább fokozza a filmszerűséget. Merthogy itt az összekötő kapocs is már egy filmsztár, Meryl Streep. Sőt, még egy autóreklám-szöveg is rendre bevillan. – A filmek világa, tempója hatással van mindenre, így a színházra is. Persze a színháznak nem feltétlenül kell felvennie a versenyt, hiszen másfajta sajátosságai vannak. Meryl Stree­pet, az abszolút győztest, aki már-már bicskanyitogatón mindig mindent visz, épp azért választottam és érdekelt, mert annyira ellentétesnek tűnik az élete a miénkkel. Rákerestem, és kiderült, a sikere mögött egy nagyon is megszenvedett életszakasz van, és neki is csak látszólag ment minden olyan könnyen, neki is megvan a maga traumája és tragédiája. Nagy rajongója lettem. – A Gyerekjátékban a tabukat sorjázta, itt meg a veszteséghez, hiányhoz kapcsolódó traumákat. Van egy hasonlat a drámában, amiben a testbe fúródott indián nyilat nem szabad kirángatni, hanem át kell engedni magunkon. – Igen, mert nem is attól halsz meg, hogy az indián beléd lőtte a nyilát, hanem, hogy te azt ki akarod tépni. Ha hagyod áttolni magadon, megmenekülsz. Milyen kegyetlen ez, ám, ahogy mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Rációja van ennek az állításnak – be kell építeni a tragédiákat, traumákat. – Rendezés vagy írás? – egyszer majd döntenie kell, vagy ezen a nagyon telített pályán muszáj, hogy több lábon álljon az ember? – Valóban nagyon nehéz berobbanni fiatal kezdőként. De szerintem nem kell döntenem, be fog majd ez állni. Ami nélkül semmiképp nem tudnék élni, az az írás, nekem az a fő identitásom. Bocsárdi László rendező-tanárom mondta egyszer: csak olyan előadást érdemes csinálni, amiről úgy érzi az ember, egyszerűen nem bírná ki, hogy ne csinálja meg. Nekem az írással kapcsolatban épp ez van, egyszerűen nem tudom nem megírni az adott történetet.
Szerző

Kell egyfajta kegyetlenség is – Terék Anna traumákról és a fekete humorról

Publikálás dátuma
2019.09.21. 12:20

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Vajdasági magyarként gyerekkora háborúban telt, azóta is a traumák feldolgozása, a halál és az identitásválság a fő témája – Halott nők című verseskötetével nagy visszhangot keltett. Terék Anna drámáiba lírai elemek ékelődnek, versei pedig szinte drámai monológok. Idén ő kapja a Csáth Géza-díjat!
– Mostanában szinte robbanásszerűen megjelentek a női drámaírók. Mi lehet az oka? – A Vajdaságban nagyon gyér a drámafelhozatal, sokkal kevesebb dráma születik, mint vers, persze Magyarországon is. Ennek ellenére nem hiszem, hogy könnyebb lenne betörni a dráma felől, ám lehet, valami miatt most a nők többet gondolkodnak drámában, jobban ráéreznek az ízére. Jó, ha teret tudunk nyerni, és nem az a felfogás dominál, hogy férfiember író, a nők meg csak valamit szöszmötölnek. – Alapvetően költő. Miként jött első találkozása a dráma­írással? – Egyszer csak meghívtak a magyar dráma napján rendezett vajdasági drámaíró versenyre. Gondolkodás nélkül rábólintottam. Egy kalapból húztunk címet az aznapi újságcímekből, amire nyolc óránk volt megírni egy drámát. Csizmalehúzó – ez volt a cím. Én egy haldokló nagymamáról írtam, és arról, hogyan búcsúznak el tőle a rokonok. Ez volt az első dráma, amit írtam, és nagyon élveztem. Két évvel később megint meghívtak, akkor írtam a Jelentkezzenek a legjobbak! című drámám, amit a Szerb Nemzeti Színház programjára is tűzött. A harmadik, a Vajdasági lakodalom már felkérésre készült a Szabadkai Népszínházba. A fekete humorú történet a nyolcvanas években játszódott, még a boldog békeidőben. Két évig volt repertoáron. Az