Egressy Zoltán: Bonaparte uzsonnája

Ég körülötte Moszkva, a hallgatag város,

romos rögök a jéghideg pokolban, lázas

lángok rezegtetik a levegőt, mellette áll

a fiú, aki nem tudott időben elmenekülni.

Átdorbézolt éjszaka után odaszól neki a

csatát nyert császár, hé, te, rémségesen

szaggat a fejem, ha jót akarsz magadnak,

csinálj nekem egy finom orosz uzsonnát.

A fogoly bólint, és mostantól ölni készül, a

szív körül megfeszül a tüdő, kitágulnak az

orrcimpák, nehezen jön a levegő, romlott

tejet hoz, erdőbe indul mérges gombákért.

Őrök kísérik, nagylelkű segítőtársak, tőlük

kér kondért, Moszkva felett súlyos, nehéz

füst száll, Mityka kotyvasztja a felségnek

a sokszorosan halálosnak gondolt főzetet.

Egy vezető ellenállása tetszés szerint nem

csökkenthető, ez fizika, nem filozófia, még

kevésbé szakácstudomány, mondd, hogy

hívnak téged, fiam, kérdezi elmerengve

a császár. Zsulik a nevem, uram, mondja

Mityka, jaj, te Zsulik, jaj, amit most főztél,

jaj, az valami egészen, valami egészen

nagy jóság, nem ettem még ilyen finomat.

De miféle név ez, nem jelent semmit, ne

merj játszani velem, te Zsülien vagy, és

az étel neve is Zsülien lesz eztán. Mityka

választott álneve gazembert jelent, hiába,

a császár kivédte a támadást, ehetsz te

is belőle, edd meg, Zsülien, a maradékot,

nekem ennyi elég, már meg is erősödtem.

Nézd, milyen szépek a lángok a városod

fölött, akár a gyönyörű, hajnali napsugarak.

Sok rokonod halt meg tegnap, fiam? Apád,

anyád, húgod, barátaid, szép szerelmed?

Az univerzum titkait nincs miért kutatnod.

Egyél a zsülienből, Zsülien. De ne aludj el,

hogy mered? Patakokat mutatnék neked,

villámokat, amiket én töltök meg és én

sütök ki, és te alszol. Őrök, vigyétek el.