Mese az önkormányzatokról

Október 13-án önkormányzati választások lesznek Magyarországon. A választópolgárok megválaszthatják saját településük (megyéjük, kisebbségük) képviselőtestületeinek tagjait, illetve polgármestereiket. Egyesek inkább helyhatósági választásokat emlegetnek, nem véletlenül. A két kifejezés ugyan az átlagpolgár számára szinonimaként jelenik meg, miközben az utóbbi sajnos közelebb van a mai magyar valósághoz. Az önkormányzatiság egy normálisnak nevezhető demokráciában (demokrácia, így, minden fosztóképző nélkül) az egyik alappillér, a szubszidiaritás intézményesített formája. 
Ez a sokak számára kimondhatatlan, a mai magyar politikai rezsim részéről meg elfogadhatatlan – és persze érthetetlen – alapelv csupán azt jelenti, hogy egy hierarchikusan kialakított közigazgatási rendszerben (lásd: állam) az alsóbb szinteket érintő kérdésekben lehetőség szerint azokon a szinteken kell meghozni a döntéseket is („értük, velük!”, és nem „róluk, nélkülük!”). Egyszerűsítve: minden olyan problémát, amely csak a helyieket érinti, a helyiek bevonásával, helyben kell megoldani – a felsőbb szintek ebbe, ha lehet, ne szóljanak bele. Mindez azt is feltételezi, hogy a döntéshozók is elsősorban a helyiek – természetesen sok esetben eltérő, egymással is szembenálló, vetélkedő – érdekeit jelenítsék meg, és ne a felsőbb politikai szintek, pártközpontok aktuális érdekeit tartsák szem előtt. 
A helyi döntések tehát a mindennapokban úgy születnének, hogy a képviselők, polgármesterek elsődlegesen helyinek (battonyainak, budapestinek vagy nemesmedvesinek) tekintik magukat, és a felülről érkező „esetleges” (párt)utasításokat csak akkor követik, ha azok éppen egybeesnek az általuk is üdvösnek tartott irányvonallal. És ellenkező esetben minden meghasonlást keményen elviselve ellenállnak tágabb politikai közösségük akaratának. 
Természetesen ezt a mindenkori kormányzat is tudomásul veszi, az önkormányzati választásokba ezért aktívan nem is avatkozik bele, próbál semlegesnek mutatkozni, legfeljebb érthetően „szurkol” a politikailag hozzátartozó, vagy közelálló aspiránsoknak. Őrködik azon, hogy a helyi politikai ellenfelek egyenlő eséllyel vehessenek részt a megméretésben, és a választópolgárok kellő mennyiségű és hiteles információhoz jussanak, mind a jelenlegi vezetés eddigi tevékenységét és terveit, mind az éppen pozíciót szerezni kívánó jelöltek programjait illetően. 
A választópolgárok pedig tartalmas és színvonalas viták során elhangzó érvek és ellenérvek figyelembe vételével, a kampány során az adott jelöltekről kialakított véleményük formálásával érlelhetik ki a szavazófülkében meghozandó végső döntésüket. Amelyet természetesen nem befolyásolnak olyan dolgok, hogy vajon kap-e majd közmunkát, hoz-e a postás ígéretpótló „rizsautalványt”, csurran-cseppen-e netán némi ingyen krumpli-tüzelő-meccsjegy-tejcsoki-vagy-ki-tudja-mi. Amely előtt nem végez racionális mérlegelést arra vonatkozóan, hogy lesz-e majd elegendő forrás, beruházás, felújítás, útépítés stb., ha nem a kormány által favorizált vezetés állna fel. (Nem, ilyen meg sem fordul a fejében, hiszen ott is emberek élnek, magyar emberek, ilyen és olyan politikai nézetűek, mindenkinek egyenlő eséllyel jár a közösből, ugye? Ilyet nem tehet kormányzat, az gyalázat lenne, nem fogják megnyomni az „esztergombot”!).
És persze a jelöltek is saját erényeik kidomborításával vannak elfoglalva, így idejük – és eszük ágában – sincs a riválisokat emberileg agyagba döngölni, már csak azért sem, mert ismerik az ismeretlen bölcs mondását, miszerint istenítsd legyőzött (legyőzendő) ellenfeledet a magad dicsőségére. És fel sem merül bennük, hogy a saját alkalmatlanságukat gátlástalanul a többieket még alkalmatlanabbnak beállító negatív kampánnyal igyekezzenek elleplezni, hiszen ezek az aspiránsok nem véletlenül aspiránsok: olyan kivételes moralitással rendelkeznek, mely nélkülözhetetlen a köz alázatos szolgálatához, és ezzel összeegyeztethetetlen lenne az, hogy versenytársaikat ne az adott „sportág” szabályai szerint győzzék le. 
Emellett a szurkolóseregek is sportszerűen kizárólag saját csapatuk biztatására szorítkoznak, ez ellenfél szidalmazása olyannyira idegen tőlük, hogy egy-egy látványosabb akciójuk láttán még olykor egy-egy elismerő szó is kitelik tőlük. Hisz mindannyiukat ugyanaz a cél vezérli: a nép üdve és java, legfeljebb csak az elképzeléseik között van véleménykülönbség, ugyebár.
Nos, tehát minden esély és feltétel megvan ahhoz, hogy egy ilyen, a demokrácia ünnepeként felfogható választást megelőző, annak adventjének is tekinthető magasztos időszakot tölthetünk el most hazánkban. Láthatjuk a versengés mögött a nemzeti összetartozás erejét, érezhetjük a szolidaritást, tanúi lehetünk a közösen kifejtett erőfeszítésnek egy (még) jobb, élhetőbb, boldogabb és békésebb Magyarország érdekében. 
És október 13-án este majd elégedetten dőlhetünk hátra a fotelben: jó zsebekben az ország! Sebestény Attila közgondolkodó

