A halhatatlanság színei

Eredetileg Toulonba készültünk, mert nekem a nagyobb városok a rögeszméim. Hiába nevelkedtem Szatmárnémetiben, igazából mindig is tágasabb helyre vágytam. Jó, persze, az is megyeszékhely, az Alföld legszélén, még épp a dombok és hegyek előtt. Tágas vidék, mégis fullasztóan szűk, mint egy akasztós szekrény. Nekem nyüzsgés kellett, élet és zaj, nem csillapuló forgalom. Szatmár pulzusa viszont épphogy kitapintható, álmos és lusta, felveszi a versenyt a regénybeli cseh kisvárosokkal, ahol a forradalmakat is a kocsmában zavarják le, mert úgy egyszerűbb. Aki fontos, már eleve ott van. Így aztán fokozatosan mindig igazítottam egy kicsit a léptéken: Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Budapest. Utóbbival érkeztem el a számomra ideális mérethez: itt már úgy éreztem, hogy kényelmes elférek, de még nem veszek el. A lüktetése is megfelelt, élt, de aludni is tudott, nem úgy, mint ahogy New Yorkról beszélik. Szóval, világos volt, hogy kikötőnek tökéletes, aztán majd lehet tovább hajózni még idegenebb világok és tájak felé.

Marseille után viszont már csak Toulon jöhetett szóba La Ciotat vonzáskörzetében, s hiába, hogy nem áradoztak róla az útikönyvek, valahogy mégis látni akartam (lásd még: nyüzsgés). Az odafelé vezető úton - amely hamisítatlan ceruzatujákkal megszórt provence-i szőlőbirtokok mellett kanyargott el, helyenként olyan szűk úttesten, hogy első pillantásra úgy tűnt - két Polski sem férne el kényelmesen, így aztán nem is álmodozó, a tájba belefeledkező, költőlelkű sofőröknek találták ki, mert elég egy elbambulás, felvillanó jelzős szerkezet és máris a szőlőtőkék közül kell kivontatni a kocsit sűrű ekszküzémoák között. És nem biztos, hogy megkínálnának borral, ha letarolnám az idei termést, ami egyébként mézédes. Megkóstoltuk, alig lehet abbahagyni. De hát milyen is lenne ennyi napsütés után?

Szóval, egyszer csak kiszúrta valaki, hogy az egyik meredeken emelkedő, sziklás dombocska tetején szép templom áll kisebb házakkal. Így találtuk meg a La Cadière-d'Azur névre hallgató kisvárost (itteni viszonyok közt falut), amely annyira bájosan és giccsesen franciás volt, hogy már-már gyanakodni kezdtem: tán díszlet az egész. Filmes trükk, rajzolt világ. Miután a turisták elmennek, azonmód le is bontják, hogy aztán a következő szezonra megint összeácsolják. De nem: emberek lakta, megszokott környezet. Már ha egyáltalán meg lehet szokni, be lehet telni ezzel a nyugalmas, minden részletre odafigyelő békével. Platánok, napfény, színes spaletták, időtlenséget árasztó kövek és szűk utcák. Nem csoda, hogy mindannyian a nyugdíjas éveinket kezdtük tervezgetni egy-egy házacska láttán, pláne ha annak ablakából be lehetett látni az egész völgyet, a távolban meredő hegyekkel, a nem túl messze szuszogó tengerrel. Elcsöppentünk hát, mint verőfényben a fagylalt. Megérintett az idő hiánya, a színesen berendezett halhatatlanság, a rezzenéstelen nyugalom. Ez az örökös vasárnap délelőtt. Igen, valahogy így képzeli el az ember Provence-t, amikor két megálló között zötyög a finom pesti szmogban. És – ezt talán még szörnyűbb felfogni – valóban így is néz ki. Képeslapról lelépő házak, lépcsők és kutak, gondosan megtervezett és karban tartott látvány. A messziről jött ember meg úgy sóhajtozik, mintha ostorral verné az ördög. Pedig csak simogatja.

És persze a boltok. Vajon miből élnek meg ezek, kérdezte némi rosszallással az anyósom. Kihalt volt az utca, talán csak mi lézengtünk az egész településen. Tíz perc után már meg is volt a válasz, mert egy nem is túl olcsó, türkizköves fülbevalóval távoztunk igencsak elégedetten. Az ötvös még a kis műhelyét is megmutatta, rutinosan, hiszen ez is mind-mind benne volt az árban.

És ha már ott voltunk a kilátón, lábunk alatt fél Provence-szal, valaki felvetette, hogy akkor már meg kellene nézni a szemközti domb tetején várromként elterülő települést is. Így keveredtünk el a La Castellet nevet viselő középkori falucskába, amelyről már filmet sem érdemes forgatni, úgysem hinné el senki. Már akkor gyanakodnunk kellett volna, amikor hatalmas parkoló húzódott a falucska alatt, és turistabusz kapaszkodott fel nyögdécselve az úton. (Csak zárójelben: a parkolást nem órára mérik, hanem napra, és három és fél euróba kerül. Persze ennek is megvan a maga logikája: úgy vásároljanak odafent a kis műhelyekben és boltokban, hogy senki se gondoljon közben a ketyegő parkolóórára.) És a gyanú be is igazolódott, a zegzugos La Castellet Provence (egyik) Szentendréje: egyszerre skanzen, takaros bevásárlóközpont és az egyáltalán nem múló idő múzeuma. Minden sarkot csak azért nem fényképez le az ember, mert már szégyelli elővenni a gépet. Festők, gyertyaöntők, ötvösök, cukrászok és butikok vadásszák le a gyanútlan turistát, amíg a nők a kínálaton, addig a férfiak a tengerig elnyúló kilátáson érzékenyülnek el. Aztán cserélnek.

Nem kellett sok, hogy fejben pénzzé tegyem minden ingó és ingatlan vagyonunkat, hogy abból itt tán egy erkélyes szobát megvehessünk, majd békésen odaláncoljam magam a terasz korlátjához. Ott is mumifikálódnék, mint egy szerencsésebb Lenin, szemem sarkában az odaszáradt könnyel.

Toulont pedig egy életre elfelejtettük.