Örkény-ösztöndíjra már én jelentkeztem, kerestem a lehetőséget a drámaírásra. Itt Radnóti Zsuzsa volt a mentorom, és nagyon jól dolgoztunk együtt. Most épp megint egy drámát írok, és megint egy esküvőről. Molnár G. Nóra mozgásszínház-rendező kért fel vizsgadarabjának megírására. – Az Örkény-ösztöndíj alatt született A vacsoravendég szülőföldelhagyás-kérdésével, menekültkérdésével jól rímel a magyar valóságra. Mitől van ön szerint, hogy ilyen közéleti, félmúltra és társadalmi folyamatokra rezonáló kortárs dráma ma nálunk alig akad? – Fene tudja, mert ezt a drámát is utasította már úgy vissza színház, hogy nem aktuális, nem lenne érdekes a magyar néző számára, mert vajdasági és nem a magyarokkal foglalkozik. – Pedig még poszttraumás háborús hőse is érvényes memento, hiszen mindnyájan puskaporos hordón ülünk, másrészt itt van a menekültek kérdése, akiket ugyancsak erősen érint a poszttrauma, amivel szintén valamit kezdenünk kell majd. – Amikor megtörténik valamilyen szörnyűség, 25 évnek el kell telnie, mire az első nagyobb művek megszületnek róla. Így volt ez a holokauszt esetében is. Mindig van egy időbeli eltérés abban, mikor történik a trauma, mikor történik a feldolgozás, és mikor tud létrejönni az a mű, ami ebből táplálkozik. Lehet, a délszláv háborún túlléptek egyes emberek, viszont most telt le a 25 év, tehát egyre több szöveg fog erről szólni. Mindemellett nem a témától lesz jó vagy rossz egy mű, az a jó, amiben az emberi lélek működéséről tud meg valamit az ember. Nem azért írok, hogy színházakat kiszolgáljak, hanem azért, mert szeretném átadni, amihez értek, amit átéltem.
– Valóban, akár a versesköteteit nézzük, akár a drámáit, a háború majd’ mindben markánsan benne van. Mert önnek meg a gyerekkorát határozta meg? – Csakugyan háborúban nőttem fel, az volt számomra a természetes környezet, persze viszonylag lightos verzióját éltük át ott Topolyán. Nem lőttek az utcán, de másfajta feszültségek és nehézségek azért voltak, másfajta atrocitások értek. Meghatározó élmény úgy felnőni, hogy te magyar vagy, ki vagy szolgáltatva annak, hogy a szerbek beléd rúghatnak, mert tombol a nacionalizmus, és nincs gyerekként annyiféle jogod, mint egy normálisan működő államban lenne. Aztán átkerülsz egy másik országba, ahol viszont egyenjogú lehetnél, de megint nem tudsz úgy viselkedni, mert nem azt szoktad meg. Akkora berögződéseket alakítottak ki, hogy sok év kell, mire az ember fel tudja dolgozni, és ezekből ki tud keveredni. Persze mindez most a munkám során hasznosítható, mert kellőképp érzékenyített, és a cigány gyerekekkel így könnyen szót tudok érteni, hiszen jól ismerem a kisebbségi lét gyötrelmeit. Engem valójában ez a téma érdekel, hiszen ez vett körül sokáig. Számomra ez volt a normális, és fel sem merült bennem, hogy lehet, nem ez a természetes. Így nekem az is trauma volt, hogy visszafele elkönyveljem, az egész gyerekkorom nem normális. Viszont ennek hála lett egy jó fanyar fekete humorom, amit most lehet kamatoztatni. – Lehetséges a visszarendeződés a normalitásba? – Mihelyst valaki elmeséli, mi a normalitás, akkor lehet, hogy hozzá lehet illeszteni az életet. Én sajnos, nem tudom, milyen az, milyen lehet poszttrauma nélkül élni. De már abban sem vagyok biztos, hogy bármire is rá lehet mondani, hogy az a normális. – Vegyük akkor a viszonylagos biztonságot normalitásnak. – Ha az ember egyszer egy háborút átél, onnantól már nem tudja úgy tekinteni a világot, hogy bárhol is biztonságban lehet. Az ember folyamatos készenléti állapotba kerül. Ez persze nem azt jelenti, hogy ettől folyton