szegénység;jótékonyság;cipők;

„Nincsenek kihelyezett irodáink, még szállítóeszközünk sincs” – Egyetlen hónap alatt 5200 pár cipőt gyűjtöttek össze

Sokféle szegénység létezik. Akik reggel kávéval indítják a napot, utána buszra vagy kocsiba ülnek és dolgozni indulnak, este hazaérnek, feltekerik a fűtést, leülnek a kanapéra a tévé elé, talán el se tudják képzelni, hogy hányféle. És ahhoz, hogy megértsük, mennyire lehet örülni egy falat kenyérnek, egy tábla csokoládénak vagy épp egy pár jó cipőnek, nem is kell olyan messzire utaznunk.

A borsodi Alsóvadász alig 25 kilométerre van Miskolctól. A másfél ezres község lakóinak fele cigány. Bár ez nem is annyira fontos, mert akik itt élnek, többnyire szegények. A legszegényebbek a „telepiek”, az ő házaikat viszi el leggyakrabban a kiáradt Mánta-patak vagy a kiadósabb esők után a dombokról lezúduló sár. Miklós és Mónika házát is az árvíz tette tönkre.

A férfi Miskolcon dolgozik biztonsági őrként, Mónika pedig hivatásos nevelőszülő. Három kislányt nevelnek, de amikor a házuk tönkrement, veszélybe került a család. A gyámhatóság nem járult hozzá ugyanis, hogy visszaköltözzenek a szétázott házba, így mindenképpen újat kellett venniük. Egy új ház, még ha hitelre veszik is, hatalmas teher, óriási költség. „Megélünk, a rezsit meg az ilyeneket tudjuk fizetni, de hogy félre tudjunk tenni vagy egy asztalt öt székkel meg tudjunk venni, fél évet kell spórolni” – mondja Miklós, miközben körbevezet az új házban. Ami persze valójában nem új, de nekik mostantól az. Három gyerek öltöztetése a tehetősebbeknek sem egyszerű feladat, errefelé pedig inkább emberfelettinek mondanánk. Ezért is jöttek jókor a cipők.

Az Új Start Alapítvány egyetlen hónap alatt gyűjtött össze 5200 pár cipőt. Vezetője, Szőke Judit nem ma kezdett foglalkozni szegényekkel, hátrányos helyzetűekkel, rászorulókkal. Korábban a Polgár Alapítványban dolgozott, három éve váltak ki, és kezdtek olyan programokba, mint a cipőgyűjtés vagy a szemüveg-adományozás. „Nem vagyunk egyházi szervezet, nincsenek kihelyezett irodáink, még szállítóeszközünk sincs. De mindez most nem számít: az emberek figyelnek, és nemcsak ránk, hanem a nélkülözésben élőkre is – mondja. – Bár sokan állítják, nincs középosztály, mi azt tapasztaljuk, hogy éppen ők mozdulnak a leghamarabb. Talán tőlük érkezett a legtöbb jó minőségű cipő. Valószínűleg azért, mert ők azok, akik még több cipőt tudnak venni, mint amennyit a gyerek elhord, és sokukban megvan az alapvető szolidaritás” – teszi hozzá. 

Itt most mindenki hülye

Az adományozásnak ez a formája nagy körültekintést és pontos szervezést igényel. Nemcsak az a fontos, hogy a cipők jó minőségűek, tartósak és hibátlanok legyenek, hanem az is, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb lábbelit kapja. „Azt szoktuk mondani, hogy csak olyan cipőt adjál, amilyet a saját gyermekedre is ráadnál – mondja Judit –, és ebben az ügyben még a legjobb szándékú adományozók is rászorulnak némi edukációra. A »zsákos« adomány nem jó, abból csak vita van. A névre szóló, jó minőségű cipő viszont a tisztelet jele.” Aztán elmeséli, hogyan tisztították, szortírozták és címkézték fel a rengeteg cipőt az önkéntesekkel, hogy mindenki a neki megfelelő méretet kaphassa, és hogyan pakolták fel a felajánlott furgonokra, szállították el Borsod és Baranya 15 településére, és ott hogyan osztották szét a gyerekeknek. Persze nem ők, hanem a helyi önkéntesek. Mert ez is az alapítvány egyik alapfilozófiája. Helyi közösségeket kell építeni, amelyek aztán képesek lesznek saját magukon segíteni.

