A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.09.29. 16:15

Fotó: Galgóczi István
„A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban.”
„Elég egy jel/A vándor útra kel/Soha nem kérdez senkit, mert/Elég a jel” (Omega: Égi jel)

2014-ben első magyarként hazajöttem a selyemúton. A több mint 10.000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Szíria vonzáskörében

Az ankarai egy nap után kilenc órát buszoztam a dél-törökországi Gaziantep városába Anatólián, majd a Torosz-hegységen és alagútjain át. A Torosz (Taurusz) a török és a kurd világot választja el egymástól, az iraki Szindzsár-hegység a kurd-arab határ, míg a Zagrosz vonulatai mellett Iránban a perzsák, Irakban pedig az arabok és a kurdok élnek. Gaziantep a törökországi selyemút déli vonalán fekszik. A karavánok innen vagy tovább mentek Antiokheiába vagy a Földközi-tenger valamely kikötőjébe, vagy délre fordultak. Miután a muszlimok az utolsó keresztesek kezén lévő várost, Acrét, vagy Akkót (Izrael) is visszafoglalták 1291-ben, az európai kereskedők előtt felértékelődött a szomszédos Kilikiai Örmény Királyság, amelynek kikötőiben eladták áruikat, illetve az európai árukkal elindultak Keletre. A délre forduló út Szíria nagyobb városaiba – Aleppó, Hamá, Damaszkusz – vezet. Gaziantep, ahol arabok és kurdok is élnek, évszázadokon át ezen városok vallási, és kulturális vonzáskörébe tartozott, az oszmánok csak 1516-ban foglalták el. A bazár utcáin sétálva arab városban éreztem magam. Kairó, Damaszkusz, és Aleppó jutott az eszembe. Több üzletnél láttam arab feliratot, mint Isztambulban és itt a helyesírással sem volt gond. Isztambulban az egyik aranyárus pénzt kért, mert lefényképeztem az üzletét. Én természetesen nem adtam, elégedjen meg azzal a félkrajcárral, amit anno a szultánja elvett a mi kiskakasunktól – gondoltam magamban – és hogy még jobban kihozzam a keleti türelméből, közöltem vele, az üzletén lévő az arab nyelvű felirat hibás, mert az arany arabul dzahab, itt viszont dahab szerepel, tehát a d betűre kell egy pont, hogy dz legyen. Gaziantepben 2018-ban nemzetközi gasztronómiai fesztivált rendeztek, és ugyanebben az évben, az itt készített pisztáciás baklava a török állam oltalmába került a megtisztelő földrajzi árujelző minősítéssel. A pisztácia Szíriából érkezik, hatalmas ültetvények vannak Aleppó és Idlib környékén, világviszonylatban pedig az egyik legnagyobb pisztácia-exportőr Irán és az USA után. Mivel abban a városban, Nyíregyházán születtem, ahol az iszlám időszámítás szerint 1295-ben Sejk Krúdy Gyula, követtem Szindbádot, és több pénzt költöttem pisztáciás baklavára, mint múzeumi belépőre. A Nagy Sándor egyik katonatisztje által alapított Zeugma ma romváros, de az ókorban 70 ezren is lakták. Gazdagságának emlékeit a Zeugma Mozaikmúzeumban lehet megnézni. A megnyitás dátumáig a tunéziai Bardo Múzeum őrizte a világon a legnagyobb mozaik gyűjteményt, de 2011 óta Törökországé az aranyérem.

