Tűri a tréfát

Nemrégiben a MOME animáció szakjának végzősei egy pár perces rövidfilmben is megemlékeztek Ady és a szfinx anekdotájáról.

Amikor 1884. szeptember 27-én este, a Magyar Állami Operaház ünnepélyes megnyitóján, felhangzott a Bánk bán és a Lohengrin első felvonása, valamint a Hunyadi László nyitánya, a tömeg nem is magát az előadást, hanem sokkal inkább az épület éljenezte. Podmaniczky Frigyes, aki akkoriban a Fővárosi Közmunkák Tanács alelnökeként és a Nemzeti Színház intendánsaként igencsak sokat tett Budapest kulturális életének felvirágoztatásáért, visszaemlékezésében arról ír, hogy a kíváncsi tömegeknek a megnyitót követően ad hoc tárlatvezetést tartott az épületfestményekről, szobrokról, frízekről és kariatidákról. Legbüszkébb a bejáratot őrző két szfinx alakra volt, amelyeket ő maga javasolt Stróbl Alajosnak, aki carrarai márványból kapuőrökké is faragta az oroszlán testű, emberfejű lényeket. Bár a hatalmas szfinxek az opera műfajának a népszínműveken való felülkerekedését jelképezték, már a kezdetektől egy sokkal profánabb szerepkörben is bemutatkoztak. Az arra sétáló gyerekek és a szomszédos Három hollóból kitántorgó lumpolók rendre a hátukra pattanva „lovagoltak” el velük képzeletben a távoli Egyiptomba vagy Thébába, feltéve a legendás találós kérdést: reggel négy lábon mászik, nappal 2 lábon jár, este pedig három lábon botorkál – mi az?

Egy alkalommal Ady Endrének is megtetszett a Dalszínház utcához közelebb fekvő, szomorú tekintetű, dús idomú hölgyemény, akiben néhány pohár bor után magát Lédát vélte felfedezni. Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című könyvében részletesen írja meg miként ostromolta a költő az oroszlánhölgy márványszívét, nem túl nagy sikerrel. „A Szfinx makacsabb volt ezen a hajnalon, mint egyébkor. Nem adott választ a költő esdeklő szavaira. – Hát ha nem jössz, viszlek! – kiáltotta ő a magasban, és szilágysági szilajsággal a nőoroszlán hátára vetette magát. A kőszívű megnyergelése azonban most sem sikerült. A távolabb álló jóbarát csak annyit látott a lefolyó eseményekből, hogy egy szegény, kalap nélküli férfitest zuhan le a szfinx hátáról és a gyönyörű férfifő, amelynél szebb és finomabb nem volt Nagy Magyarországon: nagyot koppant az ölnyi mélységben az egyik lépcsőfokon.” Hogy Ady esete mennyire nem számított ritkaságnak, azt az Új Idők című lap egyik 1913-as számában megjelent cikk is bizonyítja, amely afféle játszótérként emlékezik meg az általa furcsa barmoknak nevezett lényekről, némi cinizmussal tekintve az opera műfajára. „Mit jelképez a két szfinx? Talán azokat a rejtvényeket adták föl az arra járóknak, amiket az Opera tagjai magyar szöveg gyanánt énekelnek? És talán éppen azon szomorkodik az egyik, a másik pedig mosolyog rajta? Akárhogy is van, Ybl mester pompás Operaházának a szfinxei, Stróbl Alajos művei nagyon népszerűek. A környék apróságai naphosszat rajtuk játszanak drinápolyi ostromot, esténként pedig a szerelmesek írják föl rájuk a nevüket. És a szfinx csak hallgat és tűri mindezt. Sőt tűri az éjszaka kóborainak vidám és egyáltalán nem tiszteletteljes tréfáit.” Immáron 135 éve. Nemrégiben a MOME animáció szakjának végzősei egy pár perces rövidfilmben is megemlékeztek Ady és a szfinx anekdotájáról. Érdemes rákeresni!