A Putyin-varázs (Hogyan teremtik a vezéreket?)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 18:50

Magyarul is megjelent 2014-ben Anna Arutunyan riportkönyve Putyinról és a szovjet-orosz rendszerváltásról. Rövid ideig számított szenzációnak, hiszen egy riportkönyvben foglalt eseményeket az újabb történések hamar elfeledtetik. Ez a könyv azonban mára még időszerűbb, mert olyan felismeréseket ad közre, amelyek nem csupán Oroszországot jellemzik. Ott vannak egész Kelet-Európa múltjában, a régebbi és az újabb idők történéseiben, az emberek mindennapjaiban.
Mára nyilvánvaló, hogy a rendszerváltások Kelet-Európában nem vezettek valódi demokráciához. A felszínen látható „kvázi demokrácia” díszletei mögött többé-kevésbé rejtett formákban létezik az a valódi hatalom, amelyik a törvényes és az illegális hatalmi rendszereket egyaránt uralja. Oroszországban Putyin áll ennek a csúcsán, de ezt a rendszert nem ő hozta létre. Évszázados tapasztalatok tanították meg az embereket arra, hogy sorsuk a felettük álló mindenkori uraiktól függ, akiket csak a legfelső hatalom ural. A Szovjetunió bukását és az ottani rendszerváltást követő zűrzavaros időszakban a társadalmat elborította a kétségbeesés, hogy sorsára hagyták. Újjáéledt a szocializmus idején is meglévő igény a rendet, biztonságot és boldogulást teremtő vezér iránt. Visszatértek ahhoz az alkalmazkodási mechanizmushoz, amelynek az a lényege, hogy helyi szinten is egyes személyeknek tulajdonítják helyzetük jól vagy rosszul alakulását. Ez az évszázados beidegződéseken, személyes kapcsolatokon alapuló világ az elmúlt évtizedekben újraerősödött és a társadalom meghatározó magatartásává vált. Mivel a különféle érdekcsoportok a demokráciában pártokba szerveződnek, a hozzájuk kapcsolódó személyek is ezek bázisává válnak. Nem ideológiák, hanem húsba vágó érdekek kötik egymáshoz a hatalomra kerülő pártok tagjait. Az érdekcsoportok fő célja az állami vagyonok és támogatások (EU-s országokban az uniós pályázati pénzek) megszerzése, amihez a törvényes látszatra is szükség van. Ehhez olyan „vezérek” kellenek, akik megteremtik a szerzés lehetőségeit és biztonságát. Oroszországban ez az „illegális társadalmi szerződés” segítette hatalomba Jelcint és Putyint is. Támogatóik többsége a korábbi szovjet időszakban hatalommal, biztos egzisztenciával rendelkező csoportok tagja, akik számára létfontosságú volt korábbi társadalmi pozíciójuk „átmentése”, gazdasági-gyarapodási formává való átalakítása. Így lettek Putyin támaszává az egykori vezetők, katonatisztek, belügyesek. Közülük a legjelentősebb vagyonnal rendelkezők (Oroszországban a „hetek”) voltak a „királycsinálók”, ők döntötték el, hogy ki kerüljön a hatalom csúcsára. Putyint például Borisz Berezovszkij „fedezte fel”. A KGB egykori alezredese 1996-ig a szentpétervári polgármesteri hivatalban dekkolt, a nemzetközi kapcsolatokért felelt és az ottani szerencsejáték-üzlet felügyeletét is ellátta. Pártfogói először Jelcin közelébe vitték, majd utódjává tették és a nép által vágyott vezért csináltak belőle. A mindennapi emberek képzeteiben a hatalomról, a rendről és a biztonságról ma is élő évszázados hagyományok, a patrimoniális (patrimonium: latinul örökség - a szerk.) beidegződések felerősítésével a modern média könnyen megteremtette a „jó uralkodó” aktuális megtestesítőjét. Az érdekcsoporthoz kapcsolódott a korábban elnyomott ortodox egyház is, amelyik a hit védelmezőjének nimbuszát fonta Putyin alakja köré. „Természetesen” fontos szerephez jutott az újra szabaddá lett orosz nacionalizmussal való kacérkodás és az orosz nagyhatalmi igényekre épülő politika vállalása is. A hatalom megszerzéséhez/megtartásához átírták a törvényeket és minden legális és titkos eszközzel fellépnek ellenfeleikkel szemben.
A dúsgazdag hazai és külföldi támogatók a pénzükért és a hatalomért cserébe különféle módokon megszerezhették az állami javakat (a ”hitelt részvényekért” akció volt a legsikeresebb „magánosítása” a legnagyobb állami vállalatoknak). A szerzések azonban többnyire a törvények kijátszásával vagy figyelmen kívül hagyásával történtek, ezért a leggazdagabbak is kiszolgáltatottjaivá váltak a vezérnek, hiszen a létező és a „célszerűen konstruált” alkalmi törvényeket bármikor felhasználhatja ellenük, akárcsak valódi ellenzéke ellen. Az így kialakult rendszerben végül mindenki a vezér kegyétől függ, aki egyensúlyt tart fenn közöttük, jutalmaz és büntet, ha úgy látja jónak. A kegyencek közötti belső harcok váltak az események központi elemévé, hiszen folyamatos vetélkedés folyik a vezér kegyeiért. Aki így jut vagyonhoz, az mindig kiszolgálója marad a hatalomnak, illetve az azt megtestesítő vezérnek. A Putyin-adminisztráció által „irányított kapitalizmusnak" elnevezett rezsim nem más, mint egy rendszerszintű korrupcióra épülő államhatalom, amelyik a helyi szintekre is kiterjed, átfogja a társadalom nagy részét, ezért nem lehet egyszerűen felszámolni. Nem elegendő a legszigorúbb törvény vagy a vezér leváltása sem, mert a társadalomba mélyen beágyazódott rendszer mindig újrateremti önmagát, a régi vezérek helyére „közkívánatra” újakat állítanak. Mivel a rendszer a szegénységből, a kiszolgáltatottságból, a tudatlanságból és a megfélemlítésből fonódik össze egyetlen fojtogató hatalommá, csak ezek megváltoztatásával lehet(ne) változást elérni. Természetesen az egyes országok eltérő történelme, kultúrája, társadalmi összetétele miatt a vezérteremtési módszerei és formái sokfélék lehetnek - de ez egy másik történet.
Szerző

