Szoba kiadó, de nem akárkinek

Publikálás dátuma
2019.09.28. 19:28

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Alig fél évtized alatt a duplájára emelkedtek az albérletárak. A helyzet drámai, a növekvő ingatlanárak miatt egyre kevesebbeknek futja megtakarításra, vagyis marad a méregdrága bérlés. Akinek pénze van, ingatlanba fektet, a kérdés csak az: miért nem teszi ezt az állam is?
Miközben az illiberális – gazdasági értelemben pedig definitíve neoliberális – kormányzás haszonélvezőinek mind a politikában, mind pedig a civil szektorban látványosan bővül az élettere, addig az alsóbb, leszakadó rétegeké veszedelmesen szűkül. Az Orbán-kabinet továbbra is a tehetőseket és a nagyokat, a multicégeket segíti, ami a lakhatás piacán különösen a fővárosban drámai változásokat hozott. A budapesti albérletárak például már nem nagyon tudnak hova drágulni, ezért berobbant a piacra egy régi-új termék: a szoba. Néhány éve akár Gellért-hegyi garzont is meg lehetett csípni havi 70 ezer forintért, ma ennyiért adnak 10-20 négyzetmétert, és aligha a budai hegyekben. A fővárosi szobarekorderért e pillanatban rezsivel együtt 171 ezer forintot kérnek, amiért már majdhogynem egy alsó kategóriás hotellakás is megcélozható. Ez a piac, érvelnek a Facebook-albérleti csoportok epés hozzászólásokkal darabokra szedett kiadói. A kereső pedig fizet, és a pénzéért egyre kisebbet, egyre messzebb, egyre lelakottabbat kap. A főbérlők pedig elszálltak, akárcsak az albérlők méltányos lakhatásba vetett hite: a nem dohányzó, kisállatnak még fényképével sem rendelkező dolgozó egyetemista lánynak szinte csak a szeme színét nem írják elő a nem ritkán háromhavi kaució és az egyéves szerződés mellé. Az állam mindeközben nem tesz semmit.  „Negyvenhat évesen eszemben sincs másokkal együtt lakni, és hát a gyerekeimet sem tudnám hol altatni, ha nálam vannak. Egy ideig Surányból jártam be Pestre, most Pomázról teszem ugyanezt, és ha ezt fel kellene adnom, inkább kimennék külföldre dolgozni” – meséli Gábor, aki 70 ezres baráti áron találta a kis agglomerációs garzont. Napi kétórás utazást vállal, és mivel megtakarításai nincsenek, nem tudja, miként léphetné át a saját árnyékát. 

Állampapírforma

Balogh László, az Ingatlan.com vezető gazdasági szakértője szerint az átlagosan 300 ezer forint körüli fővárosi átlagfizetés mellett elmondható, hogy a bérlők a jövedelmüknek akár a 60 százalékát is lakhatásra költik, ami a megtakarítás lehetőségét elszívva, bezárja őket az albérleti piacba. Az elmúlt öt évben a duplájára emelkedtek a budapesti albérletárak, a dinamikus árnövekedés tendenciája, ha nem is ekkora mértékben és nem is mindenütt, de a megyeszékhelyekre is jellemző. Az okok között a lakások árának a drágulása említhető első helyen, ami mindig a gazdaság állapotának az egyik fokmérője. A gazdaságteljesítmény okozta reálbér-növekedés is húzza az árakat, hiszen a bérlők többet tudnak fizetni, és ezt nem hagyhatja figyelmen kívül a kínálat. Jelentős a hatása annak is, hogy az alternatív befektetési lehetőségek beszűkültek, és a lakáskiadók itt akár 8-9 százalékos befektetésarányos megtérüléssel is számolhattak. Ez messze túl van a kötvénypiac által ígért hozamokkal, nem beszélve a bankbetétek erősen mérsékelt, inflációval is számolva szinte jelentéktelen nyereségrátájáról. Akik vá­sárlóként időben beléptek a lakás­piacra, az árak drágulásával akár 20-30 százalékos hozamot is bezsebelhettek, mondja a szakértő. Mindez annak ellenére igaz, hogy a lakásbérletpiacon még mindig a kínálat az erősebb, aminek elvileg árcsökkentőként kellene hatnia. A látszólagos ellentmondást részben – és jellemzően a főváros belső kerületeiben – a rövid távú lakáskiadás térnyerése magyarázza. Ez az üzleti modell kövér szeletet hasított ki az albérleti piac kínálati oldaláról: az ingatlanoknak ezt a nem jelentéktelen részét turisztikai célok szolgálatába állították. Az Ingatlan.com korábbi elemzése szerint például az V. kerületben 2010-ben még csak hétezer forinttal voltak drágábbak a kiadó Airbnb-lakások a fővárosi átlagnál, hat évvel később pedig már 26 ezer forinttal. Amíg Nyugat-Magyarországon 100-120 ezer, Kelet-Magyarországon 70-80 ezer forint a havi átlagos albérletár, addig Budapesten átlagosan 160 ezer forintot kell fizetni egy kétszobás ingatlanért. Az árnövekedés még mindig tart, egy év alatt nyolc százalékot híztak a leperkált összegek, miközben a lakásárak 15-20 százalékkal drágultak az azonos időszakban. Balogh László szerint egyébként lassulás érzékelhető, egyre kevésbé jó befektetés az ingatlan, a hozam 5-6 százalékra mérséklődött: a prémium államkötvények már-már beérték a korábban vadul vágtázó ingatlanbefektetési hozamokat. Az albérletár-növekedés mindeközben szembe találta magát a keresleti oldal fizetőképességének a korlátaival is, ami a belépési küszöbnél, a gyengébben kereső alsóbb rétegeknél jellemző. Ez az úgynevezett üvegplafon havi 60-70 ezer forintnál található, átlagosan ennyit képesek fizetni a kevésbé rózsás jövedelmi helyzetűek: a küszöb egyébként 10-20 ezer forinttal ugrott meg az elmúlt időszakban. Ez szembeötlő, de érthető drágulás, hiszen mindig a legkisebb lakások a legkeresettebbek. A piac az árnövekedés mellett a lakhatási termékkínálat újrafogalmazásával válaszolt: lakás helyett ma már jellemzően csak szobát adnak ki 60-70 ezer forintért. Az internetes oldal találatainak nyitóképén megjelent a CSAK SZOBA felirat, előre is jelezve és megspórolva a csalódást, hogy az adott lakás nem önálló ingatlan. Találtunk egy Szoba, szoba, szoba!!! (Nem lakás!) jelzésű hirdetést is. Míg korábban a közösködésre kivétel nélkül az egyetemisták voltak kaphatók, addig ma megjelent a lakásokat szobánként, egymás számára idegen bérlők kereslete. A vezető gazdasági szakértő a piac korlátlan önszabályozásáról azt mondja, az állam és az önkormányzatok is rendelkeznek lehetőségekkel a verseny kereteinek a kijelölésére, de a viszonyokat jelentősen befolyásoló intézkedések idáig még nem történtek. Ettől függetlenül a piac közelít valamiféle egyensúlyi állapothoz, amikor a számottevő áremelkedést már nem indokolhatja sem a kínalati oldal befektetőinek hozamvárakozása, sem a kereslet növekedése. 

