Mihez képest?

Novák Katalin családügyi államtitkár már a gyermekszegénység vagy a gyermekéhezés kifejezések hallatán is képes látványosan kiakadni. Szerinte olyan nincs, hogy szegény gyerek, csak szegény család van, ahol ugyebár vannak felnőttek is, akik ha akarnak, dolgozhatnak. Akkor pedig egy csapásra megszűnik a szegénység, ahogy azt az államtitkár elképzeli. 
Anélkül hogy szóhasználati vitába keverednénk a kormány szelfibajnokával, nézzük a számokat: a Gyerekesély Közhasznú Egyesület adatai szerint 124-140 ezer gyerek él olyan háztartásban, amelyben nincs foglalkoztatott, és nagyon gyengék a munkavállalási esélyek. Ezek a családok jórészt az alkalmi közmunkától függenek, ami a szakértők szerint nemhogy enyhítené, még növeli is a társadalmi kirekesztettségüket.
A szegénységnek nem csak az a fokmérője (bár nyilván kulcskérdés), hogy a gyerek kap-e minden nap enni. Ebben kétségtelenül történt előrelépés, de ha azt nézzük, hogy még mindig 6 százalékuk él olyan lakásban, ahol nincs fürdőszoba és vízöblítéses vécé, kiderül, hogy nincs sok ok az örömre. A friss adatokból az látszik, hogy bár az egész népességet nézve valóban csökkent a szegénység, a társadalom 20 százalékát adó legreménytelenebb helyzetben lévő réteg nem mozdul, hozzájuk nem érnek el a szociális támogatások sem. 
Rajtuk az segítene, ha a gyerekek olyan esélykiegyenlítő, differenciált, egyéni igényeikre reagáló oktatást kaphatnának először az óvodában, majd az iskolában, ami megadja nekik az a lehetőséget a kitörésre. Ebben viszont reménytelenül rosszul állunk, a pedagógusok (pláne a jók) először a halmozottan hátrányos helyzetű területekről tűnnek el. Aki marad, annak sincs eszköze és lehetősége kezelni a helyzetet. Egy olyan országban, ahol állítólag minden gyerek érték, nagy luxus elengedni több tízezernek a kezét. Márpedig éppen ez történik.
Szerző
F. Szabó Kata

Jól látják

Sorjáznak a sértődött, durcás nyilatkozatok a Fidesz háza tájáról: „nyílt politikai lincselés”, „bosszú, amiért Trócsányi László megállította a bevándorlást”. Orbán Viktor szerint a magyar biztosjelöltet politikai alapon kaszálta el az Európai Parlament jogi bizottsága. 
Igaza van? Könnyen lehet! Ha a Fidesz egy picit felpillantana a sebei nyalogatásából, több mindent látna. Csak felsorolásszerűen: az EP nemcsak Trócsányit kaszálta el, hanem a román biztosjelöltet, a mellesleg baloldali Rovana Plumbot is, aki elfelejtett bevallani egy nagy összegű kölcsönt a vagyonnyilatkozatában. Korábban a lengyel kormány részéről Krzysztof Szczerski volt az első biztosjelölt, Ursula von der Leyen el is fogadta, sőt a befolyásos mezőgazdasági portfóliót adta neki, de ő váratlanul rájött, hogy nem is ért a területhez – ez nevetséges kifogás, egy sor biztos kap a szakterületétől távol eső portfóliót. Szczerski viszont Andrzej Duda lengyel elnök kabinetfőnöke volt. Három jelölt, véletlenül mindhárom országgal szemben jogállami kifogások merültek fel, mindhárom valamiért fekete báránynak számít jobb uniós körökben. Véletlen, ami történt? 
Ehhez képest a belga Didier Reynders ellen hazájában az a vád, hogy meg akart akadályozni külügyminiszterként egy vizsgálatot egy nemzetközi pénzmosási ügyben; korábban is volt ellene korrupciós vád, és csak bizonyíték hiányában állították le az eljárást. Most igazságügyi biztos lehet. Az osztrák Johannes Jahn költségvetésért felelős biztos lesz. Ő felel majd a „zöld költségvetésért, miközben az ÖMV-ben van érdekeltsége, a cég az egyik legaktívabb lobbista Brüsszelben – nyilván nem a napelemek érdekében. A francia biztos, Sylvie Goulard Macron védelmi minisztereként azért volt kénytelen lemondani, mert szabálytalanul használt fel uniós pénzeket. Nemrég órákon át hallgatta ki a francia rendőrség. 
Ezek nem számítottak. „Szívatnak anyám, stop!” Csak azt nem értem, miért csodálkoznak a Fideszben. Valójában csak azt kapják, amit ők itthon adnak a náluk gyengébbeknek. Csak az EU egy kicsit nagyobb homokozó.