„Engem ne fényképezzenek, én a népkonyhán dolgozom, és itt most ebből baj lehet – mondja Irénke, az alapítvány alsóvadászi önkéntese, aki szerint, amikor kampány van, akkor minden sokkal bonyolultabb. – Én mondtam, hogy nem a választás miatt van ez a cipős dolog, de itt most mindenki hülye.” Pedig az alapítvány nem először segít a faluban, Irénke tíz éve önkénteskedik. Először akkor kaptak segítséget, amikor a nagy árvíz volt, 2010-ben. „Mindenünk odaveszett. Egy falubeli, aki Pesten lakott, mondta, hogy próbáljunk segítséget kérni az alapítványtól. Amikor megindult a kamion a Tüzéptől, és jött a gerenda, a sóder meg a léc, az olyan volt, mint az álomban.” Azóta folyamatos a kapcsolat. Néha ruha érkezik, máskor a telepieknek segítenek rendbe tenni a putrikat, vagy szemüveget kapnak. Apropó, szemüveg. Egy városinak semmi különös nincs abban, ha szemészhez megy, aztán ha a pénze engedi, szemüveget csináltat magának. Itt ez egészen máshogy van. Először is kell valami szép ruha, amiben az ember orvoshoz megy. Aztán kell cipő és bátorság, hogy bemenjen az elegáns szalonba. És ha mindez megvolna is, kell a pénz a buszjegyre vagy a benzinre. „Nem lehet elítélni az ittenieket, hogy nem törődnek a szemükkel, én is másra fordítom a busz árát – vallja be Irénke. – De amikor az alapítvány a szemüvegprogramot csinálta, én szerveztem le mindent: elmentem Encsre a doktornőhöz, megbeszéltem vele az időpontokat. Volt olyan, akinek nem volt cipője, azért nem akart jönni. A másiknak ruhája nem volt. Mondtam nekik, ha Szőke Juditék segítenek, akkor kutyakötelességünk elmenni. Abaújszolnokon a falubuszt is megkaptuk, itt meg mi adtuk össze a benzin árát. Mindenki beleadott 200 forintot.” És mindenkinek lett szemüvege. Van, akinek kettő is: egy olvasó- és egy „rendes”. Egy lencsegyártó lencsét adott, az alapítvány szerzett kereteket, az önkéntesek pedig megszervezték, hogy az emberek eljussanak az optikushoz. Életükben először.

Na, de vissza a cipőkhöz. Az alapítvány megköveteli a rendet: cipő csak annak jár, aki időben jelentkezik, és akit az önkéntesek összeírtak. Persze azért vannak kivételek. „Volt itt az Eli, mezítláb ment a gyerek a bótba, behívtam, és adtam neki egy csizmát. Nem volt rajta a listán, de hát jön a tél, fázni fog a lába a gyereknek. Remélem, Judit nem fog megróni érte” – mondja nevetve Irénke.  

Kabát kétszázért

Elképzelhetetlenül sokféle szegénység létezik. Alsóvadászon például megesett, hogy az óvodában nem volt rajzpapír, és az óvónők a saját iskolás gyerekeik füzetborítóiból vagdostak rajzolnivaló lapokat. Még szerencse, hogy az alapítvány tavalyi adománycsomagjában volt rajzpapír is.

Innen a második faluban, Selyeben van szép új óvoda és felújított iskola (a görögkatolikus egyház működteti mindkettőt), vadonatúj térkő a hivatal előtt, szép könyvtár, de a cipőadomány itt is nagyon jól jön. „Még ha van is munka, mert a polgármester rendesen adja a közmunkát, a fiatalok meg bejárnak a Boschba vagy a Sictába, akkor sem telne ennyi cipőre” – mondja Edit, aki elvált és öt gyereket nevel. Aztán sorolja a havi kiadásokat: a kis boltban minden a duplája, mint a városban, de odajutni egy vagyon. Huszonnégyezer egy helyközi bérlet, hétezer a miskolci. Ha csak egy jegyet vesz az ember, az oda-vissza 700. Márpedig be kell menni néha a városba, mert itt gyakran adnak a cigányoknak romlott, penészes vagy lejárt árut. „Volt, hogy egy nap háromszor vittem vissza tejet.” 

