Buli

Az ember már tényleg nem tudja, sírjon vagy nevessen, amikor pechjére pont belső-erzsébetvárosi polgárként várja a jövő vasárnapi választást. Négy jelölt indul a polgármesteri székért: három kábé ugyanazzal a programmal, sőt egymásra licitálnak, ki akarja inkább bezárni a bulinegyedet és visszaadni a normális élet lehetőségét a lakóknak, a negyedik meg fideszes. A regnáló polgármester a kampányanyagai tanúsága szerint úgy tudja, ez egy nyugodt, zöld városrész, kifejezett lendületben.
Ki fog győzni? A fideszes természetesen, mert a másik három egymás esélyeit oltja ki. És ha innen nézzük, bizony nagyon is érdemes feltenni a kérdést, kit mi mozgat valójában, és ki hol követte el a hibát. Mondjuk hogy az egyesült ellenzék soraiban nem lett volna-e érdemes nem erőből politizálni, nem csakazértis alapon begyűjteni az indulás lehetőségét, hanem a helyben beágyazott emberek között találni olyan jelöltet, akire nincs képük ráindulni az ellenfeleknek. De elgondolkodhatunk azon is, hogy a szocialistából lett ferencvárosi lokálpatrióta egykori polgármester vajon miért kerüli konokul a sajtót kampány idején, vagy hogy komolyan gondolja-e: hitelesen ígérheti a bulinegyed megrendszabályozását az, akinek a börtönnel honorált ingatlanmutyijából kinőtt. És akkor még nem említettük a civil erőt, amely „udvari ellenzékkel” kéz a kézben járó Fideszről hadovál, de valahogy csak az összefogásra sikerül lőnie, a bulinegyedet megteremtő és minden erejével életben tartó kormánypártra már nem jut a puskaporából.
Hát, köszi, fiúk. Kereken öt évet vártam arra, hogy esélyem legyen szabadulni a lakóhelyemet elárasztó mocsokból és zajból, amit olyanok mértek rám, akik még csak nem is itt laknak. De oké, veszteni tudni kell. Különleges történetű házban, panorámás, kényelmes lakás érdekel valakit? Én eddig bírtam.
Szerző
N. Kósa Judit

A Kampánymalac

A Kampánymalac nem ember, pláne nem egyetlen ember, dehogy mernék bárkit is ledisznózni. A Kampánymalac politikai módszer, technológia, névadója a gyerekdal egy kismalacról. Sajnálatosan cseremisz dallam, és már kiléptünk a finnugor nyelvrokonságból. Viszont a szövegét a magyar Gazdag Erzsi írta, aki hajszálpontosan megjövendölte, melyek a leghatásosabb kampánymódszerek. Hiába, nálunk a költők egyben próféták is.  
Szóval tegyük vizsgálat tárgyává a dalbéli kismalacot, aki is röf-röf-röf. Ezen felül, mint tudjuk, turkál (döf-döf-döf) és trombitál (töf-töf-töf). Ez a lényeg, ennyit kell megjegyezni. Ugyan, ki szokta a malactrombitálás igazságtartalmát keresni, az nem arra való. A helyreigazítás különben is majd csak kampány után jön, legfeljebb néhány lapnak különszáma is lesz. A lényeg, hogy a töf-töf, röf-röf jó hangos legyen, mint amikor egy egész konda van jelen, mondjuk kb. annyi, amennyi orgánum befér egy médiabirodalomba, de ezt csak a példa kedvéért mondom. Akkor aztán mehet akár vezényszóra, kórusban is a dolog. A harsány trombitálás előtt nem árt egy kis turkálás („trombitája, víg ormánya földet túrja, döf-döf-döf”), hátha találnak valamit. Bármi kerül elő, a malac jól megforgatja a sárban, ő már csak ilyen. Ha nem tudnak semmit előtúrni, sár akkor is akad. Az elismerés magas helyről várható: „Jön az öreg, meglátja,/ Örvendezve kiáltja./ Rajta fiam, röf-röf-röf-röf,/ Apád is így csinálja!” Jó, az nem egészen stimmel, hogy pusztán „kukoricán megélnek”, ennél valamivel több kell, de hát költői szabadság is van a világon, nemcsak keresztény.
A Kampánymalac technikának vannak egyszerűbb esetei, pl. a szimpla rágalmazás. Ilyenkor turkálni sem kell, csak trombitálni. Az pl. nem volt rossz, amikor Baranyi Krisztináról azt állították, hogy szögekkel teli szalámidarabokat szór el a kerületben. (Ezt Ludassy Mária nagyon helyesen a facebookon helyreigazította: „Hazugság, hogy Baranyi Krisztina Ferencváros kutyáit mérgezi. Mindenki tudja, az igazság az, hogy Báthory Erzsébettel együtt fürdik szűzlányok vérében.”) Az ellenzéket beteges viszony fűzheti az ebekhez, pl. Dunaújváros polgármesterjelöltje győzelme esetén állítólag kutya- és macskahússal etetné a várost. Talán a Baranyi Krisztina által legyilkolt kutyákat szállítják majd Dunaújvárosba, ki tudja. 
Viszont az ürülékkel való összekenést nem sorolnám ide. Az szimpla félreértés. A miniszterelnök a pártja kongresszusán sajnos nem fogalmazott elég egyértelműen: „Ami eddig történt, sem volt éppen kismiska, de az igazán nagy dolgok most következnek”. Akadhatott, aki a „nagydolog” kifejezést másképp értette, azóta bizonyára tisztázták az ügyet. 
A veszélyeztetett hadállásokban a Kampánymalac technológia innovatívabb használatára van szükség. Érdemes a népi igényekből kiindulni. Amikor Budaörs népszerű polgármesterét még csak azzal vádolták, hogy csatlakozásuk az Antirasszista Városok Európai Szövetségéhez a migránsok betelepítését szolgálja (elvégre rendes ember nem ellenezheti a rasszizmust), a kommentek irányt mutattak a továbblépéshez: „Buzi gender Sorosbanda.” Világos: a fegyvertár részévé kellett tenni a szexet is, azon az is élvezettel cuppoghat, aki a szimpla rágalmazó szórólapokat olvasatlanul dobja ki. Mindegy, hogy a feltálalt zaftos ügy elejétől a végéig kitaláció, mint a jelek szerint többek között László Imre vagy Donáth Anna esetében, vagy tényleg történt valami félrelépés, mint Wittinghofnál. Amit lehet elítélni, de semmiképpen sem lehet senki, egészen egyszerűen senki szexuális aktusait, testi-lelki meztelenségét tudta nélkül videóra venni és postaládákba dobva terjeszteni. Orbán –Jézust és Kantot egyaránt politikai eszközzé silányítva - abban összegezte a keresztény szabadság lényegét: „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se cselekedd azt másoknak”. Sajnos a legkisebb érdeklődést sem tudom magamból kicsiholni pucér fideszes politikusok szexvideói iránt, ezért nagyon kérem, senki ne vonja le azt a következtetést, hogy ők bizonyára azt szeretnék: velük is így cselekedjenek. 
A sima szexnél persze izgalmasabb, ha buzizni is lehet. Ez a feladat is ki van már pipálva Donáth Annával és a zuglói jegyzővel, aki a kormánysajtó megnevezése szerint „az ellenzék egyik alkalmatlan főpolgármesterjelöltjének bizalmas politikai szövetségese”. Ez a Zugló igazi erkölcsi fertő. Szerintem tovább kellene a „víg ormányoknak” turkálni, és kiderülhetne, hogy Karácsony viszont szodomita. Minimum. Igazán ideje volna a leleplező felvételeket állatszereplőkkel színesíteni.
Hogy mire jó ez az egész? Másképp nehéz volna a tolvajlási ügyekkel terhelt kormányoldal erkölcsi fölényét bizonyítani. Kivéve, ha az igazi bűn egyedül a bűnös szex vagy annak akármilyen megalapozatlan gyanúja. Az ellenzék Hamlet atyjának szellemét idézve csupa „parázna, vérnősző barom”, perverz állat. Aki mégsem, az még arra is alkalmatlan, miként a helyi fideszes szerint Karácsony Gergely a lopásra. Összeállt a Kampánymalac kottából daloló kórus. „Most már együtt zenélnek,/ Töf-töf-töf-töf, röf-röf-röf-röf ,/ Ezek ám a legények.” Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

