Egy díj mind fölött

Publikálás dátuma
2019.10.05. 12:40

Néhány nap múlva, október 7-én kezdődik az idei Nobel-hét. Először az orvosi, majd másnap a fizikai Nobel-díjakat hirdeti ki a Svéd Királyi Tudományos Akadémia. Ezt követi a kémiai, az irodalmi és a közgazdasági díj odaítélése, bár utóbbit nem az Akadémia, hanem a svéd Riksbank ajánlja fel és Alfred Nobel Emlékdíjnak nevezik. A Nobel-békedíjat pedig a norvég parlament tagjaiból választott bizottság ítéli oda, és hagyományosan Oslóban adják át. Bár a díjazottak személyéről minden évben heves viták dúlnak, azt senki nem vitatja, hogy a Nobel-díj az emberi teljesítmény és minőség ünnepe.
Az eddigi Nobel-díjasokról szinte mindent tudunk. Tudjuk, hogy 1901 óta 935-en voltak (908 személy és 27 szervezet); hogy a 17 éves Malála Júszufzai volt a legfiatalabb és a 96 esztendős Arthur Ashkin a legidősebb díjazott. Hogy eddig 52 nő kapta meg a legmagasabb elismerést, és mindössze ketten (a francia Jean-Paul Sartre és a vietnami Le Duc Tho) voltak, akik nem vették át a nekik ítélt díjat. Ám az idei díjazottakról még semmit nem lehet tudni. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia bizottságai a lehető legnagyobb titoktartás közepette döntenek, és még a jelöltek neveit is ötven évre titkosítják. Javaslatokról, esélyekről persze mindig suttognak, de a döntés pillanatáig még bármi előfordulhat. E heti számunkban mi sem próbálunk jósolni. Mindössze arra vállalkozunk, hogy – szakemberek segítségével – feltérképezzük az egy adott területen zajló folyamatokat, a legígéretesebb kutatási témákat vagy a közhangulatot. Mert, amint látni fogják, az is számít. 

Torpedóval a betolakodók ellen

Sosem könnyű megtippelni, hogy ki kaphatja az orvosi-élettani Nobel-díjat, de Falus András immunológusprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja mégis azt mondja: van tippje. Szerinte komoly esélye van Emmanuelle Charpentiernek és Jennifer Doudnának, akik a génterápia területén végzett kutatásukkal, az úgynevezett génszerkesztéssel érdemelhetik ki az elismerést. Mint mondja, sokan, sokféle módon próbálkoztak a gének javításával, megváltoztatásával – gyenge eredményekkel. Aztán 2007 és 2012 között egy addig kizárólag baktériumokkal foglalkozó munkacsoport észrevette, hogy a baktériumok genetikai állományában sok az ismétlődő szakasz, amit ismeretlen „elemek” szakítanak meg. Akkoriban ezt nem értették. Az már régóta ismeretes, hogy létezik úgynevezett baktériumimmunitás. Ha a baktériumot kétszer ugyanaz a vírus, vagyis bakteriofág fertőz meg, akkor másodszor már védekezni tud ellene, elpusztítja azt. (Az „ismeretlen elemről” pedig kiderült, hogy az valójában az előző fág-fertőzésből keletkező másolat.) A baktérium tehát megőrzi a nyomát annak, ha fertőzés éri. „Az említett két hölgy, Emmanuelle Charpentier és Jennifer Doudna ezt a kutatást gondolta tovább. Úgy vélik, hogy akár emberi sejt esetében is alkalmazni lehet a baktériumoknál talált működésmódot. Vagyis, ha egy génszakaszt ki akarnak vágni, akkor készüljön egy másolat erről a szakaszról, és így létrejöhet egy olyan molekuláris konstrukció, egy »torpedó«, amely megtalálja az adott szakaszt, és ha megfelelő enzim kapcsolódik hozzá, akkor azt ki tudja vágni, és akár kicserélheti egy újra. Ez voltaképpen egy kívülről bevitt célzórendszer. A felfedezésnek óriási jelentősége van” – mondja Falus András. A kutatási eljárás egyébként négy-öt éve terjedt el, de a szakember szerint megszokott gyakorlat, hogy csak évekkel a felfedezés után kapnak érte díjat.  

