Egressy Zoltán: Bonaparte uzsonnája

Publikálás dátuma
2019.10.05. 18:27

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Ég körülötte Moszkva, a hallgatag város, romos rögök a jéghideg pokolban, lázas lángok rezegtetik a levegőt, mellette áll a fiú, aki nem tudott időben elmenekülni. Átdorbézolt éjszaka után odaszól neki a csatát nyert császár, hé, te, rémségesen szaggat a fejem, ha jót akarsz magadnak, csinálj nekem egy finom orosz uzsonnát. A fogoly bólint, és mostantól ölni készül, a szív körül megfeszül a tüdő, kitágulnak az orrcimpák, nehezen jön a levegő, romlott tejet hoz, erdőbe indul mérges gombákért. Őrök kísérik, nagylelkű segítőtársak, tőlük kér kondért, Moszkva felett súlyos, nehéz füst száll, Mityka kotyvasztja a felségnek a sokszorosan halálosnak gondolt főzetet. Egy vezető ellenállása tetszés szerint nem csökkenthető, ez fizika, nem filozófia, még kevésbé szakácstudomány, mondd, hogy hívnak téged, fiam, kérdezi elmerengve a császár. Zsulik a nevem, uram, mondja Mityka, jaj, te Zsulik, jaj, amit most főztél, jaj, az valami egészen, valami egészen nagy jóság, nem ettem még ilyen finomat. De miféle név ez, nem jelent semmit, ne merj játszani velem, te Zsülien vagy, és az étel neve is Zsülien lesz eztán. Mityka választott álneve gazembert jelent, hiába, a császár kivédte a támadást, ehetsz te is belőle, edd meg, Zsülien, a maradékot, nekem ennyi elég, már meg is erősödtem. Nézd, milyen szépek a lángok a városod fölött, akár a gyönyörű, hajnali napsugarak. Sok rokonod halt meg tegnap, fiam? Apád, anyád, húgod, barátaid, szép szerelmed? Az univerzum titkait nincs miért kutatnod. Egyél a zsülienből, Zsülien. De ne aludj el, hogy mered? Patakokat mutatnék neked, villámokat, amiket én töltök meg és én sütök ki, és te alszol. Őrök, vigyétek el.
Szerző

