„Nincsenek kihelyezett irodáink, még szállítóeszközünk sincs” – Egyetlen hónap alatt 5200 pár cipőt gyűjtöttek össze

Publikálás dátuma
2019.09.29. 20:10

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Sokféle szegénység létezik. Akik reggel kávéval indítják a napot, utána buszra vagy kocsiba ülnek és dolgozni indulnak, este hazaérnek, feltekerik a fűtést, leülnek a kanapéra a tévé elé, talán el se tudják képzelni, hogy hányféle. És ahhoz, hogy megértsük, mennyire lehet örülni egy falat kenyérnek, egy tábla csokoládénak vagy épp egy pár jó cipőnek, nem is kell olyan messzire utaznunk.
A borsodi Alsóvadász alig 25 kilométerre van Miskolctól. A másfél ezres község lakóinak fele cigány. Bár ez nem is annyira fontos, mert akik itt élnek, többnyire szegények. A legszegényebbek a „telepiek”, az ő házaikat viszi el leggyakrabban a kiáradt Mánta-patak vagy a kiadósabb esők után a dombokról lezúduló sár. Miklós és Mónika házát is az árvíz tette tönkre. A férfi Miskolcon dolgozik biztonsági őrként, Mónika pedig hivatásos nevelőszülő. Három kislányt nevelnek, de amikor a házuk tönkrement, veszélybe került a család. A gyámhatóság nem járult hozzá ugyanis, hogy visszaköltözzenek a szétázott házba, így mindenképpen újat kellett venniük. Egy új ház, még ha hitelre veszik is, hatalmas teher, óriási költség. „Megélünk, a rezsit meg az ilyeneket tudjuk fizetni, de hogy félre tudjunk tenni vagy egy asztalt öt székkel meg tudjunk venni, fél évet kell spórolni” – mondja Miklós, miközben körbevezet az új házban. Ami persze valójában nem új, de nekik mostantól az. Három gyerek öltöztetése a tehetősebbeknek sem egyszerű feladat, errefelé pedig inkább emberfelettinek mondanánk. Ezért is jöttek jókor a cipők. Az Új Start Alapítvány egyetlen hónap alatt gyűjtött össze 5200 pár cipőt. Vezetője, Szőke Judit nem ma kezdett foglalkozni szegényekkel, hátrányos helyzetűekkel, rászorulókkal. Korábban a Polgár Alapítványban dolgozott, három éve váltak ki, és kezdtek olyan programokba, mint a cipőgyűjtés vagy a szemüveg-adományozás. „Nem vagyunk egyházi szervezet, nincsenek kihelyezett irodáink, még szállítóeszközünk sincs. De mindez most nem számít: az emberek figyelnek, és nemcsak ránk, hanem a nélkülözésben élőkre is – mondja. – Bár sokan állítják, nincs középosztály, mi azt tapasztaljuk, hogy éppen ők mozdulnak a leghamarabb. Talán tőlük érkezett a legtöbb jó minőségű cipő. Valószínűleg azért, mert ők azok, akik még több cipőt tudnak venni, mint amennyit a gyerek elhord, és sokukban megvan az alapvető szolidaritás” – teszi hozzá. 