A polgármester házában ülünk. Az 500 lelkes falut egy cigány ember, Aranyosi György vezeti. A felesége, Éva a vendéglátónk, ő egyben a Selyeb Fejlesztéséért Közhasznú Egyesület vezetője is. Nyolc éve csinálják, gya­korlott pályázók. Szinte mindig mindenre jelentkeznek, és ha elég ügyesek, nyernek is. Az Új Start Alapítványnál még újnak számítanak, először idén januárban kaptak ruha­adományt. A feltétel az volt, hogy „áruljanak ki belőle” egy minimális összeget. „Ötven forint volt egy gyerekruha, 100 egy nadrág vagy egy pulóver, 200 egy kabát vagy egy ágynemű. 37 ezer lett a vége, abból fizettük a gyerekek farsangját – meséli. – Régebben a Máltától hordtunk zsákban ruhát, de már nem tudnak adni, annyian vannak rá.” Az asszonynak négy gyereke és 16 unokája van, de most is hat gyereket nevel mint hivatásos nevelőszülő. A legfiatalabbat, az ötéves Márkot idén fogadták örökbe.

A polgármester szerzett pénzt az orvosi rendelő rendbetételére is, most tényleg csillivilli. Csak orvos nincs benne, jó esetben kéthetente jön errefelé a városból. Ha valamelyik gyerek megbetegszik, Szikszóra kell vinni. A mentő vagy kijön, vagy nem. Homrogdon, a szomszédban van orvos… ha nincs szabadságon. A fiatalok itt is jobb eséllyel jutnak munkához valamelyik miskolci cégnél. Akkora a munkaerőhiány, hogy sok munkáltató inkább beszáll a bérlet árába is, csak menjenek az emberek dolgozni. Sőt! A Bosch júliusban kisbuszt indított, amelyik körbejár a falvakban, és felveszi az embereket. Hála a helyi lapnak, az itteniek azt is tudják, kinek köszönhetik mindezt. „Csak a Fidesz lépett ilyen dolgot is, hogy ilyen lehetséges lehet” – mondja Éva. Persze a különbusz sem jár mindenkinek. Az ötvenen felülieknek inkább csak a közmunka marad. Már ha jut. Havi 54 ezerből pedig jó, ha a penészes szalámira telik, cipőre semmiképpen.  

Nem könnyű kapni

A cipőszállítmány persze Selyeben is pont a választási kampány kellős közepén érkezett, de van, hogy a szükség felülírja a politikát. A hideg akkor is jönne, ha Aranyosi György nem éppen a második ciklusára készülne. Az alapítvány pedig nem válogathat.

Sokféle szegénység létezik. Sokan, sokféleképpen birkózunk meg vele: adunk, elfogadunk, és egyik sem könnyű. „Minden évben nagyon elfáradunk, de a segítési szándék ilyen tömény megtapasztalása mindig nagy erőt ad nekünk – mondja Szőke Judit. – Amikor az ember azt gondolja, elég edzett már mindenhez, akkor jön egy levél, egy poszt a Facebookon, és minden megváltozik, de legalábbis értelmet nyer” – és mutatja, mit írt nekik egy asszony valahonnan a végekről. „Tisztelt Alapítvány! Szeretnék köszönettett mondani önöknek a rengeteg szép lábbelikért, a sok munkáért, amit ebbe a cipőgyűjtésbe fektettek. Továbbá mind azoknak, akik ezeket megszervezték, az adományozóknak is hála és köszönet. Szeretném megosztani egy anyuka érzéseit, aki elérzékenyült, egyben szégyellte is magát azért, mert hogy gyermekének nem ő okozott ekkora örömöt boldogságot. Sírt, mert nem igazán tudják meg engedni maguknak, hogy 10-15000 Ft-os lábbelit tudjanak venni egy gyermeknek, amikor vannak hárman. Arról nem beszélve, hogy közmunkabérből élnek. Köszönet, és hála mindenkinek, akik ehhez a nagy segítséghez hozzá tudtak juttatni ennyi családot…”