Sebes György: Nyomás alatt

Publikálás dátuma
2019.10.05. 15:05

Fotó: ATV
Most, hogy már utolsó hetéhez érkezett az önkormányzati választás kampánya, különösen érdekes egymás mellé tenni két nyilatkozat-részletet.
Az egyik hétfőn hangzott el, az MTVA vezérigazgatója szájából. „Mi egy pártoktól független közszolgálati intézmény vagyunk. Tehát az elképzelhetetlen, hogy egyik-másik párt minket irányítani próbálna” – mondta Papp Dániel. A másik részlet egy régebbi interjúból való, a Hír TV egyik tavaly kirúgott műsorvezetőjétől. „Ne arra gondolj, hogy utasításokat kaptunk és nem hajtottuk végre, ilyen nem volt. Finom jelzés már igen, és akkor az ember elkezd rosszat sejteni” – mondta Szöllősi Györgyi. Bár egészen más környezetben születtek, a két kijelentés természetesen össze is függ egymással, s mindkettőnek aktualitása van. Papp Dániel –akit bírósági ítélet alapján lehet hírhamisítónak nevezni – ellenzéki politikusokkal beszélgetett. Azért kértek tőle találkozót, mert zavarja őket, hogy a már csak nevében közszolgálati médiában nem egyenlő mércével mérnek. A miniszterelnök például rendszeresen – interjúnak álcázott – szózatot intézhet a néphez, kormánypárti politikusok és főleg elemzők gyakran fejthetik ki álláspontjukat élő adásban, de ugyanezt nem tehetik meg a hatalmat kritikával illetők. Amire a vezérigazgatónak az volt a válasza, hogy ők mindig betartják a törvényeket. Még szép – mondhatnánk, de inkább figyeljünk arra, hogy ehhez még azt is hozzátette: kiegyensúlyozottan tájékoztatnak. Az eszmecserén készült felvételek tanúsága szerint itt még mindig nem szakadt rá a plafon. Minderről egyébként az M1 hírfolyam és a Kossuth Rádió műsoraiból értesülhettünk. A tudósítás gondosan manipulált volt. Úgy válogatták össze ugyanis a megszólalók szövegeit, hogy egyértelműen kiderült belőlük, az ellenzéki képviselők olyasmiket követelnek, amik homlokegyenest ellentétesek a szabad, független és semleges médiával szemben támasztott követelményekkel. Noha sok mindenre kitértek, érveket sorakoztattak és evidens kérdéseket tettek fel, ezekből csak annyit hagytak meg, hogy - többek között - tanácsokat adtak a műsorok szerkesztéséhez és megpróbálták elérni, hogy kiáltványukat élő adásban olvassák be. Most tekintsünk el attól, hogy bármennyire is igazuk van a közmédia épületénél nem először felvonuló ellenzéki parlamenti képviselőknek, azért maguk sem hihették, hogy fellépésük nyomán bármi is változik. Ráadásul a jól érzékelhető politikai nyomást a másik oldalról érkező politikai nyomással próbálnák kiegyensúlyozni. Miközben pontosan az lenne a kívánatos állapot, hogy semelyik politikai erő ne használhassa fel a maga érdekében a médiát. A rendszerváltás óta azonban erre nem volt példa. Persze előtte sem, de az egy másik rendszer volt. 1990 környékén egy pillanatig azt hihettük, hogy minden megváltozik. A pártok azonban gondoskodtak róla, hogy ne így legyen. Tény az is, hogy a helyzet egyre romlott, az utóbbi nyolc év pedig sok tekintetben a pártállami időket idézi. Nem ugyanúgy, modernebb formában, a médiában még kétségkívül fellelhető ellensúlyokkal. Ám azt a szegmenst, amelyet az adófizetők pénzéből tartanak fenn, teljes mértékben bekebelezte a hatalom. Ez a mai valóság és egyúttal minősíti Papp Dániel már idézett kijelentésének igazságtartalmát, valamint a hétfői megbeszélésről készült egyoldalú és manipulált