„Elég egy jel/A vándor útra kel/Soha nem kérdez senkit, mert/Elég a jel” (Omega: Égi jel)
2014-ben első magyarként hazajöttem a selyemúton. A több mint 10.000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.
Szíria vonzáskörében
Az ankarai egy nap után kilenc órát buszoztam a dél-törökországi Gaziantep városába Anatólián, majd a Torosz-hegységen és alagútjain át. A Torosz (Taurusz) a török és a kurd világot választja el egymástól, az iraki Szindzsár-hegység a kurd-arab határ, míg a Zagrosz vonulatai mellett Iránban a perzsák, Irakban pedig az arabok és a kurdok élnek.
Gaziantep a törökországi selyemút déli vonalán fekszik. A karavánok innen vagy tovább mentek Antiokheiába vagy a Földközi-tenger valamely kikötőjébe, vagy délre fordultak. Miután a muszlimok az utolsó keresztesek kezén lévő várost, Acrét, vagy Akkót (Izrael) is visszafoglalták 1291-ben, az európai kereskedők előtt felértékelődött a szomszédos Kilikiai Örmény Királyság, amelynek kikötőiben eladták áruikat, illetve az európai árukkal elindultak Keletre.
A délre forduló út Szíria nagyobb városaiba – Aleppó, Hamá, Damaszkusz – vezet. Gaziantep, ahol arabok és kurdok is élnek, évszázadokon át ezen városok vallási, és kulturális vonzáskörébe tartozott, az oszmánok csak 1516-ban foglalták el. A bazár utcáin sétálva arab városban éreztem magam. Kairó, Damaszkusz, és Aleppó jutott az eszembe. Több üzletnél láttam arab feliratot, mint Isztambulban és itt a helyesírással sem volt gond. Isztambulban az egyik aranyárus pénzt kért, mert lefényképeztem az üzletét. Én természetesen nem adtam, elégedjen meg azzal a félkrajcárral, amit anno a szultánja elvett a mi kiskakasunktól – gondoltam magamban – és hogy még jobban kihozzam a keleti türelméből, közöltem vele, az üzletén lévő az arab nyelvű felirat hibás, mert az arany arabul dzahab, itt viszont dahab szerepel, tehát a d betűre kell egy pont, hogy dz legyen.
Gaziantepben 2018-ban nemzetközi gasztronómiai fesztivált rendeztek, és ugyanebben az évben, az itt készített pisztáciás baklava a török állam oltalmába került a megtisztelő földrajzi árujelző minősítéssel. A pisztácia Szíriából érkezik, hatalmas ültetvények vannak Aleppó és Idlib környékén, világviszonylatban pedig az egyik legnagyobb pisztácia-exportőr Irán és az USA után. Mivel abban a városban, Nyíregyházán születtem, ahol az iszlám időszámítás szerint 1295-ben Sejk Krúdy Gyula, követtem Szindbádot, és több pénzt költöttem pisztáciás baklavára, mint múzeumi belépőre.
A Nagy Sándor egyik katonatisztje által alapított Zeugma ma romváros, de az ókorban 70 ezren is lakták. Gazdagságának emlékeit a Zeugma Mozaikmúzeumban lehet megnézni. A megnyitás dátumáig a tunéziai Bardo Múzeum őrizte a világon a legnagyobb mozaik gyűjteményt, de 2011 óta Törökországé az aranyérem.
Átkelő az Eufráteszen
A Gaziantep melletti Zeugmánál az Eufrátesz medre szűk, ideális átkelőhely, így a térség évezredek óta a csatáiról is híres. Az északról érkező támadókat itt próbálták megállítani a védők abban a reményben, hogy a folyamon átkelő sereg elfáradt, a délről jövő seregeket pedig itt, a folyó által biztosított utolsó természetes átkelőnél próbálták meg legyőzni. I. Tothmesz fáraó (i.e. 1504-1492) csak egy sztélét állított fel az Eufrátesz közelében, mert nem mert csatába bocsátkozni Mitannival. I.e. 853-ban a karkari csatában, a szíriai Karkúr mellett az asszírokat egy 12 államból álló szövetség várta. A koalícióban volt Akháb izraeli király, és Gindibu arab sejk is, az első arab, akinek a léte bizonyítható. I.e. 600 táján már az asszírokat leigázó babilóniaiak verték meg az egyiptomiakat Karkemisnél, Isszosznál pedig Nagy Sándor győzött a perzsák felett. Fölösleges a csaták sorát folytatni, de még annyit: itt található Dábik, amely az iszlám eszkatológiája szerint az utolsó csata színhelye.
