Ázsia vadlova hazatér

Publikálás dátuma
2019.10.06. 14:21

A lángoló esőerdők, a mindent elborító műanyag szemét bolygóján egy cseppnyi természetvédelmi siker olyan üdítő, mint aszálykor az eső. Itt van például az ázsiai vadló, amelyet a veszélyeztetett fajok közé soroltak. Hogy ez miért jó hír? Azért, mert azelőtt már kihaltként tartották számon. Megmentésében magyar szakemberek is részt vettek.
Nikołaj Michajłowicz Przewalski (1839–1888) lengyel nemesi családban született, de az orosz birodalom hű alattvalója volt; említsük is oroszosan Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkijként. A szmolenszki születésű fiatalember a szentpétervári katonai akadémián tanult, a cári hadsereg tisztje lett. Általában ezredesként említik, bár végül altábornagyi rendfokozatig vitte. Öt nagy expedíciót vezetett Közép-Ázsiában, olyan helyekre is eljutott, ahol nem járt előtte fehér ember. Ló- és teveháton bejárta Szibéria és Kína eldugott vidékeit, Turkesztánt és Tibetet. Hivatalosan az Orosz Földrajzi Társaság megbízásából utazgatott, de tényleges feladata katonai hírszerzés volt. A cári birodalom rohamosan terjeszkedett kelet felé. Az angolok már komolyan aggódtak, hogy az oroszok szemet vetnek gyarmatbirodalmuk koronagyémántjára, Indiára. Przsevalszkij hatalmas meghódítható területekről tett jelentést az udvarban. Azt írta, ezer katona elég lenne, hogy uralmuk alá hajtsák a földet a Bajkál-tótól a Himalájáig. Csak némi pénz és puska kell hozzá. Meg persze Evangélium és korbács, amivel civilizációra nevelhetik a helyieket, az ezredes megfogalmazásában „az emberfaj söpredékét”. Az effajta fordulatok inkább a korszakot minősítik: Przsevalszkij nem volt rasszistább vagy imperialistább, mint az átlag – egy birodalmi főtiszt, aki az Úr kegyelméből fehérnek született. Szolgálataiért Szent Vlagyimir-renddel tüntették ki.

A kefefrizurás P-ló

Mégsem a kémkedés vagy földrajztudósi érdemei örökítették meg a nevét, hanem egy zoológiai felfedezése. Przsevalszkij 1878 táján hallott először (természetesen a megvetett helyiektől) a mongol sztyeppék vadlováról, és végül sikerült is megpillantania az európai embernek ismeretlen faj példányait. Fellelkesült – hozzáértő, jó lovas lévén büszkén írta le a nyugati tudomány számára az ázsiai vadlovat. Egy koponyát és egy lenyúzott bőrt vitt is magával a szentpétervári múzeumnak. Utóbb az ő tiszteletére keresztelték el a fajt latinul Equus ferus przewalskiinak, így vált ismertté hazáján kívül is a mássalhangzó-torlódásos név. Ahol nem kedvelik a nyelvtörőket, röviden P-lónak hívják. Az ázsiai vadló zömök, erőteljes testalkatú. Alacsonyabb, mint a házi ló, marmagassága ritkán nagyobb 140 centinél. Barna vagy homokszínű, has- és orrtájékon világosabb mintázattal. Lábszára, farka feketébe hajlik. Jellegzetes sötét csík, „hátszíj” fut végig a gerince fölött. Rövid, tömör sörénye eláll a nyaktól, bájos „kefefrizura”. Ami azt illeti, fel se kellett fedezni, hiszen a sztyeppék lakói évszázadok óta ismerték. Dzsingisz kán népe szent állatként tisztelte. Nem vadászták, megölése tabunak számított. Neve, a „takhi” szellemet, szellemit jelent, úgy tartották, hogy kapcsolatban áll az istenek világával – magyarázza Claudia Feh. A svájci születésű etológusnak kulcsszerepe volt a faj megmentésében, amire még visszatérünk. Lascaux világhírű barlangrajzait elnézve erős a gyanú, hogy az ősember már sok ezer évvel azelőtt is találkozott ezzel a fajjal vagy valami nagyon hason-lóval. Kazahsztán, Mongólia és Észak-Kína mai területén, a végtelen füves sztyeppéken még sokáig vígan nyargalászott a vadló. Ám a XVIII. század végétől az ember terjeszkedésével arra a sorsra jutott, amire a kelet-európai tarpán és más rokonai, vadló- és vadszamárfélék szerte a világon: az ázsiai onager, kulán és kiang, vagy a zebrák Afrikában. Vadásztak rá, befogták, földművesek kiszorították életteréről. Másfél évszázad alatt eltűnt. Utoljára a mongóliai Góbi-sivatagban, 1969-ben láttak vadon élő példányokat. Röviddel ezután „a természetben kihaltnak” nyilvánították.

