Titkolózó oroszok, tehetetlen svédek

Publikálás dátuma
2019.10.06. 11:35

Több mint hetven év után még mindig tisztázatlanok a II. világháború alatt több ezer magyar zsidó életét megmentő Raoul Wallenberg halálának a körülményei. A brit The Guardian szeptember végén arról számolt be, hogy a diplomata hozzátartozói a svéd kormány segítségét kérik az ügy végérvényes felgöngyölítésében, Marie von Dardel Dupuy azonban inkább úgy fogalmaz: nemcsak kormánya közbenjárásában bízik, hanem annak felelősségét is firtatja legfrissebb beadványában. Wallenberg unokahúgát az október 5-i, Raoul Wallenberg tiszteletére kijelölt embermentők napja apropóján, e-mailen kerestük meg.
Az eltűnésekor alig 33 éves svéd fia­talember haláláról jelenleg annyi tudható teljes bizonyossággal, hogy annak formális dátuma 1952. július 31-e. Három évvel ezelőtt, október 26-án nyilvánította hivatalosan is holttá a svéd állam – mivel 1947 júliusa óta nincsenek bizonyítottan róla szóló hírek, ezért Wallenberg eltűnt személyként kezelendő, akit a törvények szerint az eltűnése után öt évvel kell halottnak tekinteni. Szemtanúk beszámolói alapján az is nyilvánvaló, hogy miután 1945. január 13-án az oroszok elfoglalták a Benczúr utcában lévő Nemzetközi Vöröskereszt irodáját, Wallenberg önként, saját akaratából távozott egy orosz őrnaggyal, ugyanakkor ­Bulagyin hadügyminiszter-helyettes Malinovszkijnak küldött, négy nappal későbbi táviratparancsában már feketén-fehéren az áll, hogy Wallenberg a szovjet hadsereg foglya, le kell tartóztatni és Moszkvába kell küldeni, s hogy az elhárítás erre meg is kapta a megfelelő utasításokat. 1945. március 8-án szovjet nyomásra a Magyar Rádió bemondta, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták, egy 1957-ben közzétett hivatalos jelentés szerint – Moszkva mindeddig tagadta a diplomata elhurcolását – azonban 1947-ben, a Lubjanka börtönben halt meg, 35 évesen, szívrohamban. Ehhez képest nem egy magát szemtanúnak valló személy azt állította, hogy évekkel 1947 után találkozott a börtönben Wallenberggel. Az elmúlt 74 évben több családi és diplomáciai kezdeményezés is megpróbált közelebb kerülni a valósághoz, ám az arra irányuló kéréseket, hogy a szovjet, majd az orosz hatóságok cenzúrázatlanul kiadják azokat a dokumentumokat, amelyekből kiderülhet, ténylegesen hol és mikor halt meg a svéd diplomata, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) rendre elutasítja. Wallenberg unokahúga, Marie von Dardel Dupuy már keresetet is nyújtott be ellenük, de az illetékes moszkvai bíróság 2017-ben azt is visszaverte, arra hivatkozva, hogy az iratok titkosságát csak valamikor 2020 és 2022 között oldják majd fel. 

A svédeknek is fontos?

„Az egy dolog, hogy az orosz hatóságok lényegében szóba sem állnak velünk, és a benyújtott kereseteket rendre visszadobják, de engem most már leginkább az érdekelne, hogy Svédország miért nem kér egyértelmű válaszokat Oroszországtól – mondja az anyai ágról rokon Marie von Dardel Dupuy. – Tudni akarom a miérteket!” Idén augusztus 27-én (Svédországban ez a nap, Raoul [név]napja a Wallenberg-nap – a szerk.) a svéd kormány nagy csinnadrattával jelentette be, hogy egyfelől nyilvánosságra hozza a birtokában lévő kiegészítő dokumentumokat, másrészt újabb kutatást kezd az ügyben és mindent megtesz annak érdekében, hogy a Wallenberg-akta több ezer nem nyilvános dokumentumát felfedje a külvilág számára. Csakhogy a család szerint erre nem önszántából vállalkozott a svéd kormányzat: – „Már kezdett nagyon kínossá válni, miért nem reagál senki a 2018 márciusában beadott kutatási kérelmünkre, mely legfőképp arra irányul, hogy az orosz hatóságok még azelőtt válaszoljanak a felmerülő kérdésekre, mielőtt végleg bezárják a Wallenberg-aktát és lezárják az ügyet.” A kiegészítő dokumentumokat kísérő nyilvános nyilatkozatban Margot Wallstörm svéd miniszterelnök-helyettes, korábban külügyminiszter hangsúlyozta, hogy Svédország számára rendkívül fontos Raoul Wallenberg emlékének ápolása és annak életben tartása. Azt is hozzátette, hogy a kormány továbbra is szorgalmazni fogja, hogy végre minden, a 74 éve eltűnt diplomata sorsának alakulásával kapcsolatos homályos körülményre fény derüljön. Marie Von Dardel Dupuy kissé álságosnak érzi Margot Wallström nyilatkozatát, mert szerinte a svéd hatóságok, például az elmúlt húsz évben, egy-két esetet leszámítva, nagyon kevés erőfeszítést tettek a dolgok tisztázása érdekében, sőt még csak segítséget sem igazán adtak azoknak, akik magán­úton megpróbáltak közelebb kerülni az igazsághoz.  