Átkelő az Eufráteszen

A Gaziantep melletti Zeugmánál az Eufrátesz medre szűk, ideális átkelőhely, így a térség évezredek óta a csatáiról is híres. Az északról érkező támadókat itt próbálták megállítani a védők abban a reményben, hogy a folyamon átkelő sereg elfáradt, a délről jövő seregeket pedig itt, a folyó által biztosított utolsó természetes átkelőnél próbálták meg legyőzni. I. Tothmesz fáraó (i.e. 1504-1492) csak egy sztélét állított fel az Eufrátesz közelében, mert nem mert csatába bocsátkozni Mitannival. I.e. 853-ban a karkari csatában, a szíriai Karkúr mellett az asszírokat egy 12 államból álló szövetség várta. A koalícióban volt Akháb izraeli király, és Gindibu arab sejk is, az első arab, akinek a léte bizonyítható. I.e. 600 táján már az asszírokat leigázó babilóniaiak verték meg az egyiptomiakat Karkemisnél, Isszosznál pedig Nagy Sándor győzött a perzsák felett. Fölösleges a csaták sorát folytatni, de még annyit: itt található Dábik, amely az iszlám eszkatológiája szerint az utolsó csata színhelye. A régió azért is fontos, mert a környéken sok az édesvíz, a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. Az Eufráteszre erőműveket építettek, ami nemcsak vízzel látja el a sivatagos területeket, hanem Aleppót például árammal. De a közelben van némi olaj is. A gaziantepiek buszokkal, és villamosokkal közlekednek. Nincs vonaljegy, vagy bérlet, mindenkinek van egy kártyája, és amikor felszáll a buszra, akkor a jegykezelő automata leolvas egy utazási egységet. Én jegyet sohasem vettem, hanem mindig nagyon élethűen megjátszottam a tudatlan külföldit, így mindig segített valaki, és megvendégelt. Amikor utoljára buszoztam, a tudományos kíváncsiság miatt addig erősködtem a vendéglátómnak, amíg meg nem engedte, hogy fizessek. Így tudtam meg: egy út 3 líra. Miközben a távolsági buszom Kiziltepe városába ment, a határ mellett volt szerencsém Szíriát is látni. A városba este 11 után érkeztem meg, és lekéstem az utolsó, Mardinba induló járatot. Arra gondoltam, hogy majd a buszpályaudvaron alszom, ahogy ezt tettem 2011-ben Kütahyaban, de a váróterem ajtaját bezárták. Ezért átsétáltam a szemközti taxiállomáshoz, ahol teával kínáltak. Érdeklődve hallgattam a taxisok beszélgetését, és nagyon megörültek amikor közöltem velük, hogy nem törökül beszélgetnek, hanem a kurd nyelv helyi változatát, a kurmandzsit beszélik. A kurd nyelvvel kapcsolatban érdemes leírni, hogy nincs kurd nyelv. Viszont a nem létező kurd nyelvnek van öt nagy, vagy fő dialektusa. A legtöbben – Törökországban, Szíriában, Észak-Irakban – a latin betűkkel írt kurmandzsit használják. A szoránit az arabhoz hasonló karakterekkel írják, és főleg Irakban, illetve Irán egyes részein ismert. A „beszélgetésünk” után, az augusztusi ég alatt a szabadban, a sofőrök pihenőbódéja előtti ágyon elaludtam.

A „Mardin fatva”

Az első busz reggel hatkor indult Mardinba, az azonos nevű tartomány központjába. A hegyre épült óváros zegzugos utcái között csavarogva nem csak az iszlám, hanem a keleti kereszténység emlékeit is megcsodáltam, és a bazár egyik boltjánál pisztáciából készült szappanokat is fényképeztem. Ugyanis a selyemút árui között a Mardinban készült pisztáciás szappannak is szerepelnie kellett, ahogy a Safranboluban készített sáfrányos szappannak is. A minaretek és a kupolák között délre nézve egy végtelen síkságot láttam. Ez már Mezopotámia. Én gyönyörködtem a tájban, szemben a város lakosságával a középkorban, a mongol seregek láttán. Azoknak a mongolok voltak az utódai, akik 1241-1242-ben feldúlták a Magyar Királyságot, majd 1258-ban az utolsó bagdadi kalifát pusztai szokás szerint szőnyegbe csavarva halálra tapostatták a lovaikkal. 