A molekulától a kozmoszig

A kémia az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományág, és – hasonlóan a fizikához – itt is a határterületeken végzett kutatások a legizgalmasabbak – mondja Perczel András akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Természettudományi Kara Szerves Kémiai Tanszékének vezetője. Olyanokról lehet szó, mint az orvostudományban és általában a gyógyításban használt szerves kis- és nagymolekulák, makromolekulák és polimerek egyes csoportjainak a fejlesztése, a hagyományosan a fizika „hatáskörébe” tartozó szupravezetők tulajdonságainak módosítása, vagy a csillagászattal határos asztrokémia legújabb eredményei. „Nem véletlen, hogy amit mi kémiának nevezünk, az angolul Molecular Sciences, magyarul molekuláris tudomány. Eredményeit az elmúlt 20 évben azok a területek hasznosítják, amelyekben mind a kérdések feltevése, mind a megvalósulás molekuláris szinten történik” – magyarázza a szakember. Arra a kérdésre, hogy a kémia mely területei lehetnek esélyesek arra, hogy azokból kerüljön ki az idei díjazott, azt mondja, az utolsó ötven évben három nagy részhalmaz alakult ki, és az utóbbi másfél évtizedben ezek felváltva adják a Nobel-esélyes jelölteket. Az első a klasszikus értelemben vett, „kis” molekulákkal foglalkozó kémia. A másik a biokémia és molekuláris biológia. A harmadik nagy terület pedig az ezekhez kapcsolódó módszertani fejlesztések és a további kutatásokat segítő eszközök feltalálása, pl. krio elektronmikroszkóp (2017). Hogy idén ki lehet a befutó, azt nehéz megtippelni – mondja Perczel András –, de több esélyes terület is van. Az egyik a már említett asztrokémia. A világűrben lejátszódó reakciók megfigyelése már régen nemcsak a csillagászat, hanem a kémia, az asztrofizika és a biológia határterülete, vagyis az itt elért eredményekért bármelyik tudományág képviselője kaphat elismerést. A másik a kémia viszonylag új terepe, a kis sűrűségű, lyukacsos és porózus anyagok előállítása. Ezeknél magukban a molekuláris méretű lyukakban mehet végbe a kémiai reakció, vagyis voltaképpen a kutatók molekuláris környezetet építenek atomi pontossággal. Számos eddig ismert hasznosítási területe lehetséges, például használhatjuk őket szennyezett folyadékok/levegő szűrésére, átalakítására stb. Az elektrokémia – főleg az elektromobilitás terjedésével – igen fontos terület lehet. Ebben magyar kutatók pl. az ELTE-n is élen járnak – mondja Perczel András. Az eddigi tizenhat magyar Nobel-díjasból öt kémiai kutatásokért kapta az elismerést, ami azt jelenti, hogy a magyar kémia­tudomány – történeti szempontból – sikeres. Igaz, az utóbbi évtizedekben a miénkhez hasonló gazdasági lehetőségekkel rendelkező országok erős lemaradásban vannak a tehetősebbekhez viszonyítva. „A magyar tudósok zöme tized akkora kutatási lehetőséggel, pénzzel és infrastruktúrával rendelkezik, mint egy jobb osztrák. Amíg ez a helyzet nem javul, addig nem várhatjuk azt, hogy visszakerüljünk a világ kiemelkedően legjobbjai közé. Ahhoz, hogy a kutatók ne a nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező országokat, egyetemeket válasszák, hanem itthon kutassanak, ahhoz politikai szándék kell. És bár egyelőre nagy a lemaradásunk, úgy tűnik, most valami megmozdult ebben a kérdésben” – teszi hozzá óvatos optimizmussal.

2018-ban James P. Allisont és Hondzso Taszukut közösen honorálták egy teljesen új rákterápiás elv kidolgozásáért. Ennek lényege az immunrendszer veleszületett daganatpusztító képességének serkentése, amely mérföldkő volt a rák elleni küzdelemben. A módszer különösen eredményes a kissejtes tüdőrák és a mela­nóma esetében. Két éve Jeffrey C. Hall, Michael Rosbash és Michael W. Young érdemelték ki az elismerést, akik azt a belső biológiai órát kutatták, amely az élőlényeket a nappalokhoz és éjszakákhoz való alkalmazkodásban segíti. A tudósok eredményei magyarázatot adnak arra, hogy a növények, az állatok és az emberek miként igazítják életritmusukat a bolygó keringéséhez.

Duplázó irodalmárok

Két magyar írónak, Nádas Péternek és Krasznahorkai Lászlónak drukkolhatunk idén az irodalmi Nobel-díj kapcsán. Az Unibet.com fogadási oldal előbbi esélyeit 11-szeres, utóbbiét 21-szeres szorzójú összeggel honorálja, már ha fogadnánk rájuk, és bejönne a tipp. Mindehhez „csak” a listán szereplő japán Murakami Harukit, az amerikai George R. R. Martint, az orosz Ljudmila Ulickaját, a kanadai Margaret Atwoodot, a lengyel Olga Tokarczukot, az albán Ismail Kadarét, a szír Adonist, az osztrák Peter Handkét vagy a számos kínai (például Can Xue, Yu Hua, Yang Lian) szerzőt kellene maguk mögé utasíta­niuk.­ Már ha komolyan veendő lenne ez a lista. Merthogy nem az. Ez csak légből kapott lajstrom. A valódi lista nem publikus. Ha mégis kiszivárogna valami a döntéshozók szűk köréből, mint ahogy feltételezhetően történt 2008-ban Jean-Marie Gustave Le Clézio francia író, vagy 2011-ben Tomas Tranströmer svéd költő díjazása előtt, akkor kitör a botrány. Tavaly például már jóval az októberi díjkiosztás előtt kitört. Katarina Frostenson költőről, a Svéd Akadémia tagjáról kiderült, hogy résztulajdonosa egy olyan vállalkozásnak, mely támogatást kap az Akadémiától. A férjét, Jean-Claude Arnault-t többszörös szexuális visszaéléssel vádolták meg ezzel egy időben. A bűneseteket feltáró vizsgálat a korrupció és a zaklatás mellett a nyertesek neve kiszivárogtatásának gyanúját is felvetette. Ennek okán és a megtépázott renomé helyreállítása végett az Akadémia tavaly nem adományozott irodalmi Nobel-díjat. (Míg svéd értelmiségiek a francia Maryse Condé-nek adták át az általuk létrehozott alternatív Nobelt. Condé neve egyébként az említett fogadási lista második helyén szerepel most is, 6-szoros oddsszal.)  A testület inkább szigorított szabályzatán, valamint elhatározta, hogy idén kettő – nem megosztott – díjat oszt ki. Más természetű botrányok sem ritkák az irodalmi Nobel-díj körül, a leggyakoribbak persze politikai színezetűek: 2006-ban Günter Grass felfedte ugyan egykori SS-tagságát, de az 1999-ben neki ítélt Nobeltől végül nem fosztották meg, habár sokan követelték ezt. 2012-ben a kínai díjazott, Mo Jen pártállami elköteleződése váltott ki nemtetszést többekből. Volt, aki el sem fogadta a kitüntetést (Jean-Paul Sartre 1964-ben, amint a bevezetőben is írtuk), és volt, akinek (Elfriede Jelinek, 2004) a díjazása miatt az Akadémia egyik tagja mondott le. Az Akadémia belső botrányát megelőzően az indulatok Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán lángoltak fel 2016-ban. (Dylan egyébként nem ment el az ünnepélyes decemberi átadóra, a díjat és vele a nyolcmillió svéd koronát – 256 millió forint – jóval később, 2017. áprilisi stockholmi koncertje idején, amikor éppen arra járt, vette át.)