Vissza a természetbe

A múlt század közepén kereken egy tucat állatkerti példányt tartottak számon, Prágában és Münchenben. Hogy a faj ne tűnjön el végleg, ezeket kezdték szaporítani, a csehek szervezésében. A nagy nemzetközi program évtizedek fáradságos munkájával sikertörténet lett. Ma világszerte mintegy kétezer Przsevalszkij-ló él. Ebből 270 Magyarországon, a pentezugi vadlórezervátumban. Kerekes Viola, a Hortobágyi Nemzeti Park illetékese szerint ez Európa legnagyobb, egyben a világ második legnagyobb populá­ciója – vadlónagyhatalom lettünk! Az 1997 óta működő rezervátum a hortobágyiak és a kölni állatkert közös projektje; félvad körülmények között tanulmányozzák az állatok viselkedését, társas életét. A Przsevalszkij-ló kisebb családi közösségekben él, úgynevezett háremcsapatokban. Egy csődör, két vagy három kanca meg csikóik, amelyek néhány évig a családdal maradnak, mielőtt ivaréretten új társak után indulnak. Időnként nagyobb csapatokba verődnek, együtt keresnek legelőt. Az ezredfordulón Ukrajna járt az élen a tenyésztésben: a csernobili nukleáris katasztrófa miatt elnéptelenedett területen szépen gyarapodott is az állomány, mígnem a zónába visszamerészkedő szegény emberek vadászni kezdték a húsáért. A vadló fennmaradásáért tett erőfeszítésekbe beszálltak a kínaiak is, manapság az Ujgur Autonóm Régióban felállított központ gyakran ad hírt újabb csikók születéséről. Claudia Feh volt az, aki előállt a visszatelepítés ambiciózus tervével. A már idézett etológus Mongóliába költözött, a hatalmas ország nyugati részén 135 négyzetkilométeres területet kerített el. Évtizedes előkészítő munka után 2004-ben jött el a nagy pillanat: 22 Franciaországból importált, önállóságra szoktatott vadlovat engedett szét felmenőik eredeti élőhelyén. A négy család feltalálta magát, hatékonyan védekeztek a farkasok ellen. Átvészelték a 2009-es tél der­mesztő, mínusz 47 Celsius-fokos hidegét is. Ma már újra 3-400 példány él szabadon: a vadló hazatért. Ezzel párhuzamosan több visszavadítási akció is zajlott, különböző helyszíneken. A faj státusát az IUCN úgynevezett vörös listáján „a természetben kihalt”-ról átminősítették „veszélyeztetett”-re.

Ősidők musztángja

A genetikai vizsgálatok szerint a házi ló és az ázsiai vadló genetikai fejlődése mintegy 50 ezer éve ágazott szét, ami az evolúció léptékével mérve futó pillanat. Bár a kromoszómaszámuk eltérő (64, illetve 66), képesek utódot nemzeni egymással. Sőt ellentétben például a szamáröszvérrel, a hibridek termékenyek. Ez egyben újabb fenyegetés is a vadló fennmaradására, ha ugyanis túl sok a keveredés, az állomány elveszítheti jellegzetességét, beolvadhat. Másfelől nagy szükség lenne a diverzitásra, elvégre a teljes populáció elég belterjes – ne feledjük, ugyanattól a 12 példánytól származik. Így vagy úgy, a faj még sokáig emberi segítségre, beavatkozásra lesz utalva a túléléshez. A kutatók érdeklődése azért fordult éppen a P-ló felé, mert egészen a legutóbbi időkig úgy tartották, hogy ez a földkerekség egyetlen megmaradt „igazi” vadlova, az ősi eurázsiai­­ vadló ivadéka. Az ősló honos volt ­Európában is – ezért nem akadunk fenn azon, hogy a kőkorszaki Homo sapiens itt találkozott vele, és mai francia területen rajzolta a világhírű barlang falára. Ellenpéldaként az amerikai musztángot hozták fel, amely az embertől megszökött, egyszer már háziasított lovak „visszavadult” leszármazottja. Csakhogy a legújabb kutatások, amikor egy úgynevezett filogenetikai (fejlődéstörténeti) elemzésben többtucatnyi ősi és modern ló genetikai mintáját hasonlították össze, meglepő eredményt hoztak. Sandra Olsen, a Kansasi Egyetem biodiverzitási intézetének régészeti vezetője, ahogy arról a National Geographic beszámol, tavaly arra a váratlan következtetésre jutott, hogy az ázsiai vadló sem „igazi” vadló. Génjei arról árulkodnak, hogy nem az ősi eurázsiai vadló utódja, hanem a Közép-Ázsiában több mint ötezer éve élt botaji nép háziasított lovaié. Ezeknek a maradványait találták meg a közelmúltban kazahsztáni ásatásokon; a kutató szerint azok lehettek a legkorábban domesz­tikált lófélék. Ha tényleg így van, akkor tisztavérű, ősi vadló már régóta nem él a bolygón – nagy csalódás volna ez Przsevalszkijnak.