Itt most mindenki hülye

Az adományozásnak ez a formája nagy körültekintést és pontos szervezést igényel. Nemcsak az a fontos, hogy a cipők jó minőségűek, tartósak és hibátlanok legyenek, hanem az is, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb lábbelit kapja. „Azt szoktuk mondani, hogy csak olyan cipőt adjál, amilyet a saját gyermekedre is ráadnál – mondja Judit –, és ebben az ügyben még a legjobb szándékú adományozók is rászorulnak némi edukációra. A »zsákos« adomány nem jó, abból csak vita van. A névre szóló, jó minőségű cipő viszont a tisztelet jele.” Aztán elmeséli, hogyan tisztították, szortírozták és címkézték fel a rengeteg cipőt az önkéntesekkel, hogy mindenki a neki megfelelő méretet kaphassa, és hogyan pakolták fel a felajánlott furgonokra, szállították el Borsod és Baranya 15 településére, és ott hogyan osztották szét a gyerekeknek. Persze nem ők, hanem a helyi önkéntesek. Mert ez is az alapítvány egyik alapfilozófiája. Helyi közösségeket kell építeni, amelyek aztán képesek lesznek saját magukon segíteni. „Engem ne fényképezzenek, én a népkonyhán dolgozom, és itt most ebből baj lehet – mondja Irénke, az alapítvány alsóvadászi önkéntese, aki szerint, amikor kampány van, akkor minden sokkal bonyolultabb. – Én mondtam, hogy nem a választás miatt van ez a cipős dolog, de itt most mindenki hülye.” Pedig az alapítvány nem először segít a faluban, Irénke tíz éve önkénteskedik. Először akkor kaptak segítséget, amikor a nagy árvíz volt, 2010-ben. „Mindenünk odaveszett. Egy falubeli, aki Pesten lakott, mondta, hogy próbáljunk segítséget kérni az alapítványtól. Amikor megindult a kamion a Tüzéptől, és jött a gerenda, a sóder meg a léc, az olyan volt, mint az álomban.” Azóta folyamatos a kapcsolat. Néha ruha érkezik, máskor a telepieknek segítenek rendbe tenni a putrikat, vagy szemüveget kapnak. Apropó, szemüveg. Egy városinak semmi különös nincs abban, ha szemészhez megy, aztán ha a pénze engedi, szemüveget csináltat magának. Itt ez egészen máshogy van. Először is kell valami szép ruha, amiben az ember orvoshoz megy. Aztán kell cipő és bátorság, hogy bemenjen az elegáns szalonba. És ha mindez megvolna is, kell a pénz a buszjegyre vagy a benzinre. „Nem lehet elítélni az ittenieket, hogy nem törődnek a szemükkel, én is másra fordítom a busz árát – vallja be Irénke. – De amikor az alapítvány a szemüvegprogramot csinálta, én szerveztem le mindent: elmentem Encsre a doktornőhöz, megbeszéltem vele az időpontokat. Volt olyan, akinek nem volt cipője, azért nem akart jönni. A másiknak ruhája nem volt. Mondtam nekik, ha Szőke Juditék segítenek, akkor kutyakötelességünk elmenni. Abaújszolnokon a falubuszt is megkaptuk, itt meg mi adtuk össze a benzin árát. Mindenki beleadott 200 forintot.” És mindenkinek lett szemüvege. Van, akinek kettő is: egy olvasó- és egy „rendes”. Egy lencsegyártó lencsét adott, az alapítvány szerzett kereteket, az önkéntesek pedig megszervezték, hogy az emberek eljussanak az optikushoz. Életükben először. Na, de vissza a cipőkhöz. Az alapítvány megköveteli a rendet: cipő csak annak jár, aki időben jelentkezik, és akit az önkéntesek összeírtak. Persze azért vannak kivételek. „Volt itt az Eli, mezítláb ment a gyerek a bótba, behívtam, és adtam neki egy csizmát. Nem volt rajta a listán, de hát jön a tél, fázni fog a lába a gyereknek. Remélem, Judit nem fog megróni érte” – mondja nevetve Irénke.  