Ikonok és ellenségek

A békedíj kakukktojás a többi Nobel között. Önmagában is bizarr, hiszen alapítója, Alfred Nobel fegyverek fejlesztéséből és gyártásából gazdagodott meg. Ez az egyetlen a hat díj közül, amelyről nem Svédországban, hanem Nor­vé­giá­ban döntenek. Ráadásul a legkevésbé egzakt kategória lévén sokszor vitatható, tényleg az kapja-e, aki „a legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért”. Az első évben, 1901-ben Henry Dunant, a Nemzetközi Vöröskereszt alapítója nyerte el az elismerést, megosztva. Ma már alig ismert a másik első, Frédéric Passy francia közgazdász-politikus, de semmi kétség, a háború és a halálbüntetés ellenzőjeként, a női egyenjogúság korai szószólójaként olyasmit hirdetett, ami azóta is időszerű, büszkén vállalható. Az elmúlt 118 év díjazottjainak listáját böngészve megtaláljuk a múlt század jó néhány ikonikus alakját. Nobel-békedíjas volt Albert Schweitzer (1952), Martin Luther King (1964), Kalkuttai Teréz anya (1979), Lech Walesa (1983), a dalai láma (1989) és Nelson Mandela (1993). A politikusok közül Mihail Gorbacsov (1990) érdemei közismertek. Jimmy Cartert (2002) már nem elnöki, hanem nyugdíjasként végzett jószolgálati akcióiért jutalmazták. Obama (2009) Nobel-díján sokan meglepődtek, Marshall tábornokén (1953) vitatkoztak, Santos kolumbiai elnökén (2016) felháborodtak. A washingtoni héja Henry Kissinger kitüntetése (1973) pedig olyan, mint „a valóra vált szatíra”, ahogy egy kortárs amerikai humorista fogalmazott. (Az valóban rossz döntésnek bizonyult: a társkitüntetett, Le Duc Tho tábornok – mindmáig egyedüliként – visszautasította a Nobel-díjat, arra hivatkozva, hogy az Egyesült Államok megsérti a vietnami fegyverszünetet.) A diktatúrák nem szeretik a norvég Nobel-bizottságot, amely demonstratíve támogat hazájukban üldözött ellenzékieket. A német Carl von Ossietzky (1935) már lágerben volt, amikor pacifista nézeteiért neki ítélték a díjat. Hitler kérlelhetetlen bírálóját a nácik hatalomra jutva az elsők között tartóztatták le, néhány évvel később rabként halt meg. Andrej Szaharov (1975) orosz atomfizikus sem vehette át a díjat. A KGB a rendszer „első számú belső ellenségének” bélyegezte az emberi jogokért fellépő tudóst, a szovjet hatóságok nem adtak neki útlevelet, sőt internálták. Elmehetett volna Oslóba a lengyel Szolidaritás szakszervezetet alapító gdanski villanyszerelő, Lech Walesa, de tartott attól, hogy haza már nem engednék, ezért őt is a felesége képviselte. Iránban a nők jogaiért kampányolt Sirin Ebadi (2003), az egykori bírónő, nem is volt az ajatollahok kedvence. Pár évvel elismerése után „spontán” fanatikus tömeg tört rá teheráni házára; megúszta élve, de emigrálnia kellett. A kínai rendszert bíráló Liu Hsziao-po irodalomtörténész kitüntetése (2010) olyannyira feldühítette Peking urait, hogy a cenzúrázott sajtóban nem jelenhetett meg róla hír, és haláláig fogva tartották az emberjogi aktivistát. Malála Júszufzai (2014) csak annyit szeretett volna, hogy a lányok is járhassanak iskolába Pakisztánban, de a tálibok már ezért is kis híján agyonlőtték. Tizenhét évesen a díj történetének legfiatalabb nyertese lett, ma ő is külföldön él. Akad példa arra is, hogy egymással megbékélő ellenségek megosztva kapták a díjat. Szadat és Begin (1978) az egyiptomi–izraeli békéért, Rabin, Peresz és Arafat (1994) az izraeli–palesztin egyezményért, John Hume és David ­Trimble­ (1998) főtárgyaló diplomaták pedig az északír „nagypénteki” rendezésért. Sőt a legendás Mandela is de Klerk elnökkel (1993) közösen szerepel a sorban, miután megállapodtak a dél-afrikai apartheid békés felszámolásáról. Szomorú történet Aun Szan Szu Kji (1991) esete. A burmai asszony ellenzéki aktivistaként az elnyomottak közé tartozott, ám negyedszázaddal később, immár a hatalomban, szégyenteljes része volt a rohingya kisebbség elűzésében, tagadta-mentegette az égbekiáltó bűnöket. Esetéből megtanultuk, hogy a Nobel-békedíjat nem lehet visszavonni, még akkor sem, ha az egykori kitüntetett méltatlanná válik rá. Nobel egyéneknek szánta a békedíjat, a bizottság időnként mégis szervezeteknek ítéli azt. Köztük van a Vöröskereszt, az Amnesty International, az Orvosok Határok Nélkül, taposóaknák és vegyi fegyverek ellen küzdő mozgalmak. Tavaly két olyan bámulatra méltó emberé lett a díj, aki a háborúkban elkövetett szexuális erőszak túlélőit segíti. Denis Mukwege kongói orvos évtizedek óta gyógyítja az áldozatok testi-lelki sérüléseit, dacolva az életveszéllyel. Nadiye Murad a tragédia arca lett. A fiatal jezidi lányt szexrabszolgaságban tartották a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet fegyveresei Irakban. Szabadulása után hatalmas bátorságról és lelkierőről tett tanúságot, és tabut döntött, amikor a világ elé kiállva őszintén beszélt az átélt szörnyűségekről. Bár magyar eddig nem volt a díjazottak között, nem feledkezhetünk meg Elie Wiesel (1986) amerikai zsidó íróról, „az emberiség hírvivőjéről” (idézet a díj indoklásából) sem, aki Máramarosszigeten született, és folyékonyan beszélte a magyart. A legszembetűnőbb hiányzó a névsorban: Mahatma Gandhi. Valószínű, hogy 1948-ban ő lett volna a befutó, de merénylet áldozatául esett – márpedig a díjat csak élő személyeknek ítélik oda. Az oslói bizottság még az erőszakmentesség indiai apostola esetében sem tett kivételt, de nem talált más méltó jelöltet, így abban az esztendőben senki sem kapott Nobel-békedíjat.