tudósítást is. Szöllősi Györgyi szavai pedig pontosan arra utalnak, hogy azért akár hihető is lehetne, amit a vezérigazgató mond. Hiszen az irányításnak vannak kifinomult, áttételes formái is. Nem kell az utasításoknak a pártközpont(ok)ból érkezniük. Utalások, súgások, jelzések is elegendőek ahhoz, hogy a – gyakran állásukat is féltő – munkatársak pontosan tisztában legyenek vele, mit várnak el tőlük és mit kell ehhez tenniük. És a pártok, a politikusok, meg a felkent kommunikációs szakemberek élnek is ezekkel a módszerekkel. Ilyen körülmények között, ebben a média-helyzetben kezdheti meg új munkáját Szöllősi Györgyi. Ezen a héten ugyanis elsősorban róla akartunk írni, abból az alkalomból, hogy – ugyancsak hétfőn – bejelentették, több mint egyéves távollét után ismét képernyőre kerül. Ezúttal az ATV-hez szerződött, ott még sosem volt, pedig éppen húszéves pályafutása alatt megjárta már a „hadak útját”. És azért érdemes foglalkozni vele, mert az új, jóval a rendszerváltás után feltűnt generáció egyik legtehetségesebb tévés újságírója. Egy kis tévénél – SATeLIT hívták - kezdett, onnan került az éppen induló Hír TV-hez 2002-ben. Aztán viszonylag hosszú időt töltött az akkor még hellyel-közzel közszolgálatban, előbb a Duna TV-n, majd az M1-en volt látható. Általában politikai adásokban szerepelt, vezette a Híradót, az Este című műsort, de az átalakítások nyomán – már jócskán a Fidesz-érában és második kislánya születése után – visszatért a Hír TV-hez. Az már a G-nap utáni időszak volt, amikor a Simicska Lajos tulajdonolta csatornánál rájöttek, hogy nem a hatalom kiszolgálása az egyetlen lehetséges magatartás-forma. A tavalyi választás után – az újabb váltás, vagy inkább vissza-váltás következtében – már Szöllősi Györgyinek sem lehetett maradása. Egész pontosan: kirúgták. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen sosem kérdezett egyoldalúan. Interjúiban – bármelyik csatornánál - mindig igyekezett középen állni, nem állást foglalni. Viszont felkészült volt és nem hagyta magát „megvezetni”, legyen szó bármelyik oldal politikusairól. Ilyen emberek már nem kellenek a jelenlegi hatalmat kritika nélkül támogató mai Hír TV-be. Így aztán október 28-tól az ATV Reggeli Start című adásában láthatjuk majd Szöllősi Györgyit. A csatorna vezérigazgatója szerint neki interjút adni „presztízst jelent, mert egy felkészült, tapasztalt és népszerű televíziósról van szó”. S bár Németh S. Szilárd nyilván igyekezett felértékelni választásukat, de az biztos, hogy működőképes csapatokkal igyekeznek tájékoztatni a nézőket a reggeli műsorokban. Erősnek ígérkezik az a páros, amelyben Szöllősi mellett a tapasztalt és – rémes sapkája ellenére – mindig jól kérdező Vujity Tvrtko ül majd. A jövendő interjú-alanyoknak bizonyára jól fel kell majd készülniük, hiszen ez a két riporter nem arról nevezetes, hogy homályban hagyna bármilyen felmerülő problémát. Szöllősinek egyébként szerencséje van, hogy nem a riporternek gyenge, politikailag pedig egyoldalú Kárász Róbert mellé került. Meglehet, a nézők és a csatorna is jól járna, ha gondolkodnának az ő pótlásán, de persze – addig is - abban a párosban legalább Bombera Krisztina olyan igazi tévés, akire érdemes figyelni. A tévék nemcsak most, az önkormányzati választás kampányának finisében versenyeznek. Eközben pedig rendszeresen bizonyítványt is kiállítanak magukról.  

