Az eltűnésekor alig 33 éves svéd fiatalember haláláról jelenleg annyi tudható teljes bizonyossággal, hogy annak formális dátuma 1952. július 31-e. Három évvel ezelőtt, október 26-án nyilvánította hivatalosan is holttá a svéd állam – mivel 1947 júliusa óta nincsenek bizonyítottan róla szóló hírek, ezért Wallenberg eltűnt személyként kezelendő, akit a törvények szerint az eltűnése után öt évvel kell halottnak tekinteni. Szemtanúk beszámolói alapján az is nyilvánvaló, hogy miután 1945. január 13-án az oroszok elfoglalták a Benczúr utcában lévő Nemzetközi Vöröskereszt irodáját, Wallenberg önként, saját akaratából távozott egy orosz őrnaggyal, ugyanakkor Bulagyin hadügyminiszter-helyettes Malinovszkijnak küldött, négy nappal későbbi táviratparancsában már feketén-fehéren az áll, hogy Wallenberg a szovjet hadsereg foglya, le kell tartóztatni és Moszkvába kell küldeni, s hogy az elhárítás erre meg is kapta a megfelelő utasításokat. 1945. március 8-án szovjet nyomásra a Magyar Rádió bemondta, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták, egy 1957-ben közzétett hivatalos jelentés szerint – Moszkva mindeddig tagadta a diplomata elhurcolását – azonban 1947-ben, a Lubjanka börtönben halt meg, 35 évesen, szívrohamban. Ehhez képest nem egy magát szemtanúnak valló személy azt állította, hogy évekkel 1947 után találkozott a börtönben Wallenberggel.
Az elmúlt 74 évben több családi és diplomáciai kezdeményezés is megpróbált közelebb kerülni a valósághoz, ám az arra irányuló kéréseket, hogy a szovjet, majd az orosz hatóságok cenzúrázatlanul kiadják azokat a dokumentumokat, amelyekből kiderülhet, ténylegesen hol és mikor halt meg a svéd diplomata, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) rendre elutasítja. Wallenberg unokahúga, Marie von Dardel Dupuy már keresetet is nyújtott be ellenük, de az illetékes moszkvai bíróság 2017-ben azt is visszaverte, arra hivatkozva, hogy az iratok titkosságát csak valamikor 2020 és 2022 között oldják majd fel.
A svédeknek is fontos?
„Az egy dolog, hogy az orosz hatóságok lényegében szóba sem állnak velünk, és a benyújtott kereseteket rendre visszadobják, de engem most már leginkább az érdekelne, hogy Svédország miért nem kér egyértelmű válaszokat Oroszországtól – mondja az anyai ágról rokon Marie von Dardel Dupuy. – Tudni akarom a miérteket!”
Idén augusztus 27-én (Svédországban ez a nap, Raoul [név]napja a Wallenberg-nap – a szerk.) a svéd kormány nagy csinnadrattával jelentette be, hogy egyfelől nyilvánosságra hozza a birtokában lévő kiegészítő dokumentumokat, másrészt újabb kutatást kezd az ügyben és mindent megtesz annak érdekében, hogy a Wallenberg-akta több ezer nem nyilvános dokumentumát felfedje a külvilág számára. Csakhogy a család szerint erre nem önszántából vállalkozott a svéd kormányzat: – „Már kezdett nagyon kínossá válni, miért nem reagál senki a 2018 márciusában beadott kutatási kérelmünkre, mely legfőképp arra irányul, hogy az orosz hatóságok még azelőtt válaszoljanak a felmerülő kérdésekre, mielőtt végleg bezárják a Wallenberg-aktát és lezárják az ügyet.”
A kiegészítő dokumentumokat kísérő nyilvános nyilatkozatban Margot Wallstörm svéd miniszterelnök-helyettes, korábban külügyminiszter hangsúlyozta, hogy Svédország számára rendkívül fontos Raoul Wallenberg emlékének ápolása és annak életben tartása. Azt is hozzátette, hogy a kormány továbbra is szorgalmazni fogja, hogy végre minden, a 74 éve eltűnt diplomata sorsának alakulásával kapcsolatos homályos körülményre fény derüljön. Marie Von Dardel Dupuy kissé álságosnak érzi Margot Wallström nyilatkozatát, mert szerinte a svéd hatóságok, például az elmúlt húsz évben, egy-két esetet leszámítva, nagyon kevés erőfeszítést tettek a dolgok tisztázása érdekében, sőt még csak segítséget sem igazán adtak azoknak, akik magánúton megpróbáltak közelebb kerülni az igazsághoz.