Kabát kétszázért

Elképzelhetetlenül sokféle szegénység létezik. Alsóvadászon például megesett, hogy az óvodában nem volt rajzpapír, és az óvónők a saját iskolás gyerekeik füzetborítóiból vagdostak rajzolnivaló lapokat. Még szerencse, hogy az alapítvány tavalyi adománycsomagjában volt rajzpapír is. Innen a második faluban, Selyeben van szép új óvoda és felújított iskola (a görögkatolikus egyház működteti mindkettőt), vadonatúj térkő a hivatal előtt, szép könyvtár, de a cipőadomány itt is nagyon jól jön. „Még ha van is munka, mert a polgármester rendesen adja a közmunkát, a fiatalok meg bejárnak a Boschba vagy a Sictába, akkor sem telne ennyi cipőre” – mondja Edit, aki elvált és öt gyereket nevel. Aztán sorolja a havi kiadásokat: a kis boltban minden a duplája, mint a városban, de odajutni egy vagyon. Huszonnégyezer egy helyközi bérlet, hétezer a miskolci. Ha csak egy jegyet vesz az ember, az oda-vissza 700. Márpedig be kell menni néha a városba, mert itt gyakran adnak a cigányoknak romlott, penészes vagy lejárt árut. „Volt, hogy egy nap háromszor vittem vissza tejet.”  A polgármester házában ülünk. Az 500 lelkes falut egy cigány ember, Aranyosi György vezeti. A felesége, Éva a vendéglátónk, ő egyben a Selyeb Fejlesztéséért Közhasznú Egyesület vezetője is. Nyolc éve csinálják, gya­korlott pályázók. Szinte mindig mindenre jelentkeznek, és ha elég ügyesek, nyernek is. Az Új Start Alapítványnál még újnak számítanak, először idén januárban kaptak ruha­adományt. A feltétel az volt, hogy „áruljanak ki belőle” egy minimális összeget. „Ötven forint volt egy gyerekruha, 100 egy nadrág vagy egy pulóver, 200 egy kabát vagy egy ágynemű. 37 ezer lett a vége, abból fizettük a gyerekek farsangját – meséli. – Régebben a Máltától hordtunk zsákban ruhát, de már nem tudnak adni, annyian vannak rá.” Az asszonynak négy gyereke és 16 unokája van, de most is hat gyereket nevel mint hivatásos nevelőszülő. A legfiatalabbat, az ötéves Márkot idén fogadták örökbe. A polgármester szerzett pénzt az orvosi rendelő rendbetételére is, most tényleg csillivilli. Csak orvos nincs benne, jó esetben kéthetente jön errefelé a városból. Ha valamelyik gyerek megbetegszik, Szikszóra kell vinni. A mentő vagy kijön, vagy nem. Homrogdon, a szomszédban van orvos… ha nincs szabadságon. A fiatalok itt is jobb eséllyel jutnak munkához valamelyik miskolci cégnél. Akkora a munkaerőhiány, hogy sok munkáltató inkább beszáll a bérlet árába is, csak menjenek az emberek dolgozni. Sőt! A Bosch júliusban kisbuszt indított, amelyik körbejár a falvakban, és felveszi az embereket. Hála a helyi lapnak, az itteniek azt is tudják, kinek köszönhetik mindezt. „Csak a Fidesz lépett ilyen dolgot is, hogy ilyen lehetséges lehet” – mondja Éva. Persze a különbusz sem jár mindenkinek. Az ötvenen felülieknek inkább csak a közmunka marad. Már ha jut. Havi 54 ezerből pedig jó, ha a penészes szalámira telik, cipőre semmiképpen.  

Nem könnyű kapni

A cipőszállítmány persze Selyeben is pont a választási kampány kellős közepén érkezett, de van, hogy a szükség felülírja a politikát. A hideg akkor is jönne, ha Aranyosi György nem éppen a második ciklusára készülne. Az alapítvány pedig nem válogathat. Sokféle szegénység létezik. Sokan, sokféleképpen birkózunk meg vele: adunk, elfogadunk, és egyik sem könnyű. „Minden évben nagyon elfáradunk, de a segítési szándék ilyen tömény megtapasztalása mindig nagy erőt ad nekünk – mondja Szőke Judit. – Amikor az ember azt gondolja, elég edzett már mindenhez, akkor jön egy levél, egy poszt a Facebookon, és minden megváltozik, de legalábbis értelmet nyer” – és mutatja, mit írt nekik egy asszony valahonnan a végekről. „Tisztelt Alapítvány! Szeretnék köszönettett mondani önöknek a rengeteg szép lábbelikért, a sok munkáért, amit ebbe a cipőgyűjtésbe fektettek. Továbbá mind azoknak, akik ezeket megszervezték, az adományozóknak is hála és köszönet. Szeretném megosztani egy anyuka érzéseit, aki elérzékenyült, egyben szégyellte is magát azért, mert hogy gyermekének nem ő okozott ekkora örömöt boldogságot. Sírt, mert nem igazán tudják meg engedni maguknak, hogy 10-15000 Ft-os lábbelit tudjanak venni egy gyermeknek, amikor vannak hárman. Arról nem beszélve, hogy közmunkabérből élnek. Köszönet, és hála mindenkinek, akik ehhez a nagy segítséghez hozzá tudtak juttatni ennyi családot…”
Szerző
Frissítve: 2019.10.10. 16:42