Mit ér egy Nobel-díj?

A Nobel-díj azokat a tudományos kutatásokat, írásokat és tevékenységeket honorálja, amelyek a Nobel Alapítvány szerint az emberiség javát szolgálják. A díj diplomával, éremmel és pénzjutalommal jár. A Nobel Alapítvány minden évben dönt az egyes Nobel-díjasok pénzjutalmáról. A pénzdíj most nyolcmillió svéd korona (körülbelül 231 millió 435 ezer forint). Amennyiben a díjat megosztják, a díj is ennek megfele­lően osztódik. A Nobel-érme pontos súlya változó, de minden érme 18 karátos, úgynevezett zöld aranyból (ezüsttel ötvözött arany) készül, amelyet 24 karátos arannyal vonnak be. Az érmek átlagos súlya kb. 175 gramm. (Ennek értéke körülbelül 10 ezer dollár.) Persze maga a díj ennél többet érhet, ha az érem aukcióra kerül. 2015-ben a Nobel-díjas Leon Max Lederman Nobel-díját aukción értékesítették 765 000 dollárért. Lederman családja a pénzt a tudós demenciával folytatott küzdelmével kapcsolatos orvosi számlák kifizetésére fordította. A Nobel-díj hatalmas presztízs nemcsak annak, aki kapja, hanem az egyetemnek, kutatóközpontnak is, ahol a tudós dolgozott, tanult. Utóbbiak számára a presztízsen kívül azért is fontos minél több díjazott „begyűjtése”, mert az megnyithatja az adományozók, szponzorok pénztárcáját. És még egy különös tény: a Journal of Health Economics által közzétett 2008-as tanulmány szerint a Nobel-díjasok egy-két évvel hosszabb ideig élnek, mint a többi tudós.

„Nincsenek kihelyezett irodáink, még szállítóeszközünk sincs” – Egyetlen hónap alatt 5200 pár cipőt gyűjtöttek össze

Publikálás dátuma
2019.09.29. 20:10

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Sokféle szegénység létezik. Akik reggel kávéval indítják a napot, utána buszra vagy kocsiba ülnek és dolgozni indulnak, este hazaérnek, feltekerik a fűtést, leülnek a kanapéra a tévé elé, talán el se tudják képzelni, hogy hányféle. És ahhoz, hogy megértsük, mennyire lehet örülni egy falat kenyérnek, egy tábla csokoládénak vagy épp egy pár jó cipőnek, nem is kell olyan messzire utaznunk.
A borsodi Alsóvadász alig 25 kilométerre van Miskolctól. A másfél ezres község lakóinak fele cigány. Bár ez nem is annyira fontos, mert akik itt élnek, többnyire szegények. A legszegényebbek a „telepiek”, az ő házaikat viszi el leggyakrabban a kiáradt Mánta-patak vagy a kiadósabb esők után a dombokról lezúduló sár. Miklós és Mónika házát is az árvíz tette tönkre. A férfi Miskolcon dolgozik biztonsági őrként, Mónika pedig hivatásos nevelőszülő. Három kislányt nevelnek, de amikor a házuk tönkrement, veszélybe került a család. A gyámhatóság nem járult hozzá ugyanis, hogy visszaköltözzenek a szétázott házba, így mindenképpen újat kellett venniük. Egy új ház, még ha hitelre veszik is, hatalmas teher, óriási költség. „Megélünk, a rezsit meg az ilyeneket tudjuk fizetni, de hogy félre tudjunk tenni vagy egy asztalt öt székkel meg tudjunk venni, fél évet kell spórolni” – mondja Miklós, miközben körbevezet az új házban. Ami persze valójában nem új, de nekik mostantól az. Három gyerek öltöztetése a tehetősebbeknek sem egyszerű feladat, errefelé pedig inkább emberfelettinek mondanánk. Ezért is jöttek jókor a cipők. Az Új Start Alapítvány egyetlen hónap alatt gyűjtött össze 5200 pár cipőt. Vezetője, Szőke Judit nem ma kezdett foglalkozni szegényekkel, hátrányos helyzetűekkel, rászorulókkal. Korábban a Polgár Alapítványban dolgozott, három éve váltak ki, és kezdtek olyan programokba, mint a cipőgyűjtés vagy a szemüveg-adományozás. „Nem vagyunk egyházi szervezet, nincsenek kihelyezett irodáink, még szállítóeszközünk sincs. De mindez most nem számít: az emberek figyelnek, és nemcsak ránk, hanem a nélkülözésben élőkre is – mondja. – Bár sokan állítják, nincs középosztály, mi azt tapasztaljuk, hogy éppen ők mozdulnak a leghamarabb. Talán tőlük érkezett a legtöbb jó minőségű cipő. Valószínűleg azért, mert ők azok, akik még több cipőt tudnak venni, mint amennyit a gyerek elhord, és sokukban megvan az alapvető szolidaritás” – teszi hozzá. 