A régió azért is fontos, mert a környéken sok az édesvíz, a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. Az Eufráteszre erőműveket építettek, ami nemcsak vízzel látja el a sivatagos területeket, hanem Aleppót például árammal. De a közelben van némi olaj is.
A gaziantepiek buszokkal, és villamosokkal közlekednek. Nincs vonaljegy, vagy bérlet, mindenkinek van egy kártyája, és amikor felszáll a buszra, akkor a jegykezelő automata leolvas egy utazási egységet. Én jegyet sohasem vettem, hanem mindig nagyon élethűen megjátszottam a tudatlan külföldit, így mindig segített valaki, és megvendégelt. Amikor utoljára buszoztam, a tudományos kíváncsiság miatt addig erősködtem a vendéglátómnak, amíg meg nem engedte, hogy fizessek. Így tudtam meg: egy út 3 líra.
Miközben a távolsági buszom Kiziltepe városába ment, a határ mellett volt szerencsém Szíriát is látni. A városba este 11 után érkeztem meg, és lekéstem az utolsó, Mardinba induló járatot. Arra gondoltam, hogy majd a buszpályaudvaron alszom, ahogy ezt tettem 2011-ben Kütahyaban, de a váróterem ajtaját bezárták. Ezért átsétáltam a szemközti taxiállomáshoz, ahol teával kínáltak. Érdeklődve hallgattam a taxisok beszélgetését, és nagyon megörültek amikor közöltem velük, hogy nem törökül beszélgetnek, hanem a kurd nyelv helyi változatát, a kurmandzsit beszélik. A kurd nyelvvel kapcsolatban érdemes leírni, hogy nincs kurd nyelv. Viszont a nem létező kurd nyelvnek van öt nagy, vagy fő dialektusa. A legtöbben – Törökországban, Szíriában, Észak-Irakban – a latin betűkkel írt kurmandzsit használják. A szoránit az arabhoz hasonló karakterekkel írják, és főleg Irakban, illetve Irán egyes részein ismert. A „beszélgetésünk” után, az augusztusi ég alatt a szabadban, a sofőrök pihenőbódéja előtti ágyon elaludtam.
A „Mardin fatva”
Az első busz reggel hatkor indult Mardinba, az azonos nevű tartomány központjába. A hegyre épült óváros zegzugos utcái között csavarogva nem csak az iszlám, hanem a keleti kereszténység emlékeit is megcsodáltam, és a bazár egyik boltjánál pisztáciából készült szappanokat is fényképeztem. Ugyanis a selyemút árui között a Mardinban készült pisztáciás szappannak is szerepelnie kellett, ahogy a Safranboluban készített sáfrányos szappannak is.
A minaretek és a kupolák között délre nézve egy végtelen síkságot láttam. Ez már Mezopotámia. Én gyönyörködtem a tájban, szemben a város lakosságával a középkorban, a mongol seregek láttán. Azoknak a mongolok voltak az utódai, akik 1241-1242-ben feldúlták a Magyar Királyságot, majd 1258-ban az utolsó bagdadi kalifát pusztai szokás szerint szőnyegbe csavarva halálra tapostatták a lovaikkal.
2011-ben a közeli Harránban járva lefényképeztem a középkori egyetem romjait, a jellegzetes tojás alakú házakat, viszont semmi sem emlékeztetett, vagy utalt a városban született Ibn Tajmijjára (1263-1328), aki még gyerek volt, amikor a mongol invázió miatt a családja Damaszkuszba költözött.