Nemek vershelyzetben - Interjú Lesi Zoltán költővel

Publikálás dátuma
2019.10.05. 16:39

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Magasugrás című kötete előbb jelent meg német és szlovák nyelven, mint magyarul – és ez még csak a kezdet, hiszen a Dora Ratjen és Gretel Bergmann történetét dokumentarista levélversekben feldolgozó kötet jellegénél fogva nemzetközi érdeklődésre tart számot. Lesi Zoltán költővel beszélgettünk arról, hogyan lehet poétikailag hasznosítani többek közt a nemi politikát.
Gretel Bergmann magasugró zsidó származása miatt nem vehetett részt az 1936-os berlini olimpián, helyette Dora Ratjent indították a németek. Őt viszont később megfosztották érmeitől és rekordjaitól, mert egy rendőrségi kivizsgáláson nem tudták egyértelműen sem nőként, sem férfiként beazonosítani. Végül akarata ellenére férfinak nyilvánították. Hogy futott bele ennyi évtized után ebbe a történetbe, és mi inspirálta arra, hogy művészi formában mindezt feldol­gozza?  Az utóbbi években dokumentarista módon írtam a verseimet, többször előfordult, hogy újságcikkek alapján kezdtem építkezni a szövegeimben. A fake newshoz hasonlóan a verseknek van valóságalapja, de több ponton fikcióba hajlanak. Dora Ratjenről egy angol lapban olvastam 2016 végén, és éreztem, hogy ezt nekem mindenképpen fel kell dolgoznom. Ezért aztán egyre több nyelven egyre több mindent elolvastam róla, egész adatbázist gyűjtöttem a témáról. Az embernek mindig igazolnia kell az identitását, férfi vagy nő, magyar vagy más nemzet fia/lánya… Ezektől az identitáskategóriáktól már gyerekkoromban is rengeteget szenvedtem. Ez a megindító történet rendkívül felszabadítóan hatott rám. Könnyebben élnénk, ha el tudnánk engedni a kategóriákat, mint a nemi binaritást. A kötetben nemcsak versek, hanem fényképek, dokumentumok is szerepelnek, együtt dolgoztak rajta a brazil Ricardo Portilho könyvdizájnerrel. Hol ismerkedtek meg és minek köszönhető a közös munka?  2017 őszén mindketten a stuttgarti Akademie Schloss Solitude program ösztöndíjasai voltunk, így találkoztunk. A Joseph Cornell művészete iránti érdeklődés hozott össze bennünket, aki alapján később mi is asszamblázsokat (térbeli kompozíciókat) készítettünk. A verseim kollázs­szerűen mesélik el néhány atlétanő történetét, a szövegeket pedig egy újabb kollázsréteggel visszahelyeztük az eredeti környezetükbe: az újságcikkek és fotók közé. A kötetet kiállítások és egy fanzine is megelőzte – ezekből nőtt ki a könyv?  Már Stuttgartban tudtam, hogy könyvet szeretnék, de előbb készült el egy összehajtogatható fanzine, valamint a kiállítás, mely aztán négy ország nyolc kiállítóhelyén volt megtekinthető – Budapesten két helyen, a FERi és az ISBN galériákban, Pécsett a Zsolnay negyedben. A kiállítás multimediális, a könyvből, pontosabban a könyvekből pedig kollázs építhető a megfelelő oldalak összeillesztésével. Elég ritka, hogy egy magyar költőnek előbb jelenik meg németül és szlovákul a verseskötete, mint magyarul. Minek köszönhetően alakult így a Magasugrás esetében?  Egy osztrák szerkesztő ott volt egy felolvasásomon, és utána kérte, hogy mutassak még neki még szövegeket, így lett az Edition Mosaiknál könyvem. Magyarországon talán a téma vagy a szokatlan stílus miatt tovább tartott kiadót találni. Egy másik felolvasásomhoz készültek szlovák fordítások és a fordító megmutatta őket egy kiadónak, aki szerette volna őket megjelentetni. A szlovák kiadvány tulajdonképpen egy folyóirat-melléklet 13 verssel. A teljes könyv jövőre jelenik meg. A kiadások némiképp eltérnek egymástól, a német kötetben talán több kép van, ott viszont csak 24 vers olvasható, melyek közvetlenül a ’36-os berlini olimpiához köthetők. A magyar kiadásban ehhez jönnek még a Joseph Cornell és Marcel Duchamp közti levélversek. Időközben lengyelre is lefordították a verseket, hamarosan náluk is megjelenik. Emellett a brazil megjelenés lehetőségét keressük.
Hogy került a magasugró nők története mellé Marcel Duchamp? Az összekötő kapcsok egyike az, hogy Duchampnak egy művészeti projekt keretében volt egy női alteregója, Rrose Sélavy. A vele levelező Joseph Cornell művészi indulása pedig egybeesett a berlini olimpia idejével, ráadásul Gretel Bergmann később épp New Yorkban élt, ahol Cornell is. A kötet poétikája sokban támaszkodik a nemi identitás politikájára, mindez hogyan érvényesül a fordításokban, hiszen az említett nyelveknél nyelvtani nemek is akadnak? Nagyon szorosan együttdolgoztam a német fordítást végző Keszerice Nórával, minden szót alaposan megrágtunk, talán jobban ismerem a német változatot, mint a magyart… Minden vers­helyzetben az döntött az illető neme felől, hogy abban az adott kontextusban ő melyik társadalmi nemhez tartozónak vélte önmagát, férfinak vagy nőnek. A szlovák fordítás pedig már a némethez igazodott. Az eddigi három kötetét olvasva, számomra inkább a különbségek a feltűnőek, semmint a közös pontok. Láthatóan nem illeszthetőek átívelő költészeti koncepcióba – vagy mégis? A könyvek egy-egy költészeti projekt dokumentumai, mindig egy új nyelv megtalálásának kompakt összefoglalásai. Fontos, hogy teljesen mások legyenek, mint a korábbiak, nem tovább­írni akarom az előző könyveimet. Ugyanakkor mégis vannak kapcsolódási pontok, éppen azáltal, hogy ellenpólusokként következnek egymásra. A Daphnis ketskéi alapvetően szerepversekből áll össze, a Merült az alanyiság jellemzi, a Magas­ugrást pedig a szerepek kavalkádja – a költőszerepek, a hangok könyvbe csoportosítása mindegyikben megfigyelhető törekvés. De az is érdekes lehet, hogy noha az első könyv archaizált – a ­XVIII. század végi Berzsenyi stílusában – nyelven megírt történeteket foglal magába, mégis jelen vannak benne olyan alakok, akiket össze lehetne kötni a Magasugrás figuráival is.