Sztálin és a kanca

Przsevalszkij ezredes sűrű, tömött bajusza fölül szigorú tekintettel néz az utókorra arról a réges-régi fotográfiáról, amely megőrizte arcvonásait. A mokány férfinak, mondhatni, sztálini ábrázata van. Ez a hasonlóság lehet az alapja az orosz városi legendának, hogy a későbbi szovjet diktátor a híres felfedező törvénytelen fia. A feltevés minden bizonnyal légből kapott, semmi nem támasztja alá. Pzsrevalszkij még csak nem is járt Grúziában, ahol Joszif Dzsugasvili született 1879-ben. Ám a legenda makacsul tartja magát, sőt! Bizonyíték rá Vlagyimir Vojnovics feledhetetlen regénye, az Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai, amely Jiři Menzel filmjének köszönhetően lett világhírű. A könyvben „megfejtik” a rettegett pártfőtitkár származásának titkát: Sztálin apja Przsevalszkij ezredes volt, az anyja vadlókanca.

Heti abszurd: Betűtől a zöldhullámig

Publikálás dátuma
2019.10.06. 13:32

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
„Miután láthatóan az ellenzéknek semmi sem drága, mi viszont nem szeretnénk, hogy a családok és a játszópark a baloldal negatív kampányának továbbra is célpontjai legyenek, ezért a játszóteret a választásig zárva tartjuk” – mondta Érd fideszes polgármestere, T. Mészáros András, miután a múlt szombaton átadott játszóteret nyomban be is kellett zárni. Vélhetően a baloldal negatív kampányának következtében estek (vetették magukat a mélybe kampányhevületükben?) rögtön a következő napon a nyitva hagyott munkagödörbe gyerekek. De a regnáló városvezető villámgyors reakciójának köszönhetően a szavazásig nem lesz több politikailag motivált rohangálás a parkban. Különben is, az nem átadás volt, hanem avatás. Mindennek megvan rendje, nehogy már csak úgy avatatlanul kelljen a következő alkalommal átadni játszóteret. Vagy részátadni – fontos, hogy az apróságoknak is tudjanak örülni a választók. Nem történhetett volna ugyanis ilyen blama, ha az érdi polgármester példát vesz kaposvári kollégájától, és mondjuk csak a libikókát adja át, vagy legalábbis azt, ami tutira elkészült. Gelencsér Attila fideszes országgyűlési képviselő egy 26,4 kilométeres szakaszt adott át a Kaposvárt az M7-es autópályával összekötő 67-es útból, nem titkolva, hogy a teljes útszakasz csak novemberre készül el. Az eseményre újfajta nemzetiszínű szalagot is gyártattak, „részátadás” felirattal, a félreértések elkerülése végett. Lesz dolga a magyar értelmező szótár következő kiadását szerkesztőknek.
Mi lehet a megfelelő kifejezés és szalagfelirat például arra az esetre, amikor betegestül avatnak fel egy kórtermet? A II. kerületi Szent Ferenc Kórházban a Budavári Önkormányzat 5,6 millió forintos támogatásából szereltek fel két betegszobát, az eseményen Nagy Gábor Tamás I. kerületi polgármester is megjelent. Hogy semmiképpen ne érhesse a vád, hogy félkész munka után aratja le a babérokat (ráadásul nem a saját kerületében), pácienssel is illusztrálták a szoba fogadókészségét. Nem tudni, hogy a hűtőgéppel és tévével is felszerelt helyiség első használóját vajon mikor értesítették, hogy egy ilyen emelkedett szertartásnak lesz a résztvevője, mindenesetre a tőle telhető legnagyobb méltósággal viselte pizsamájában az ágyán gubbasztva az öltönyösök és a média munkatársainak beözönlését. A nyelvészek még dolgoznak az olyan események definícióján, amikor olyasmit avatnak, hovatovább adnak át, aminek nincs fizikai megtestesülése, vagy legalábbis semmi új nincsen benne. Ilyen az egri zöldhullám, amelyet kedden indított el Eger fideszes polgármestere, Habis László. Volt is miért ünneplőben kivonulni a 25. számú főútra, ahol potom 30 millió forintos beruházással sikerült úgy összehangolni a jelzőlámpákat, hogy „mintegy 10 százalékkal” gyorsulhat a város közlekedése. Mondjuk ennek legalább van értelme, nem úgy, mint annak a csupán néhány órát megélt Pécs feliratnak, amit már az átadása napján le kellett szerelni. Az egyébként minden kolbásztöltő fesztiválon és öt méternél magasabb kilátóponton szokásos szelfizésre alkalmas betűket úgy sikerült a Kossuth tér köveire applikálni, hogy rögvest rádőlt arra, aki fotózkodni próbált vele. A P betűbe állítólag majdnem beszorult egy ember feje, úgyhogy most tágítják a lyukat. A rögzítésen a szakértők még dolgoznak, de Páva Zsolt polgármesternek várhatóan még lesz ideje egy utóavatásra vagy újraátadásra a választások előtt.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Titkolózó oroszok, tehetetlen svédek