A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.09.29. 16:15

Fotó: Galgóczi István
„A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban.”
„Elég egy jel/A vándor útra kel/Soha nem kérdez senkit, mert/Elég a jel” (Omega: Égi jel)

2014-ben első magyarként hazajöttem a selyemúton. A több mint 10.000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Szíria vonzáskörében

Az ankarai egy nap után kilenc órát buszoztam a dél-törökországi Gaziantep városába Anatólián, majd a Torosz-hegységen és alagútjain át. A Torosz (Taurusz) a török és a kurd világot választja el egymástól, az iraki Szindzsár-hegység a kurd-arab határ, míg a Zagrosz vonulatai mellett Iránban a perzsák, Irakban pedig az arabok és a kurdok élnek. Gaziantep a törökországi selyemút déli vonalán fekszik. A karavánok innen vagy tovább mentek Antiokheiába vagy a Földközi-tenger valamely kikötőjébe, vagy délre fordultak. Miután a muszlimok az utolsó keresztesek kezén lévő várost, Acrét, vagy Akkót (Izrael) is visszafoglalták 1291-ben, az európai kereskedők előtt felértékelődött a szomszédos Kilikiai Örmény Királyság, amelynek kikötőiben eladták áruikat, illetve az európai árukkal elindultak Keletre. A délre forduló út Szíria nagyobb városaiba – Aleppó, Hamá, Damaszkusz – vezet. Gaziantep, ahol arabok és kurdok is élnek, évszázadokon át ezen városok vallási, és kulturális vonzáskörébe tartozott, az oszmánok csak 1516-ban foglalták el. A bazár utcáin sétálva arab városban éreztem magam. Kairó, Damaszkusz, és Aleppó jutott az eszembe. Több üzletnél láttam arab feliratot, mint Isztambulban és itt a helyesírással sem volt gond. Isztambulban az egyik aranyárus pénzt kért, mert lefényképeztem az üzletét. Én természetesen nem adtam, elégedjen meg azzal a félkrajcárral, amit anno a szultánja elvett a mi kiskakasunktól – gondoltam magamban – és hogy még jobban kihozzam a keleti türelméből, közöltem vele, az üzletén lévő az arab nyelvű felirat hibás, mert az arany arabul dzahab, itt viszont dahab szerepel, tehát a d betűre kell egy pont, hogy dz legyen. Gaziantepben 2018-ban nemzetközi gasztronómiai fesztivált rendeztek, és ugyanebben az évben, az itt készített pisztáciás baklava a török állam oltalmába került a megtisztelő földrajzi árujelző minősítéssel. A pisztácia Szíriából érkezik, hatalmas ültetvények vannak Aleppó és Idlib környékén, világviszonylatban pedig az egyik legnagyobb pisztácia-exportőr Irán és az USA után. Mivel abban a városban, Nyíregyházán születtem, ahol az iszlám időszámítás szerint 1295-ben Sejk Krúdy Gyula, követtem Szindbádot, és több pénzt költöttem pisztáciás baklavára, mint múzeumi belépőre. A Nagy Sándor egyik katonatisztje által alapított Zeugma ma romváros, de az ókorban 70 ezren is lakták. Gazdagságának emlékeit a Zeugma Mozaikmúzeumban lehet megnézni. A megnyitás dátumáig a tunéziai Bardo Múzeum őrizte a világon a legnagyobb mozaik gyűjteményt, de 2011 óta Törökországé az aranyérem.