Nyugdíjasszámtan

Ha díjaznák az állami szinten zajló, számokkal való bűvészkedést, akkor magyar kormány kétségtelenül jeles osztályzatot kapna. Ember legyen a talpán ugyanis, aki követni tudja, mi a valós mértéke az idősek világnapjára időzített kormányfői bejelentésben foglalt idei nyugdíjprémiumnak. 
Nagy vonalakban arról van szó, hogy ha a GDP várható növekedési üteme megint meghaladja a 3,5 százalékot – ami egyébként bizonyos –, akkor a magasabb értékből kivonják ezt a 3,5-öt, és az eredményt megszorozzák a nyugellátásban részesülő novemberi ellátásának 25 százalékával, de legfeljebb húszezer forinttal. A végeredményt nyugdíjprémumnak hívják. Ha valaki ezt nem tudta volna követni, akkor eszébe ne jusson önmagát kárhoztatni, ugyanis a hiba nem benne van. 
A gond csak az, hogy a számtanlecke mindösszesen két és félmillió ember bőrére megy, azokéra, akik valamilyen jogcímen magyar nyugdíjellátásban részesülnek. Emellett visszamenőleg még kifizetik nekik azt a különbözetet is, amely az év elején rosszul kiszámolt éves infláció és a tényleges pénzromlás üteme között tátong. A számítás alapja azonban itt sem egyszerű, hiszen az idei január-augusztusi időszakot hasonlítják össze a tavalyival. 
A nyugdíjasoknak még azt a békát is le kell nyelniük, hogy a statisztikusok állítása szerint az ő inflációjuk és a mindenkire érvényes fogyasztói árindex növekedésének üteme nem teljesen azonos, ami nehezen hihető. Régi, rossz elképzelése ugyanis a KSH-nak, hogy az idősebbek igényei szerényebbek, mint a fiatalabb korosztályokéi, ők kevesebbet fogyasztanak, nem vásárolnak autót, ráadásul a 65 év felettiek még ingyen is utaznak a tömegközlekedési járműveken, így hát állítólag kevésbé érzik meg a drágulást. A végkövetkeztetés hamisságát aligha kell bizonyítani. A statisztikai adatgyűjtők nagyvonalúan átsiklanak például azon az evidencián, hogy az idősebbeknek megnövekednek az egészségügyi költései. (Bár a magas áruk miatt nem kiváltott gyógyszerek kétségtelenül nem rontják a statisztikát.) 
A magánnyugdíjpénztárak szétverésének traumája beégett az emberek tudatába. Egy felmérés szerint a magyarok negyede arra számít, hogy egyáltalán nem fog nyugdíjat kapni, további 15 százalékuk szerint pedig nem lesz elegendő a megélhetéséhez az az összeg, amit minden hónap tizedike körül megkap. A tragikus jövőképben az a legszomorúbb, hogy az emberek jelentékeny része csendes beletörődéssel veszi mindezt tudomásul. 
A  nyugdíjrendszer újragondolásra szorul. Nem arról van szó, hogy az idei havi 360 ezer forintos átlagkereset és a 135 ezer forintos átlagnyugdíj közötti „ollót” még tovább kell nyitni, éppen ellenkezőleg. Orvosolni kellene a nyugdíjasoknak azt a jogos panaszát, hogy amíg a keresetek 2019 eddigi szakaszában 10,6 százalékkal növekedtek, addig a nyugdíjak (a novemberben várható kiegészítést is figyelembe véve) mindössze 3,5 százalékkal. 
A kormány a mostani nyugdíjkorrekciót hangulatjavító intézkedésnek szánja. Ez súlyos csúsztatás. Mindössze a törvényi kötelezettségét tartja be.
Szerző
Bonta Miklós