Cifra hőseink

A nagy nemzeti művek sokat elárulnak egy nép múltjához való viszonyáról, morális küzdelmeiről, történelmi harcairól, humorérzékéről, öniróniára való képességéről és önértékeléséről. 
A két nagy nemzeti dalszínház, az Opera és az Operett az idei évadban nem késztet gondolkodásra: a II. János Pál pápa téren és a Nagymező utcában is látható lesz Kacsóh Pongrác daljátéka, a János vitéz és a Szörényi Levente-Bródy János szerezte rockopera, az István a király. A két dalmű népi motívumokkal, trikolórral, himnusszal – olykor Székely himnusszal – mutatja be a nemzeti függetlenségi harcot.
Előbbi története Fedák Sárival a Király Színházban, utóbbié a városligeti Király-dombon kezdődött, filmen folytatódott. Sokan felháborodtak, amikor a Nemzeti Színház színpadára vitte Kerényi Imre, és még többen és még nagyobb felháborodással fogadták, amikor Alföldi Róbert rendezésében a Szent Korona valójában a világtól elzáró rács volt. Előadták a nagy nemzeti összetartozás jelképeként a csíksomlyói völgyben, szerveztek belőle tehetségkutatót felnőtteknek és rendeznek gyerekeknek. Gondolták az ötvenhatos forradalom parafrázisának, a Kádár-korszak kikacsintásának és Orbán Viktor kifigurázásának. Azoknak, akik viszont sematikusnak és giccsnek tartják e művek magyarkodását, és nemzeti identitásukat nem a balsorsú országra gondolva élik meg, azaz a nemzetietleneknek szégyellni illik magukat. 
A sok-sok állami milliárdból működő két teátrum vezetői megtehetnék, hogy új, a népies cifra hagyományokon túllépő hőstörténeteket keresnek. Élhetnének a tisztük adta lehetőséggel, rendelhetnének kortárs műveket, újragondolhatnák a XXI. században működő színházuk szerepét, némi bátorsággal kockázatot is vállalhatnának. De nem teszik. 
A János vitéz és az István a király ugyanis tökéletesen megfelel a jelen kultúrkorifeusainak. Hátradőlve lehet várni a kegyelem fényének áradását és a közönségsikert. Ami itt, ahol a dicső múlt mindig fontosabb, mint az élhető jelen és a remélhető jövő, garantált.