Mihez képest?

Novák Katalin családügyi államtitkár már a gyermekszegénység vagy a gyermekéhezés kifejezések hallatán is képes látványosan kiakadni. Szerinte olyan nincs, hogy szegény gyerek, csak szegény család van, ahol ugyebár vannak felnőttek is, akik ha akarnak, dolgozhatnak. Akkor pedig egy csapásra megszűnik a szegénység, ahogy azt az államtitkár elképzeli.

Anélkül hogy szóhasználati vitába keverednénk a kormány szelfibajnokával, nézzük a számokat: a Gyerekesély Közhasznú Egyesület adatai szerint 124-140 ezer gyerek él olyan háztartásban, amelyben nincs foglalkoztatott, és nagyon gyengék a munkavállalási esélyek. Ezek a családok jórészt az alkalmi közmunkától függenek, ami a szakértők szerint nemhogy enyhítené, még növeli is a társadalmi kirekesztettségüket.

A szegénységnek nem csak az a fokmérője (bár nyilván kulcskérdés), hogy a gyerek kap-e minden nap enni. Ebben kétségtelenül történt előrelépés, de ha azt nézzük, hogy még mindig 6 százalékuk él olyan lakásban, ahol nincs fürdőszoba és vízöblítéses vécé, kiderül, hogy nincs sok ok az örömre. A friss adatokból az látszik, hogy bár az egész népességet nézve valóban csökkent a szegénység, a társadalom 20 százalékát adó legreménytelenebb helyzetben lévő réteg nem mozdul, hozzájuk nem érnek el a szociális támogatások sem.

Rajtuk az segítene, ha a gyerekek olyan esélykiegyenlítő, differenciált, egyéni igényeikre reagáló oktatást kaphatnának először az óvodában, majd az iskolában, ami megadja nekik az a lehetőséget a kitörésre. Ebben viszont reménytelenül rosszul állunk, a pedagógusok (pláne a jók) először a halmozottan hátrányos helyzetű területekről tűnnek el. Aki marad, annak sincs eszköze és lehetősége kezelni a helyzetet. Egy olyan országban, ahol állítólag minden gyerek érték, nagy luxus elengedni több tízezernek a kezét. Márpedig éppen ez történik.