Tombol a társasláz

Publikálás dátuma
2019.09.28. 10:36

Fotó: Shutterstock
Ma már Magyarországon is 200-300 új társasjáték jelenik meg egy évben, milliósra tehető azoknak a száma, akik kisebb-nagyobb gyakorisággal asztalhoz ülnek egy társasággal, hogy így múlassák az időt. Egyre népszerűbbek a társasjátékklubok is, a játékok között pedig azok aratnak, amelyekben a másik fejébe kell látni.
„Eléggé impulzívak a vásárlási szokásaim, így komoly készlet kezd összeverődni otthon” – mondja Dávid, aki párjával, Rékával két éve szinte minden héten egyszer egy társasjátékklubban tölti az idejét, hol a barátaikkal, hol nélkülük, és igyekeznek minden táblajátékok kipróbálni. Ez nem kis kihívás, hiszen jelenleg 650 körüli doboz sorakozik a pincerendszer polcain. Ottjártunkkor egy kutyás társast próbáltak, majd A nyugati királyság építőmesterei került le a polcról. A minisztériumi asszisztens Réka számára a versenyzés is fontos, az informatikus Dávid viszont minden új játék iránt fogékony. Nem véletlen, hogy a Board Game Caféhoz hasonló helyek egyre több embert vonzanak, mára Magyarországot is elérte a társasjátékláz. Aczél Zoltán, a Gém Klub Első Magyar Játékkiadó Kft. (Gémklub) alapítója és tulajdonosa több mint harminc évvel ezelőtt kezdett el társasjátékokkal foglalkozni. A kezdetekkor 15 éven át még valóban egy klubként működtek, barátaival együtt próbálgatták ki az új játékokat. Amikor végül kiadóvá váltak, a cél elsősorban nem is a haszonszerzés volt, hanem hogy Magyarországra is eljuthassanak társasjátékok a Monopolyn és az Activityn kívül is. Zoltán a mai napig elsősorban kultúrmissziónak érzi a munkáját, az külön öröm számára, hogy ezzel ma már komoly gazdasági sikereket is el lehet érni. Azt meséli, az első 20 évben nagyon lassú volt a növekedés, először csak egy szűk kör kezdte felfedezni, hogy a társasjátékozás a felnőttek számára is nagyszerű elfoglaltság. Az utóbbi öt-tíz évben pedig egyre nőtt az érdeklődés, ma már a legsikeresebb társasjátékokból több tízezer, akár 50 ezernél is több fogy egy évben, és ha azt nézzük, hogy ezekkel többen, akár ketten-négyen-hatan is játszanak egy alkalommal, így egy-egy játék „felhasználóinak” száma több százezres is lehet. Aczél Zoltán szerint milliónál is többen lehetnek, akik néhanapján játszanak valamilyen társasjátékkal Magyarországon, rendszeresen pedig néhány százezren. Úgy gondolja, fontos tisztázni, hogy ez nem valamiféle őrült zsenik hobbija, hanem a teljesen normális felnőttek tartalmas időtöltése. „Három éven belül azok is rátalálnak majd a társasjátékokra, akik ma még nem tudják ezt elképzelni” – bocsátkozik jóslatba. Ez azért is tűnik meglepőnek, mert azt gondolhatnánk, hogy a számítógépes játékok, egyre profibb játékkonzolok és az okostelefonok korában egyre kevesebben költenek társasjátékokra, ha ingyen is letölthetnek az internetről bármit. „Az az interakció, amit egy társasjáték során megél az ember, hogy a másik szemébe néz, ráhangolódik a gondolkodására, érzelmeire, egy olyan extra élmény, ami az embernek alapigénye. Régi kultúrákban a játék sokkal megszokottabb volt, de a technokrata világ ezt visszaszorította” – magyarázza Aczél Zoltán. A II. világháború után Németországban találtak újra rá a társasjátékozásra, ami a Gémklub alapítója szerint ugyanúgy a kultúra része, mint az olvasás vagy a zenehallgatás. Mióta a Kickstarternek köszönhetően (a közösségi finanszírozás legnagyobb gyűjtőoldala) akár kiadók nélkül is bele tudnak vágni egy játék megalkotásába és megjelentetésébe, a piac még inkább felgyorsult. A nemzetközi trendet Magyarország sokáig „nem vette észre”, az utóbbi évek „robbanásával” gyakorlatilag csak elkezdtük behozni a lemaradásunkat a többi országhoz képest, ahol egyébként ma is folyamatosan növekszik a társasjátékok népszerűsége. Ezt Aczél Zoltán azzal magyarázza, hogy jelenleg hatalmas igénye és hiányérzete van a civilizációnknak az emberi interakcióra. „Már régen nem arról van szó, hogy itt egy szubkultúra növekszik valamilyen okból, az emberek a természetes igényükhöz, szükségletükhöz térnek vissza, amikor elkezdenek társasjátékokkal játszani” – teszi hozzá Zoltán, aki szerint ezek a közös élmények akár többet adhatnak, mint egy felszínes beszélgetés, vagy éppen egy mély beszélgetés beindítói lehetnek. Például a magyar játékszerző, Gyúri Zoltán ’Igen?’ című társasjátéka kifejezetten erre a koncepcióra épül. Csak éppen a társasjátékban a drámai szituációt az alkotók által teremtett világ adja, a tét jelképes, valódi veszteség nincsen. A világ egyik legnépszerűbb kooperatív (vagyis a játékosok együttműködésén alapuló) társasjátékában, a Pandemicben például nem kisebb a tét, mint a világ megmentése egy gyorsan terjedő vírus elől.  