szorong, vagy nem tudja tőle végezni a munkáját. Sőt, egy krízisben szocializálódott ember krízises periódusban képes otthonosan érezni magát. Hiszen az ember szerez egy csomó tapasztalatot és készséget a háború alatt, amiket, mikor kitör a béke, nagyon nehéz már letenni. – Milyen készségekre gondoljunk például? – Feloldódnak a határok, és teljesen más rendszer szerint kell elkezdeni élni. Meg kellett tanulni például miből lehet pénzt összeszedni, amikor az embernek nincs. De meg kellett tanulnunk a hiperinfláció miatt a pénz igen gyors elköltését is. A fizetést már aznap el kellett költeni, teljesen mindegy mire, csak ne a pénz maradjon, mert azt másnap már dobhattad el az utcán. Apukám egyszer például a fizetéséből egy karton szegfűszeget vett, mert még az is jobb volt a pénznél; a mai napig van még belőle. A háború mindig mindenre rányomja a bélyegét. És nem ismer határokat. Jóval tágabb a hatása időben is, térben is. Nagyon sokféleképpen szövi át az emberiséget és pusztít. Én igazából azon döbbentem meg, amikor a magyarok is elkezdték mondani, hogy hú, amikor benneteket bombáztak, az milyen szörnyű volt. Ki gondolta volna, hogy egy szomszédos országban egy biztonságban élő gyerekre is hatással van, és emlékeznek rá az emberek.
– A trauma, ha nem hal bele az ember, erősít, fejlődünk általa – mondják. Mások meg: csak vonja el az életerőt, és az ember mind gyengébb lesz tőle. – Csak a feldolgozatlan traumától. Amikor az ember benne ragad a traumában, akkor valóban veszi el az erőt, és az ember nem tud egyről a kettőre jutni. Lefagyott állapotba kerül, tetszhalott lesz. Miután viszont feldolgozta, létrejön a poszttraumatikus növekedés. Olyanokat kezdünk el értékelni, ami előzőleg az eszünkbe sem jutott volna, akár apróságokat, és ilyen apróságokból elkezd összeállni egy új világ, ami sokkal gazdagabb, és nagyon nagy nyugalmat ad. Másfajta problémamegoldást is kialakít. Pont az értékváltás miatt, más dolgok kapnak prioritást, sok minden hülyeséggel már nem foglalkozik az ember. Ez egy jó állapot, csak nagyon nehéz idáig eljutni. – A Halott nők verskötet hősnőinek viszont nem sikerül eljutni idáig – nem sikerül megküzdeni sem a traumákkal, sem az öröklött mintázatokkal. Mi kell, hogy sikeres legyen egy küzdelem? – Mindenkinek más, ez nagyon személyes és környezetfüggő. Talán generációtól is függ, hogy hogyan nézünk egyfajta megküzdést. Lehet, hogy harminc évvel ezelőtt vagy akár csak tízzel, másképp küzdöttünk, mint ahogy most. A társadalom ma egy nagyon nagy önállóságot vár el a nőktől, hogy tegyenek az életükért és javítsák meg, ha valami baj van. Én viszont nem olyan a közegből jövök, ahol a feminizmus tombolna, nem ebben nőttem fel, sokkal inkább egy patriarchális társadalomban, ahol, ha nem mész férjhez, nem szülsz gyereket, akkor kilök magából a társadalom. – Másik fő témája az identitásválság. Vajdasági magyarként kisebbségi volt, és Magyarországon is kisebbségi lett. Nagyon markánsan ütközik a drámájában: ott a helye egy embernek, ahol a gyökerei vannak, az emlékei, és úgysem tud elmenekülni, mert minduntalan visszaráncigálja valami, vagy ahol bántanak minket, nem vagyunk biztonságban vagy épp megfojt a közeg, onnan egyértelmű, hogy el kell menni. Ez a kétféle válasz most hogyan rezonál önben? – Van, akinek el kell mennie messzire, van, akinek nem kell elmenni. Nem tudom, melyik a szerencsésebb, láttam mind a két típusból mind a kétfélét. Engem nagyon sok minden hajtott, hogy elhagyjam a Vajdaságot. Mindenképp pszichológus szerettem volna lenni, és nem tudtam elég jól szerbül. (Morbid, hogy épp Budapesten tanultam meg szerbül, három horváttól.) 