Rendkívül fájdalmasan

Győri Péter közgazdász, szociálpolitikus, a fővárosi lakásgazdálkodás, lakáspolitika szakértője keményebb szavakkal fogalmaz, amikor az állami beavatkozás hiányáról kérdezem. „A tényleges és valóságos kormányzás hiányának tekintem, ami jelenleg Magyarországon történik. Az Orbán-kormány rendre beavatkozik ott, ahol nem kellene, és nem avatkozik be ott, ahol kellene” – mondja a szakértő, aki szerint a gazdaság és az emberek védelmében is szükség volna a cselekvésre a tényeket mellőző látványpolitizálás helyett. „Nem intézkedés, nem egy lépés hiányzik, mert az nem vezet sehová, hanem átgondolt, jól megkomponált, több évre szóló csomag, amely értelmesen és összehangoltan ad választ a gazdasági folyamatokra.” Győri Péter szerint a kormány ingatlanpiacot is meghatározó gazdaságpolitikája egészségtelen és veszélyes. Egészségtelen, mert állami beavatkozás nélkül az ingatlanpiacba menekült egy irgalmatlan mennyiségű tőke, ami hiányzik a kis- és közepes vállalkozások szektorából, és kockázatos, mert ez az ingatlanpiac egyik pillanatról a másikra össze is zuhanhat. A ma még a legjobb befektetésnek tűnő, túlárazott lakásokról könnyen kiderülhet, hogy vannak ennél jobb üzletek is. Ha egy mélyülő válság visszaveti a turizmust, ha a bérkiáramlás mérséklődik, és mindezzel az elérhető hozamok már nem lesznek annyira kecsegtetőek, mint az értékpapírpiac különféle termékei, akkor tömeges eladási igény jelenhet meg, a kínálattúlsúly rohamosan fogja leárazni a lakásokat, és ezzel befektetések nullázódhatnak le varázs­ütésre. A lakáspiaci szakértő, szociálpolitikus szerint nem véletlen, hogy a világ élhetőbb részein az állam, az önkormányzat megtalálja a beavatkozás lehetőségét. A sokat emlegetett Berlinben például, ahol a hírekkel szemben nem a lakbérárakat fagyasztották be, hanem csak a rövid távú lakáskiadás díjait. Ezeknek a hozamoknak a maximálásával azonban nyilvánvalóan a hosszú távú albérleti piac nyereségét is korlátozták. Brit és német nyelvterületen is jellemző a beavatkozás. Az elszabadult magánlakbérek piacán történetileg az látszik, hogy a hagyományok sokszor felülírják a közgazdasági racionalitást. Ezek a tradíciók az első világháború utáni időszakba nyúlnak vissza. A politikai és társadalmi okokra visszavezethető lakbérstopnak kialakult egyfajta kultúrája, amikor jellemzően régi és új lakbérek is lehetnek. A régi bérlőket védi a jogszabály, de egyúttal lehetővé teszi, hogy a fizetőképes kereslet egy magasabb színvonalon találjon lakhatást. Magyarországra is a kötött lakbérek voltak jellemzőek a rendszerváltozás előtt, amikor a magántulajdonnak még elhanyagolható volt a szerepe. „Ezen a ponton rendkívül fájdalmasan keresztüllépett az állam egy neofita, iskolázatlan döntéssel, lényegében minden szabály nélkül, így mára a be nem avatkozás mélységei tárultak föl” – mondja Győri Péter. A mintegy 700 ezres bérlakás­állomány privatizációja évek alatt a töredékére csökkentette a lehetőségeket, és odavezetett, hogy ma példátlan módon teljesen szabályozatlan a köztulajdoni bérlakások árazása. Míg a fejlett országokban létezik a méltányos lakbéremelés fogalma, addig nálunk gyakorlatilag nem köti semmilyen paragrafus a településeket.

Milliméter-pontosság

Győri Péter szerint nincs lakás­hiány Magyarországon, országosan félmillió – ebből a fővárosban mintegy 100 ezer – ingatlan áll üresen. „Nem a lakások hiányoznak, hanem megfizethetőségi probléma van” – értékel a szakértő. Szerinte ez azért alakult így, mert az ingatlanok építésével elérhető hozamok az egekbe szöktek, így hatalmas, jelentős részben külföldi, orosz, kínai, nyugati tőke áramlott az ágazatba. Az új árszínvonalon nem versenyképes a magyar lakosság. Az áremelkedést kontingensekkel, kiszámíthatóan moderálhatta, lassíthatta volna az állam. „Egy normális országban a gazdaságpolitika irányítói leülnek egy asztalhoz, és milliméterpapíron állítják be a számokat. A megtakarításokra, a kamatokra, a hozamokra, az árszínvonalra is van hatásuk, de nálunk nem éltek ezzel az észszerű számítással. Így az ingatlanba áramlott a tőke, ami nemcsak hogy hiányzik a kkv-szektorból, de tömegek lakhatási lehetőségeit élezte ki a legvégsőkig.”