Publikálás dátuma
2019.10.06. 11:35

Több mint hetven év után még mindig tisztázatlanok a II. világháború alatt több ezer magyar zsidó életét megmentő Raoul Wallenberg halálának a körülményei. A brit The Guardian szeptember végén arról számolt be, hogy a diplomata hozzátartozói a svéd kormány segítségét kérik az ügy végérvényes felgöngyölítésében, Marie von Dardel Dupuy azonban inkább úgy fogalmaz: nemcsak kormánya közbenjárásában bízik, hanem annak felelősségét is firtatja legfrissebb beadványában. Wallenberg unokahúgát az október 5-i, Raoul Wallenberg tiszteletére kijelölt embermentők napja apropóján, e-mailen kerestük meg.
Az eltűnésekor alig 33 éves svéd fia­talember haláláról jelenleg annyi tudható teljes bizonyossággal, hogy annak formális dátuma 1952. július 31-e. Három évvel ezelőtt, október 26-án nyilvánította hivatalosan is holttá a svéd állam – mivel 1947 júliusa óta nincsenek bizonyítottan róla szóló hírek, ezért Wallenberg eltűnt személyként kezelendő, akit a törvények szerint az eltűnése után öt évvel kell halottnak tekinteni. Szemtanúk beszámolói alapján az is nyilvánvaló, hogy miután 1945. január 13-án az oroszok elfoglalták a Benczúr utcában lévő Nemzetközi Vöröskereszt irodáját, Wallenberg önként, saját akaratából távozott egy orosz őrnaggyal, ugyanakkor ­Bulagyin hadügyminiszter-helyettes Malinovszkijnak küldött, négy nappal későbbi táviratparancsában már feketén-fehéren az áll, hogy Wallenberg a szovjet hadsereg foglya, le kell tartóztatni és Moszkvába kell küldeni, s hogy az elhárítás erre meg is kapta a megfelelő utasításokat. 1945. március 8-án szovjet nyomásra a Magyar Rádió bemondta, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták, egy 1957-ben közzétett hivatalos jelentés szerint – Moszkva mindeddig tagadta a diplomata elhurcolását – azonban 1947-ben, a Lubjanka börtönben halt meg, 35 évesen, szívrohamban. Ehhez képest nem egy magát szemtanúnak valló személy azt állította, hogy évekkel 1947 után találkozott a börtönben Wallenberggel. Az elmúlt 74 évben több családi és diplomáciai kezdeményezés is megpróbált közelebb kerülni a valósághoz, ám az arra irányuló kéréseket, hogy a szovjet, majd az orosz hatóságok cenzúrázatlanul kiadják azokat a dokumentumokat, amelyekből kiderülhet, ténylegesen hol és mikor halt meg a svéd diplomata, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) rendre elutasítja. Wallenberg unokahúga, Marie von Dardel Dupuy már keresetet is nyújtott be ellenük, de az illetékes moszkvai bíróság 2017-ben azt is visszaverte, arra hivatkozva, hogy az iratok titkosságát csak valamikor 2020 és 2022 között oldják majd fel. 