Itt most mindenki hülye

Az adományozásnak ez a formája nagy körültekintést és pontos szervezést igényel. Nemcsak az a fontos, hogy a cipők jó minőségűek, tartósak és hibátlanok legyenek, hanem az is, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb lábbelit kapja. „Azt szoktuk mondani, hogy csak olyan cipőt adjál, amilyet a saját gyermekedre is ráadnál – mondja Judit –, és ebben az ügyben még a legjobb szándékú adományozók is rászorulnak némi edukációra. A »zsákos« adomány nem jó, abból csak vita van. A névre szóló, jó minőségű cipő viszont a tisztelet jele.” Aztán elmeséli, hogyan tisztították, szortírozták és címkézték fel a rengeteg cipőt az önkéntesekkel, hogy mindenki a neki megfelelő méretet kaphassa, és hogyan pakolták fel a felajánlott furgonokra, szállították el Borsod és Baranya 15 településére, és ott hogyan osztották szét a gyerekeknek. Persze nem ők, hanem a helyi önkéntesek. Mert ez is az alapítvány egyik alapfilozófiája. Helyi közösségeket kell építeni, amelyek aztán képesek lesznek saját magukon segíteni. „Engem ne fényképezzenek, én a népkonyhán dolgozom, és itt most ebből baj lehet – mondja Irénke, az alapítvány alsóvadászi önkéntese, aki szerint, amikor kampány van, akkor minden sokkal bonyolultabb. – Én mondtam, hogy nem a választás miatt van ez a cipős dolog, de itt most mindenki hülye.” Pedig az alapítvány nem először segít a faluban, Irénke tíz éve önkénteskedik. Először akkor kaptak segítséget, amikor a nagy árvíz volt, 2010-ben. „Mindenünk odaveszett. Egy falubeli, aki Pesten lakott, mondta, hogy próbáljunk segítséget kérni az alapítványtól. Amikor megindult a kamion a Tüzéptől, és jött a gerenda, a sóder meg a léc, az olyan volt, mint az álomban.” Azóta folyamatos a kapcsolat. Néha ruha érkezik, máskor a telepieknek segítenek rendbe tenni a putrikat, vagy szemüveget kapnak. Apropó, szemüveg. Egy városinak semmi különös nincs abban, ha szemészhez megy, aztán ha a pénze engedi, szemüveget csináltat magának. Itt ez egészen máshogy van. Először is kell valami szép ruha, amiben az ember orvoshoz megy. Aztán kell cipő és bátorság, hogy bemenjen az elegáns szalonba. És ha mindez megvolna is, kell a pénz a buszjegyre vagy a benzinre. „Nem lehet elítélni az ittenieket, hogy nem törődnek a szemükkel, én is másra fordítom a busz árát – vallja be Irénke. – De amikor az alapítvány a szemüvegprogramot csinálta, én szerveztem le mindent: elmentem Encsre a doktornőhöz, megbeszéltem vele az időpontokat. Volt olyan, akinek nem volt cipője, azért nem akart jönni. A másiknak ruhája nem volt. Mondtam nekik, ha Szőke Juditék segítenek, akkor kutyakötelességünk elmenni. Abaújszolnokon a falubuszt is megkaptuk, itt meg mi adtuk össze a benzin árát. Mindenki beleadott 200 forintot.” És mindenkinek lett szemüvege. Van, akinek kettő is: egy olvasó- és egy „rendes”. Egy lencsegyártó lencsét adott, az alapítvány szerzett kereteket, az önkéntesek pedig megszervezték, hogy az emberek eljussanak az optikushoz. Életükben először. Na, de vissza a cipőkhöz. Az alapítvány megköveteli a rendet: cipő csak annak jár, aki időben jelentkezik, és akit az önkéntesek összeírtak. Persze azért vannak kivételek. „Volt itt az Eli, mezítláb ment a gyerek a bótba, behívtam, és adtam neki egy csizmát. Nem volt rajta a listán, de hát jön a tél, fázni fog a lába a gyereknek. Remélem, Judit nem fog megróni érte” – mondja nevetve Irénke.  