Ki fizet értünk? – Komoly károkat okozna, ha a járóbeteg-ellátás átkerülne az önkormányzatoktól az államhoz

Publikálás dátuma
2019.09.29. 14:20

Fotó: Népszava
Frissen felújított szakrendelők, új gépek, átalakítások – kampányban mindig „szexi” téma az egészségügy. Most sincs ez másként, szinte minden jelölt ír a programjában az ágazatról. És bár ezek között sok a látszatintézkedés, szakértők szerint komoly károkat okozna, ha a járóbeteg-ellátás az önkormányzatoktól átkerülne az államhoz. Helyben sokkal eredményesebben tudják megoldani ugyanis a problémákat. Már ha akarják, és ha van rá pénz.
Az egészségügy alapja a háziorvosi rendelők hálózata, valamint az erre épülő szakrendelések. Ma azonban ezek nem látják el feladatukat megfelelően Budapesten, hiszen a forráshiány, a betöltetlen állások magas száma és a szétaprózódottság miatt pazarlóan és túlterhelten működnek. Szükség van tehát a megújulásra. Erről Karácsony Gergely ír főpolgármester-jelölti programjában. Kérdés persze, hogy mennyit ér, amikor egy település vezetője beszél az egészségügy reformjáról, miközben a legfőbb pénzforrás, az állam éppen látványosan hátat fordít a betegeknek.  

Jó gazda, rossz gazda

Rékassy Balázs egészségügyi szakközgazdász szerint bár az önkormányzati választások előtt a települések kifestik a szakrendelőt és – ha tehetik – pluszszolgáltatást vásárolnak, ezek nem oldják meg a problémákat, amelyek zömében épp amiatt keletkeznek, mert nem szakmabe­liek, hanem az egészségügyhöz nem feltétlenül értő laikusok hozzák a finanszírozási döntéseket. A jelenlegi rendszerben az az intézmény kap (több) pénzt, amelyik ügyesebben lobbizik. „A szakrendelők működési költségeit a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK, korábbi OEP) és az önkormányzatok biztosítják. A NEAK-tól kapott pénz 80-90 százaléka elmegy a bérjellegű kiadásokra, így szinte alig marad valami a fenntartásra, fejlesztésre” – mondja Rékassy. Mégis, a szakértők egyetértenek abban, hogy csak rontana a helyzeten, ha a szakrendelők állami fenntartás alá kerülnének. Pásztélyi Zsolt, a Magyar Járóbeteg Szakellátási Szövetség elnöke például arról beszél, hogy az állam nem alkalmas a szakrendelők működtetésére. Mégpedig azért nem, mert össze akarná vonni azokat a kórházakkal. Ennek pedig az a vége, hogy a rendelőintézet működése háttérbe szorul, és minden forrást vinne a kórház. „A járóbeteg-szövetség mindig is a szakmai és menedzsmenti önállóság megtartásáért fog küzdeni, hiszen ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a szakellátás ne csak szükséges rossz legyen” – mondja. Dr. Dózsa Csaba egészségközgazdász, a Miskolci Egyetem docense 25 éves egészségügyi igazgatásban és finanszírozásban szerzett tapasztalatai alapján szintén úgy véli, az önkormányzatok jobb gazdái a járóbeteg-szakrendelőknek, mint amilyen az állam lenne, hiszen így helyben és gyorsan dőlnek el a dolgok. Az önkormányzatok jobban átérzik azt is, hogy miért is van szükség egy új ultrahangra, vagy röntgenre, vagy bővülő kardiológiai szakrendelésre, fizioterápiás kezelésekre. Tudják, mi szolgálja jobban a helyiek érdekeit. A fővárosi XIII. kerületében például az önkormányzat az elsők között indította el az egynapos sebészeti rendelést, majd vásárolt világszínvonalú CT- és MR-berendezéseket, így a kerületi lakosok rövid várakozási idővel, térítésmentesen juthatnak ellátáshoz. Mivel a NEAK nem támogatja ezeket a vizsgálatokat, az önkormányzat maga teremtette elő a pénzt. Így jelentős terhet vesznek le a kórházakról és gyorsabb az ellátás is. Persze ehhez nem elég csak a gép, szükség van radiológusra és szakszemélyzetre is. Röpködnek a százmilliók a fővárosi IX. kerület költségvetésében is. Új röntgengép 33 millió forintért, ultrahangkészülék 15 millióért, de 40 millióért akadt új altatógép és szívultrahang-berendezés is. Az idei költségvetés alapján több mint 622 millió forintot költenek az ágazatra. A szerencsések közé tartoznak a budai XII. kerület lakosai is. Önálló járóbeteg-szakrendelő nincs ugyan a kerületben, az ellátás a Szent János Kórházban történik, a kormány viszont 9,3 milliárd forintot különített el a Hegyvidéki Szakrendelő Program megvalósítására. Így a járóbeteg-rendeléseket a Kútvölgyi-tömbbe helyezik át. Az új helyszínen a későbbiekben egynapos sebészeti központot is kialakítanak, korszerű CT-vel, digitális röntgen- és ultrahangkészülékekkel felszerelt ­d­­iagnosztikai központ is lesz. A vidéki kistelepüléseken általában visszafogottabb lehetőségeket találunk. Bár a kecskeméti önkormányzat évek óta 53 millió forint támogatást nyújt a megyei kórháznak és pluszforrást biztosít az általa fenntartott intézménynek az előre nem látható kiadásokra, az egészségügyre fordított összeg még így is csupán a költségvetés 0,3 százaléka. De még ebből is adnak bérkiegészítést a szociális ellátásban dolgozóknak, mivel az ő bérük elmarad az egészségügyi dolgozók bérétől – mondja Szemereyné Pataki Klaudia, Kecskemét polgármestere.  