A titokzatos 7-es számú rab

Az unokahúg azt is állítja, hogy egy svéd–orosz munkacsoport által 2000-ben eredménytelenül elvégzett vizsgálat után a kormány egyértelműen elengedte az ügyet és a további nyomozást – már ha van rá igény alapon –, kimondatlanul is az önkéntes kutatókra és a családra „bízta”. „Számomra és a családom számára Raoul Wallenberg sorsának tisztázása afféle szent kötelesség – mondja –, amit már több mint húsz éve többé-kevésbé a saját vállunkon viszünk. Mostanra patthelyzetbe kerültünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kulcs Oroszország kezében van, a svéd kormány, annak ellenére, hogy nagy szavakkal szorgalmazza a további kutatást, mégsem mutat valódi hajlandóságot rá, hogy felülvizsgálatot kérjen. A szakértőink elképesztően alapos munkát végeznek: most például egy részletes és konkrétumokkal teli listát nyújtottunk át a svéd hatóságoknak arról, hogy mire kérjenek választ. Így azonkívül, hogy felveszik a kapcsolatot a megfelelő orosz intézményekkel, semmi egyéb teendőjük nem kell, hogy legyen. Mégsem nagyon látom, hogy erre hajlandóak lennének. Amikor 2009 novemberében az FSZB archívumából újabb információ szivárgott ki, azt hittük, végre egyenesbe kerülünk. Az adatok arra engednek következtetni, hogy Raoul a hivatalosnak kikiáltott, 1947. június 17-i halálát követően öt nappal nagy valószínűséggel életben volt. A nevét nem említik a dokumentumok, de a titokzatos 7-es számú rab, akit 1947. július 22-én Langfelder Vilmossal együtt 16 órán át hallgattak ki, egykori cellatársa, Willy Rödel szerint, Wallenberg volt. Ha viszont 22-én kihallgatták, akkor egészen biztosan nem kaphatott végzetes infarktust 17-én. Azt hiszem, ezek olyan nyomok, melyekre azonnal rá kellett volna ugrania a svéd hatóságoknak – folytatja Marie Dupuy –, ehhez képest egyedül Tomas Bertelman, Svédország akkori moszkvai nagykövete írt két levelet is az oroszoknak, hogy kiegészítő részleteket kérjen az általa szenzációsnak nevezett fejlemények kapcsán. 2010 elején Fredrik Reinfeldt, akkori svéd miniszterelnök és Carl Bildt egykori külügyminiszter diplomáciai megbeszélésen vett részt Medvegyevvel és Putyinnal, hogy nyomást gyakoroljanak az oroszokra, adjanak hozzáférést a szakértőknek kulcsfontosságú aktákhoz, ám amikor erre nemleges választ adtak, csak megrántották a vállukat: sajnos nem tehetnek semmit.”  