Átkelő az Eufráteszen

A Gaziantep melletti Zeugmánál az Eufrátesz medre szűk, ideális átkelőhely, így a térség évezredek óta a csatáiról is híres. Az északról érkező támadókat itt próbálták megállítani a védők abban a reményben, hogy a folyamon átkelő sereg elfáradt, a délről jövő seregeket pedig itt, a folyó által biztosított utolsó természetes átkelőnél próbálták meg legyőzni. I. Tothmesz fáraó (i.e. 1504-1492) csak egy sztélét állított fel az Eufrátesz közelében, mert nem mert csatába bocsátkozni Mitannival. I.e. 853-ban a karkari csatában, a szíriai Karkúr mellett az asszírokat egy 12 államból álló szövetség várta. A koalícióban volt Akháb izraeli király, és Gindibu arab sejk is, az első arab, akinek a léte bizonyítható. I.e. 600 táján már az asszírokat leigázó babilóniaiak verték meg az egyiptomiakat Karkemisnél, Isszosznál pedig Nagy Sándor győzött a perzsák felett. Fölösleges a csaták sorát folytatni, de még annyit: itt található Dábik, amely az iszlám eszkatológiája szerint az utolsó csata színhelye. A régió azért is fontos, mert a környéken sok az édesvíz, a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. Az Eufráteszre erőműveket építettek, ami nemcsak vízzel látja el a sivatagos területeket, hanem Aleppót például árammal. De a közelben van némi olaj is. A gaziantepiek buszokkal, és villamosokkal közlekednek. Nincs vonaljegy, vagy bérlet, mindenkinek van egy kártyája, és amikor felszáll a buszra, akkor a jegykezelő automata leolvas egy utazási egységet. Én jegyet sohasem vettem, hanem mindig nagyon élethűen megjátszottam a tudatlan külföldit, így mindig segített valaki, és megvendégelt. Amikor utoljára buszoztam, a tudományos kíváncsiság miatt addig erősködtem a vendéglátómnak, amíg meg nem engedte, hogy fizessek. Így tudtam meg: egy út 3 líra. Miközben a távolsági buszom Kiziltepe városába ment, a határ mellett volt szerencsém Szíriát is látni. A városba este 11 után érkeztem meg, és lekéstem az utolsó, Mardinba induló járatot. Arra gondoltam, hogy majd a buszpályaudvaron alszom, ahogy ezt tettem 2011-ben Kütahyaban, de a váróterem ajtaját bezárták. Ezért átsétáltam a szemközti taxiállomáshoz, ahol teával kínáltak. Érdeklődve hallgattam a taxisok beszélgetését, és nagyon megörültek amikor közöltem velük, hogy nem törökül beszélgetnek, hanem a kurd nyelv helyi változatát, a kurmandzsit beszélik. A kurd nyelvvel kapcsolatban érdemes leírni, hogy nincs kurd nyelv. Viszont a nem létező kurd nyelvnek van öt nagy, vagy fő dialektusa. A legtöbben – Törökországban, Szíriában, Észak-Irakban – a latin betűkkel írt kurmandzsit használják. A szoránit az arabhoz hasonló karakterekkel írják, és főleg Irakban, illetve Irán egyes részein ismert. A „beszélgetésünk” után, az augusztusi ég alatt a szabadban, a sofőrök pihenőbódéja előtti ágyon elaludtam.

A „Mardin fatva”