Neoliberális illiberalizmus

Habár az Orbán-kormány előszeretettel ostorozza a neoliberalizmust, sokak szerint nincs is nála ékesebb példa rá. Pogátsa Zoltán közgazdász szerint a beavatkozás nélküli piac állítólagos magasabb hatékonyságára hivatkozó rendszer Magyarországon látványosan a felső társadalmi osztályoknak kedvez – az alsóbb osztályok rovására. A tőketulajdonosokat, a két felső jövedelmi tizedet és a multinacionális vállalatokat támogatja, miközben az unió egyik legtőkebarátabb Munka törvénykönyvét vezette be.

Szerző

Lába kelt mesterművek nyomában

Publikálás dátuma
2019.09.28. 17:43

Fél évszázad után indult újra a nyomozás Caravaggio egyik leghíresebb festményének ügyében, pedig egy plébános már 18 évvel ezelőtt megnevezte, kinél lehet a festmény. Az itáliai mester egy másik műve gyakorlatilag a semmiből került elő néhány évvel ezelőtt. Az eltűnések és hirtelen felbukkanások nem ritkák a műkincspiacon, de több száz év távlatából már nehéz megmondani, hogy vajon eredeti művekről van-e szó.
Már 50 éve tartja izgalomban a művészet és a bűnügyek iránt érdeklődő közönséget Caravaggio Jézus születése Szent Ferenccel és Szent Lőrinccel című festményének elrablása, amelyet egyszerűen kivágtak a palermói imatermi keretéből. Még ennyi idő után is újabb és újabb részletek derülnek ki a bűntényről, bár ez részben a hatóságok ügyetlenkedésének a következménye. A héten a The Guardian hozott nyilvánosságra egy 2001-ben készült videofelvételt, amelyben a Rocco Benedetto nevű pap azt állítja, hogy a festmény – 1969-es elrablása után – a Cosa Nostra maffiaszervezet főnökei, Stefano Bontade és Gaetano Badalamenti birtokába került. A nyomozást a palermói ügyészség mégis csak tavaly kezdte újra, az olasz parlament maffiaellenes bizottságának jelentése alapján. Pedig Benedetto plébános, aki már annak idején is a palermói Szent Lőrinc-szentély imatermében szolgált (ahol azóta az eredeti mű legkisebb részletekig pontos másolata látható az oltár fölött), már egészen korán a maffiára gyanakodott, és ezt nem is késlekedett megosztani a hatóságokkal. A 2003-ban elhunyt pap a most kiszivárogtatott felvételen Massimo D’Anolfi dokumentumfilm-rendező kamerája előtt nyilatkozik, aki akkor egy ellopott műkincsekről szóló filmen dolgozott. Ezen Benedetto azt mondja, először az olajfestmény eltűnése után néhány héttel kapott levelet, amelyben a rablók azt írták: ha hajlandók tárgyalni a Caravaggio egyik főművének tartott festmény sorsáról, adjanak fel egy hirdetést a Giornale di Sicilia című napilapban. Ez lett volna a jelzés a Cosa Nostra számára, hogy a katolikus egyház nyitott valamilyen alkura. Benedetto továbbította az üzenetet a feljebbvalóinak, és az apróhirdetés meg is jelent a lapban. Két héttel később a pap újabb levelet kapott. „A levélhez mellékelve volt a festmény egy darabja, egy kis darab vászon, ami azt hivatott igazolni, hogy a Caravaggio tényleg náluk van” – meséli a felvételen a pap. Már ezen a ponton gyanús volt számára, hogy az ügy mögött a maffia állhat. Bevett módszer volt ez akkoriban a Cosa Nostránál, azzal az apró különbséggel, hogy az elrabolt embereknek általában egy ujját, fülét vágták le, hogy elküldhessék a családjuknak, akiktől váltságdíjat vártak. A pap ekkor is a feljebbvalójához fordult, aki viszont nem fáradt több hirdetés feladásával a Giornale di Siciliában. Ehelyett befújta a rendőrségénél Benedettót, mert arra gyanakodott, maga a pap szervezte meg a festmény elrablását. A hatóságok hónapokig nyomoztak Benedetto után, mire sikerült tisztáznia magát a vádak alól. A festmény nyomára viszont nem sikerült ráakadni.  

Erőt demonstráltak vele

Néhány évvel később, a ’70-es évek elején egy Palermóhoz közeli település papja jelentkezett telefonon Benedettónál. Cranini városka vallási vezetője hasonló cipőben járt, az ő templomából egy jóval kevésbé híres festményt loptak el. Neki azonban sikerült visszaszereznie a művet, mi­után megkeresték őt a helyi maffia emberei, akik két fotót mutattak: az egyiken tőlük ellopott kép szerepelt, a másikon a Caravaggio. Benedetto ismét a rendőrséghez fordult, de megint nem történt semmi. Mint ahogy a ’90-es években sem, amikor egy a maffiába beépült ügynök azt állította: a Jézus születése ott lóg a szicíliai maffia legbefolyásosabb vezetőinek megbeszélésein, jelképezve a hatalmukat, erejüket. A műkincsrablásokról szóló dokumentumfilm rendezője szerint a hatóságok évtizedek óta tudhattak arról, hogy a bűnszervezet vezetői a Caravaggióval hen­cegnek, ezért nem léptek soha Benedetto bejelentései után. Egészen tavalyig, amikor már szinte biztossá vált, hogy a remekmű Gaetano Badalamenti falán lógott évtizedekig. A most nyilvánosságra került videóban Benedetto már 18 évvel ezelőtt is azt mondta: biztos benne, hogy a Badalamenti családnál van a festmény, ez pedig még akkor is nagy bátorságra vall, ha a család feje akkor már jó ideje börtönben volt. Gaetano Badalamenti volt Szicília egyik legrettegettebb maffiafőnöke, aki 1,65 milliárd dollár értékben csempészett heroint az USA-ba. 1984-ben az amerikaiak letartóztatták és 45 év fegyházra ítélték, végül 2004-ben halt meg egy börtönkórházban. A jelenlegi nyomozás adatai szerint Caravaggio 1609-es, hat négyzetméteres remekműve a maffiózó halála után Svájcba kerülhetett, ahol darabokban adták el műkereskedőknek jó pénzért. Az olasz hatóságok most azt remélik, minél több darabját vissza tudják szerezni az FBI nyomozati listáján a világ tíz legkeresettebb műalkotásai között szereplő olajfestménynek.  