Több száz játék, több száz óra

A társasjátékozás egyáltalán nem csak a gyerekek szórakozása. A felnőtteknél a jeget általában az olyan családi társasjátékok törik meg, amit a szülők a gyerekeiknek vesznek, aztán a szülők maguk is beleszeretnek. Ilyen például napjaink egyik legnépszerűbb gyorsasági-párkeresős kártyajátéka, a Dobble, vagy a közelmúltban megjelent Nem én voltam!. Ezeknek a jellemzője, hogy egyszerű, gyorsan megérthető a szabályrendszerük, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne mozgatnák meg alaposan az agyat is. Ezekre a felnőttek is nagyon gyorsan rákapnak, ezért pillanatok alatt népszerűvé válhatnak. Ha pedig a felnőttek elkezdenek viszonylagos rendszerességgel társasjátékozni, nagyon hamar igényük lesz a kicsit bonyolultabb, nehezebb játékokra is. Vannak, akik rögtön a nagy kihívásokat keresik. „Magyarországon sokan annyira belelkesednek az első igazi játékélménytől, hogy hamar keresik a legnagyobb kihívásokat is, és úgy reagálnak: ide nekem az oroszlánt is!” – meséli Aczél Zoltán, aki meg is mutatja a jelenleg kapható egyik legnagyobb falatot, minden szempontból. A magyarul Homályrév című, eredetileg Gloomhaven névre hallgató játék doboza önmagában közel tíz kiló, a legrelevánsabb társasjátékokkal foglalkozó nemzetközi weboldalon jelenleg ez vezeti a toplistát. Ez esetben már egy játék is többórás program, de összesen több száz órányi elfoglaltságot jelenthet, mire valaki teljesen elmerül a játék által teremtett világban és a végére jár minden lehetőségnek. Évente már 200-300 új játék jelenik meg a magyar piacon Aczél Zoltán szerint. A megnövekedett kereslet kihívás elé állítja a kiadókat is, mert némelyik játék magyarítása komoly munkát jelent, és az egyszerűbb, gyerekeknek szóló játékokkal is van feladat bőven. Emellett a játékboltoknak sem egyszerű, azoknak az eladóknak, akik valódi szakmai segítséget szeretnének nyújtani, folyamatosan képezniük kell magukat, hogy a vásárlók számára a legmegfelelőbb társast tudják ajánlani. A Gémklub például játékmestereket alkalmaz, akik járják az országot, hogy megtanítsák az eladóknak az új játékok jellemzőit és szabályait.  

Összehozni a különbözőket

Abban, hogy mely társasjátékok lesznek a legsikeresebbek, nagyon nagy szerepe van a Spiel des Jahres (németül Az Év Játéka) nevű díjnak, amit 1978-ban alapítottak és évenként ítélnek oda a zsűri által legjobban tartott új terméknek. „Néha vitatják a döntéseket, de így van ez az Oscarral is. Viszont figyelemre méltó, hogy a zsűri deklaráltan azt a társasjátékot keresi minden évben, amely a leginkább alkalmas a generációk és a kultúrák összekötésére. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nagyon különbözőképpen szocializálódott, más alaptudással rendelkező emberek is képesek legyenek egy asztalhoz ülni és játszani az adott játékkal. Ez nagyon látványosan szokott megjelenni a különböző nemzetközi társasjáték-kiállításokon, ahol a tarajos punk és a nagypapa, akik nem is beszélnek egy nyelvet, értékes, értelmes időt töltenek együtt egy asztal fölött” – mondja Aczél Zoltán, aki szerint más iparágakhoz képest példátlan, hogy itt egy olyan társadalmi értékre is kiemelt figyelmet fordítanak, mint a különböző kultúrák összehozása, miközben a piaci logika nem szükségszerűen diktálná ezt. „Ma már idehaza nem azért adnak ki egy társasjátékot, mert azt az év játékának választották. Az utóbbi években a díjnyertesek már előbb megjelentek a Gémklubnál, mint ahogy nyertek volna” – büszkélkedik, és azt meséli, folyamatos kapcsolatban vannak egyes külföldi kiadókkal, így sok játék tesztelésében, fejlesztésében vesznek részt. Munkájuk legizgalmasabb része egyébként is a kipróbálás, ami a „közönséges halandóknak” kivételes hétvégi elfoglaltság, az nekik mindennapi feladat.  A piacon egyre több magyar fejlesztésű társasjáték is megjelenik, ráadásul ezeknek egyre magasabb a minősége is. Igazi nemzetközi sikert ugyan egyelőre kevés hazai fejlesztésű játék ér el, de egyre több jelenik meg idegen nyelven, külföldön is. Ilyen például az Anachrony, mely a stratégiajátékok nemzetközi ranglistáján most a 35. helyen van. Aczél Zoltán maga is játékfejlesztő, (pl. Színvilág szerzője), több játéka is megjelent a nemzetközi piacon, szerinte azok a játékszerzők a legsikeresebbek, akik kreatív alkotók, akik maguk is sokat játszanak és új ötleteket, új élményeket, új fordulatokat találnak ki