2011-ben a közeli Harránban járva lefényképeztem a középkori egyetem romjait, a jellegzetes tojás alakú házakat, viszont semmi sem emlékeztetett, vagy utalt a városban született Ibn Tajmijjára (1263-1328), aki még gyerek volt, amikor a mongol invázió miatt a családja Damaszkuszba költözött. Damaszkusz híres jogtudósaként és vallásbölcselőjeként sem tudta megbocsátani a mongoloknak a kalifátus elpusztítását és a családja elűzését. Azt meg végképp nem értette, hogy ha a mongolok felvették az iszlám vallást, akkor miért támadják a muszlimokat, és a saría mellett miért követik a mongolok ősi szokásjogát, a jaszát, ami megengedi az alkohol fogyasztását. Ibn Tajmijja hiába kérte a muszlim mongol vezért, nem tudta lebeszélni a muszlimok elleni harcról. Ráadásul a mongolokat az örmények és a grúzok is támogatták. Az egyik csata előtt 1303-ban Ibn Tajmijja kiadott egy jogi döntést (fatva), amiben a muszlimok számára az iszlám öt kötelező alappillére mellé hatodiknak beiktatta a dzsihádot. Általa lett a dzsihád egyes muszlimok számára az egyik legfontosabb kötelesség, holott az öt pillér – hitvallás (a hívő vallja, hogy csak egy Isten van, és Mohamed az Ő prófétája); napi ötszöri ima; alamizsna; Ramadán havi böjt; zarándoklat Mekkába – között az isteni, és a prófétai útmutatás alapján nem szerepel a dzsihád. Már csak azért is lehet harcolni a mongolok ellen, írta, mert hitetlenek, hiszen a nem isteni törvényt, a jaszát is követik. Ibn Tajmijja hitetleneknek nevezte a mongolokat (takfír), nem békélt meg a keresztényekkel, a síitákkal és a Szíriában élő alavítákkal, valamint a szúfikkal sem, akik rendszeresen sírokat látogattak és az elhunythoz fohászkodtak. Ez az ő olvasatában bálványimádás volt. Miután a mongolok Mardint is elfoglalták, megkérdezték Ibn Tajmijját, hogy hipokriták-e a város lakói, ha tűrnek, hiszen a mardini muszlimok egy nem jó muszlim hatalom alá kerültek. Költözzenek el? És Mardin a dár al-iszlámhoz (az iszlám világa), vagy már a dár al-harbhoz (a háború világa) tartozik? A muszlimok – szólt a válasz – a mongolok elnyomása alatt élnek, tehát nem lehet őket álszentséggel vádolni. Mivel gyakorolhatják a vallásukat, ezért nem kell elköltözniük (hidzsra). De nem kell, hogy támogassák a hatalmat a muszlimok elleni harcokban. A muszlimokra a muszlimok jogai kell, hogy vonatkozzanak, míg a nem muszlimokra a nem muszlimok jogai. De a muszlimoknak el kell fogadniuk a fennálló hatalmat. Erről szól a „Mardin Fatva”, melyet nyomtatásban többször is kiadták, de 1909-ben egy szót rosszul írtak, és a szöveg értelme az lett, hogy a muszlimnak harcolnia kell a nem iszlám hatalom ellen. A „Mardin Fatvára” hivatkozva ölték meg Anvar Szadat egyiptomi államfőt 1981-ben, és ez volt Oszama bin Laden „favorit fatvája”. Az iszlám prominensei 2010-ben megvizsgálták az eredeti szöveget, és megállapították, elírás történt, Ibn Tajmijja nem írt lázadásról, politikai gyilkosságról. Már csak azért sem, érveltek, mert amikor Mohamed azt látta, hogy a muszlimoknak nehéz az élete Mekkában, közössége egy részének azt tanácsolta, költözzenek át a keresztény Akszúmba, a mai Etiópiába. Mivel Európában és Amerikában vallásszabadság van, így a muszlimoknak nem kell harcolniuk a fennálló rendszer ellen, azt el kell fogadniuk. De mindezek ellenére, aki Ibn Tajmijjára hivatkozik, azzal szemben nem árt az óvatosság! Amúgy Mardinban gyönyörű borszaküzletet láttam.