Eltűnnek, felbukkannak

Ahogy eltűnnek, úgy egyik pillanatról a másikra fel is bukkanhatnak mesterművek, akár Caravaggiók olyan helyen, ahol senkinek eszébe sem jutna keresni őket. Így került elő egy nagy bizonyossággal az itáliai mesternek tulajdonított festmény 2014-ben egy dél-franciaországi, Toulouse környéki ház padlásáról. A bibliai tárgyú festmény – Judit lefejezi Holofernészt – akár 150 évig is rejtőzködhetett a tető alatt, míg egy csőtörés miatti reno­válás során meglepően jó állapotban előkerült. Bár a szakértők között vita volt abban, hogy a művet biztosan Caravaggio festette-e, végül arra jutottak, hogy „csaknem bizonyosan” így van. Ez a csaknem bizonyosság pedig elég volt, hogy valaki idén júniusban, még a kitűzött árverés előtt néhány nappal lecsapjon a képre. Az eladási ár nem nyilvános, szakértők szerint a vevő 100–150 millió eurót fizethetett a képért. De még az ellopott festmények is előkerülnek előbb vagy utóbb, jó esetben sértetlenül. 2000-ben három fegyveres zárás előtt néhány perccel egyszerűen leakasztott a falról két Renoir-festményt és egy Rembrandt-önarcképet Stockholmban, a svéd nemzeti múzeumban, majd motorcsónakba pattantak és eltűntek. A Rembrandt öt évvel később bukkant fel tökéletes állapotban egy koppenhágai hotelszobában, ahol négy férfit tartóztattak le. Renoir La Parisienne-­je ugyanabban az évben Los Angelesben tűnt fel, bár a részletek a mai napig nem ismertek, a festő másik ellopott művét pedig már egy évvel a rablás után megtalálták egy drogügyi nyomozás során. Edvard Munch A sikoly című művének legismertebb változatát (öt eredeti verziója van) az oslói Nemzeti Galériából kétszer is elrabolták, egyszer 1994-ben, majd tíz évvel később, 2004-ben. Mindkétszer sértetlenül került elő, a rablások valódi motiváció­jára azóta sem találtak magyarázatot – egyik esetben az alkalom szülhette a múzeumba létrán bejutó tolvajokat, a másikban egy rendőrgyilkosság nyomozásáról akarhatták elterelni a figyelmet. Mindenesetre egy dolog bebizonyosodott: egy ilyen híres művet nem éri meg ellopni, mert szinte lehetetlen jó pénzért megszabadulni tőle.

A legtöbbször ellopott

A Hubert és Jan van Eyck által festett genti szárnyas oltár a legtöbbször ellopott művészeti alkotás a történelemben. Hat évszázad során összesen tizenhárom bűntény fűződik hozzá, hatszor lopták el egyben vagy darabokban. Jelenleg minden darabja megvan, de az egyik már nem eredeti. Az igaz bírákat és Keresztelő Szent János képmását 1934. április 10-én lopták el a Saint Bavo-katedrálisból. Mint később kiderült, a tettes Arsène Goedertier tőzsdeügynök volt, akit annyira megihlettek Maurice Leblanc író történetei a gentleman bűnözőről, Arséne Lupinről, hogy gyakorlatilag lemásolta A kivájt tű című történetet. Váltságdíjat kért a két oltárképért, és kompromisszumkészsége jeléül Ke­resz­telő Szent János képmását visszaküldte. Az alkudozás viszont úgy elhúzódott az egyházzal, hogy Goedertier előbb meghalt, mint hogy egyezségre jutottak volna. A halálos ágyán sem árulta el, hol van a másik oltárkép, csak egy rejtélyes üzenetet hagyott hátra, mely szerint „olyan helyen van, ahonnan sem én, sem más nem viheti el anélkül, hogy a közönség figyelmét fel ne keltené”. A festmény állítólag sok évig lógott egy belga vidéki templom keresztje mellett, de ma már senki nem tudja, hol lehet.

Rablás, ami mégsem az

1976. december 12-én a német származású performanszművész Ulay hosszas tervezés után ellopta a berlini Neue Nationalgalerie-ből Carl Spitzweg német biedermeier festő Szegény költő című festményét. A nem különösebben kiemelkedő, már-már karikatúraszerű műalkotás jelentőségét az adja, hogy állítólag ez volt Adolf Hitler kedvenc festménye. A jól megtervezett akcióról tájékoztatta az újságokat is, amelyek a rablás idején kapták meg a levelét, melyben részletesen beszámol a lépéseiről. Ulay ráérősen besétált a múzeumba, kicsit társalgott a teremőrrel, majd egyszerűen leakasztotta a festményt és elfutott. Autóba pattant, a főként bevándorlók és munkások lakta Kreuzbergbe hajtott, ahonnan felhívta a múzeum igazgatóját, elmondta a tartózkodási helyét és vállalta a felelősséget a rablásért. Majd bekopogott egy szegény bevándorló török család lakásába (akiknek szintén előre szólt, hogy valamire készül), és a performansz fináléjaként felakasztotta a falra a festményt. Később a rendőrség lezárta a környéket, és a múzeum igazgatója is megérkezett, majd együtt vitték vissza a múzeumba a festményt. A bíróság később 36 napi börtönre vagy 3600 márka pénzbüntetés megfizetésére ítélte Ulayt. A Szegény költőt 1989-ben újra ellopták, azóta sem került elő.