Nem adják fel

Wallenberg születésének 100. évfordulója 2012-ben újabb lehetőséget adhatott volna a továbblépéshez. A centenárium apropóján Bildt külügyminiszter egy svéd munkacsoportot bízott meg további kutatásokkal, melynek élére Hans Magnusson nagykövetet nevezte ki. Bár Magnusson abszolút hivatalos keretek között, a diplomáciai protokollt betartva kérte a Wallenberg-ügy felülvizsgálatát, az FSZB ismételten megtagadta a titokzatos 7-es számú fogolyra vonatkozó dokumentumok áttekintését. „Várható volt, hogy így reagálnak majd – mondja Marie von Dardel Dupuy –, de vajon annak mi lehet az oka, hogy a svéd kormány erre szó nélkül visszavonulót fúj, az emberei pedig elkullognak a helyszínről. Ez a diplomácia megcsúfolása! Kiábrándító. Mivel egész egyszerűen nem tudtunk hogy továbblépni, 2017-ben pert indítottam az FSZB ellen, az eljárás – többszöri bírósági elutasítás ellenére – még jelenleg is folyamatban van. Közben egyre több bizonyíték gyűlik azt illetően, hogy az orosz tisztviselők az 1990-es, 2000-es években szándékosan félretájékoztatták a különféle hatóságokat, hogy ekként befolyásolják a Wallenberg-nyomozást.” Néhány hete Marie Dupuy újra személyesen vitte be a svéd külügyminisztériumba a konkrét dokumentumokkal kapcsolatos kérdések és kutatási igények listáját, azt remélve, hogy az augusztus 27-i nyilatkozat után talán kézbe veszi az ügyet a kormányzat. „A testvéreimmel vállvetve küzdünk azért, hogy mielőbb kiderüljön az igazság – zárja Dupuy –, amíg élünk, egészen biztosan nem hagyjuk annyiban. Raoul Wallenberg sokat hivatkozott példakép Svédországban is, dicsérik a bátorságát, emberségét, kitartását – talán ebből ellene meríteniük a hatóságoknak is, hogy végre véget érjen ez a rémálom.”

Az embermentők napját 1992-ben ­Raoul Wallenberg tiszteletére jelölték ki az Egyesült Államokban. Magyarországon 2000 óta emlékeznek ezen a napon a vészkorszakban közel 5000 magyar zsidó életét megmentő svéd diplomatára. 2003-ban posztumusz Budapest díszpolgárává is avatták.

Az alig 32 éves svéd fiatalembert különféle személyes és üzleti érdekek hozták Magyarországra 1944 májusában. Mivel a képességeiben és az elkötelezettségében nem igazán bíztak nagybátyjai és nagyapja, ezért nem kapott állást a családi banknál, viszont az egyik nagybácsi 1941-ben elhelyeztette egyik üzlettársa, Sven Salén élelmiszerekkel kereskedő cégében, amit a magyar zsidó Lauer Kálmán vezetett, és elsősorban magyar–svéd kereskedelemmel foglalkozott. Raoul hamarosan az öt-hat embert foglalkoztató cég külföldi ügyeket intéző igazgatója lett, és sokat utazott. Magyarországon két ízben is járt 1944 előtt. Lauer és Salén két okból beszélte rá Wallenberget, hogy újra Magyarországra utazzon, illetve győzte meg a Háborús Menekültek Bizottságát, hogy ő utazhasson: egyrészt, hogy az 1944. március 19-e után megszakadt üzleti kapcsolataikat újrarendezze, másrészt, hogy Lauer apósát, anyósát és egyéb hozzátartozóit svéd védelem alá vegye, és ideiglenes útlevéllel Svédországba vigye. Ehrenpreis főrabbinak, akit kizárólag a zsidómentő tevékenység sikere érdekelt, például kétségei voltak Raoul Wallenberg képességeivel kapcsolatban.

Szerző

Meghaltam, de benned tovább élek

Publikálás dátuma
2019.10.06. 07:15

Fotó: Népszava
Katának édesanyja mentette meg az életét a veséjével, Miklós egy ismeretlennek ad hálát az új májért, akárcsak Andrea, aki tüdőtranszplantáció után végre ismét kap levegőt. Magyarországon tavaly 500 beteg kapott esélyt minőségi, új életre, többségüket egy elhunyt donor mentette meg. Idén először találkoztak egy rendezvényen a szervdonorok családtagjai és a transzplantáltak.
A transzplantációra váró betegeknek az új szerv új életet jelent. De vajon hogy dolgozzák fel, hogy az általuk várva várt telefonhívás legtöbbször egy másik család tragédiáját jelenti? A Magyar Szervátültetettek Szövetsége nemrégiben „Szervátültetett a családban” címmel tartott találkozót, ahol ismerkedhettek egymással a transzplantáltak és azok a családtagok, akiknek elhunyt szerette szervdonor lett.  