Veszteséges rendelések

Az önkormányzatok a jelenlegi helyzetben sokat tehetnek a lakosság egészségügyi ellátásáért, sokkal többet, mint az állam. A probléma, hogy gyakran egymással is kiszúrnak. Egy szakrendelőnek esetenként jóval több beteget kell ellátnia, mint ahányan a körzetbe tartoznak. „A fő­városi XIV. kerületben biztosítunk gyer­mek-szakrendelést, kardiológia, ortopédia és fül-orr-gégészet is elérhető. Öt másik kerületből is hozzánk járnak a gyerekek, de azoktól az önkormányzatoktól nem kapunk pluszfinanszírozást. Ez egy meglehetősen igazságtalan rendszer” – mondja Rékassy Balázs. A helyzet megoldásához az kellene, hogy az egészségbiztosító ténylegesen annyit fizessen egy beavatkozásért, amennyibe az valóban kerül, így nem lennének olyan magas plusz­költségek, ettől azonban egyelőre messze vagyunk. A szakember vizsgálta, melyik a 20 leggyakrabban végzett beavatkozás állami szakrendelőkben, majd megnézte, hogy ezekért mennyit kell fizetni egy magánszolgáltatónál. A különbség nyolcszoros volt! „Amit egy EKG-vizsgálatért ad az állami biztosító, az nyolcad része annak, mint amit egy magánintézményben kérnek a betegtől. Tény, ők úgy áraznak, hogy ebben benne vannak a működési költségek, a marketing stb., de a nyolcszoros különbség akkor is túl magas” – szögezi le Rékassy. De nem csak pénz kérdése, hogy van-e különbség a szakrendelőkben az ellátás között. Dr. Dózsa Csaba szerint egy közepes jövedelmű önkormányzatnál sok minden függ attól is, hogy mennyire pártolják a döntéshozók – polgármester és az önkormányzati testület – az ellátási körülmények javítását. Hasonló lehetőségekkel rendelkező települések között is lehet igen nagy különbség: míg az egyikben felújított egészségház működik, a másikban húsz éve ugyanolyan, lepusztult szakrendelőbe járnak a betegek. Szavait Pásztélyi Zsolt is megerősíti. „A gond az, hogy nem mindenhol tartják ugyanolyan fontosnak a kérdést. Pedig idővel egyre nagyobb szerephez jutnak majd ezek az intézmények, amelyek egynapos ellátást is biztosítanak, kiváltva a többnapos kórházi tartózkodást” – mondja. Tőle tudjuk meg azt is: a leginkább Budapesten, a nagyobb kerületi rendelők esetében jellemző, hogy az önkormányzat komolyabban is támogatja a szakrendelőt, akár plusz 10-15 százalékkal.  