Szerző

Tombol a társasláz

Publikálás dátuma
2019.09.28. 10:36

Fotó: Shutterstock
Ma már Magyarországon is 200-300 új társasjáték jelenik meg egy évben, milliósra tehető azoknak a száma, akik kisebb-nagyobb gyakorisággal asztalhoz ülnek egy társasággal, hogy így múlassák az időt. Egyre népszerűbbek a társasjátékklubok is, a játékok között pedig azok aratnak, amelyekben a másik fejébe kell látni.
„Eléggé impulzívak a vásárlási szokásaim, így komoly készlet kezd összeverődni otthon” – mondja Dávid, aki párjával, Rékával két éve szinte minden héten egyszer egy társasjátékklubban tölti az idejét, hol a barátaikkal, hol nélkülük, és igyekeznek minden táblajátékok kipróbálni. Ez nem kis kihívás, hiszen jelenleg 650 körüli doboz sorakozik a pincerendszer polcain. Ottjártunkkor egy kutyás társast próbáltak, majd A nyugati királyság építőmesterei került le a polcról. A minisztériumi asszisztens Réka számára a versenyzés is fontos, az informatikus Dávid viszont minden új játék iránt fogékony. Nem véletlen, hogy a Board Game Caféhoz hasonló helyek egyre több embert vonzanak, mára Magyarországot is elérte a társasjátékláz. Aczél Zoltán, a Gém Klub Első Magyar Játékkiadó Kft. (Gémklub) alapítója és tulajdonosa több mint harminc évvel ezelőtt kezdett el társasjátékokkal foglalkozni. A kezdetekkor 15 éven át még valóban egy klubként működtek, barátaival együtt próbálgatták ki az új játékokat. Amikor végül kiadóvá váltak, a cél elsősorban nem is a haszonszerzés volt, hanem hogy Magyarországra is eljuthassanak társasjátékok a Monopolyn és az Activityn kívül is. Zoltán a mai napig elsősorban kultúrmissziónak érzi a munkáját, az külön öröm számára, hogy ezzel ma már komoly gazdasági sikereket is el lehet érni. Azt meséli, az első 20 évben nagyon lassú volt a növekedés, először csak egy szűk kör kezdte felfedezni, hogy a társasjátékozás a felnőttek számára is nagyszerű elfoglaltság. Az utóbbi öt-tíz évben pedig egyre nőtt az érdeklődés, ma már a legsikeresebb társasjátékokból több tízezer, akár 50 ezernél is több fogy egy évben, és ha azt nézzük, hogy ezekkel többen, akár ketten-négyen-hatan is játszanak egy alkalommal, így egy-egy játék „felhasználóinak” száma több százezres is lehet. Aczél Zoltán szerint milliónál is többen lehetnek, akik néhanapján játszanak valamilyen társasjátékkal Magyarországon, rendszeresen pedig néhány százezren. Úgy gondolja, fontos tisztázni, hogy ez nem valamiféle őrült zsenik hobbija, hanem a teljesen normális felnőttek tartalmas időtöltése. „Három éven belül azok is rátalálnak majd a társasjátékokra, akik ma még nem tudják ezt elképzelni” – bocsátkozik jóslatba. Ez azért is tűnik meglepőnek, mert azt gondolhatnánk, hogy a számítógépes játékok, egyre profibb játékkonzolok és az okostelefonok korában egyre kevesebben költenek társasjátékokra, ha ingyen is letölthetnek az internetről bármit. „Az az interakció, amit egy társasjáték során megél az ember, hogy a másik szemébe néz, ráhangolódik a gondolkodására, érzelmeire, egy olyan extra élmény, ami az embernek alapigénye. Régi kultúrákban a játék sokkal megszokottabb volt, de a technokrata világ ezt visszaszorította” – magyarázza Aczél Zoltán. A II. világháború után Németországban találtak újra rá a társasjátékozásra, ami a Gémklub alapítója szerint ugyanúgy a kultúra része, mint az olvasás vagy a zenehallgatás. Mióta a Kickstarternek köszönhetően (a közösségi finanszírozás legnagyobb gyűjtőoldala) akár kiadók nélkül is bele tudnak vágni egy játék megalkotásába és megjelentetésébe, a piac még inkább felgyorsult. A nemzetközi trendet Magyarország sokáig „nem vette észre”, az utóbbi évek „robbanásával” gyakorlatilag csak elkezdtük behozni a lemaradásunkat a többi országhoz képest, ahol egyébként ma is folyamatosan növekszik a társasjátékok népszerűsége. Ezt Aczél Zoltán azzal magyarázza, hogy jelenleg hatalmas igénye és hiányérzete van a civilizációnknak az emberi interakcióra. „Már régen nem arról van szó, hogy itt egy szubkultúra növekszik valamilyen okból, az emberek a természetes igényükhöz, szükségletükhöz térnek vissza, amikor elkezdenek társasjátékokkal játszani” – teszi hozzá Zoltán, aki szerint ezek a közös élmények akár többet adhatnak, mint egy felszínes beszélgetés, vagy éppen egy mély beszélgetés beindítói lehetnek. Például a magyar játékszerző, Gyúri Zoltán ’Igen?’ című társasjátéka kifejezetten erre a koncepcióra épül. Csak éppen a társasjátékban a drámai szituációt az alkotók által teremtett világ adja, a tét jelképes, valódi veszteség nincsen. A világ egyik legnépszerűbb kooperatív (vagyis a játékosok együttműködésén alapuló) társasjátékában, a Pandemicben például nem kisebb a tét, mint a világ megmentése egy gyorsan terjedő vírus elől.  

Több száz játék, több száz óra

A társasjátékozás egyáltalán nem csak a gyerekek szórakozása. A felnőtteknél a jeget általában az olyan családi társasjátékok törik meg, amit a szülők a gyerekeiknek vesznek, aztán a szülők maguk is beleszeretnek. Ilyen például napjaink egyik legnépszerűbb gyorsasági-párkeresős kártyajátéka, a Dobble, vagy a közelmúltban megjelent Nem én voltam!. Ezeknek a jellemzője, hogy egyszerű, gyorsan megérthető a szabályrendszerük, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne mozgatnák meg alaposan az agyat is. Ezekre a felnőttek is nagyon gyorsan rákapnak, ezért pillanatok alatt népszerűvé válhatnak. Ha pedig a felnőttek elkezdenek viszonylagos rendszerességgel társasjátékozni, nagyon hamar igényük lesz a kicsit bonyolultabb, nehezebb játékokra is. Vannak, akik rögtön a nagy kihívásokat keresik. „Magyarországon sokan annyira belelkesednek az első igazi játékélménytől, hogy hamar keresik a legnagyobb kihívásokat is, és úgy reagálnak: ide nekem az oroszlánt is!” – meséli Aczél Zoltán, aki meg is mutatja a jelenleg kapható egyik legnagyobb falatot, minden szempontból. A magyarul Homályrév című, eredetileg Gloomhaven névre hallgató játék doboza önmagában közel tíz kiló, a legrelevánsabb társasjátékokkal foglalkozó nemzetközi weboldalon jelenleg ez vezeti a toplistát. Ez esetben már egy játék is többórás program, de összesen több száz órányi elfoglaltságot jelenthet, mire valaki teljesen elmerül a játék által teremtett világban és a végére jár minden lehetőségnek. Évente már 200-300 új játék jelenik meg a magyar piacon Aczél Zoltán szerint. A megnövekedett kereslet kihívás elé állítja a kiadókat is, mert némelyik játék magyarítása komoly munkát jelent, és az egyszerűbb, gyerekeknek szóló játékokkal is van feladat bőven. Emellett a játékboltoknak sem egyszerű, azoknak az eladóknak, akik valódi szakmai segítséget szeretnének nyújtani, folyamatosan képezniük kell magukat, hogy a vásárlók számára a legmegfelelőbb társast tudják ajánlani. A Gémklub például játékmestereket alkalmaz, akik járják az országot, hogy megtanítsák az eladóknak az új játékok jellemzőit és szabályait.  