Veszteség és öröm

„Egy hölgy megölelt, és azt mondta, vigyázz magadra, mert a mi kisfiunk is addig él tovább, amíg ti éltek!”– meséli Andrási Miklós máj­transzplan­tált, aki 2015-ben került fel a listára és másfél évvel később csörrent meg a telefonja a várva várt hírrel. „Egy hónapos volt a kisebbik lányom, mikor jött értem a mentő. Nagyon aggódtam, főleg amiatt, hogy mi lesz a családommal, ha történik velem valami” – meséli ma már megkönnyebbülten Miklós. Szerencsés volt, sokan ugyanis csak a harmadik-negyedik riasztás után kapnak új szervet. „Minden évben megemlékezünk arról, hogy új esélyt kaptam, hiszen ezt meg kell becsülni. Sokat gondolkodunk azon is, mi játszódhat le a donorok családjainak fejében. A mostani találkozón elhangzott: amikor eltávolítják az elhunyt hozzátartozó szerveit, az olyan érzés a családnak, mintha még abból a semmiből is elvennének, ami egyébként maradt nekik. Érthető az elkeseredettségük, de mindezt átértékelik, mikor ráeszmélnek arra, hogy a donációval életeket mentenek és így valamilyen formában tovább élhet a szerettük” – mondja Miklós, aki ennek a „tovább élésnek” meglepő és kicsit misztikus megnyilvánulásaival is találkozott. A műtét után például hónapokig keresztbe tett lábbal ült, amit előtte soha nem csinált, és úgy érezte, ez valahogy nem is az ő szokása. Sőt, míg korábban csak hason vagy háton fekve aludt, az­óta ez csak oldalra fekve megy neki. De mástól is hallott ilyen-olyan viselkedésbeli változásokat. Egy férfi például a műtét után csak élénkebb, melegebb színekbe öltözve érezte jól magát, míg egy másik, aki nőtől kapott szervet, elkezdett minden hónapban hangulatváltozásokat tapasztalni bizonyos napokon. Ezekre a változásokra egyikük sem talált racionális magyarázatot.  
Andrási Miklós májtranszplantált

Kevés az élő donor

Magyarország a kelet-közép-európai régió élmezőnyébe tartozik az évente elvégzett több mint félezer szervátültetéssel, de ez a kapacitás a szakorvosok szerint tovább bővíthető. A hosszabb szervmegtartást biztosító élő donoros vesetranszplantáció elterjesztésére is igyekeznek felhívni a figyelmet, jelenleg ugyanis a betegek nagy része elhunyt donor veséjét kapta. Tavaly 290 elhunyt donorból történt veseátültetés és mindössze 45 élő donoros műtét zajlott le. Utóbbi beavatkozáson esett át Hollós Kata is, aki hatalmas mosollyal beszélt nekünk arról: édesanyja, Csörgey Erika mentette meg az életét 2011-ben, miután a veséje végleg felmondta a szolgálatot. „Ahogy még nagyon sokan, úgy én sem akartam kezdetben elfogadni a felajánlást. Pedig Magyarországon mindössze öt százalék az élő donoros felajánlás. A műtét óta kifejezetten támogatom ezt a transzplantációs formát, három éve az Újraszervezés Alapítvánnyal is igyekszünk segíteni, tájékoztatni az érintetteket. Mikor műtét előtt álltam, nekem is nagy szükségem volt rá, hogy olyanokkal beszéljek, akik már átestek a beavatkozáson. Most én próbálok támogatást nyújtani” – mondja Hollós Kata, a szervezet egyik alapítója. Esetében nagyon rövid idő, mindössze négy hónap telt el aközött, hogy szükségessé vált az új szerv, és sor került a transzplantációra. „Pontosan nem is derült ki, miért ment tönkre a vesém. Volt egy igen hosszú, kétéves lázas állapottal járó betegségem, ezt követően kerültem prof. dr. Kiss Istvánhoz, aki elsőként diagnosztizálta, hogy nagy baj van. Édesanyám már akkor felajánlotta, hogy ha szükség lesz rá, nekem adja az egyik veséjét. Végül öt-hat évig gyógyszerekkel sikerült kezelni a rossz veseműködést, aztán 2010 decemberében világossá vált, hogy elkerülhetetlen a műtét. Végül 2011. április 27-e lett az újabb születésnapom. Azóta mintha kicseréltek volna, új életet kaptam a mamától” – emlékszik vissza Kata. Édesanyja, aki büszkén, mégis kissé félszegen áll lánya mellett, hozzáteszi: számára természetes volt, hogy segít. Míg Magyarországon egyelőre viszonylag ritka az élő donoros transzplantációk száma, Cipruson ezek aránya már 70, míg Hollandiában 50 százalék. Ezzel kapcsolatban dr. Wagner László egyetemi docens, a Semmelweis Egyetem Transzplan­tációs és Sebészeti Klinikájának osztályvezető főorvosa megjegyzi: ezek ugyan jó példák, de nem biztos, hogy valaha elérünk egy ilyen arányt, ahogy az sem, hogy egyáltalán szükség van rá. „Inkább abban van lemaradásunk, hogy az élő donoros transzplantációról keveset tudnak az emberek. A szakorvosok sincsenek mindig tisztában azzal, hogy ezt nem csak vérrokonok esetében lehet alkalmazni. A donorok esetében pedig hosszú távon minimális a veseelégtelenség kockázata” – mondja Wagner László, aki gyakran betegeivel ünnepli a „második” szülinapjukat. 
Hollós Kata és édesanyja, Csörgey Erika, aki veséjét adta lányának
Fotó: KOVÁCS SZILVIA / SYLUETTE PHOTOGRAPHY