A másikra hangolódni

A legnépszerűbb játékok között manapság több olyan, jobb elnevezés híján partijátékoknak nevezett társasjáték van, amelyek a szociális kompetenciákra építenek, és nagyon erős egymásra hangolódást igényelnek, ilyenek például a Dixit vagy a Fedőnevek. Előbbi a vizuális asszociá­ciókra épül, és a másik fantáziájára kell erősen hagyatkozni, míg utóbbinál a nyelvi kreativitás van a fókuszban. Idén az Év Játékának választott Csak egy is az egymásra hangolódásra, a másik gondolkodásának megismerésére épít, Aczél Zoltán szerint ez számít a legerősebb trendnek manapság. De bizonyos szempontból minden társasjáték olyan helyzeteket modellez egy fiktív környezetben, amik az élet más területein is előfordulnak – a területszerzés, a dominanciaharc vagy a másik megértésének nehézsége mindennapjaink része. „A játék, ha jobban belegondolunk, olyan, mint az élet maga – állítja Romhányi Nóra, játékelméletekkel és játékaddikcióval foglalkozó pszichológus. Olyan terep, ahol lényegében mindarra szükségünk van, amire a való világban is, csakhogy itt tét nélkül kísérletezhetünk, mi megy jobban. A logikus gondolkodás? Az érzelemkifejezés? Bizonyos készségek alkalmazása? Segítik a megértést, a döntési folyamatokat, némelyek tanítanak, mások fejlesztenek és eligazítanak a helyzetek felismerésében. Fontos eleme a győzelem, ugyanakkor megtanít veszíteni is. A lehető legkíméletesebb módon mutatja meg, hogyan lehet elismerni és kezelni a veszteségeinket.” A szakember úgy látja, hogy a társasjátékok, épp amiatt, hogy az élet egyes területeinek analógiájaként működnek, sosem fognak kimenni a divatból. „Nyilván egy őszinte, nyíltan kommunikáló, egymásra figyelő közeg jobban kedvez a közös játékok, így a társasjátékok kultuszának is, mint a digitalizációval és a virtuá­lis barátságokkal fémjelzett elmagányosodás, de azért arra is láttunk már nem egy példát, amikor a társasjátékok épp az egymástól elfordulás, a belső egyedüllét, a kitaszítottság vagy a figyelemvesztés tüneteinek csillapítására, afféle terápiás céllal kerülnek újra vissza a mindennapi gyakorlatba.” Az egyre népszerűbb fővárosi társasjátékklubok ötvözik a kultúrkocsmák és a játékbarlangok előnyeit: a baráti és munkahelyi társaságok eszegetés-iszogatás közben élvezhetik egymás társaságát, miközben egyre jobb kedéllyel játszanak. A budapesti Board Game Cafe összes termeibe asztalfoglalással lehet bejutni. Tomi és Judit a Monopoly előtt ülnek, mélyen belebújva az emlékeikhez képest megújult szabálykönyvbe. „Ismerkedünk”, mondja Judit, és nem a szabálykönyvre gondol. „Ez a második randink”, egészíti ki Tomi, a különleges randihelyszín ötletgazdája. Bizonnyal romantikusabb hely is volna ehhez, de talán játszva ismerszik meg az ember, és talán a romantika is ráér, egyezünk ki. Nem is beszélve arról, hogy még mindig jobb, ha Judit vásárlási vagy Tomi pénzkezelési szokásairól jó időben lehull a lepel. Széll Ágnes ügyvezető igazgató gyakorló társaskedvelőként nyitotta a vállalkozást, és ő is úgy látja, sok minden kiderül egy emberről játék közben, sőt a személyiség csiszolódhat is. A játékszenvedély motívumai között a közösségélmény említhető első helyen. Törzsvendégeik között nem csak jellemzően fiatal baráti és munkahelyi csapatok, párok, hanem az idősebbek is egyre többen vannak.