Összehozni a különbözőket

Abban, hogy mely társasjátékok lesznek a legsikeresebbek, nagyon nagy szerepe van a Spiel des Jahres (németül Az Év Játéka) nevű díjnak, amit 1978-ban alapítottak és évenként ítélnek oda a zsűri által legjobban tartott új terméknek. „Néha vitatják a döntéseket, de így van ez az Oscarral is. Viszont figyelemre méltó, hogy a zsűri deklaráltan azt a társasjátékot keresi minden évben, amely a leginkább alkalmas a generációk és a kultúrák összekötésére. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nagyon különbözőképpen szocializálódott, más alaptudással rendelkező emberek is képesek legyenek egy asztalhoz ülni és játszani az adott játékkal. Ez nagyon látványosan szokott megjelenni a különböző nemzetközi társasjáték-kiállításokon, ahol a tarajos punk és a nagypapa, akik nem is beszélnek egy nyelvet, értékes, értelmes időt töltenek együtt egy asztal fölött” – mondja Aczél Zoltán, aki szerint más iparágakhoz képest példátlan, hogy itt egy olyan társadalmi értékre is kiemelt figyelmet fordítanak, mint a különböző kultúrák összehozása, miközben a piaci logika nem szükségszerűen diktálná ezt. „Ma már idehaza nem azért adnak ki egy társasjátékot, mert azt az év játékának választották. Az utóbbi években a díjnyertesek már előbb megjelentek a Gémklubnál, mint ahogy nyertek volna” – büszkélkedik, és azt meséli, folyamatos kapcsolatban vannak egyes külföldi kiadókkal, így sok játék tesztelésében, fejlesztésében vesznek részt. Munkájuk legizgalmasabb része egyébként is a kipróbálás, ami a „közönséges halandóknak” kivételes hétvégi elfoglaltság, az nekik mindennapi feladat.  A piacon egyre több magyar fejlesztésű társasjáték is megjelenik, ráadásul ezeknek egyre magasabb a minősége is. Igazi nemzetközi sikert ugyan egyelőre kevés hazai fejlesztésű játék ér el, de egyre több jelenik meg idegen nyelven, külföldön is. Ilyen például az Anachrony, mely a stratégiajátékok nemzetközi ranglistáján most a 35. helyen van. Aczél Zoltán maga is játékfejlesztő, (pl. Színvilág szerzője), több játéka is megjelent a nemzetközi piacon, szerinte azok a játékszerzők a legsikeresebbek, akik kreatív alkotók, akik maguk is sokat játszanak és új ötleteket, új élményeket, új fordulatokat találnak ki

A másikra hangolódni

A legnépszerűbb játékok között manapság több olyan, jobb elnevezés híján partijátékoknak nevezett társasjáték van, amelyek a szociális kompetenciákra építenek, és nagyon erős egymásra hangolódást igényelnek, ilyenek például a Dixit vagy a Fedőnevek. Előbbi a vizuális asszociá­ciókra épül, és a másik fantáziájára kell erősen hagyatkozni, míg utóbbinál a nyelvi kreativitás van a fókuszban. Idén az Év Játékának választott Csak egy is az egymásra hangolódásra, a másik gondolkodásának megismerésére épít, Aczél Zoltán szerint ez számít a legerősebb trendnek manapság. De bizonyos szempontból minden társasjáték olyan helyzeteket modellez egy fiktív környezetben, amik az élet más területein is előfordulnak – a területszerzés, a dominanciaharc vagy a másik megértésének nehézsége mindennapjaink része. „A játék, ha jobban belegondolunk, olyan, mint az élet maga – állítja Romhányi Nóra, játékelméletekkel és játékaddikcióval foglalkozó pszichológus. Olyan terep, ahol lényegében mindarra szükségünk van, amire a való világban is, csakhogy itt tét nélkül kísérletezhetünk, mi megy jobban. A logikus gondolkodás? Az érzelemkifejezés? Bizonyos készségek alkalmazása? Segítik a megértést, a döntési folyamatokat, némelyek tanítanak, mások fejlesztenek és eligazítanak a helyzetek felismerésében. Fontos eleme a győzelem, ugyanakkor megtanít veszíteni is. A lehető legkíméletesebb módon mutatja meg, hogyan lehet elismerni és kezelni a veszteségeinket.” A szakember úgy látja, hogy a társasjátékok, épp amiatt, hogy az élet egyes területeinek analógiájaként működnek, sosem fognak kimenni a divatból. „Nyilván egy őszinte, nyíltan kommunikáló, egymásra figyelő közeg jobban kedvez a közös játékok, így a társasjátékok kultuszának is, mint a digitalizációval és a virtuá­lis barátságokkal fémjelzett elmagányosodás, de azért arra is láttunk már nem egy példát, amikor a társasjátékok épp az egymástól elfordulás, a belső egyedüllét, a kitaszítottság vagy a figyelemvesztés tüneteinek csillapítására, afféle terápiás céllal kerülnek újra vissza a mindennapi gyakorlatba.” Az egyre népszerűbb fővárosi társasjátékklubok ötvözik a kultúrkocsmák és a játékbarlangok előnyeit: a baráti és munkahelyi társaságok eszegetés-iszogatás közben élvezhetik egymás társaságát, miközben egyre jobb kedéllyel játszanak. A budapesti Board Game Cafe összes termeibe asztalfoglalással lehet bejutni. Tomi és Judit a Monopoly előtt ülnek, mélyen belebújva az emlékeikhez képest megújult szabálykönyvbe. „Ismerkedünk”, mondja Judit, és nem a szabálykönyvre gondol. „Ez a második randink”, egészíti ki Tomi, a különleges randihelyszín ötletgazdája. Bizonnyal romantikusabb hely is volna ehhez, de talán játszva ismerszik meg az ember, és talán a romantika is ráér, egyezünk ki. Nem is beszélve arról, hogy még mindig jobb, ha Judit vásárlási vagy Tomi pénzkezelési szokásairól jó időben lehull a lepel. Széll Ágnes ügyvezető igazgató gyakorló társaskedvelőként nyitotta a vállalkozást, és ő is úgy látja, sok minden kiderül egy emberről játék közben, sőt a személyiség csiszolódhat is. A játékszenvedély motívumai között a közösségélmény említhető első helyen. Törzsvendégeik között nem csak jellemzően fiatal baráti és munkahelyi csapatok, párok, hanem az idősebbek is egyre többen vannak.