Az első busz reggel hatkor indult Mardinba, az azonos nevű tartomány központjába. A hegyre épült óváros zegzugos utcái között csavarogva nem csak az iszlám, hanem a keleti kereszténység emlékeit is megcsodáltam, és a bazár egyik boltjánál pisztáciából készült szappanokat is fényképeztem. Ugyanis a selyemút árui között a Mardinban készült pisztáciás szappannak is szerepelnie kellett, ahogy a Safranboluban készített sáfrányos szappannak is. A minaretek és a kupolák között délre nézve egy végtelen síkságot láttam. Ez már Mezopotámia. Én gyönyörködtem a tájban, szemben a város lakosságával a középkorban, a mongol seregek láttán. Azoknak a mongolok voltak az utódai, akik 1241-1242-ben feldúlták a Magyar Királyságot, majd 1258-ban az utolsó bagdadi kalifát pusztai szokás szerint szőnyegbe csavarva halálra tapostatták a lovaikkal. 2011-ben a közeli Harránban járva lefényképeztem a középkori egyetem romjait, a jellegzetes tojás alakú házakat, viszont semmi sem emlékeztetett, vagy utalt a városban született Ibn Tajmijjára (1263-1328), aki még gyerek volt, amikor a mongol invázió miatt a családja Damaszkuszba költözött. Damaszkusz híres jogtudósaként és vallásbölcselőjeként sem tudta megbocsátani a mongoloknak a kalifátus elpusztítását és a családja elűzését. Azt meg végképp nem értette, hogy ha a mongolok felvették az iszlám vallást, akkor miért támadják a muszlimokat, és a saría mellett miért követik a mongolok ősi szokásjogát, a jaszát, ami megengedi az alkohol fogyasztását. Ibn Tajmijja hiába kérte a muszlim mongol vezért, nem tudta lebeszélni a muszlimok elleni harcról. Ráadásul a mongolokat az örmények és a grúzok is támogatták. Az egyik csata előtt 1303-ban Ibn Tajmijja kiadott egy jogi döntést (fatva), amiben a muszlimok számára az iszlám öt kötelező alappillére mellé hatodiknak beiktatta a dzsihádot. Általa lett a dzsihád egyes muszlimok számára az egyik legfontosabb kötelesség, holott az öt pillér – hitvallás (a hívő vallja, hogy csak egy Isten van, és Mohamed az Ő prófétája); napi ötszöri ima; alamizsna; Ramadán havi böjt; zarándoklat Mekkába – között az isteni, és a prófétai útmutatás alapján nem szerepel a dzsihád. Már csak azért is lehet harcolni a mongolok ellen, írta, mert hitetlenek, hiszen a nem isteni törvényt, a jaszát is követik. Ibn Tajmijja hitetleneknek nevezte a mongolokat (takfír), nem békélt meg a keresztényekkel, a síitákkal és a Szíriában élő alavítákkal, valamint a szúfikkal sem, akik rendszeresen sírokat látogattak és az elhunythoz fohászkodtak. Ez az ő olvasatában bálványimádás volt. Miután a mongolok Mardint is elfoglalták, megkérdezték Ibn Tajmijját, hogy hipokriták-e a város lakói, ha tűrnek, hiszen a mardini muszlimok egy nem jó muszlim hatalom alá kerültek. Költözzenek el? És Mardin a dár al-iszlámhoz (az iszlám világa), vagy már a dár al-harbhoz (a háború világa) tartozik? A muszlimok – szólt a válasz – a mongolok elnyomása alatt élnek, tehát nem lehet őket álszentséggel vádolni. Mivel gyakorolhatják a vallásukat, ezért nem kell elköltözniük (hidzsra). De nem kell, hogy támogassák a hatalmat a muszlimok elleni harcokban. A muszlimokra a muszlimok jogai kell, hogy vonatkozzanak, míg a nem muszlimokra a nem muszlimok jogai. De a muszlimoknak el kell fogadniuk a fennálló hatalmat. Erről szól a „Mardin Fatva”, melyet nyomtatásban többször is kiadták, de 1909-ben egy szót rosszul írtak, és a szöveg értelme az lett, hogy a muszlimnak harcolnia kell a nem iszlám hatalom ellen. A „Mardin Fatvára” hivatkozva ölték meg Anvar Szadat egyiptomi államfőt 1981-ben, és ez volt Oszama bin Laden „favorit fatvája”. Az iszlám prominensei 2010-ben megvizsgálták az eredeti szöveget, és megállapították, elírás történt, Ibn Tajmijja nem írt lázadásról, politikai gyilkosságról. Már csak azért sem, érveltek, mert amikor Mohamed azt látta, hogy a muszlimoknak nehéz az élete Mekkában, közössége egy részének azt tanácsolta, költözzenek át a keresztény Akszúmba, a mai Etiópiába. Mivel Európában és Amerikában vallásszabadság van, így a muszlimoknak nem kell harcolniuk a fennálló rendszer ellen, azt el kell fogadniuk. De mindezek ellenére, aki Ibn Tajmijjára hivatkozik, azzal szemben nem árt az óvatosság! Amúgy Mardinban gyönyörű borszaküzletet láttam.