Hiányos támogatás, kreatív megoldások

Nemzetközi összehasonlításban a magyar járóbeteg-szakellátásban nagyon magas a lakosságszámra jutó orvos-beteg találkozások száma. Évente átlagosan 50-60 százalékkal magasabb, mint Európa más országaiban. Sokan járnak ilyen rendelésekre, ám a hatékonyságon még lenne mit javítani. Olykor ugyanis csupán néhány perc jut egy-egy betegre, és az eszközök korszerűsége, a szakrendelések kapacitása sem felelnek meg mindenhol a XXI. századi igényeknek. „Két éve több mint kétszáz szakrendelő (beleértve a kórházak szakrendelőit és szakambulanciáit is) pályázhatott egy 5 milliárd forintos keretösszegű támogatásra. Az igény, amit akkor benyújtottak, több mint 25 milliárd forint volt. Ebből is látszik, hogy fejlesztési tervek vannak, az államnak az esélyegyenlőség jegyében már csak támogatni kellene a hátrányosabb helyzetű, szegényebb településeket” – hangsúlyozza Dózsa Csaba. Gödöllő önkormányzata finanszírozza azokat a pluszszolgáltatásokat, intézményi költségeket, amikre szükség van ahhoz, hogy megfelelő legyen az ellátás, de ezt nem tehetik meg mindenhol – mondja Gémesi György. Hozzáteszi, hogy ezek a tételek minden önkormányzatnak komoly pluszterhet jelentenek. „A megoldáshoz a többi között emelni kellene az egészségbiztosító által nyújtott finanszírozáson, erre azonban nem mutat túl nagy hajlandóságot az állam” – jelzi a helyzetet a polgármester. Szolnokon nincs ugyan szakrendelő, de plusz egészségügyi szolgáltatásokat így is kínál az önkormányzat az ottani lakosoknak. Fogszabályozás- és parodontológiai szakellátás is működik vállalkozási formában; a rotavírus elleni védőoltást térítésmentesen megkaphatják a rászoruló újszülöttek, míg az óvodás korú gyermekek számára ingyenes lisztérzékenységi szűrés érhető el. A városban működő praxisközösségekben az orvosokon és asszisztenseiken túl védőnő, gyógytornász, dietetikus, népegészségügyi koordinátor, pszichoterapeuta orvos és pszichológus nyújt segítséget. A városvezetés lehetőségeihez mérten támogatja a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Hetényi Géza Kórház-Rendelőintézetet is, de hogy pontosan milyen források állnak rendelkezésükre, arra nem kaptunk választ a hivataltól. Annyi biztos: 2019 szeptemberéig az ­egészségügyi ellátásra vonatkozó ­kiadások körülbelül 900 millió forintot tettek ki. Ebben benne vannak az orvosi rendelőket érintő közüzemi díjak, karbantartási, felújítási munkák, a dolgozók bérei és járulékai, eszköz-, műszerbeszerzések, a háziorvosi és a fogorvosi ügyeleti ellátás biztosításai is.
Szerző