Tüdőkapacitás 16 százalék

Ilyen szülinapja Andreának is van, aki 2012 augusztusában kapott új tüdőt, amire egy genetikai betegség, a cisztás fibrózis miatt volt szüksége. „A betegség általában hamar kiderül, de nekem csak 16 éves koromban diagnosztizálták. A szülei­met sokkolta a helyzet, én inkább tagadtam, senkinek nem mondtam a környezetemben, hogy beteg vagyok. Tizenöt évig csak köhögéses tüneteim voltak, aztán a harmincas éveimben romlott a helyzet, a műtét előtt már csak 16 százalékos volt a tüdőkapacitásom. Akkoriban mindennap háromszor, másfél-két órán keresztül kellett inhalálni, hogy feloldódjon a váladék. Nem is nagyon mozdultam ki otthonról, oxigénnel az orromban üldögéltem a karos­székben” – emlékszik vissza Andrea, akit végül 46 évesen Bécsben operáltak. Szerencséje volt, hiszen bár ritka a vércsoportja, viszonylag hamar, öt hónap alatt találtak neki új szervet. „Nem is számítottam arra, hogy ennyire hamar hívnak. Mikor csörgött a telefon este 11-kor teljes pánikba estem. Húsz perc múlva már szirénázó mentővel száguldottunk Bécsig. Nagyon hamar odaértünk, aztán 16 órát vártam a kórházban. Idegőrlő helyzet volt, há­rom­óránként jöttek be az orvosok azzal, hogy még mindig nem… Végül a majdnem hétórás műtét után két napig aludtam és 12 napot töltöttem a kinti kórházban” – meséli Andrea. A tény, hogy végre kap levegőt, neki is komoly változásokat hozott az életében. Teniszezik, pingpongozik, utazik, igyekszik mindent pótolni és teljes életet élni.
Andrea 2012-ben kapott új tüdőt

Riasztóan kevés a vér

A transzplantációs műtéteknél elengedhetetlen, hogy rendelkezésre álljon a megfelelő mennyiségű vér is. Az Országos Vérellátó Szolgálat online tájékoztatója zöld, sárga is piros sávokba sorolja a különböző vércsoportokat attól függően, hogy mekkora a készlet és milyen nagy a szükség a véradókra. Az átlagos kiadási adatok alapján piros sávba került a 0 pozitív, 0 negatív, A pozitív és A negatív vér is, ezekből tehát igen kevés az elérhető mennyiség. Azonnal szükség van a felajánlásokra. A sárga és piros sáv határán mozog a B pozitív és B negatív és az AB pozitív vér is, míg a sárga sávban kapott helyet az AB negatív vércsoport. A legjobb, tehát zöld sávban egy vércsoport sem szerepel. Az, hogy ilyen gyengék a mutatók, aggodalomra ad okot. A helyzetről kérdeztük Mihály Sándort, az Országos Vérellátó Szolgálat transzplantációs igazgatóját. Mint mondja, neki kizárólag a transzplantációhoz szükséges vérigényekre van rálátása, de tapasztalatai szerint rendelkezésre áll a készlet, ami szükséges az átültetések megvalósulásához. „Nem újdonság, hogy az utóbbi években nehezen növelhető a véradói kedv, a fiatalokat nehezebb megszólítani, épp ezért komoly szükség van a kampányokra. Ugyanakkor mindig biztosított a szükséges mennyiség a szervát­ültetésekhez vagy más, sürgős műtétekhez. Amik elmaradhatnak, azok a tervezett műtétek” – mondja Mihály Sándor. Az OVSZ honlapján is azt írja: a céljuk, hogy minden vércsoportból lehetőleg ötnapos tartalékkal rendelkezzenek, ez még egy jelentősebb katasztrófa esetén is biztosítja a folyamatos vérkészítmény-ellátást. Akiknek viszont okozhat problémákat a helyzet, azok a hosszú várólistán tervezett műtétekre váró betegek.