Házhoz megy a móka

„Akár kereshetnék pénzt is, de nekem a játék az életem” – mondja Munkácsy Balázs. A 24 éves fiatalember jelenleg a tilburgi egyetemen tanul matematikai közgazdaságtant, de ha hazajön, folytatja a játékmesterséget. Balázs a budapesti Radnóti Gimnáziumba járt, és – ahogy emlékszik – már akkor minden szabadidejében játszott. „A Radnótiban elég hamar menő lett társasozni, mert összehozta a kockább embereket” – meséli. Később a lakásukban rendezett be „játékbarlangot”, ahol hétről hétre nagyobb társaság jött össze. Másodéves egyetemista volt, amikor akkori törzshelyén, a Game Up Pubban a tulaj megkérdezte, nem akarna-e nála dolgozni mint játékmester. „Olyan volt, mint amikor egy hollywoodi filmben a főhős megpillantja álmai hercegnőjét” – árulja el. Nem sokkal ezután csatlakozott a Játszóház Projekthez. Ez abban különbözik az egyre szaporodó játékkluboktól, hogy nincs helyhez kötve: a játékokat viszik el oda, ahol az emberek játszanának. Romkocsmákban, művelődési házakban, klubokban szerveznek játékesteket, esetenként akár 4-500 embernek. „A játékmester nem egyszerűen ismeri a játékokat, hanem képes élményszerűen elmagyarázni, és megszerettetni néhány perc alatt – mondja. – De a legfontosabb az, hogy amikor egy társaság belép az ajtón, két-három kérdésből képes legyél felmérni, milyen játékot ajánlhatsz nekik, mivel akarják tölteni az estéjüket.” Balázs egymaga legalább 200 játékot tud fejből, méghozzá magyarul és angolul is. Utóbbi azért is fontos, mert vezetnek csapatépítő tréningeket multinacionális cégeknek, és jelen vannak egy sor magyarországi és külföldi fesztiválon is. „Ahogy öregszem, egyre kevésbé vagyok válogatós, ami a játékokat illeti – állítja. – Régebben a bonyolult, stratégiai játékokat szerettem, a nagy diplomáciázásokat. Ma már szívesen játszom az egyszerűbb partijátékokat is, ami csak arról szól, hogy dumáljunk egy jót, és minél jobban megismerjem az asztalnál ülőket.” Egyébként is ez a legfontosabb a társasjátékokban: megtörni a jeget, segíteni a tartalmas időtöltést, és serkenteni a gondolkodást. Nem mellesleg a párkeresés kitűnő terepe. Balázs a kollégáival együtt rendszeres résztvevője a legnagyobb játékkiállításnak, az Esseni Játékvásárnak, és szinte minden elérhető szakirodalmat végigolvas, hátha ráakad valami újra és érdekesre. „Évente több ezer új játék jelenik meg, ezeknek csak a töredékét hozzák be a magyar kiadók. Nekünk képben kell lennünk, hogy mindenkinek a legjobbat tudjuk ajánlani” – magyarázza a játékmester. - Kövesdi Péter

Pí, tízezer tizedesjegyig

Délelőtt tíz órától akár másnap hajnalig is képesek játszani az ország legintelligensebb emberei a Mensa HungarIQa (MH) társasjátékcsoportjában. Legalábbis a legelszántabbak, de azért nem mindenki ilyen elvetemült, tudjuk meg Mandics Zoltántól, a MH-csoport egyik vezetőjétől. A logisztikai rendszerek tervezésével és üzemeltetésével foglalkozó közgazdász kezdetektől részt vesz a Mensa társasjátékversenyében is, amelyet idén tizenegyedik alkalommal írtak ki. Az egyesület logót is terveztetett e célra, így a legkiválóbbnak bizonyuló játékok kiadói a marketingjükben is felhasználhatják az elismerést. Mindez nemcsak a fejlesztőket ösztönzi egyre nívósabb munkára, de a közönség eligazodását is segítheti. Ezt megelőzően azonban zsűrizni is kell a benevezetteket, ami egy újabb ok a mensásoknak a kiadós, olykor a bolti forgalmazás előtti példányokat tesztelő táblajátékozásra: jönnek, játszanak, pontoznak a családi, a haladó és a logikai játék kategóriában – idén egyébként a Kuruzslók Quedlinburgban és az Atlantica, a Hadara, valamint a Remény hadművelet nyert. A tizennégy döntős játék az egyesület szokásos nyári táborában is elmélyült tesztelések tárgya lett. Mandics Zoltán a szenvedélyükről azt mondja, játék közben nagyobb kapacitáson működik az agy, rendre új kihívások, feladványok, korábban nem ismert dilemmák állnak elő, egyszóval intenzív agytorna folyik, s az erre való igény, hajlam az – általában igen sokoldalú és „mindenérdeklődésű” – Mensa-tagok számára alapbeállítottság. A vezetői vagy csapatépítő tréningeken is gyakorolt döntéshelyzetek ráadásul tét nélkül élhetők meg a játékban, ami felüdülés az emberek életét befolyásoló hétköznapi szituációk után. Az egyesületnek van játékfejlesztő tagja is, aki a saját ötle­teit-portékáit tesztelheti hús-vér, és a gyermeki lelkesedést minden további nélkül produkáló közönség előtt: ez egy tipikus win-win szituáció. Nem fejleszt játékot, viszont versenyszerűen társasjátékozik Somogyi Gábor szoftverfejlesztő, aki szintén 2009 óta tagja a Mensának, és az egyesületen belül a társasjáték SIG (special interest group) különleges érdeklődésű csoportnak. „Nálam is családi Monopoly-partikkal kezdődött az érdeklődés gyerekkoromban, majd a Catan telepeseivel folytatódott, amelyet akkor még Die Siedler von Catan néven szereztünk be, és gyakoroltuk a nyelvet” – meséli Gábor. Néhány éves kihagyás után az egyetemi években, később a Mensában talált játékostársakra. A különféle motivációk között, a kihívás és az élmény mellett a kompetitív faktort, a versenyzés szeretetét is említi. „Szeretek versenyezni, szeretek nyerni, így azok közé tartozom az egyesületben, akik nemzetközi versenyekre is járnak.” A mensás selejtező és az országos döntő után két éve egyedüli magyarként jutott ki az esseni társasjáték-kiállításon megrendezett Carcassone-világversenyre, ami komoly rendezvény, sakkórával mérik a 15 perces egyéni időkeretet. „Értékes tapasztalatokat gyűjtöttem győzelmi babérok helyett: egyet nyertem az öt játékból.” Somogyi Gábor megemlíti, a mensásokról olyan sztereotípiák élnek, minthogy tízezer tizedesjegyig fejből tudják a Pí-szám értékét, pedig ez nem így van. „Itt is vannak teljesen normális emberek, akik kizárólag a játék öröme és a társaság miatt szeretnek játszani.” Gábor egyébként a későbbi párját is társasozás közben ismerte meg, és a mai napig gyakran játszanak, főképpen absztrakt logikai játékokat. - Balassa Tamás