Lesi Zoltán

(Gyula, 1982) költő, műfordító, a FISZ és a Kalligram Kiadó Horizontok című világirodalmi sorozatának szerkesztője. Verseskötetei: Daphnis ketskéi (2009), Merül (2014), Magasugrás (2019). Mesekönyve Karton és Matild – A zombimentők címmel jelent meg 2017-ben. Bécsben él.

Szerző

Benedek Szabolcs: Az új telefon (novella)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 15:21

Elképesztő sebességre kapcsolt az infokommunikációs technológia. Alig lehet a lépést tartani, akkora tempóban dobják piacra a gyártók az újabb és újabb készülékeket. Nem is telefonok már ezek, hanem komplett számítógépek, sőt annál is többek: professzionális kamerával vannak fölszerelve, amellyel akár olyan minőségű filmfelvételeket is lehet készíteni, hogy azok az ugyancsak egyre nagyobb televíziós képernyőkön is maximálisan élvezhető képeket adjanak. Az ember komplett stúdiótechnikát hordoz a zsebében. Már persze amíg a csillivilli jószág el nem reped. Zoltáné például elrepedt. Észre se vette, mikor, egyszer csak, ahogy előhúzta a telefont a nadrágzsebéből, hosszú törésnyom húzódott teljes átlójában végig a képernyőn, amely egyébiránt sötét volt, akár a csillagtalan éjszaka. Nem volt szép látvány, ennek ellenére Zoltán nem bánta különösebben, hogy így alakult. A telefon már bőven túllépte azt a kort, amelyet a kon­teóhívők szerint a gyártók eleve az életidejének szántak. Bár használni némi megszorításokkal még lehetett, bizonyos funkciói rozogán működtek, avagy éppenséggel sehogy. Szóval, egy ideje tervbe volt véve az új készülék beszerzése. Csak éppen Zoltán halogatta. Úgy volt vele, amíg nem ég a ház, fölösleges oltani. Most viszont azt sajnálta leginkább, hogy azt az üzenetet, amely miatt a telefont a kelleténél hevesebb mozdulatokkal kirángatta a nadrágzsebéből, már nem bírta elolvasni, mivel szívhez szóló szép szavak helyett a sötét képernyő ásított vissza reá gúnyosan. Telefon nélkül manapság két percet ha képes az ember ebben a világban eltölteni. Különben is, jobb, ha az üzenetet a címzett olvassa el, nem pedig az idő múlásával valaki más. Zoltán első útja is a legközelebbi bevásárlóközpontba vezetett. Nem kellett sokat válogatnia, az eladó pompás, új modellt kínált neki. Ráadásul a készülék akkor került a piacra, ennek megfelelő, bevezető áron. Alkalmi vétel, le kellett rá csapni. Zoltán nem is tétovázott. Fél órával később már az új telefon beállításával foglalatoskodott. Az ilyesmi pedig nem rövid idő. Míg az ember mindent föltelepít, és minden fiókba belép, észre se veszi, hogy repülnek az órák. Legföljebb akkor, amikor a felesége kiabálni kezd vele, hogy most már tegye le azt a rohadt micsodát, és foglalkozzék kicsit mással is. Leginkább a családjával, mert ő nem tud egyszerre vacsorát főzni, és közben a gyereket szórakoztatni. A kamera volt a telefon legmenőbb része. Még az előző készülékbe szereltnél is szebb, árnyalatokban és részletekben gazdag, élettel teli felvételeket lehetett vele készíteni. Zoltán nem is bírt betelni új játékával. Először elkattintott néhány fotót, azután videózni kezdett. Fölvette, ahogy a gyerek legózik a szőnyegen, ahogy boldogan nevet, amikor elkészült valamivel, és azt is, ahogyan mérgelődik, miután