N. Kósa Judit: Első, kettes sorszámmal

Publikálás dátuma
2019.09.29. 15:21

Fotó: Fortepan
„Aki ismeri Középső-Erzsébetváros legzöldebb pontját, az Almássy teret, csodálkozva kapja fel a fejét: görögkeleti templom, itt? Hát még ha elárulom: a kápolnát harminc évvel korábban szabadkőművesek építették, mégpedig népkönyvtárnak…”
Egy perc sincs a régi filmhíradó-részlet, amely arról tudósít: 1945 októberében a pesti Almássy téren görögkeleti templomot avattak. A felvételen látni, ahogy a díszes öltözetű egyházi elöljárók körbejárják és felszentelik a kis kápolnát, sőt azt is, ahogy a Vörös Hadsereg, illetve a szovjet nagykövet képviselője gépkocsival megérkezik az eseményre. Aki ismeri Középső-Erzsébetváros legzöldebb pontját, az Almássy teret, csodálkozva kapja fel a fejét: görögkeleti templom, itt? Hát még ha elárulom: a kápolnát harminc évvel korábban szabadkőművesek építették, mégpedig népkönyvtárnak… Kezdjük is itt a történetet, 1913 utolsó napjaiban, amikor átadták a Fővárosi Könyvtár első fiókkönyvtárát, Budapest legsűrűbben lakott városrészében, a munkások, kereskedők, iparosok által benépesített VII. kerületben. Akkor már három esztendő elmúlt azóta, hogy a „Deák Ferenc, a testvériséghez” nevű szabadkőműves páholy tagjai elhatározták: negyedszázados jubileumukat úgy ünneplik meg, hogy 20 ezer koronás alapítványt tesznek egy népkönyvtár javára. A jeles filantrópokat tömörítő értelmiségi szervezet – ők építtették a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonát a Mexikói úton, de volt saját kórusuk is – Benedek Marcell kezdeményezésére döntött az olvasóhely létesítése mellett; azt viszont már Szabó Ervin javasolta nekik, hogy az általa elképzelt fiókkönyvtári hálózat első darabját valósítsák meg. Így született meg némi hányattatások után a Fővárosi Könyvtár 2. számú fiókja. Azért lett második az első, mert Szabó Ervin a központban létrehozandó mintakönyvtárnak szánta az 1-es sorszámot, miközben erősen dolgozott a hálózat többi elemének megvalósításán is. Így került néhány éven belül bibliotéka a Vág utcai Népházba és az Aréna úti Népszállóra, akárcsak a Százados úti lakótelepre, a Hűvösvölgyi Diáktelep épületébe, illetve csacsi húzta kordé formájában az Állatkertbe is. A kizárólag a szabadkőművesek jóvoltából létrejött Deák Ferenc könyvtár azonban mindtől különbözött: hiába remélte az igazgató, hogy a nemes felajánlást hamarosan újabb adományok fogják követni, a történelem keresztülhúzta a számításait. Még Körössy Albert építész 40 ezer koronájából sem valósult meg az édesapja emlékét megőrizni hivatott Neumann Miksa könyvtár. Amúgy az Almássy téri olvasóhely létrejötte sem volt egy buktatók nélküli történet. Előbb Medgyes Lajos páholytag adta vissza a tervezési megbízást – így vállalta azt magára a későbbi fővárosi fürdőigazgató, Bánlaky Géza –, majd a közmunkatanács kezdett akadékoskodni, hogy a Barcsay utca torkolatában nem lesz jó helyen az épület, kerüljön mégis inkább egy iskolába a könyvtár. Ez utóbbit azonban a szabadkőművesek határozottan elutasították, így végül megépült, amit eleve terveztek, csak épp lóhalálában: egy önálló pavilon az Almássy tér csücskén. Hogy a három helyiségből – egy kölcsönzőszobából, valamint egy felnőtteknek és egy gyerekeknek szánt olvasóteremből – álló, mindössze 50 négyzetméteres házikót a népkönyvtár-idea modern és nagy sikerű megvalósulásának tekintjük-e, vagy a zöld színükről ismert „egyéb közrendeltetésű épületekhez” hasonlítjuk és „liliputi könyvtárnak” csúfoljuk, az leginkább nézőpont kérdése. Az első meglátás Szabó Ervintől, a második Széchényi könyvtárbeli ellenlábasától, Gulyás Páltól ered. Az viszont tény, hogy a fehér falú, piros tetejű kis