Heti abszurd: Nemzeti Megafon

Publikálás dátuma
2019.09.29. 09:00

Fotó: Youtube / Mérce
Megafonnal a kézben nem kell félni az embernek a sok belvárosi okoskodó PhD-s libsitől, hogyaszongya választási program meg városfejlesztési izék. Csak belebeszélünk és máris mindenki csak minket hall és végre mi is csak a saját hangunkat hallhatjuk.
Én mint a Kárpát Medencei Összmagyar Házmesterszövetség elnöke ezennel ünnepélyesen kijelentem: a kerék feltalálása óta az emberiség legnagyobb találmánya a megafon! Ami az erényes amerikai hazafi kezében az AR–15-ös félautomata, orosz rendőrnél a kaucsuk gumibot vagy brazil farmer kezében a benzinespalack és a gyufa, az nekünk, Turulban született Szittya Kereszténykonzervatív Mélymagyaroknak a Nemzeti Megafon. Azzal küzdünk a liberális véleményterrorral szemben. Elszánt haraggal szívünkben, mint Németh Szilárd, ha vegetáriánus étlapot lát. Már megálmodtam a dizánját vagy mijét: nemzeti trikolórra lesz festve – narancs-fehér-zöld –, kalocsai mintákkal díszítve, rajta felirat: Isten – Haza – Orbán. Jobbról balra olvasva, hogy a migránsok is megértsék, hogy ki itt az úr. Megafonnal a kézben nem kell félni az embernek a sok belvárosi okoskodó PhD-s libsitől, hogyaszongya választási program meg városfejlesztési izék. Csak belebeszélünk és máris mindenki csak minket hall és végre mi is csak a saját hangunkat hallhatjuk. Tisztára, mint egy zsebben hordozható köztévés stáb. Csak azoknál lényegesen olcsóbb. Oda is van rá írva apró betűvel, hogy „Made in China”. A Birminghamben mosogató kisunokám majd megrendeli a neten. Plusz kell hozzá két másfél voltos góliátelem, az van az itteni sarki kínainál is. Kár, hogy ott nem fogadnak el Erzsébet-utalványt. A múltkor próbáltam azzal fizetni, de csak nézett azzal a sunyi ferde szemével és azt hadoválta, hogy „nem kér szórólap”. Sebaj, már feljelentettem őket a kerületi Fidelitasnál, ha végleg győzünk, mehetnek a Galagonya utcából, vár rájuk a migránspátyolgató Németország. Ahol a másik kisunokám dolgozik éppen. Szóval a megafon a szegény ember FTC-s verőlegénycsapata. Csak megnyom egy gombot, és hopp, győzedelmesen jöhet ki bármilyen politikai vitából. Mint minap Tarlós Főpolgármester Úr (nagybetűvel!). Milyen könnyedén leüvöltötte a fejét annak a fogyatékos kis libsi nyikhajnak, muhaha! A nevét nem tudom, nem mondták be a köztévében, nem is kell, a lényeg, hogy olyan liberális szociológusfeje volt, hogy rögvest le kellett mennem a sarokra két kisfröccsért, hogy lenyugodjak. Aztán épp ott voltak a fiúk, lett belőle öt is. Meg két tüske. De legalább visszafele menet már kinéztem a lakótelepen, a Főpolgármester Úr felállítandó lovas szobrának a helyét. A játszótér közepén, hogy mindenki jól láthassa. Ahogy lóhátról visszafelé megafonozva kiüvölti a Kárpát-medencéből a migránspátyolgató meleglobbistákat. Akik egyre csak vitázni akarnak vele, dacára, hogy a hózentrógerjáig sem érnek fel. Még szerencse, hogy pont erre járt Scarlett Johansson, aki ugyan külföldi, ám szőke, kék szemű, és Hollywoodból is jobban átlátja a budapesti önkormányzat helyzetét, mint az áskálódó ellenzék. Így szerinte Tarlós városvezetési képességei elismerésre méltóak. A „Bosszúállók” forgatása alatt, két beállítás között áttanulmányozta a magyar főváros vízhálózatának a helyzetét, a római-parti gátat is remek ötletnek tartotta, elvégre odahaza New Yorkban is látott ilyent, igaz, az az óceáni hullámfogó, de a többi stimmel, ahogy szerinte a főváros adósságállománya ütemes növekedésével, az e-jegyrendszer bedőlésével és a levajazottnak tűnő patkányirtótenderrel sem volt olyan nagy baj, jó lesz Duna-partra felhőkarcoló, a bécsi Duna-partra meg a CEU. Na, erre most bejött az asszony, hogy szerinte ez így kamu, Johansson nyilván ugyanazt a panelszöveget adja elő mindenütt és mindenkinek, ahol forgat, amúgy meg éljen itt pár évet és utána visszatérhetünk ugyanerre. Na, most ezen megint felhúztam magam, le kell mennem a sarokra kisfröccsért. Sebaj, jöjjön csak meg az a megafon Kínából, nemsokára itthon sem lesz több vita. És az asszony a lakótelep másik végéről is hallani fogja, ha jövök haza a meccsről és teheti be a pacalmaradékot a mikróba.
Témák
Heti abszurd