Felajánlaná?

Egy felmérés szerint a magyarok 73 százaléka felajánlaná szerveit halála után, de a jogszabályi háttérrel csak kevesen, mindössze 23 százaléknyian vannak tisztában. Szerveink halálunk utáni adományozásához nincs szükség nyilatkozattételre, mivel a feltételezett beleegyezés elve érvényesül. Vagyis: ha valaki életében nem tiltakozott az ellen, hogy szerveit halála esetén szervátültetési célokra felhasználják, akkor az elhunyt beleegyezését kell vélelmezni.

Szerző

Troll a fülünkbe

Publikálás dátuma
2019.10.05. 13:13

Fotó: Népszava
Valóság utáni világban élünk. Ami persze szintén valóság, mégis szívesen felébrednénk belőle. De a hülyítésre csak ráébredni lehet. A világszerte terjedő hatalmi dezinformációt kutató oxfordi jelentés újabb esélyt ad erre azoknak, akik a szemüknek hisznek, nem a kormánypropagandának. Az ugyanis nem ijesztgeti azzal a ténnyel a híveit, hogy ő maga trollsereggel bomlasztja a közösségi médiát.
Hetvenre nőtt – két év alatt 150 százalékkal bővülve – azoknak az országoknak a száma, ahol az Oxfordi Egyetem kutatása szerint álhírekkel és dezinformációval manipulálják a közvéleményt. Magyarország sem kivétel, ahol a kormánypropaganda nem csak az elutalt közmédiával és a közpénzből növesztett médiagólemmel, hanem fizetett Facebook-trollokkal befolyásolja és torzítja a közbeszédet. Krekó Péter szociál-pszichológus-politológus, aki az összeesküvés-elméletek és az álhírek működéséről szóló évtizedes kutatásait összegezte Tömegparanoia című könyvében, számos állítását igazolni láthatja az oxfordi tanulmányban, de egy újdonságot is felfedezett benne. „A kormányzati trollkodás és a – van egy kifejezés erre az angolban – a malicious online behavior, vagyis rosszindulatú online viselkedés új jelenség. Erősebb és hatékonyabb, mint a kormányzat által terjesztett álhírek, mivel ez azokra is hatással lehet, akik egyébként nem értenek egyet a kormány elképesztő energiával sulykolt üzeneteivel” – mondja a Political Capital ügyvezető igazgatója. Példaként megemlíti, amikor a közösségi portálokon leállunk vitatkozni egy trollal, aki fizetett alkalmazott a pártközpontban vagy éppen kiborg, félig ember, félig automatizmussal vezérelt úgynevezett bot. Ezek a nem létező személyiségek azt az üzenetet mondják, amire felbérelték őket, és meghekkelik a diskurzusokat a személyeskedő üzene­teikkel. Ezzel elterelhetik a figyelmet bizonyos témákról, elbizonytalaníthatják azt a közönséget, aki egyébként hajlandó lenne vitatkozni. A vita durvuló hangneme elveszi a kedvét azoknak is, akik egyébként nem a kormányzati álláspontot képviselik. 