Házhoz megy a móka

„Akár kereshetnék pénzt is, de nekem a játék az életem” – mondja Munkácsy Balázs. A 24 éves fiatalember jelenleg a tilburgi egyetemen tanul matematikai közgazdaságtant, de ha hazajön, folytatja a játékmesterséget. Balázs a budapesti Radnóti Gimnáziumba járt, és – ahogy emlékszik – már akkor minden szabadidejében játszott. „A Radnótiban elég hamar menő lett társasozni, mert összehozta a kockább embereket” – meséli. Később a lakásukban rendezett be „játékbarlangot”, ahol hétről hétre nagyobb társaság jött össze. Másodéves egyetemista volt, amikor akkori törzshelyén, a Game Up Pubban a tulaj megkérdezte, nem akarna-e nála dolgozni mint játékmester. „Olyan volt, mint amikor egy hollywoodi filmben a főhős megpillantja álmai hercegnőjét” – árulja el. Nem sokkal ezután csatlakozott a Játszóház Projekthez. Ez abban különbözik az egyre szaporodó játékkluboktól, hogy nincs helyhez kötve: a játékokat viszik el oda, ahol az emberek játszanának. Romkocsmákban, művelődési házakban, klubokban szerveznek játékesteket, esetenként akár 4-500 embernek. „A játékmester nem egyszerűen ismeri a játékokat, hanem képes élményszerűen elmagyarázni, és megszerettetni néhány perc alatt – mondja. – De a legfontosabb az, hogy amikor egy társaság belép az ajtón, két-három kérdésből képes legyél felmérni, milyen játékot ajánlhatsz nekik, mivel akarják tölteni az estéjüket.” Balázs egymaga legalább 200 játékot tud fejből, méghozzá magyarul és angolul is. Utóbbi azért is fontos, mert vezetnek csapatépítő tréningeket multinacionális cégeknek, és jelen vannak egy sor magyarországi és külföldi fesztiválon is. „Ahogy öregszem, egyre kevésbé vagyok válogatós, ami a játékokat illeti – állítja. – Régebben a bonyolult, stratégiai játékokat szerettem, a nagy diplomáciázásokat. Ma már szívesen játszom az egyszerűbb partijátékokat is, ami csak arról szól, hogy dumáljunk egy jót, és minél jobban megismerjem az asztalnál ülőket.” Egyébként is ez a legfontosabb a társasjátékokban: megtörni a jeget, segíteni a tartalmas időtöltést, és serkenteni a gondolkodást. Nem mellesleg a párkeresés kitűnő terepe. Balázs a kollégáival együtt rendszeres résztvevője a legnagyobb játékkiállításnak, az Esseni Játékvásárnak, és szinte minden elérhető szakirodalmat végigolvas, hátha ráakad valami újra és érdekesre. „Évente több ezer új játék jelenik meg, ezeknek csak a töredékét hozzák be a magyar kiadók. Nekünk képben kell lennünk, hogy mindenkinek a legjobbat tudjuk ajánlani” – magyarázza a játékmester. - Kövesdi Péter

Pí, tízezer tizedesjegyig

Délelőtt tíz órától akár másnap hajnalig is képesek játszani az ország legintelligensebb emberei a Mensa HungarIQa (MH) társasjátékcsoportjában. Legalábbis a legelszántabbak, de azért nem mindenki ilyen elvetemült, tudjuk meg Mandics Zoltántól, a MH-csoport egyik vezetőjétől. A logisztikai rendszerek tervezésével és üzemeltetésével foglalkozó közgazdász kezdetektől részt vesz a Mensa társasjátékversenyében is, amelyet idén tizenegyedik alkalommal írtak ki. Az egyesület logót is terveztetett e célra, így a legkiválóbbnak bizonyuló játékok kiadói a marketingjükben is felhasználhatják az elismerést. Mindez nemcsak a fejlesztőket ösztönzi egyre nívósabb munkára, de a közönség eligazodását is segítheti. Ezt megelőzően azonban zsűrizni is kell a benevezetteket, ami egy újabb ok a mensásoknak a kiadós, olykor a bolti forgalmazás előtti példányokat tesztelő táblajátékozásra: jönnek, játszanak, pontoznak a családi, a haladó és a logikai játék kategóriában – idén egyébként a Kuruzslók Quedlinburgban és az Atlantica, a Hadara, valamint a Remény hadművelet nyert. A tizennégy döntős játék az egyesület szokásos nyári táborában is elmélyült tesztelések tárgya lett. Mandics Zoltán a szenvedélyükről azt mondja, játék közben nagyobb kapacitáson működik az agy, rendre új kihívások, feladványok, korábban nem ismert dilemmák állnak elő, egyszóval intenzív agytorna folyik, s az erre való igény, hajlam az – általában igen sokoldalú és „mindenérdeklődésű” – Mensa-tagok számára alapbeállítottság. A vezetői vagy csapatépítő tréningeken is gyakorolt döntéshelyzetek ráadásul tét nélkül élhetők meg a játékban, ami felüdülés az emberek életét befolyásoló hétköznapi szituációk után. Az egyesületnek van játékfejlesztő tagja is, aki a saját ötle­teit-portékáit tesztelheti hús-vér, és a gyermeki lelkesedést minden további nélkül produkáló közönség előtt: ez egy tipikus win-win szituáció. Nem fejleszt játékot, viszont versenyszerűen társasjátékozik Somogyi Gábor szoftverfejlesztő, aki szintén 2009 óta tagja a Mensának, és az egyesületen belül a társasjáték SIG (special interest group) különleges érdeklődésű csoportnak. „Nálam is családi Monopoly-partikkal kezdődött az érdeklődés gyerekkoromban, majd a Catan telepeseivel folytatódott, amelyet akkor még Die Siedler von Catan néven szereztünk be, és gyakoroltuk a nyelvet” – meséli Gábor. Néhány éves kihagyás után az egyetemi években, később a Mensában talált játékostársakra. A különféle motivációk között, a kihívás és az élmény mellett a kompetitív faktort, a versenyzés szeretetét is említi. „Szeretek versenyezni, szeretek nyerni, így azok közé tartozom az egyesületben, akik nemzetközi versenyekre is járnak.” A mensás selejtező és az országos döntő után két éve egyedüli magyarként jutott ki az esseni társasjáték-kiállításon megrendezett Carcassone-világversenyre, ami komoly rendezvény, sakkórával mérik a 15 perces egyéni időkeretet. „Értékes tapasztalatokat gyűjtöttem győzelmi babérok helyett: egyet nyertem az öt játékból.” Somogyi Gábor megemlíti, a mensásokról olyan sztereotípiák élnek, minthogy tízezer tizedesjegyig fejből tudják a Pí-szám értékét, pedig ez nem így van. „Itt is vannak teljesen normális emberek, akik kizárólag a játék öröme és a társaság miatt szeretnek játszani.” Gábor egyébként a későbbi párját is társasozás közben ismerte meg, és a mai napig gyakran játszanak, főképpen absztrakt logikai játékokat. - Balassa Tamás