épületbe özönlött a nép, a félszáz szék mindegyikén ültek az este kilencig tartó nyitvatartási időben, a bejárat előtt sorban álltak a kölcsönzésre várakozók, és a gyerekek is olyan tömegben látogatták a könyvtárat, hogy hamarosan külön helyiséget kellett nekik nyitni az Almássy tér 10. alatt. Más kérdés persze, hogy míg Madzsar József főkönyvtáros a társadalomtudományi műveket, valamint a széles újságválasztékot tartotta az állomány legnagyobb értékének, addig az olvasók elsősorban a szépirodalmat keresték, Jókaitól Gárdonyiig és Herczeg Ferenctől Tutsek Annáig. (Olvastak volna bizonyára Karl Mayt is, de tőle Szabó Ervin semmit sem engedett a polcra tenni, mondván, Winnetou és Old Shatterhand barátsága elfedi az indiánokkal szembeni kegyetlen kizsákmányolást.) Egyszóval minden a lehető legjobban alakult, csak épp pár hónappal a könyvtár megnyitása után kitört a világháború, és az ínséges viszonyok között egyre kevesebb pénz jutott újságok és könyvek vásárlására. Aztán 1918 őszén meghalt Szabó Ervin, 1920-ban pedig betiltották a szabadkőművességet – ennek kapcsán a Deák könyvtárban is tartottak egy alapos rovancsot, nem lappang-e nemkívánatos irodalom Mackó úr különböző kalandjai között. A piros tetejű házikó fűtése elromlott, a helyiségek dohosodni kezdtek, az olvasók elmaradtak. A harmincas évek végén a főváros úgy döntött, elköltözteti a fiókkönyvtárat, és lebontja az épületet. Nagyjából akkor került erre sor, amikor a nyilas gróf, Festetics Sándor parlamenti interpellációban hozta a belügyminiszter tudomására: ismeretei szerint 17 szabadkőműves páholy, köztük a Deák illegalitásban folytatja korábbi tevékenységét. A házikó azonban még a háborút is megúszta, így semmi akadálya nem volt, hogy a főváros odaajándékozza az Aranyszájú Szent János magyar görögkeleti egyháznak, amely korábban egy közeli iskolában működött. A templommá alakítást a kormány 500 ezer pengővel segítette: aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a gesztus nem elsősorban a magyar közösségnek, sokkal inkább a hozzájuk társbérlőként beköltöző orosz ortodox egyházközségnek szólt. Ahogy ez utóbbiakat látogatta meg 1945. október 21-én Vorosilov marsall és Puskin nagykövet képviselője is. A felszentelést megörökítő filmkockákon jól látszik, hogy a házikó ez alkalomból kapott egy harangtornyot, a könyvtár nevét és a két olvasó alakot mutató domborművet pedig simára vakolták a homlokzatán. Egészen 1949-ig közvetítette innen a rádió a görögkeleti istentiszteleteket – akkor aztán a gyülekezet beköltözött a Petőfi téri ortodox templomba. Hogy a valamiféle raktárként szolgáló házikó még 1964 tavaszán is állt, azt onnan tudjuk, hogy május végén a Magyar Nemzet a tér küszöbön álló felújításáról szóló cikkében sürgette: bontsák le mihamarabb, „akár társadalmi munkában is”. Ez bizonyára hamarosan meg is történt, hiszen a következő tavaszon már sakk-tömegversenyt tartottak az újjászületett téren. Játszótér lett itt, park sakkasztalokkal, a Deák könyvtár helyére pedig Csengery Antal szobra került. A Városligetből menekítették erre a térre még 1950-ben: akkor, amikor felrobbantották a Regnum Marianum templomot, amelynek jobbján, a fák között állt addig.
Szerző

„Sosem tudtam, mit akarok igazán” – Beszélgetés Szergej Livnyevvel

Publikálás dátuma
2019.09.29. 13:25

Felnőni a szovjet kor védőszárnyai alatt, majd újjászületni egy másik világban, amely még mindig születőben van. Szergej Livnyev orosz filmrendező pályáját is végigkísérték a rendszerváltásba jólétből sodródó fiatalok sorsát formáló jellegzetes kihívások. Ezeket elevenítettük föl vele, amikor huszonöt év szünet után készült új filmje, a Van Goghok bemutatója alkalmából Budapesten járt.