Egy egészséges szív

Hogy a múlt heti kórházi történetemet befejezzem: kissé sajnáltam a mentőket, hogy engem kellett hurcolászniuk, de hát hiába mondtam nekik, hogy nagyon szívesen elsétálok a sürgősségire a saját lábamon, nem akarták megengedni. Eredetileg persze az ügyeletre mentem be, ott elmondtam, hogy órák óta alig kapok levegőt, fáj a hátam, és zsibbad a bal karom. Azt hiszem, erre jobban megijedtek, mint én. Ők hívták ki a mentőket, pedig a sürgősségi is eléggé közel volt. 
– Ugyan, ne hívjanak mentőt, bemegyek saját magam – javasoltam, de rám dörrent egy ötven-hatvan év közötti, eléggé rokonszenves, mély hangú ember.
– Aha, hogy útközben essen össze – morogta. 
Ránézésre nem tudtam megállapítani róla, hogy kicsoda, mert a barázdált arcával portás is éppen úgy lehetett, mint főorvos. Amikor éppen nem engem vizsgált, gondterhelten kiment cigarettázni a hátsó bejárati ajtóhoz, és közben csóválta a fejét. Ez miattam volt, merthogy a szőrzet miatt nem tudták rám erősíteni az EKG tappancsait, és azok folyton leestek a mellkasomról. 
– Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor megborotválkozom ott is – próbáltam viccelődni, de a barázdált arcú ember nem nevetett. Pedig komolyan beszéltem, hiszen a vizsgálat előtt tényleg megborotválkoztam. Attól féltem, hogy ha borostás leszek, akkor kidobnak. 
A főorvosnak tűnő portás mindent megpróbált, de nem sikerült az EKG-t fölerősíteni. – Ilyen szar eszközökkel kell dolgoznunk, hát ez így nem megy – dörmögte oda egy nőnek, akiről szintén nem tudtam megállapítani, hogy kicsoda. Ők ketten küzdöttek aznap este azért, hogy EKG felvételt tudjanak készíteni rólam, de a szarnak nevezett eszköz ellenállt. Adtak hát egy nitroglicerint, és leültettek a váróban, közölték, hogy nemsokára jön a mentő, addig maradjak nyugodtan. Ez könnyen ment, mert erőm nem volt. Órák óta hideg verítékben úszott az arcom, lihegtem a légszomjtól, fájt a bal felem, most meg már bűntudatot is éreztem a szőrös mellkasom miatt. Úgy éreztem, elrontottam az estéjüket.
A mentők kedvesek voltak, ráadásul az egyik igazi profi lehetett, mert előre megmondta a későbbi diagnózist.
– Szerintem magának nem angina pectorisa van – nézett rám fürkésző tekintettel, mire eléggé elszégyelltem magam. Azt kívántam, bárcsak volnék rosszabbul, akkor megfelelnék ennek a kedves embernek, aki bizonyára úgy érzi, hogy a mentő kénytelen taxifunkciót ellátni velem. Bevittek hát a sürgősségire, és lefolytatták az ilyenkor szükséges vizsgálatokat – ekkor történt az a jelenet, amit a múlt heti tárcámban megírtam. A halálos beteg cigány ember távozása után két órával én is elhagytam az épületet – igaz, vele ellentétben makkegészségesen. Kiderült, hogy pánikrohamom volt. Az orvos azt mondta, hogy az eredményeim sokkal jobbak, mint az övéi, és hitetlenkedve nézett. Azonnal elfogott a szorongás, elsápadtam és izzadtam. Mardosott miatta az önvád, hogy ilyen jól vagyok. Nyugi, mondta az orvos, majd belém döfte az utolsó tőrt: azért itt eléggé sokan cserélnének magával.
Szerző
Kácsor Zsolt