A svédeknek is fontos?

„Az egy dolog, hogy az orosz hatóságok lényegében szóba sem állnak velünk, és a benyújtott kereseteket rendre visszadobják, de engem most már leginkább az érdekelne, hogy Svédország miért nem kér egyértelmű válaszokat Oroszországtól – mondja az anyai ágról rokon Marie von Dardel Dupuy. – Tudni akarom a miérteket!” Idén augusztus 27-én (Svédországban ez a nap, Raoul [név]napja a Wallenberg-nap – a szerk.) a svéd kormány nagy csinnadrattával jelentette be, hogy egyfelől nyilvánosságra hozza a birtokában lévő kiegészítő dokumentumokat, másrészt újabb kutatást kezd az ügyben és mindent megtesz annak érdekében, hogy a Wallenberg-akta több ezer nem nyilvános dokumentumát felfedje a külvilág számára. Csakhogy a család szerint erre nem önszántából vállalkozott a svéd kormányzat: – „Már kezdett nagyon kínossá válni, miért nem reagál senki a 2018 márciusában beadott kutatási kérelmünkre, mely legfőképp arra irányul, hogy az orosz hatóságok még azelőtt válaszoljanak a felmerülő kérdésekre, mielőtt végleg bezárják a Wallenberg-aktát és lezárják az ügyet.” A kiegészítő dokumentumokat kísérő nyilvános nyilatkozatban Margot Wallstörm svéd miniszterelnök-helyettes, korábban külügyminiszter hangsúlyozta, hogy Svédország számára rendkívül fontos Raoul Wallenberg emlékének ápolása és annak életben tartása. Azt is hozzátette, hogy a kormány továbbra is szorgalmazni fogja, hogy végre minden, a 74 éve eltűnt diplomata sorsának alakulásával kapcsolatos homályos körülményre fény derüljön. Marie Von Dardel Dupuy kissé álságosnak érzi Margot Wallström nyilatkozatát, mert szerinte a svéd hatóságok, például az elmúlt húsz évben, egy-két esetet leszámítva, nagyon kevés erőfeszítést tettek a dolgok tisztázása érdekében, sőt még csak segítséget sem igazán adtak azoknak, akik magán­úton megpróbáltak közelebb kerülni az igazsághoz.  

A titokzatos 7-es számú rab

Az unokahúg azt is állítja, hogy egy svéd–orosz munkacsoport által 2000-ben eredménytelenül elvégzett vizsgálat után a kormány egyértelműen elengedte az ügyet és a további nyomozást – már ha van rá igény alapon –, kimondatlanul is az önkéntes kutatókra és a családra „bízta”. „Számomra és a családom számára Raoul Wallenberg sorsának tisztázása afféle szent kötelesség – mondja –, amit már több mint húsz éve többé-kevésbé a saját vállunkon viszünk. Mostanra patthelyzetbe kerültünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kulcs Oroszország kezében van, a svéd kormány, annak ellenére, hogy nagy szavakkal szorgalmazza a további kutatást, mégsem mutat valódi hajlandóságot rá, hogy felülvizsgálatot kérjen. A szakértőink elképesztően alapos munkát végeznek: most például egy részletes és konkrétumokkal teli listát nyújtottunk át a svéd hatóságoknak arról, hogy mire kérjenek választ. Így azonkívül, hogy felveszik a kapcsolatot a megfelelő orosz intézményekkel, semmi egyéb teendőjük nem kell, hogy legyen. Mégsem nagyon látom, hogy erre hajlandóak lennének. Amikor 2009 novemberében az FSZB archívumából újabb információ szivárgott ki, azt hittük, végre egyenesbe kerülünk. Az adatok arra engednek következtetni, hogy Raoul a hivatalosnak kikiáltott, 1947. június 17-i halálát követően öt nappal nagy valószínűséggel életben volt. A nevét nem említik a dokumentumok, de a titokzatos 7-es számú rab, akit 1947. július 22-én Langfelder Vilmossal együtt 16 órán át hallgattak ki, egykori cellatársa, Willy Rödel szerint, Wallenberg volt. Ha viszont 22-én kihallgatták, akkor egészen biztosan nem kaphatott végzetes infarktust 17-én. Azt hiszem, ezek olyan nyomok, melyekre azonnal rá kellett volna ugrania a svéd hatóságoknak – folytatja Marie Dupuy –, ehhez képest egyedül Tomas Bertelman, Svédország akkori moszkvai nagykövete írt két levelet is az oroszoknak, hogy kiegészítő részleteket kérjen az általa szenzációsnak nevezett fejlemények kapcsán. 2010 elején Fredrik Reinfeldt, akkori svéd miniszterelnök és Carl Bildt egykori külügyminiszter diplomáciai megbeszélésen vett részt Medvegyevvel és Putyinnal, hogy nyomást gyakoroljanak az oroszokra, adjanak hozzáférést a szakértőknek kulcsfontosságú aktákhoz, ám amikor erre nemleges választ adtak, csak megrántották a vállukat: sajnos nem tehetnek semmit.”  