Hogyan lett önből filmes? A szovjet film közegében nőttem föl. Nagyapám, Jevszej Goldovszkij filmtechnikai újító volt, afféle félisten a területen, mindenki szerette. Anyám, Marina Goldovszkaja pedig az ország egyik legnevesebb dokumentumfilm-rendezője lett. Nem csoda, hogy én is filmesként, rendezőként képzeltem el a jövőmet. Bár érdekes módon, alig tudtam valamit a filmezés gyakorlatáról. Nem jártam klubokba, nem amatőrködtem. Néha írogattam, aztán fényképezéssel foglalkoztam egy kicsit. Végül operatőr szakra vettek fel 1981-ben. Pontosabban: anyám és nagyapám itt tudott elhelyezni. A tanárom, Vagyim Juszov, aki Tarkovszkij első filmjeit fényképezte, azonnal látta, hogy nem lesz belőlem operatőr, de békén hagytak. Jártam össze-vissza az előadásokra, néztem a máshol nem látható filmeket. Például a francia új hullámot, Formant, Cassavetes-t. Félévenként lemehettünk Belije Sztolbiba, a Filmarchívumba, és rendelés alapján megnézhettünk három filmet. De ha más csoportokkal is lement az ember, máris összejöhetett neki tizenkettő. Köztük Az utolsó mozielőadással vagy akár a Csillagok háborújával. De úgy éreztük, hogy amit látunk, egy olyan, szabadnak tűnő világ mozaikja, amellyel sohasem lesz igazi kapcsolatunk. Hogyan tudta felhívni magára a figyelmet egy tehetségtelennek tartott operatőr-hallgató? Mivel a rendezés lehetőségétől távol kerültem, elkezdtem forgatókönyveket írni, hogy rögzítsem pár elképzelésemet. Ám anyám ezt is kamatoztatni tudta számomra. Akkori férje, egy neves kritikus, Alekszandr Lipkov jóban volt Szergej Szolovjovval, akinek éppen kezdett felívelni rendezői pályája a Galambok (Csuzsaja belaja i rjaboj, 1986) nemzetközi sikerével. Sokat járt hozzánk, élvezettel hallgattam a történeteit a filmes világról. Megmutathattam neki az egyik forgatókönyvemet, elolvasta, és azonnal rendelt egy másikat. Azt kérte, hogy melodrámai történet legyen, bűnügyi szállal, gyilkossággal, sok zenével. Mint egy indiai film, amelyek nagyon népszerűek voltak nálunk. De az egészet hassa át egyfajta csehovi gyöngédség. Furcsa volt ezt az eklektikus elképzelést egy nagy vizuális fantáziájú, ám alapvetően realista szemléletű rendező szájából hallani, de belevágtam. Felidéződött bennem egy jaltai nyaralás emléke. A strandon megismerkedtem egy Alika Szmehova nevű lánnyal, nagy hatást tett rám, színésznő lett, később feleségül is vettem. Róla mintáztam a hősnőt. Meg láttam ott pár különös, félalvilági figurát, akik nagyon szerettek előkelősködni, a művésznyaraló legismertebb lakóival kártyázni. Egyikőjüket Zoriknak hívták, állandóan kalapban járt, nyakában egy nagy aranykereszt lógott. Ő ihlette a szovjet nagyvilági bűnöző, Krimov figuráját. A zenei világot pedig az egyre népszerűbb alternatív előadóinkra és együtteseinkre építettem, Grebenscsikov Akváriumára, Alekszandr Szinyicinre, Viktor Coj Kinojára. Még akkoriban is inkább éttermekben, kisebb klubokban léptek fel. Erre a világra épül Kirill Szerebrennyikov 2018-as filmje, a Nyár is. És akkoriban hogyan ment ez át a szűrőkön? Elvittem a könyvet Szolovjovnak, párszor szétszedte, átíratta, aztán elment Armen Medvegyevhez, a Filmfőigazgatóság (Goszkino) dramaturgiai osztályának vezetőjéhez. A Galambok sikere után már érdeklődtek, mit szeretne megcsinálni. Azt mondta, két elképzelése van: a 6-os számú kórterem adaptációja, vagy egy kezdő filmes kicsit merész forgatókönyve mai fiatalokról, bűnügyi szállal, sok zenével. Némi meglepetésére