Kabát kétszázért

Elképzelhetetlenül sokféle szegénység létezik. Alsóvadászon például megesett, hogy az óvodában nem volt rajzpapír, és az óvónők a saját iskolás gyerekeik füzetborítóiból vagdostak rajzolnivaló lapokat. Még szerencse, hogy az alapítvány tavalyi adománycsomagjában volt rajzpapír is. Innen a második faluban, Selyeben van szép új óvoda és felújított iskola (a görögkatolikus egyház működteti mindkettőt), vadonatúj térkő a hivatal előtt, szép könyvtár, de a cipőadomány itt is nagyon jól jön. „Még ha van is munka, mert a polgármester rendesen adja a közmunkát, a fiatalok meg bejárnak a Boschba vagy a Sictába, akkor sem telne ennyi cipőre” – mondja Edit, aki elvált és öt gyereket nevel. Aztán sorolja a havi kiadásokat: a kis boltban minden a duplája, mint a városban, de odajutni egy vagyon. Huszonnégyezer egy helyközi bérlet, hétezer a miskolci. Ha csak egy jegyet vesz az ember, az oda-vissza 700. Márpedig be kell menni néha a városba, mert itt gyakran adnak a cigányoknak romlott, penészes vagy lejárt árut. „Volt, hogy egy nap háromszor vittem vissza tejet.”  A polgármester házában ülünk. Az 500 lelkes falut egy cigány ember, Aranyosi György vezeti. A felesége, Éva a vendéglátónk, ő egyben a Selyeb Fejlesztéséért Közhasznú Egyesület vezetője is. Nyolc éve csinálják, gya­korlott pályázók. Szinte mindig mindenre jelentkeznek, és ha elég ügyesek, nyernek is. Az Új Start Alapítványnál még újnak számítanak, először idén januárban kaptak ruha­adományt. A feltétel az volt, hogy „áruljanak ki belőle” egy minimális összeget. „Ötven forint volt egy gyerekruha, 100 egy nadrág vagy egy pulóver, 200 egy kabát vagy egy ágynemű. 37 ezer lett a vége, abból fizettük a gyerekek farsangját – meséli. – Régebben a Máltától hordtunk zsákban ruhát, de már nem tudnak adni, annyian vannak rá.” Az asszonynak négy gyereke és 16 unokája van, de most is hat gyereket nevel mint hivatásos nevelőszülő. A legfiatalabbat, az ötéves Márkot idén fogadták örökbe. A polgármester szerzett pénzt az orvosi rendelő rendbetételére is, most tényleg csillivilli. Csak orvos nincs benne, jó esetben kéthetente jön errefelé a városból. Ha valamelyik gyerek megbetegszik, Szikszóra kell vinni. A mentő vagy kijön, vagy nem. Homrogdon, a szomszédban van orvos… ha nincs szabadságon. A fiatalok itt is jobb eséllyel jutnak munkához valamelyik miskolci cégnél. Akkora a munkaerőhiány, hogy sok munkáltató inkább beszáll a bérlet árába is, csak menjenek az emberek dolgozni. Sőt! A Bosch júliusban kisbuszt indított, amelyik körbejár a falvakban, és felveszi az embereket. Hála a helyi lapnak, az itteniek azt is tudják, kinek köszönhetik mindezt. „Csak a Fidesz lépett ilyen dolgot is, hogy ilyen lehetséges lehet” – mondja Éva. Persze a különbusz sem jár mindenkinek. Az ötvenen felülieknek inkább csak a közmunka marad. Már ha jut. Havi 54 ezerből pedig jó, ha a penészes szalámira telik, cipőre semmiképpen.  

Nem könnyű kapni

A cipőszállítmány persze Selyeben is pont a választási kampány kellős közepén érkezett, de van, hogy a szükség felülírja a politikát. A hideg akkor is jönne, ha Aranyosi György nem éppen a második ciklusára készülne. Az alapítvány pedig nem válogathat. Sokféle szegénység létezik. Sokan, sokféleképpen birkózunk meg vele: adunk, elfogadunk, és egyik sem könnyű. „Minden évben nagyon elfáradunk, de a segítési szándék ilyen tömény megtapasztalása mindig nagy erőt ad nekünk – mondja Szőke Judit. – Amikor az ember azt gondolja, elég edzett már mindenhez, akkor jön egy levél, egy poszt a Facebookon, és minden megváltozik, de legalábbis értelmet nyer” – és mutatja, mit írt nekik egy asszony valahonnan a végekről. „Tisztelt Alapítvány! Szeretnék köszönettett mondani önöknek a rengeteg szép lábbelikért, a sok munkáért, amit ebbe a cipőgyűjtésbe fektettek. Továbbá mind azoknak, akik ezeket megszervezték, az adományozóknak is hála és köszönet. Szeretném megosztani egy anyuka érzéseit, aki elérzékenyült, egyben szégyellte is magát azért, mert hogy gyermekének nem ő okozott ekkora örömöt boldogságot. Sírt, mert nem igazán tudják meg engedni maguknak, hogy 10-15000 Ft-os lábbelit tudjanak venni egy gyermeknek, amikor vannak hárman. Arról nem beszélve, hogy közmunkabérből élnek. Köszönet, és hála mindenkinek, akik ehhez a nagy segítséghez hozzá tudtak juttatni ennyi családot…”
Szerző
Frissítve: 2019.10.10. 16:42

Ki fizet értünk? – Komoly károkat okozna, ha a járóbeteg-ellátás átkerülne az önkormányzatoktól az államhoz