Nem adják fel

Wallenberg születésének 100. évfordulója 2012-ben újabb lehetőséget adhatott volna a továbblépéshez. A centenárium apropóján Bildt külügyminiszter egy svéd munkacsoportot bízott meg további kutatásokkal, melynek élére Hans Magnusson nagykövetet nevezte ki. Bár Magnusson abszolút hivatalos keretek között, a diplomáciai protokollt betartva kérte a Wallenberg-ügy felülvizsgálatát, az FSZB ismételten megtagadta a titokzatos 7-es számú fogolyra vonatkozó dokumentumok áttekintését. „Várható volt, hogy így reagálnak majd – mondja Marie von Dardel Dupuy –, de vajon annak mi lehet az oka, hogy a svéd kormány erre szó nélkül visszavonulót fúj, az emberei pedig elkullognak a helyszínről. Ez a diplomácia megcsúfolása! Kiábrándító. Mivel egész egyszerűen nem tudtunk hogy továbblépni, 2017-ben pert indítottam az FSZB ellen, az eljárás – többszöri bírósági elutasítás ellenére – még jelenleg is folyamatban van. Közben egyre több bizonyíték gyűlik azt illetően, hogy az orosz tisztviselők az 1990-es, 2000-es években szándékosan félretájékoztatták a különféle hatóságokat, hogy ekként befolyásolják a Wallenberg-nyomozást.” Néhány hete Marie Dupuy újra személyesen vitte be a svéd külügyminisztériumba a konkrét dokumentumokkal kapcsolatos kérdések és kutatási igények listáját, azt remélve, hogy az augusztus 27-i nyilatkozat után talán kézbe veszi az ügyet a kormányzat. „A testvéreimmel vállvetve küzdünk azért, hogy mielőbb kiderüljön az igazság – zárja Dupuy –, amíg élünk, egészen biztosan nem hagyjuk annyiban. Raoul Wallenberg sokat hivatkozott példakép Svédországban is, dicsérik a bátorságát, emberségét, kitartását – talán ebből ellene meríteniük a hatóságoknak is, hogy végre véget érjen ez a rémálom.”

Az embermentők napját 1992-ben ­Raoul Wallenberg tiszteletére jelölték ki az Egyesült Államokban. Magyarországon 2000 óta emlékeznek ezen a napon a vészkorszakban közel 5000 magyar zsidó életét megmentő svéd diplomatára. 2003-ban posztumusz Budapest díszpolgárává is avatták.

Az alig 32 éves svéd fiatalembert különféle személyes és üzleti érdekek hozták Magyarországra 1944 májusában. Mivel a képességeiben és az elkötelezettségében nem igazán bíztak nagybátyjai és nagyapja, ezért nem kapott állást a családi banknál, viszont az egyik nagybácsi 1941-ben elhelyeztette egyik üzlettársa, Sven Salén élelmiszerekkel kereskedő cégében, amit a magyar zsidó Lauer Kálmán vezetett, és elsősorban magyar–svéd kereskedelemmel foglalkozott. Raoul hamarosan az öt-hat embert foglalkoztató cég külföldi ügyeket intéző igazgatója lett, és sokat utazott. Magyarországon két ízben is járt 1944 előtt. Lauer és Salén két okból beszélte rá Wallenberget, hogy újra Magyarországra utazzon, illetve győzte meg a Háborús Menekültek Bizottságát, hogy ő utazhasson: egyrészt, hogy az 1944. március 19-e után megszakadt üzleti kapcsolataikat újrarendezze, másrészt, hogy Lauer apósát, anyósát és egyéb hozzátartozóit svéd védelem alá vegye, és ideiglenes útlevéllel Svédországba vigye. Ehrenpreis főrabbinak, akit kizárólag a zsidómentő tevékenység sikere érdekelt, például kétségei voltak Raoul Wallenberg képességeivel kapcsolatban.

Szerző