Kiváltság és isteni útmutatás

Az első, régészek által feltárt és az utókor számára megmaradt társasjátékleletre, mely már nemcsak utalásként hivatkozik a táblajátékra, hanem egyértelmű képes bizonyítékát adja a létezésének, Egyiptomban bukkantak a kutatók. Önök közül is biztosan sokan ismerik azt a Nefertiti királyné sírkamrájában lévő, i. e. 3100-ból származó falfestményt, melyen II. Ramszesz fáraó kedvenc felesége egymaga ül egy játékasztal mellett, és miként a kultúrtörténészek idővel kiderítették, szenetet játszik. Mivel sok-sok ezer évvel ezelőtt a játék minden létező formáját – az idő kellemesebb múlatása mellett persze – az élet egyfajta lemodellezésének tartották, leginkább a társadalmi elit kiváltsága volt, akik közelebb lévén az isteni hatalomhoz, befolyást gyakorolhattak általa (is) a világ folyására. Másrészt azok léphettek a szerencse és a véletlen szintúgy Isten adta ösvényeire, akik bizonyos élethelyzetekben a játék segítségével készültek fel életük vagy esetleg haláluk soron következő lépéseire. Nefertiti se azért játszik egyedül a freskón, mert véletlenül lemaradt a partnere, hanem mert a sírkamra freskóján már halottként mérkőzik meg saját láthatatlan lelkével. A játék neve amúgy átkelést, áthaladást jelent – évezredeken át a királyi udvarok előkelői játszották, sokukat szenettáblával temettek el, hogy segítse útjukat a túlvilágra. A játékszabály szerint játékosonként 5-5 bábut kell végigjuttatni egy kígyózó pályán, kockadobással haladva – az nyer, akinek a figurája először ér a 30 mezőből álló tábla legtávolabbi pontjára, vagyis szabadul ki az életet szimbolizáló, kígyóként tekergő kényszerpályáról. Ha lehet hinni a régészeti kutatásoknak, a szenettel egy időben egy később Afrikában a mai napig népszerű társasjáték, az úgynevezett mancala is hódított az ókori Egyiptomban: a már említett II. Ramszesz fáraó az apja, I. Seti tiszteletére építtetett templom tetejére vájatott mancalapályát, melyet – leginkább a mai backgammon mintájára –, feltehetően a papok játszottak, miközben az eget tanulmányozták és egyes csillagok, csillagképek megjelenésére vártak. Az első tényleges, lapis lazuliból, mészkőből és kagylóból készített játéktáblát az ókori mezopotámiai Ur városában, szintén egy királysírban találták meg a régészek, ám a játék szabályait utána még évtizedekig nem tudták megfejteni. Az ókori közel-keleti asszírok és föníciaiak körében, ahol kezdetben a legnépszerűbb lehetett, a „húsz négyzet játékának” nevezték, hogyanját i. e. 177 körül egy babiloni írnok rótta táblára. Az ékírásos leletre 1880 körül bukkantak rá a kutatók, ekkor bekerült a British Museum 130 000 másik ékírásos táblát tartalmazó gyűjteményébe, hogy végül az 1980-as években egy bizonyos Irving Finkel asszirológus és játékrajongó ismét rátaláljon, és a rajta lévő ékírás dekódolásával megfejtse például azt, hogy mire valók a játékhoz tartozó ujjperccsontok – dobókockaként használták őket. A világtörténelem első ismert táblás játékai, a királyi passzión és az előkelőségeknek járó isteni útmutatáson túl, sokáig a legnagyobb elismerést jelentő diplomáciai ajándékoknak számítottak, s csak a Római Birodalom idejére szivárogtak le a köznép közé: itt az ostábla vagyis a ma már backgammonnak nevezett játék hódított, mely világszerte, a sakkal vetekedve, azóta is vezeti a táblás játékok toplistáit. Pompeji feltárói szinte minden villában találtak egy backgammonasztalt; Claudius császár a kocsija hátsó részére építtetett játéktáblát, hogy ezzel is enyhítsen a hosszú utazások kényelmetlenségein; Marcus Antonius Kleopátrával csapott össze rendre ekképpen; Caligula császár csalt, Domitianust pedig mint a játék verhetetlen szakértőjét említi az emlékezet. A Rómában talált, épen megmaradt keresztény leletek egyike is egy backgammontábla, melynek közepén egy görög kereszt és egy felirat található: „Az Úr Jézus Krisztus kockadobáskor győzelemre segít, ámen!” - Csejtei Orsolya