Kiberháború

A napokban egy az Oxfordi Egyetemhez tartozó intézet hozott nyilvánosságra átfogó elemzést arról, hogy az ENSZ-tagállamok több mint harmadában a helyi kormányzat a közösségi oldalakon elhelyezett álinformációk terjesztésével próbálja meg befolyásolni a közvéleményt: saját nagyszerűségét hangoztatja, vagy éppenséggel az ellenzéket hitelteleníti. A dezinformációk elsősorban a Facebookot érintik, a klasszikus technikával – hamis profilok sorát hozzák létre, s ezek felhasználásával járatják le az ellenoldali politikusokat. Hiába tett lépéseket a legtöbb közösségi oldal az álhírek visszaszorítása érdekében, a számuk évről évre nőtt. S miközben korábban még csak a nagyobb országok engedhették meg maguknak, hogy fiatal egyetemistákból trollhadsereget hozzanak létre, mára számos európai, afrikai és ázsiai állam csatlakozott hozzájuk. 
Az álhírek terjedésének nem lehet útját állni. Európában az utóbbi években alig volt olyan választás, amelybe Oroszország ne próbált volna beavatkozni a közösségi oldalakon elhelyezett dezinformációk révén. Például a 2017-es francia elnökválasztáson a jobboldali populista Marine Le Pen mellett, egy évvel korábban a Brexittel kapcsolatos népszavazáson az Európai Unióban maradás ellen dolgoztak. S akkor nem szóltunk a Kremlnek a 2016-os amerikai elnökválasztásban játszott szerepéről. Igaz, a külföldet befolyásolni kívánó államok listáján Kína már letaszította Moszkvát a képzeletbeli trónról.
Valóságos kiberháborúnak lehetünk tanúi. Ez azért aggasztó, mert idővel annyira természetessé, általánosan elfogadottá válnak az álhírek, hogy már a valódi információkat sem hisszük el. Bár a közösségi oldalak eredetileg éppen azért jöttek létre, hogy a demokráciát erősítsék, és mindenki szabadon kifejthesse véleményét, mára épp a félrevezetés terepévé váltak.