az épület ledőlt. A kamera legközelebb másnap délután volt újra használatban. Zoltán meglátogatta Beát. Utána nem bírta fölidézni, melyikük ötlete volt. Lehet, hogy egyszerre pattant ki a fejükből? Igazság szerint Zoltánt régóta izgatta a dolog. Úgy sejtette, a feleségével nem lehet. Kétségtelen, hogy soha nem is kérdezte meg, ám valamiért úgy vélte, jobb, ha szóba se hozza nála a dolgot. Zoltán soha nem mondta ki, még gondolatban sem azt a sablonos mondatot, miszerint amit otthon nem kap meg, azt megkaphatja másutt, ám mégiscsak ez volt a helyzet. Miután megmutatta Beának a vadiúj telefont, magától értetődően jött a dolog. Már csak azt kellett kitapasztalni, hogyan kell a készüléket megfelelőn elhelyezni a felvételhez. Attól már nem kellett tartani, hogy összetörik Zoltán zsebében, lévén, hogy oda bele se fért. Az azonban beletelt pár percbe, mire rájöttek, hogy milyen dőlésszögben kell a telefont az asztalon lévő virágos vázának támasztani ahhoz, hogy kamerája az ágyat és a rajta zajló eseményeket vegye. A váza egyébként üres volt. Zoltán mostanában nem vitt virágot bele. Bea olykor korholó szomorúsággal föl is emlegette, hogy elmaradtak a csokrok, amire Zoltán rendre szabadkozni kezdett, majd ennyinél meg is állt a dolog. – Milyen a telefon? – kérdezte pár nap elteltével Zoltán felesége. – Jó – Zoltán úgy markolta a kormányt, mintha minden idegszálával az előttük lévő útszakaszra figyelne. Szó se róla, nagy volt a forgalom. Nem a legalkalmasabb időpontot választották ki a nagybevásárlás elintézésére. Mondjuk az is igaz, hogy itt, a város határában sorakozó megaáruházak körül mindig zsúfoltak voltak az utak. Gyakran késő este is. Amúgy is igyekezni kellett, Zoltán anyósának véges volt az ideje akkor is, amikor az unokájára való vigyázásról volt szó. Persze, hogy szereti a gyermeket, ez nem kérdés, csak hát türelmetlen típus. – Jó, jó, de mégis, milyen? – Hát, kicsit gyorsabb, mint az előző – Zoltán nem volt az a kimondott műszaki ember, úgyhogy kereste, mit lehetne még mondani. – És elég szép felvételeket csinál. – Tényleg? Épp gondolkodtam rajta, hogy venni kéne egy normális kamerát. Láttam, levideóztad Gergőt, ahogy játszik… De édes volt akkor is! Megnéz­hetem? – Micsodát? – Zoltán oldalra, a feleségére pil­lantott. – Hát a felvételt, amit csináltál. Ugye nem törölted le? – Nem… nem tudom… – Nem mondod komolyan, hogy képes voltál letörölni a saját gyerekedről készített felvételeket? Nem, erre Zoltán valóban nem volt képes. A baj az volt, hogy a másik felvételt sem bírta letörölni. Konkrétan elfelejtette. Azt, aminek készítésekor olyan sokat kísérleteztek Beával, hogy a kamera a megfelelő beállításokat vegye. Zoltán felesége a sebváltó melletti rekeszhez nyúlt, oda, ahol Zoltán vadonatúj, sokmagos, óriásképernyős, csúcstechnológiás telefonja lapult. Mielőtt elsötétült volna előtte a világ, Zoltán fejében utolsó gondolatként az a kérdés cikázott át, hogy vajon szándékosan rántotta-e félre a kormányt, esetleg tudat alatt keresett menedékutat, avagy sávváltás közben nem figyelt oda? De erre már, ha akart volna, se bírt volna válaszolni. Az autó az ezen az útszakaszon megengedettnél jóval nagyobb sebességgel vágódott a szalagkorlátnak.