Medvegyev nem sokat habozott: a Csehov-filmet bármikor megcsinálhatod, de a másikra most van jó lehetőség. Megint elindult egy olvadás, de ki tudja, meddig tart… Mindketten remekül érezték meg a változások szelét. Így aztán a míves realistának tartott Szolovjov a Goszkino ösztönzésével megcsinálta az első igazi szovjet posztmodern mozidarabot, az Asszát, amely a peresztrojka egyik kultuszfilmje lett. Hogy élte meg a politikai változásokat? A legtöbbünkhöz hasonlóan, egyszerűen sodródtam az eseményekkel, élveztem a helyzet számunkra nyújtott előnyeit. Váratlan, hosszúra nyúló utazásnak tűnt az egész. Amelynek egyszer azért vége lesz. Csodás, most egy ideig nem lesz cenzúra, azt csinálhatunk, amihez kedvünk van, nézhetünk, olvashatunk, amit akarunk, gyűlésekre járhatunk, össze-vissza szónokolhatunk, szidhatjuk a rendszert, aztán előbb-utóbb újra bezáródnak a kapuk. Igyekeztünk hát minél többet beszippantani a szabadságból. A saját fiatalságunkkal, a pályánkról szőtt álmainkkal voltunk elfoglalva, semmi energiánk nem maradt arra, hogy tudatosan politizáljunk. Mondtuk, amit Szolzsenyicin és Salamov könyvei, a szamizdatok, a polcról lekerülő filmek és az új politikai szereplők diktáltak. De önállóan keveset gondolkoztunk azon, milyen rendszerben szeretnénk élni. Én annak örültem, hogy az Asszával kerestem egy csomó pénzt, függetleníthettem magam, ismert lettem, csinálhatom, amit szeretnék. Most nem kell hozzá a Goszkino engedélye sem, ha szerzek anyagi forrást. És sikerült. Rendező barátom, Valerij Todorovszkij anyja bemutatott minket egy bankárnak, akitől hitelt kaptunk. Valera ebből csinálta meg a Szerelmet, én pedig első filmemet, a Kick-boxot. Se az augusztusi puccs, se a Szovjetunió felbomlása nem okozott sokkot? A Gorbacsov elleni katonai fellépés, a tankok megjelenése természetesen drámai pillanat volt. De az igazság az, hogy keveseket ért váratlanul. Rendben, eddig tartott a lazaság, visszatérhetünk megszokott falaink közé. Az volt meglepő, hogy az akció nem járt sikerrel, Jelcin kiállt a változások mellett, és nem történt fordulat. Lazulhattunk tovább. Nem volt érdekes, hogy ez most kapitalizmus vagy reformszocializmus. A Szovjetunió felbomlására pedig szinte oda se figyeltünk. Éppen egy fesztiválon voltam majdnem az összes akkoriban feltűnt filmes társaságában. Néztük a filmeket, dumáltunk, reggelig mulatoztunk, szerelmek szövődtek… És jött a hír: megszűnik a Szovjetunió. Senkit se érdekelt. És hittek Jelcinben, noha kommunista vezető volt? Igen. Világos volt ugyan, hogy az apparátusból jön, és nem egy kifinomult értelmiségi, de hitelesnek éreztük az elszántságát. Úgy gondoltuk, ő a komisszár, de Jegor Gajdaj a parancsnok. Bár az is lehet, hogy nem gondoltunk semmit. Csak kábultunk bele a hitbe, hogy most kezünkben a sorsunk, megcsinálhatjuk, amit akarunk, közülünk kerülnek ki az orosz Spielbergek és Lucasok. Megcsinálták, amit akartak? A szó legszorosabb értelmében igen. Akkoriban a posztmodern volt népszerű, engem is vonzottak a rá jellemző stílusjátékok, idézetek, allúziók. És meg is csináltam két ilyen filmet: a már említett Kick-boxot, majd 1994-ben a Sarló és kalapácsot. Más kérdés, hogy a szovjet állami struktúrák megszűnésével szétesett az orosz filmgyártás és filmpiac. Miközben nagy verseny dúlt az új pozíciókért, az elismerésért. Rendezőként hamar feladtam a harcot. Kaptam ugyan díjakat, külföldön is, de éreztem, hogy nem én vagyok a legjobb. Márpedig