A titokzatos 7-es számú rab
Az unokahúg azt is állítja, hogy egy svéd–orosz munkacsoport által 2000-ben eredménytelenül elvégzett vizsgálat után a kormány egyértelműen elengedte az ügyet és a további nyomozást – már ha van rá igény alapon –, kimondatlanul is az önkéntes kutatókra és a családra „bízta”. „Számomra és a családom számára Raoul Wallenberg sorsának tisztázása afféle szent kötelesség – mondja –, amit már több mint húsz éve többé-kevésbé a saját vállunkon viszünk. Mostanra patthelyzetbe kerültünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kulcs Oroszország kezében van, a svéd kormány, annak ellenére, hogy nagy szavakkal szorgalmazza a további kutatást, mégsem mutat valódi hajlandóságot rá, hogy felülvizsgálatot kérjen. A szakértőink elképesztően alapos munkát végeznek: most például egy részletes és konkrétumokkal teli listát nyújtottunk át a svéd hatóságoknak arról, hogy mire kérjenek választ. Így azonkívül, hogy felveszik a kapcsolatot a megfelelő orosz intézményekkel, semmi egyéb teendőjük nem kell, hogy legyen. Mégsem nagyon látom, hogy erre hajlandóak lennének. Amikor 2009 novemberében az FSZB archívumából újabb információ szivárgott ki, azt hittük, végre egyenesbe kerülünk. Az adatok arra engednek következtetni, hogy Raoul a hivatalosnak kikiáltott, 1947. június 17-i halálát követően öt nappal nagy valószínűséggel életben volt. A nevét nem említik a dokumentumok, de a titokzatos 7-es számú rab, akit 1947. július 22-én Langfelder Vilmossal együtt 16 órán át hallgattak ki, egykori cellatársa, Willy Rödel szerint, Wallenberg volt. Ha viszont 22-én kihallgatták, akkor egészen biztosan nem kaphatott végzetes infarktust 17-én. Azt hiszem, ezek olyan nyomok, melyekre azonnal rá kellett volna ugrania a svéd hatóságoknak – folytatja Marie Dupuy –, ehhez képest egyedül Tomas Bertelman, Svédország akkori moszkvai nagykövete írt két levelet is az oroszoknak, hogy kiegészítő részleteket kérjen az általa szenzációsnak nevezett fejlemények kapcsán. 2010 elején Fredrik Reinfeldt, akkori svéd miniszterelnök és Carl Bildt egykori külügyminiszter diplomáciai megbeszélésen vett részt Medvegyevvel és Putyinnal, hogy nyomást gyakoroljanak az oroszokra, adjanak hozzáférést a szakértőknek kulcsfontosságú aktákhoz, ám amikor erre nemleges választ adtak, csak megrántották a vállukat: sajnos nem tehetnek semmit.”
Nem adják fel
Wallenberg születésének 100. évfordulója 2012-ben újabb lehetőséget adhatott volna a továbblépéshez. A centenárium apropóján Bildt külügyminiszter egy svéd munkacsoportot bízott meg további kutatásokkal, melynek élére Hans Magnusson nagykövetet nevezte ki. Bár Magnusson abszolút hivatalos keretek között, a diplomáciai protokollt betartva kérte a Wallenberg-ügy felülvizsgálatát, az FSZB ismételten megtagadta a titokzatos 7-es számú fogolyra vonatkozó dokumentumok áttekintését. „Várható volt, hogy így reagálnak majd – mondja Marie von Dardel Dupuy –, de vajon annak mi lehet az oka, hogy a svéd kormány erre szó nélkül visszavonulót fúj, az emberei pedig elkullognak a helyszínről. Ez a diplomácia megcsúfolása! Kiábrándító. Mivel egész egyszerűen nem tudtunk hogy továbblépni, 2017-ben pert indítottam az FSZB ellen, az eljárás – többszöri bírósági elutasítás ellenére – még jelenleg is folyamatban van. Közben egyre több bizonyíték gyűlik azt illetően, hogy az orosz tisztviselők az 1990-es, 2000-es években szándékosan félretájékoztatták a különféle hatóságokat, hogy ekként befolyásolják a Wallenberg-nyomozást.”
Néhány hete Marie Dupuy újra személyesen vitte be a svéd külügyminisztériumba a konkrét dokumentumokkal kapcsolatos kérdések és kutatási igények listáját, azt remélve, hogy az augusztus 27-i nyilatkozat után talán kézbe veszi az ügyet a kormányzat. „A testvéreimmel vállvetve küzdünk azért, hogy mielőbb kiderüljön az igazság – zárja Dupuy –, amíg élünk, egészen biztosan nem hagyjuk annyiban. Raoul Wallenberg sokat hivatkozott példakép Svédországban is, dicsérik a bátorságát, emberségét, kitartását – talán ebből ellene meríteniük a hatóságoknak is, hogy végre véget érjen ez a rémálom.”