Aki kiváltságos, tegyen is többet a társadalomért

Publikálás dátuma
2019.09.22. 16:58

Különleges kampányokkal szólítja meg a fiatalokat két német aktivista. A felnövekvő generációkat is be akarják vonni a politikába, hogy elkötelezetté tegyék őket az európai integráció és a nemi esélyegyenlőség iránt. Legnagyobb sikerük, hogy ötvenezer 18 éves utazhatta be Európát ingyenes vonat­bérlettel.
„A több kiváltság több felelősséggel is jár” – állítja Vincent-Immanuel Herr és Martin Speer. A két német civil aktivistának öt évvel ezelőtt jutott eszébe, hogy a 18 éves európaiaknak egy hónapos vonatbérletet lehetne adni, amellyel beutazhatják a kontinenst. „Az Erasmus diákcsereprogram már régóta jól működött, de úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy valami olyat hozzunk létre, ami még több embert képes bevonni – mondja Herr. – A fiatalokat is sújtják az egyenlőtlenségek. Nem mindenkinek adatik meg, hogy Európában utazgasson, megismerjen más országból származó embereket és kiszélesítse látókörét.”  

Jóval több, mint ingyen vonatozás

A hatalmas különbségekre egy bulgáriai utazás során döbbentek rá. „Addig soha nem gondoltuk volna, hogy milyen kivételes helyzetben vagyunk németként és férfiként. Bulgária és Németország is uniós tagok, mégis teljesen más a megítélésünk. Ott jöttünk rá, hogy ha mi, fehér, magasan képzett, német férfiak nem állunk ki bizonyos elvekért, hogyan várhatjuk el másoktól, hogy így tegyenek? – mondják. – Ha sikeresen küzdünk a sztereotípiák, a megkülönböztetés, a populizmus ellen, az az európai integrációt erősíti. Ugyancsak ezt a célt szolgálja, ha közös élményt és identitást teremtünk. Igazságtalan, hogy az európai identitás csak egy kivételezett csoport számára elérhető, ez is megosztja a kontinenst” – állítja egybehangzóan a két aktivista. 2014-ben elkezdtek lobbizni a vonatbérlet ötletével. A gondolatot Ujhelyi István európai parlamenti képviselő karolta fel elsőként az európai döntéshozók közül. Egy német újságban találtak a kollégáival egy cikket, amelyben Speer és Herr az ingyenes InterRail-bérlet mellett érvelt. „Talán két hét sem telt el, és már ott ültek nálam a brüsszeli irodámban, hogy dolgozzuk ki közösen a program jövőjét” – emlékszik vissza az MSZP-s politikus, aki már akkor világosan látta, hogy „itt nem ingyen vonatozásról van szó, hanem arról, hogy kinyissuk az európai fiatalok lehetőségeit, és megismertessük velük az európai integráció és értékek fontosságát”. 2015-ben benyújtottak egy tervezetet az Európai Bizottságnak, „de azt érdemi gondolkodás nélkül elkaszálták”. Egy évvel később azonban már több politikus, például Navracsics Tibor oktatás- és ifjúságpolitikáért felelős uniós biztos és az Európai Néppárt frakcióvezetője, Manfred Weber is a kezdeményezés mellé állt. 2017-ben megtartották a főpróbát a DiscoverEU-nak (a magyar nyelvű ismertetőkben is az angol kifejezést használják, ami annyit tesz: fedezd fel az EU-t!), majd 2018 júniusában hivatalosan is elindult a program. Azóta csaknem 50 ezer vonatbérletet osztottak ki az európai fiatalok között, akik egy hónapig utazhatnak az uniós tagállamokban ingyen. „Csak az első két hétben 100 ezren jelentkeztek. A közösségi médiában is nagyon népszerű a program, rengetegen posztolnak a #DiscoverEU jelszóval, és lelkesen kommunikálnak egymással a csoportokban. A fiataloknak nincs túl sok pénzük az utazásra, így a Facebookon vagy a Twitteren kérnek tanácsot a többiektől, gyakran egymásnál alszanak. Olyan fiatalokat köt össze a program, akik amúgy soha nem találkoztak volna” – mondja Vincent-Immanuel Herr.  