arra neveltek, hogy amit csinálok, abban elsőnek kell lennem. Nehezen viseltem a társaim, főleg Alekszej Balabanov sikereit. Nem baj, gondoltam, majd én leszek az orosz szuperproducer, aki piaci alapokra helyezi a hazai filmgyártást. Előadtam egy tervet, miképpen kéne átalakítani a pusztuló Gorkij stúdiót - privatizálással, magántőke bevonásával -, meg hogy milyen mozihálózatra lenne szükség az orosz film nyereségességéhez. Hát igen, beszélni, lelkesedni mindig jól tudtam. És ezúttal is megcsinálhattam, amit akartam, mert rám bízták a Gorkij stúdiót. Valamennyire működött az elképzelésem, be tudtuk indítani a gyártást. Csak aztán megingott Jelcin helyzete, megrekedtek a reformok, a privatizációs folyamatok. Primakov lett a miniszterelnök, szivárgott vissza a régi gárda. Megint felvillant a restauráció lehetősége. Nem vártam meg, mi lesz a vége. Nem hittem már az orosz film jövőjében, és elmentem producernek Amerikába. Úgy érezte, ott majd első lehet? Talán nevetséges, de nem zártam ki, hogy alacsony költségvetésű filmekkel befuthatok. Ma már arra vagyok büszke, hogy talpon maradtam, és közben összehoztam Roger Cormannal a Nősténygladiátort. Pár év múlva, 2006-ban persze visszatértem. Megint biztató volt a helyzet. Egyre több film készült, de hiányoztak a jó vígjátékok. Így aztán Marius Vaisberg rendezővel belevágtunk egy Stirlitz-paródiába, a Hitler kaput!-ba. És nagyon bejött. Igazi kommersz-film volt, amit szerettek, és pénzt csinált. Ezen a pályán tevékenykedtem tovább, és az egyik legsikeresebb producer lettem az orosz kommersz piacon. Egy fillér állami pénz nélkül. Mert amúgy a támogatási rendszer alapvetően korrupt. Néhány bevágódott producer viszi el a pénz nagy részét. Visszatérítés nélkül, övék marad a bevétel veszteséges produkciók esetén is. Szépen megtollasodnak mindenféle különösebb erőfeszítés nélkül. Aki pénzt akar, keresi a kegyeiket, próbálja hozzájuk vinni a projektjét. Önnek aligha volt már rájuk szüksége. Ez igaz. De egy idő után már az egészre nem volt szükségem. Érdekes volt, helyt is álltam, de be kellett látnom, hogy nem vagyok vérbeli producer, nem szeretem igazán ezt az izgő-mozgó munkát. Abbahagytam, és visszatértem az alkotáshoz. Mert rájöttem arra is, hogy rendezői pályám elején hazudtam önmagamnak a harsány formai újítások kergetésével. Egyszerűen féltem őszinte filmeket csinálni. Arról beszélni, ami igazán foglalkoztat, megmutatni a szorongásaimat. Elmondani, hogy mindenből elegem van. Új filmje, a Van Goghok hősének szavaival élve, „az egész rossz”? Igen, hogy egészében érzem rosszul magam. Nem tudtam beilleszkedni az életbe. Nem találtam meg vele a közös nyelvet. Ezért felépítettem magamban egy afféle sikeres embert, egész ügyesen. Igen, ez eléri, amit akar, tud pénzt csinálni… Valóban elértem sok mindent, de nem azt, amit akartam. Már csak azért sem, mert sosem tudtam, mit akarok igazán. Húsz évvel ezelőtt képtelen lettem volna ezzel szembenézni, erről filmet csinálni. Szégyelltem, magamba fojtottam. De mára megértettem, nincs mit szégyellnem, valamiért ilyen az életérzésem, vagyis ez az alaptémám. A posztmodern játékok úgyse kellenek már senkinek. Ha őszinte, igaz filmet akarok csinálni, fel kell tárnom magam. Persze nem belterjes módon. Ezek után felszabadító volt megcsinálni a Van Goghokat. Egészében elégedett vagyok a fogadtatással. És leginkább azzal, hogy akinek az alkotói visszatérését ma üdvözlik, az valóban én vagyok.