Orbán, a kedves megvezető

„A trollkodás emellett azt a benyomást képes kelteni, hogy tömegek képviselnek egy álláspontot. Jó példa erre, amikor Judith Sargentini volt holland képviselő Facebook-oldalát a magyar kormányt számos ponton elmarasztaló jelentés elfogadása után megszállták a néha szó szerint ugyanazt ismétlő kormányzati trollok. Azt a látszatot keltették, hogy tömeges, alulról érkező támogatottság van a kabinet mellett, miközben ez egy mesterséges hatáskeltés volt. Ez a vonatszerelvény-hatás vagy a hallgatás spirálja-elméletek szerint tényleg hat a véleményekre, mert ha az a látszat, hogy mindenki a kormányoldalt támogatja, akkor a bizonytalankodók is könnyebben odacsapódnak. Ezekből a kormányzat által generált véleményekből aztán cikket írnak a kormányzati propagandában, azt sugallva, hogy a magyarok nem értenek egyet a brüsszeli parlamenti döntéssel. De ugyanígy írta meg a kormánypárti média, hogy Vona Gábort muszlim rajongók hada támogatja és a Jobbik iszlámbarát párt, amikor álkövetők szállták meg a volt pártelnök közösségi oldalát” – emlékszik a po­litológus. Az oxfordi jelentés mumusa csak másodsorban a dezinformációs bázisáról híres Oroszország, merthogy feljött az élre Kína, amely a belföldi totalitárius rendszerét elkezdte külföldi oldalak befolyásolására használni. Mindkét országgal szoros érzelmi-üzleti kapcsolatban áll az Orbán-kabinet, ami nem jó jel. A magyar kormány az oxfordi kutatás szerint már most is játszik a propagandának mind az öt versenyszámában, és a nagypálya felé törekszik: kormányzati és pártüze­neteket terjeszt és népszerűsít, támadja az ellenzéket, eltereli a figyelmet a fontos témákról, mélyíti a társadalmi megosztottságot és igyekszik likvidálni a neki nem tetsző véleményeket. Mindezekre nem kevés példát szolgáltat a jelenlegi időszak is. „A mostani önkormányzati választási kampányban túltengnek azok a módszerek, amelyek erősen emlékeztetnek egyes oroszországi eseményekre, ahol tőrbe csalnak és szexvideókkal zsarolnak meg Putyin számára nem nagyon kedves ügyészeket vagy ellenzéki politikusokat. Amikor ilyen felvételek látnak napvilágot, akkor gyanakodhatunk, hogy nem elkötelezett állampolgárok munkájáról van szó – véli Krekó Péter. – Amikor maszkos emberek zavarnak meg politikai rendezvényeket, kriminális hátterű kamujelöltek indulnak el a választáson, az is szintlépés. Egy teljes kormányzati eszköztárról van szó, aminek csak az egyik eleme az álhíreken és trollokon alapuló hamislátszat-keltés.” A politológus szerint egyértelműen rossz irányba haladunk, hiszen a 2010-es választáson még nem láttunk ilyesmit, és a 2014-esen is kevesebbet. Ez egy folyamat szerinte, és bár nem akar apokaliptikus jóslatokba bocsátkozni, de valószínűsíti, hogy egészen addig ezt az irányt folytatja a kormányoldal, amíg azt látja, hogy működik. Az tudna ennek a folyamatnak megálljt parancsolni, és az se könnyen, ha bebizonyosodna a választáson, hogy ez nem nyerő stratégia. 

Alvó uniós ügynökség

Régen fegyverekkel szerzett vagy tartott meg országokat a hatalom, ma álhírekkel teszi. Kérdés, lehet-e ezzel szemben hírekkel versenyezni, amíg a média elképesztő mértékben eluralt állapotban van, és amíg a médiahatóság ölbe tett kézzel nézi (vagy nem nézi?) a köztévé híradóját, amely büntetlenül magasztalja a kormányt, nem vagy csak szökőévente ad hírt a Fidesz baklövéseiről, képviselőinek rendőrségi, ügyészségi, bírósági ügyeiről, és az ellenzéket csak akkor veszi a szájára, ha bírálni, lejáratni lehet. Éppen a médiahatóság oldalán olvastunk (micsoda cinizmus) a feladatához képest aprócska uniós dezinformációs ügynökségről, amely a jelek szerint nyilván elméleteket gyárt, mert gyakorlatilag nem látszik. „Az unióban általában azt tapasztaljuk, hogy létrejön egy szervezet, készülnek dokumentumok, és aztán nem történik semmi – véli Krekó Péter. – Kiderül, hogy az új bizottság felállásával hatékonyabb lesz-e a fellépés, mert eddig finoman szólva sem volt az. Egyelőre sokkal erősebb az a szándék, hogy megadóztassák a nagy közösségimédia-vállalatokat – ami persze jogos igény –, minthogy az álhírek jelenségét ténylegesen visszaszorítsák.” Krekó Péter szerint egyébként az unióban sehol nem épült fel olyan állami hazugsággépezet, mint Magyarországon, ahol teljesen összekeverednek az álhírek a valósággal a kormányhoz közel álló mé­diumokban – mondta ezt a Fühü.hu-nak korábban. Persze nemcsak a kormányoldal terjeszt álhíreket, de a leghatékonyabban ő teszi.  