Damaszkusz híres jogtudósaként és vallásbölcselőjeként sem tudta megbocsátani a mongoloknak a kalifátus elpusztítását és a családja elűzését. Azt meg végképp nem értette, hogy ha a mongolok felvették az iszlám vallást, akkor miért támadják a muszlimokat, és a saría mellett miért követik a mongolok ősi szokásjogát, a jaszát, ami megengedi az alkohol fogyasztását. Ibn Tajmijja hiába kérte a muszlim mongol vezért, nem tudta lebeszélni a muszlimok elleni harcról. Ráadásul a mongolokat az örmények és a grúzok is támogatták. Az egyik csata előtt 1303-ban Ibn Tajmijja kiadott egy jogi döntést (fatva), amiben a muszlimok számára az iszlám öt kötelező alappillére mellé hatodiknak beiktatta a dzsihádot. Általa lett a dzsihád egyes muszlimok számára az egyik legfontosabb kötelesség, holott az öt pillér – hitvallás (a hívő vallja, hogy csak egy Isten van, és Mohamed az Ő prófétája); napi ötszöri ima; alamizsna; Ramadán havi böjt; zarándoklat Mekkába – között az isteni, és a prófétai útmutatás alapján nem szerepel a dzsihád. Már csak azért is lehet harcolni a mongolok ellen, írta, mert hitetlenek, hiszen a nem isteni törvényt, a jaszát is követik. Ibn Tajmijja hitetleneknek nevezte a mongolokat (takfír), nem békélt meg a keresztényekkel, a síitákkal és a Szíriában élő alavítákkal, valamint a szúfikkal sem, akik rendszeresen sírokat látogattak és az elhunythoz fohászkodtak. Ez az ő olvasatában bálványimádás volt.
Miután a mongolok Mardint is elfoglalták, megkérdezték Ibn Tajmijját, hogy hipokriták-e a város lakói, ha tűrnek, hiszen a mardini muszlimok egy nem jó muszlim hatalom alá kerültek. Költözzenek el? És Mardin a dár al-iszlámhoz (az iszlám világa), vagy már a dár al-harbhoz (a háború világa) tartozik? A muszlimok – szólt a válasz – a mongolok elnyomása alatt élnek, tehát nem lehet őket álszentséggel vádolni. Mivel gyakorolhatják a vallásukat, ezért nem kell elköltözniük (hidzsra). De nem kell, hogy támogassák a hatalmat a muszlimok elleni harcokban. A muszlimokra a muszlimok jogai kell, hogy vonatkozzanak, míg a nem muszlimokra a nem muszlimok jogai. De a muszlimoknak el kell fogadniuk a fennálló hatalmat.
Erről szól a „Mardin Fatva”, melyet nyomtatásban többször is kiadták, de 1909-ben egy szót rosszul írtak, és a szöveg értelme az lett, hogy a muszlimnak harcolnia kell a nem iszlám hatalom ellen. A „Mardin Fatvára” hivatkozva ölték meg Anvar Szadat egyiptomi államfőt 1981-ben, és ez volt Oszama bin Laden „favorit fatvája”. Az iszlám prominensei 2010-ben megvizsgálták az eredeti szöveget, és megállapították, elírás történt, Ibn Tajmijja nem írt lázadásról, politikai gyilkosságról. Már csak azért sem, érveltek, mert amikor Mohamed azt látta, hogy a muszlimoknak nehéz az élete Mekkában, közössége egy részének azt tanácsolta, költözzenek át a keresztény Akszúmba, a mai Etiópiába. Mivel Európában és Amerikában vallásszabadság van, így a muszlimoknak nem kell harcolniuk a fennálló rendszer ellen, azt el kell fogadniuk.
De mindezek ellenére, aki Ibn Tajmijjára hivatkozik, azzal szemben nem árt az óvatosság! Amúgy Mardinban gyönyörű borszaküzletet láttam.