Mindenkit bevonnának

A DiscoverEU iránt rengetegen érdeklődnek: a három pályázati fordulóban összesen 275 ezren jelentkeztek az 50 ezer bérletre. Ezért a feltételeknek megfelelő pályázatok között sorsolással döntik el a nyerteseket, és a helyeket a tagállamok népességének arányában osztják ki. A legutóbbi, májusi pályázatnál 94 083-an jelentkeztek, közülük 20 006 fiatal kaphatott bérletet, és minden tagállamban kimerítették a nemzeti kvótát. A Magyarországról beérkezett 1530 pályázatból 382 fiatalt választottak ki. Szocialista politikusok kezdeményezésére azonban az ajkai és a veszprémi önkormányzat is úgy döntött, hogy saját forrásukból vásárolnak vonatbérletet a frissen érettségizettek számára. Az Európai Bizottság statisztikájából úgy tűnik, a lányok jóval nyitottabbak az utazásra: öt jelentkezőből csak kettő fiú. A pályázók háromnegyede középiskolás vagy frissen érettségizett, 18 százaléka felsőoktatásban, két százaléka OKJ-s tanfolyamon tanul. További két százalék azért utazik, mert egyéves szünetet tart a tanulmányaiban (angolul gap yearnek, azaz „hézagévnek” hívják azt a szünetet, ahol a fiatalok világot látnak, tapasztalatot szereznek ahelyett, hogy az érettségi után rögtön továbbtanulnának.) A DiscoverEU-ra jelentkezők mindössze egy százaléka dolgozik. Martin Speer abban látja a program lényegét, hogy azokat is bevonja, akik amúgy nem utaznának. Az interneten olyan kommentek olvasha­tóak,­ hogy „a program nélkül soha nem jutott volna eszembe, hogy be­utazhatom Európát”, vagy hogy „másképp soha nem lett volna pénzem utazni”. Az ötletgazda szerint nemcsak a társadalmi-anyagi különbségekre kell gondolni, hanem azokra is, akiknek valamilyen egyéb okból okoz nehézséget az utazás. Speer különösen szereti a spanyol Javier történetét, aki kerekes székesként, két családtagjával vágott neki az utazásnak, és egészen Hollandiáig jutottak. „Megleptem az embereket, hiszen egy fogyatékkal élő fiút láthattak, akit segítők kísérnek, mégis élvezi az életet külföldön. De a korlátaim pozitív érzéseket és empátiát ébresztettek az emberekben, és végeredményben hozzájárultak a befogadáshoz” – mondta a fiú a sajtónak. Herr és Speer már újabb ötlettel is előállt, hogy még több fiatal számára elérhetővé tegye a programot. Azt szeretnék, ha a résztvevők 18 évesen kaphatnák meg a jegyet, de hat évük lenne arra, hogy felhasználják. Így spórolhatnának az utazásra, vagy megvárhatnák, míg egy barátjuknak is összejön a pénz. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke azt ígérte, a 2021–27 közti keret-költségvetési időszakban 100 millió eurót fognak a DiscoverEU-ra szánni.  

Megtörnék az ördögi kört

Az aktivisták szerint a fiatalokat frusztrálja a politika, mert nem vonják be őket, de ők maguk sem akarnak részt venni benne, mert úgy érzik, a politikusok csak rövid távon gondolkoznak, és nem veszik figyelembe a környezeti szempontokat, a sokszínűség tiszteletét. Úgy érzik, az utazás melléktermékeként a politikával is elkezdenek foglalkozni. „Rájönnek, hogy a gyűlöletkeltő politikának nincs hatása rájuk, megértik, hogy európaiként mind összetartozunk. Persze erről még nem végeztek felméréseket, de biztos vagyok benne, hogy a fiatalok választási hajlandósága is megnő a program után” – mondja Herr. A másik kampányuk, a #heforshe (az angol női és férfi személyes névmásokat magyarral körülbelül úgy lehet fordítani, hogy a #afiúkalányokért) is a társadalmi igazságosságról szól. 2014-ben az ENSZ indította el a kezdeményezést, hogy a fiúkat és férfiakat is elkötelezetté tegye a nemi esélyegyenlőség iránt. „Rengeteg férfit egyáltalán nem érdekelt a nemek közti egyenlőtlenség, úgy gondolják, ez a nők ügye, nekik nincs közük hozzá. Úgy gondoljuk, hogy amíg a férfiak nem vesznek aktívan részt ebben, addig passzívan hozzájárulnak ahhoz, hogy a szexista intézmények fennmaradjanak” – mondja Herr. Az első lépésként azt ajánlják a férfiaknak, hogy kérdezzék meg a nőismerőseiket arról, mi a szexizmus, hiszen a férfiak többsége soha nem szembesül vele. Kérdezzék meg a nővérüket, az anyukájukat vagy a barátnőjüket arról, mi a szexizmus, és szerintük egy férfi hogyan tehetne ellene. Aztán hallgassanak figyelmesen. „Már akkor hatalmas változás történne, ha minden pasi megtenné ezt – mondja Speer. – Ezután elgondolkozhatnának a saját viselkedésükről. Hogy kritikusan álljanak a férfiak kiváltságaihoz. Én azelőtt soha nem gondolkodtam el azon, hogy pusztán azért, mert férfi vagyok, sokkal könnyebb dolgom van a férfiak által uralt világban. A bátyámmal is elkezdtem egy idő után beszélgetni erről, és ez új ajtókat nyitott.” Az aktivisták nemrég egy balti országban tartottak előadást egy egyetemen. Megkérdezték a hallgatóságtól, ki feminista. Alig jelentkeztek, de utána néhány diáklány odament hozzájuk, és elmagyarázta, hogy feministák, csak félnek ezt nyíltan felvállalni. „A nők tudják, hogy a dolgoknak változniuk kell. A gond a férfiakkal van: a többségük nem érti, mekkora probléma a nemi egyenlőtlenség, és milyen negatív hatást gyakorol a társadalmi igazságosságra, a társadalmi összetartozásra, a politikai stabilitásra. Ez egy lassú folyamat, és megközelítőleg sem olyan divatos vagy szexi, mint most a klímavédelemért kampányolni. De azért remek a #heforshe, mert ha az ismert férfiak mellé állnak, akkor éppen az elavult férfidominancia elvére építve állhatnak ki az újért. Minden pasi megteheti ezt” – állítják. Speer és Herr is Németországban és az USA-ban tanultak. A közgazdász Speerből ma bankár, a társadalomtudós Herrből meg minisztériumi munkatárs lehetett volna, ha úgy akarják. A kényelmes élet helyett most Euró­pa-szerte előadásokat tartanak, könyvet írnak, támogatást keresnek a programoknak. „Az aktivizmus fárasztó. De ez a helyes út. Nem akarok túl idealisztikus lenni, de úgy gondolom, hogyha sok kiváltságunk van, akkor nem szabad csak ülni a babérjainkon, használni is kell” – mondja Herr. „És rengeteg örömöt is szerez. Mikor olyanokról hallunk, akiknek megváltoztatta az életét az utazás, az csodás, és új erőt ad. Látjuk, hogy az átlagemberek képesek változni, ami a társadalmat és a politikát is átformálja” – teszi hozzá Speer.
Szerző