Kiváltság és isteni útmutatás

Az első, régészek által feltárt és az utókor számára megmaradt társasjátékleletre, mely már nemcsak utalásként hivatkozik a táblajátékra, hanem egyértelmű képes bizonyítékát adja a létezésének, Egyiptomban bukkantak a kutatók. Önök közül is biztosan sokan ismerik azt a Nefertiti királyné sírkamrájában lévő, i. e. 3100-ból származó falfestményt, melyen II. Ramszesz fáraó kedvenc felesége egymaga ül egy játékasztal mellett, és miként a kultúrtörténészek idővel kiderítették, szenetet játszik. Mivel sok-sok ezer évvel ezelőtt a játék minden létező formáját – az idő kellemesebb múlatása mellett persze – az élet egyfajta lemodellezésének tartották, leginkább a társadalmi elit kiváltsága volt, akik közelebb lévén az isteni hatalomhoz, befolyást gyakorolhattak általa (is) a világ folyására. Másrészt azok léphettek a szerencse és a véletlen szintúgy Isten adta ösvényeire, akik bizonyos élethelyzetekben a játék segítségével készültek fel életük vagy esetleg haláluk soron következő lépéseire. Nefertiti se azért játszik egyedül a freskón, mert véletlenül lemaradt a partnere, hanem mert a sírkamra freskóján már halottként mérkőzik meg saját láthatatlan lelkével. A játék neve amúgy átkelést, áthaladást jelent – évezredeken át a királyi udvarok előkelői játszották, sokukat szenettáblával temettek el, hogy segítse útjukat a túlvilágra. A játékszabály szerint játékosonként 5-5 bábut kell végigjuttatni egy kígyózó pályán, kockadobással haladva – az nyer, akinek a figurája először ér a 30 mezőből álló tábla legtávolabbi pontjára, vagyis szabadul ki az életet szimbolizáló, kígyóként tekergő kényszerpályáról. Ha lehet hinni a régészeti kutatásoknak, a szenettel egy időben egy később Afrikában a mai napig népszerű társasjáték, az úgynevezett mancala is hódított az ókori Egyiptomban: a már említett II. Ramszesz fáraó az apja, I. Seti tiszteletére építtetett templom tetejére vájatott mancalapályát, melyet – leginkább a mai backgammon mintájára –, feltehetően a papok játszottak, miközben az eget tanulmányozták és egyes csillagok, csillagképek megjelenésére vártak. Az első tényleges, lapis lazuliból, mészkőből és kagylóból készített játéktáblát az ókori mezopotámiai Ur városában, szintén egy királysírban találták meg a régészek, ám a játék szabályait utána még évtizedekig nem tudták megfejteni. Az ókori közel-keleti asszírok és föníciaiak körében, ahol kezdetben a legnépszerűbb lehetett, a „húsz négyzet játékának” nevezték, hogyanját i. e. 177 körül egy babiloni írnok rótta táblára. Az ékírásos leletre 1880 körül bukkantak rá a kutatók, ekkor bekerült a British Museum 130 000 másik ékírásos táblát tartalmazó gyűjteményébe, hogy végül az 1980-as években egy bizonyos Irving Finkel asszirológus és játékrajongó ismét rátaláljon, és a rajta lévő ékírás dekódolásával megfejtse például azt, hogy mire valók a játékhoz tartozó ujjperccsontok – dobókockaként használták őket. A világtörténelem első ismert táblás játékai, a királyi passzión és az előkelőségeknek járó isteni útmutatáson túl, sokáig a legnagyobb elismerést jelentő diplomáciai ajándékoknak számítottak, s csak a Római Birodalom idejére szivárogtak le a köznép közé: itt az ostábla vagyis a ma már backgammonnak nevezett játék hódított, mely világszerte, a sakkal vetekedve, azóta is vezeti a táblás játékok toplistáit. Pompeji feltárói szinte minden villában találtak egy backgammonasztalt; Claudius császár a kocsija hátsó részére építtetett játéktáblát, hogy ezzel is enyhítsen a hosszú utazások kényelmetlenségein; Marcus Antonius Kleopátrával csapott össze rendre ekképpen; Caligula császár csalt, Domitianust pedig mint a játék verhetetlen szakértőjét említi az emlékezet. A Rómában talált, épen megmaradt keresztény leletek egyike is egy backgammontábla, melynek közepén egy görög kereszt és egy felirat található: „Az Úr Jézus Krisztus kockadobáskor győzelemre segít, ámen!” - Csejtei Orsolya