19 évesen, érettségi után kerültem ide, de lényegében én sem tudtam elszakadni, valószínűleg nem voltam elég bátor hozzá. – A dilemma végig megmarad az emberben, hogy hol a helye? – Jómagam hosszan kínlódtam ezzel, aztán egyszer csak feladtam. Nem tudom megmondani, milyen nemzetiségű vagyok, mindenhol mást mondanak rám. Legújabban mint horvát költőt emlegettek, de voltam már szerb költő, magyar költő, vajdasági költő, nem tudom milyen költő. Magam sem tudom; a jugoszláv nagyon jól megfelelt, mert abban volt valami vegyesség, de hát már nincs ilyen, így számomra sem létezik tovább ez a kérdés. Rám jellemző, ami a vajdasági magyarokra, ám az is, ami a magyarországi magyarokra, szerbekre, horvátokra. A vajdaságiakra például jellemző a fekete humor – ebben nagyon otthon vagyunk. Sokkal többet is nevetünk, mint az itteni magyarok, nagyon vágyjuk a nevetést, ami viszont a szerbektől jön, mert ők is igen jókedvű nép, nagyon szeretnek mókázni, viccelődni. – Íróként is dolgozik és iskolapszichológusként is – mindkettőben traumákkal foglalkozik, nem félő, hogy a tudomány kioltja a művészetet? – Nem érzem, hogy kioltanák egymást. Nem gátolt, sőt segített is, hogy valamivel szabadabban tudjak erről a témáról beszélni, hiszen az egyetemen nagyon sokat beszélhettem erről pszichológusok közt. Másrészt hiába tudunk sok mindent, azt aztán nem úgy használjuk a hétköznapok során. Pszichológia és alkotás másfajta folyamat, az én fejemben nem érnek össze. – Továbbra is marad a trauma, halál témáknál? – Fene tudja, mindig jön valami. Most épp egy drámán és egy műfordításon dolgozom, az új verseskötetem pedig remélhetőleg nemsokára kijön. Igaz, ennek is a halál van a fókuszában – édesapám halála és annak a gyásza. Cizellálja, hogy ő alkoholista volt, és nekünk így volt egy tízéves korszak az életünkben, amikor nem álltam vele szóba, pedig ott éltünk egymás mellett. Aztán amikor abbahagyta az ivást, újra közeledni tudtunk egymáshoz, és megint nagyon jó apa-lánya kapcsolat alakult ki közöttünk. Így, amikor meghalt, sajnáltam ezt a tíz évet, amikor nem tudtunk kommunikálni és hiányzott az életemből. Persze soha nem a gyerek a hibás, aki egy bántásra úgy reagál, ahogy reagál. – Az alkotás terápia is az ön számára? – Ha az ember terápiából ír, az nagyon sokszor megmarad a nyafogás szintjén. Annyira nagyon durva poszttraumám szerencsére már nincs, ám ebben igen sok munkám van. Volt, amit pszichológussal lehetett feldolgozni, volt, amihez kellett a nyafogás. Nekem is van egy csomó füzetem, amit teleírtam panaszkodással, mert csinálja ezt az ember, de az a kiírás része és nem a mű. Ahhoz, hogy egy szöveg irodalmi művé váljon, már szorgalom is kell meg nagyon sok munka, sokat foglalkozni a szöveggel. Kell egyfajta eltávolítás meg egyfajta hidegség, kegyetlenség is.

Terék Anna az idei Csáth Géza-díjas

A Fiatal Írók Szövetsége által 2016-ban alapított Csáth Géza-díjat szeptember 27-én adják át a költő-drámaírónak a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a PesText nemzetközi irodalmi fesztivál keretében. A bizarr díj – ami egy hasított sertésből és egy névre szóló hentesbárdból áll – a mindenkori kulturális élet anomáliáira is igyekszik felhívni a figyelmet. Terék Annát Antal Nikolett laudálja; az ünnepélyes átadó alatt DJ Trippy fényírása festi meg a PIM falait Csáth Géza, valamint az eddigi díjazottak, Csehy Zoltán, Kabai Lóránt, Orcsik Roland és Terék Anna szövegeinek felhasználásával.

Szerző
Frissítve: 2019.09.21. 13:50