A Putyin-varázs (Hogyan teremtik a vezéreket?)

Magyarul is megjelent 2014-ben Anna Arutunyan riportkönyve Putyinról és a szovjet-orosz rendszerváltásról. Rövid ideig számított szenzációnak, hiszen egy riportkönyvben foglalt eseményeket az újabb történések hamar elfeledtetik. Ez a könyv azonban mára még időszerűbb, mert olyan felismeréseket ad közre, amelyek nem csupán Oroszországot jellemzik. Ott vannak egész Kelet-Európa múltjában, a régebbi és az újabb idők történéseiben, az emberek mindennapjaiban.

Mára nyilvánvaló, hogy a rendszerváltások Kelet-Európában nem vezettek valódi demokráciához. A felszínen látható „kvázi demokrácia” díszletei mögött többé-kevésbé rejtett formákban létezik az a valódi hatalom, amelyik a törvényes és az illegális hatalmi rendszereket egyaránt uralja. Oroszországban Putyin áll ennek a csúcsán, de ezt a rendszert nem ő hozta létre. Évszázados tapasztalatok tanították meg az embereket arra, hogy sorsuk a felettük álló mindenkori uraiktól függ, akiket csak a legfelső hatalom ural. A Szovjetunió bukását és az ottani rendszerváltást követő zűrzavaros időszakban a társadalmat elborította a kétségbeesés, hogy sorsára hagyták. Újjáéledt a szocializmus idején is meglévő igény a rendet, biztonságot és boldogulást teremtő vezér iránt. Visszatértek ahhoz az alkalmazkodási mechanizmushoz, amelynek az a lényege, hogy helyi szinten is egyes személyeknek tulajdonítják helyzetük jól vagy rosszul alakulását.

Ez az évszázados beidegződéseken, személyes kapcsolatokon alapuló világ az elmúlt évtizedekben újraerősödött és a társadalom meghatározó magatartásává vált. Mivel a különféle érdekcsoportok a demokráciában pártokba szerveződnek, a hozzájuk kapcsolódó személyek is ezek bázisává válnak. Nem ideológiák, hanem húsba vágó érdekek kötik egymáshoz a hatalomra kerülő pártok tagjait.

Az érdekcsoportok fő célja az állami vagyonok és támogatások (EU-s országokban az uniós pályázati pénzek) megszerzése, amihez a törvényes látszatra is szükség van. Ehhez olyan „vezérek” kellenek, akik megteremtik a szerzés lehetőségeit és biztonságát. Oroszországban ez az „illegális társadalmi szerződés” segítette hatalomba Jelcint és Putyint is. Támogatóik többsége a korábbi szovjet időszakban hatalommal, biztos egzisztenciával rendelkező csoportok tagja, akik számára létfontosságú volt korábbi társadalmi pozíciójuk „átmentése”, gazdasági-gyarapodási formává való átalakítása. Így lettek Putyin támaszává az egykori vezetők, katonatisztek, belügyesek.

Közülük a legjelentősebb vagyonnal rendelkezők (Oroszországban a „hetek”) voltak a „királycsinálók”, ők döntötték el, hogy ki kerüljön a hatalom csúcsára. Putyint például Borisz Berezovszkij „fedezte fel”. A KGB egykori alezredese 1996-ig a szentpétervári polgármesteri hivatalban dekkolt, a nemzetközi kapcsolatokért felelt és az ottani szerencsejáték-üzlet felügyeletét is ellátta. Pártfogói először Jelcin közelébe vitték, majd utódjává tették és a nép által vágyott vezért csináltak belőle. A mindennapi emberek képzeteiben a hatalomról, a rendről és a biztonságról ma is élő évszázados hagyományok, a patrimoniális (patrimonium: latinul örökség - a szerk.) beidegződések felerősítésével a modern média könnyen megteremtette a „jó uralkodó” aktuális megtestesítőjét. Az érdekcsoporthoz kapcsolódott a korábban elnyomott ortodox egyház is, amelyik a hit védelmezőjének nimbuszát fonta Putyin alakja köré. „Természetesen” fontos szerephez jutott az újra szabaddá lett orosz nacionalizmussal való kacérkodás és az orosz nagyhatalmi igényekre épülő politika vállalása is. A hatalom megszerzéséhez/megtartásához átírták a törvényeket és minden legális és titkos eszközzel fellépnek ellenfeleikkel szemben.

A dúsgazdag hazai és külföldi támogatók a pénzükért és a hatalomért cserébe különféle módokon megszerezhették az állami javakat (a ”hitelt részvényekért” akció volt a legsikeresebb „magánosítása” a legnagyobb állami vállalatoknak). A szerzések azonban többnyire a törvények kijátszásával vagy figyelmen kívül hagyásával történtek, ezért a leggazdagabbak is kiszolgáltatottjaivá váltak a vezérnek, hiszen a létező és a „célszerűen konstruált” alkalmi törvényeket bármikor felhasználhatja ellenük, akárcsak valódi ellenzéke ellen. Az így kialakult rendszerben végül mindenki a vezér kegyétől függ, aki egyensúlyt tart fenn közöttük, jutalmaz és büntet, ha úgy látja jónak. A kegyencek közötti belső harcok váltak az események központi elemévé, hiszen folyamatos vetélkedés folyik a vezér kegyeiért. Aki így jut vagyonhoz, az mindig kiszolgálója marad a hatalomnak, illetve az azt megtestesítő vezérnek.

A Putyin-adminisztráció által „irányított kapitalizmusnak" elnevezett rezsim nem más, mint egy rendszerszintű korrupcióra épülő államhatalom, amelyik a helyi szintekre is kiterjed, átfogja a társadalom nagy részét, ezért nem lehet egyszerűen felszámolni. Nem elegendő a legszigorúbb törvény vagy a vezér leváltása sem, mert a társadalomba mélyen beágyazódott rendszer mindig újrateremti önmagát, a régi vezérek helyére „közkívánatra” újakat állítanak. Mivel a rendszer a szegénységből, a kiszolgáltatottságból, a tudatlanságból és a megfélemlítésből fonódik össze egyetlen fojtogató hatalommá, csak ezek megváltoztatásával lehet(ne) változást elérni.

Természetesen az egyes országok eltérő történelme, kultúrája, társadalmi összetétele miatt a vezérteremtési módszerei és formái sokfélék lehetnek - de ez egy másik történet.