Atomtudósország

A Political Capital ügyvezető igazgatója szerint két feltétele van annak, hogy egy adott országban vissza lehessen szorítani a dezinformációs hatást. Az első az elkötelezett elit, amely nem terjeszt álhíreket. Akkor lehet invesztálni a közösségi média monitorozásába, a média önkorlátozási kódexének és a hatékonyabb jogi eszközöknek a kialakításába, vagy éppen az oktatásba, hogy erősebb legyen a gyanakvás az állampolgárokban, ha az elit képes erre. Ez idealista elképzelés persze, teszi hozzá, mert a helyzet motorja, a politikai rendszerekben meglévő fragmentáltság és polarizáltság meggyengítette az igazságon és értékeken alapuló intézményeket. „Az állampolgárokat sem menteném föl, mintha csak áldozati szerepről volna szó. Mert Oroszország hibás, a közösségimédia-platformok hibásak, és azok az álhíreket terjesztő politikusok is, de van ennek az egésznek egy befogadói oldala is. Az állampolgároknak maguknak kell felvérteződniük az álhírekkel és a megvezetéssel szemben. Ha mindenki hülyíteni akar minket, akkor nincs más lehetőség, minthogy nekünk többet kell gondolkodnunk, jobban kell gyanakodnunk. A mi felelősségünk, hogy milyen információt hiszünk el és terjesztünk. A gyorsabb információáramlás azt az érzetet adja, mintha mindenről lehetne egy kis tudásunk. Ne féljünk meghúzni a saját kompetenciánk határait, tudjunk kevesebbet, de biztosabban, minthogy a végén mindenki atomfizikus legyen, és ostoba összeesküvés-elméleteket terjesszen. Fogadjuk el, hogy nem tudunk mindenről, és ha valamit nem tudunk, akkor ne higgyük, hogy ha valaki hangosan mondja, akkor igaza van” – mondja Krekó Péter. És legyünk tudatában annak, hogy elfogultságaink miatt mindannyian megvezethetőek vagyunk.

Bármilyen furcsa, tényekkel lehet érvelni

Az ELTE több mint 800-as, véletlenszerű mintán kutatta, miként tántoríthatók el az emberek az összeesküvés-elméletektől. Arra voltak kíváncsiak, hogy a három fő meg­győzési stratégia közül melyik működőképes: a racionális, adatokra, tényekre és logikára épülő érvelés, a konteók és az azokban hívők nevetségessé tétele, vagy a démonizálás és bűnbakkeresés veszélyeinek kiemelése, vagyis általában az érzelmekre hatás. Meglepő módon azt találták, hogy a racionális érvelés a leghatékonyabb, mert a nevetségessé tétel csak megerősítette a hitükben az alanyokat, az érzelmekre hatás pedig hatástalannak bizonyult.

Leleplezhetők az arctalan harcosok

A trollhadseregekre épülő online politikai hadjáratok azokkal is hatással tudnak lenni, akik nem hisznek a kormány üzeneteiben. Éppen ezért fontos, hogy az emberek elkezdjenek kételkedni a trollokkal folytatott vi­táik során – mondja Krekó Péter. Amikor állampolgári véleményeknek hitt tartalmat látunk egy portálon, akkor ezek gyakorta fizetett aktivistáknak az egyszerre 20-30 profilon megjelenő mesterséges, és nem tényleges gondolatai. Ezeket általában könnyű kiszúrni: ha gyanút fogunk, nézzük meg a profiljukat, és ha ott nem találunk fényképet, vagy a fénykép egy kevésbé ismert sorozatszínészé, és olyan ismeretségi kört látunk, akik csak egymásnak a barátai, akkor szinte biztosan trollal van dolgunk.

Szerző