Heti Abszurd: Tisztelt Szülők!

Publikálás dátuma
2019.09.22. 14:21

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Tisztelt Szülők! Nem kenyerünk a mellébeszélés, a maszatolás még kevésbé, ezért, mint vőlegény a nászéjszakán, rögtön belevágunk a lecsóba, és a lényegre térünk: gyermekük, akit a személyiségi jogai miatt nevezzünk Viktornak – mint önök bizonyára tudják, nem ez a valódi neve –, tegnap a nagyszünetben lebontotta a jogállamot. Nem említenénk ezt az iskolánk számára amúgy kínos epizódot, ám azért sem mehetünk el szó nélkül emellett, mert nagy múltú intézményünk történetében ehhez hasonló magatartás korábban még elvétve sem fordult elő. Fiuk, aki miniszterelnöknek szólíttatja magát, ezzel a tevékenységével megütközést váltott ki társai körében, többen félelmüknek adtak hangot, míg mások felháborodtak és olyanok is szép számmal akadtak, akik közölték, hogy undorodnak tőle. Mivel ez a cselekedet iskolánk történetében nem tartozik a megszokott és részünkről tolerálható megnyilvánulások közé, ezért igazgatói jogkörömnél fogva számon kértem a személyiségi jogai miatt e helyütt csak Viktornak nevezett diákot (nem ez a valódi neve, önök is tudják). Ő csak a vállát vonogatta, zavartan röhigcsélt, és azt mondta, hogy oszt jó napot. Próbáltam megérdeklődni, természetesen a tőlem telhető legnagyobb tapintattal, cselekedete okát, de csak köpködte a szotyolát, majd amikor egy percre nem figyeltem oda, történelmi mélypontra gyengítette a forintot. Jelenleg a forint, úgyis, mint a magyar emberek által használt fizetőeszköz, soha nem látott mélységekben tanyázik az euróhoz képest, ami iskolánk sok tanulója számára kényelmetlenséggel, mondhatnánk úgy is, már-már kibírhatatlan kellemetlenségek sorozatával jár együtt. Nevezett gyermek mindemellett érthetetlen és ebből kifolyólag félelmetesnek ható kifejezéseket használ. Testnevelési órán például a keresztény szabadságról szónokolt, emiatt több osztálytársa leesett a bordásfalról. Itt jegyezném meg, hogy földrajzi ismeretei is hiányosak: szerinte Magyarország egy hegyen épült város, a magyaroknak pedig az a küldetésük, hogy megmutassák a világnak egy magasabb rendű élet minőségét. Ez utóbbit meg sem akartam hallani, mert véleményem szerint náci beszéd, ami olyan időket idéz, amelyek a jobb érzésű emberekben rossz emlékeket ébresztenek. Itt hívnám fel a T. Szülők (remélem, önök egy férfi és egy nő) figyelmét arra, hogy gyermekük viselkedése már közösségünk létét veszélyezteti. Iskolánk pszichiátere nemrégiben megvizsgálta az ominózus gyermeket, majd miközben hosszasan csóválta a fejét, közölte, hogy bár nálunk tudvalevőleg demokrácia van, és senkinek sem kell tartania semmitől, de a biztonság kedvéért a diagnózist letétbe helyezte egy ismert közjegyzőnél, arra az esetre, ha netán történne vele valami.
Szerző
Témák
Heti abszurd