Publikálás dátuma
2019.09.29. 14:20

Fotó: Népszava
Frissen felújított szakrendelők, új gépek, átalakítások – kampányban mindig „szexi” téma az egészségügy. Most sincs ez másként, szinte minden jelölt ír a programjában az ágazatról. És bár ezek között sok a látszatintézkedés, szakértők szerint komoly károkat okozna, ha a járóbeteg-ellátás az önkormányzatoktól átkerülne az államhoz. Helyben sokkal eredményesebben tudják megoldani ugyanis a problémákat. Már ha akarják, és ha van rá pénz.
Az egészségügy alapja a háziorvosi rendelők hálózata, valamint az erre épülő szakrendelések. Ma azonban ezek nem látják el feladatukat megfelelően Budapesten, hiszen a forráshiány, a betöltetlen állások magas száma és a szétaprózódottság miatt pazarlóan és túlterhelten működnek. Szükség van tehát a megújulásra. Erről Karácsony Gergely ír főpolgármester-jelölti programjában. Kérdés persze, hogy mennyit ér, amikor egy település vezetője beszél az egészségügy reformjáról, miközben a legfőbb pénzforrás, az állam éppen látványosan hátat fordít a betegeknek.  

Jó gazda, rossz gazda

Rékassy Balázs egészségügyi szakközgazdász szerint bár az önkormányzati választások előtt a települések kifestik a szakrendelőt és – ha tehetik – pluszszolgáltatást vásárolnak, ezek nem oldják meg a problémákat, amelyek zömében épp amiatt keletkeznek, mert nem szakmabe­liek, hanem az egészségügyhöz nem feltétlenül értő laikusok hozzák a finanszírozási döntéseket. A jelenlegi rendszerben az az intézmény kap (több) pénzt, amelyik ügyesebben lobbizik. „A szakrendelők működési költségeit a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK, korábbi OEP) és az önkormányzatok biztosítják. A NEAK-tól kapott pénz 80-90 százaléka elmegy a bérjellegű kiadásokra, így szinte alig marad valami a fenntartásra, fejlesztésre” – mondja Rékassy. Mégis, a szakértők egyetértenek abban, hogy csak rontana a helyzeten, ha a szakrendelők állami fenntartás alá kerülnének. Pásztélyi Zsolt, a Magyar Járóbeteg Szakellátási Szövetség elnöke például arról beszél, hogy az állam nem alkalmas a szakrendelők működtetésére. Mégpedig azért nem, mert össze akarná vonni azokat a kórházakkal. Ennek pedig az a vége, hogy a rendelőintézet működése háttérbe szorul, és minden forrást vinne a kórház. „A járóbeteg-szövetség mindig is a szakmai és menedzsmenti önállóság megtartásáért fog küzdeni, hiszen ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a szakellátás ne csak szükséges rossz legyen” – mondja. Dr. Dózsa Csaba egészségközgazdász, a Miskolci Egyetem docense 25 éves egészségügyi igazgatásban és finanszírozásban szerzett tapasztalatai alapján szintén úgy véli, az önkormányzatok jobb gazdái a járóbeteg-szakrendelőknek, mint amilyen az állam lenne, hiszen így helyben és gyorsan dőlnek el a dolgok. Az önkormányzatok jobban átérzik azt is, hogy miért is van szükség egy új ultrahangra, vagy röntgenre, vagy bővülő kardiológiai szakrendelésre, fizioterápiás kezelésekre. Tudják, mi szolgálja jobban a helyiek érdekeit. A fővárosi XIII. kerületében például az önkormányzat az elsők között indította el az egynapos sebészeti rendelést, majd vásárolt világszínvonalú CT- és MR-berendezéseket, így a kerületi lakosok rövid várakozási idővel, térítésmentesen juthatnak ellátáshoz. Mivel a NEAK nem támogatja ezeket a vizsgálatokat, az önkormányzat maga teremtette elő a pénzt. Így jelentős terhet vesznek le a kórházakról és gyorsabb az ellátás is. Persze ehhez nem elég csak a gép, szükség van radiológusra és szakszemélyzetre is. Röpködnek a százmilliók a fővárosi IX. kerület költségvetésében is. Új röntgengép 33 millió forintért, ultrahangkészülék 15 millióért, de 40 millióért akadt új altatógép és szívultrahang-berendezés is. Az idei költségvetés alapján több mint 622 millió forintot költenek az ágazatra. A szerencsések közé tartoznak a budai XII. kerület lakosai is. Önálló járóbeteg-szakrendelő nincs ugyan a kerületben, az ellátás a Szent János Kórházban történik, a kormány viszont 9,3 milliárd forintot különített el a Hegyvidéki Szakrendelő Program megvalósítására. Így a járóbeteg-rendeléseket a Kútvölgyi-tömbbe helyezik át. Az új helyszínen a későbbiekben egynapos sebészeti központot is kialakítanak, korszerű CT-vel, digitális röntgen- és ultrahangkészülékekkel felszerelt ­d­­iagnosztikai központ is lesz. A vidéki kistelepüléseken általában visszafogottabb lehetőségeket találunk. Bár a kecskeméti önkormányzat évek óta 53 millió forint támogatást nyújt a megyei kórháznak és pluszforrást biztosít az általa fenntartott intézménynek az előre nem látható kiadásokra, az egészségügyre fordított összeg még így is csupán a költségvetés 0,3 százaléka. De még ebből is adnak bérkiegészítést a szociális ellátásban dolgozóknak, mivel az ő bérük elmarad az egészségügyi dolgozók bérétől – mondja Szemereyné Pataki Klaudia, Kecskemét polgármestere.  

Veszteséges rendelések

Az önkormányzatok a jelenlegi helyzetben sokat tehetnek a lakosság egészségügyi ellátásáért, sokkal többet, mint az állam. A probléma, hogy gyakran egymással is kiszúrnak. Egy szakrendelőnek esetenként jóval több beteget kell ellátnia, mint ahányan a körzetbe tartoznak. „A fő­városi XIV. kerületben biztosítunk gyer­mek-szakrendelést, kardiológia, ortopédia és fül-orr-gégészet is elérhető. Öt másik kerületből is hozzánk járnak a gyerekek, de azoktól az önkormányzatoktól nem kapunk pluszfinanszírozást. Ez egy meglehetősen igazságtalan rendszer” – mondja Rékassy Balázs. A helyzet megoldásához az kellene, hogy az egészségbiztosító ténylegesen annyit fizessen egy beavatkozásért, amennyibe az valóban kerül, így nem lennének olyan magas plusz­költségek, ettől azonban egyelőre messze vagyunk. A szakember vizsgálta, melyik a 20 leggyakrabban végzett beavatkozás állami szakrendelőkben, majd megnézte, hogy ezekért mennyit kell fizetni egy magánszolgáltatónál. A különbség nyolcszoros volt! „Amit egy EKG-vizsgálatért ad az állami biztosító, az nyolcad része annak, mint amit egy magánintézményben kérnek a betegtől. Tény, ők úgy áraznak, hogy ebben benne vannak a működési költségek, a marketing stb., de a nyolcszoros különbség akkor is túl magas” – szögezi le Rékassy. De nem csak pénz kérdése, hogy van-e különbség a szakrendelőkben az ellátás között. Dr. Dózsa Csaba szerint egy közepes jövedelmű önkormányzatnál sok minden függ attól is, hogy mennyire pártolják a döntéshozók – polgármester és az önkormányzati testület – az ellátási körülmények javítását. Hasonló lehetőségekkel rendelkező települések között is lehet igen nagy különbség: míg az egyikben felújított egészségház működik, a másikban húsz éve ugyanolyan, lepusztult szakrendelőbe járnak a betegek. Szavait Pásztélyi Zsolt is megerősíti. „A gond az, hogy nem mindenhol tartják ugyanolyan fontosnak a kérdést. Pedig idővel egyre nagyobb szerephez jutnak majd ezek az intézmények, amelyek egynapos ellátást is biztosítanak, kiváltva a többnapos kórházi tartózkodást” – mondja. Tőle tudjuk meg azt is: a leginkább Budapesten, a nagyobb kerületi rendelők esetében jellemző, hogy az önkormányzat komolyabban is támogatja a szakrendelőt, akár plusz 10-15 százalékkal.  

Hiányos támogatás, kreatív megoldások

Nemzetközi összehasonlításban a magyar járóbeteg-szakellátásban nagyon magas a lakosságszámra jutó orvos-beteg találkozások száma. Évente átlagosan 50-60 százalékkal magasabb, mint Európa más országaiban. Sokan járnak ilyen rendelésekre, ám a hatékonyságon még lenne mit javítani. Olykor ugyanis csupán néhány perc jut egy-egy betegre, és az eszközök korszerűsége, a szakrendelések kapacitása sem felelnek meg mindenhol a XXI. századi igényeknek. „Két éve több mint kétszáz szakrendelő (beleértve a kórházak szakrendelőit és szakambulanciáit is) pályázhatott egy 5 milliárd forintos keretösszegű támogatásra. Az igény, amit akkor benyújtottak, több mint 25 milliárd forint volt. Ebből is látszik, hogy fejlesztési tervek vannak, az államnak az esélyegyenlőség jegyében már csak támogatni kellene a hátrányosabb helyzetű, szegényebb településeket” – hangsúlyozza Dózsa Csaba. Gödöllő önkormányzata finanszírozza azokat a pluszszolgáltatásokat, intézményi költségeket, amikre szükség van ahhoz, hogy megfelelő legyen az ellátás, de ezt nem tehetik meg mindenhol – mondja Gémesi György. Hozzáteszi, hogy ezek a tételek minden önkormányzatnak komoly pluszterhet jelentenek. „A megoldáshoz a többi között emelni kellene az egészségbiztosító által nyújtott finanszírozáson, erre azonban nem mutat túl nagy hajlandóságot az állam” – jelzi a helyzetet a polgármester. Szolnokon nincs ugyan szakrendelő, de plusz egészségügyi szolgáltatásokat így is kínál az önkormányzat az ottani lakosoknak. Fogszabályozás- és parodontológiai szakellátás is működik vállalkozási formában; a rotavírus elleni védőoltást térítésmentesen megkaphatják a rászoruló újszülöttek, míg az óvodás korú gyermekek számára ingyenes lisztérzékenységi szűrés érhető el. A városban működő praxisközösségekben az orvosokon és asszisztenseiken túl védőnő, gyógytornász, dietetikus, népegészségügyi koordinátor, pszichoterapeuta orvos és pszichológus nyújt segítséget. A városvezetés lehetőségeihez mérten támogatja a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Hetényi Géza Kórház-Rendelőintézetet is, de hogy pontosan milyen források állnak rendelkezésükre, arra nem kaptunk választ a hivataltól. Annyi biztos: 2019 szeptemberéig az ­egészségügyi ellátásra vonatkozó ­kiadások körülbelül 900 millió forintot tettek ki. Ebben benne vannak az orvosi rendelőket érintő közüzemi díjak, karbantartási, felújítási munkák, a dolgozók bérei és járulékai, eszköz-, műszerbeszerzések, a háziorvosi és a fogorvosi ügyeleti ellátás biztosításai is.
Szerző