Jelen időben

Leonardo műve vagy sem: hüledezve olvashattuk, hogy a Salvator Mundi című festmény valakinek 450 millió dollárt (120 milliárd forintot) ért. Ehhez képest sem aprópénz, hogy a világ legdrágább élő képzőművésze, az amerikai Jeff Koons lufinyulat idéző szobra 91 millió dollárért (26,5 milliárd forintért) kelt el egy árverésen. A magyar kortársak között a Franciaországban élő Reigl Judit a legdrágább: a Sotheby’snél 411 ezer eurót (127,5 millió forintot) adtak egy festményéért. De vajon hányan ismerik idehaza a művészetét? 
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok vetődhetnek fel bennünk Maurer Dóra londoni sikereiről olvasva. A felváltva Bécsben és Budapesten élő és alkotó művésznek augusztusban nyílt életmű-kiállítása a londoni Tate Modernben, akárcsak a White Cube-ban – ez a galéria el is vállalta a neoavantgárd magyar alkotó képviseletét. Most pedig a Dobossy Aukciósház gondolt egy merészet, és az egyik legjelentősebb kortárs művészeti vásárral, a Frieze-zel egy időben kizárólag a magyar kortársaknak rendezett a brit fővárosban kiállítást és aukciót – Maurer Dórával, Bak Imrével, Pinczehelyi Sándorral és feltörekvő fiatal alkotókkal a középpontban. Ilyen még sosem volt Londonban. A legdrágábban – 45 ezer fontért (16,8 millió forintért) – Maurer Dóra képe kelt el, de olyanok nevét is feljegyezték a műgyűjtők, mint például Szűcs Attila.
A világ műkereskedelmi piacára a magyaroknak nehéz a kijutás. Itthon 27 százalékos áfa drágítja a képeket, odakint viszont nem lehet lényegesen drágábban kínálni az alkotásokat, mint idehaza. A magyar galériások évek óta viszik ki Londonba a kortárs magyar műveket, ám a mostani aukció – meglehet – átvágott egy láthatatlan gátat: odakint is el lehet már kérni egy-egy kép rendes árát. És akkor talán több magyarnak is nyílhat majd tárlata a Tate Modernben.

Sírásók

Pénteken egy rövid időre azt gondolhattuk, Boris Johnson brit kormányfő képes akár felelős vezetőként is viselkedni. Mióta kormányfővé választották, először lehetett ez az érzésünk. Két nappal korábban még olyan javaslatokat tett le az Európai Unió asztalára a kilépés feltételeire vonatkozóan, amelyek megvalósíthatatlanok. Ezért is volt váratlan a pénteki fordulat.
Egy skót bíróságnak beadott dokumentumban – melynek nyilvánosságra hozatalát a kormány meg akarta akadályozni – Johnsonék azt közölték, ha október 19-ig nem születik megállapodás a Brexit feltételeiről, akkor London a távozás időpontjának újabb halasztását kérvényezi. Ez 180 fokos fordulatot sejtetett a kormányfő politikájában, hiszen korábban többször is nagy hangon kijelentette: inkább a sírba kerül, mintsem megtegye ezt a lépést.
Azért is volt ez meglepő fordulat, mert Johnsonnak pont annyira lételeme, hogy London október 31-ig tényleg kilépjen az EU-ból, mint mondjuk Kim Dzsong Unnak a nukleáris fegyver. Felmérések szerint ugyanis a kilépés halasztása esetén a toryk népszerűsége hirtelen csökkenne, és ismét feljönne a Brexit párt. Vagyis vélhetően a konzervatívok nem nyernének meg egy előrehozott választást, ami súlyos kudarc lenne Johnson számára, a politikai jövője kerülne veszélybe. Meglepetés lenne azért is, mert nem illik a főtanácsadója, a Brexithez mindenáron ragaszkodó Dominic Cummings képviselte stratégiába.
Hamar kiderült azonban, szó sincs arról, hogy a brit miniszterelnök belátta volna, mennyire veszélyes politikát folytat, s milyen súlyos következményei lennének annak, ha hazája megállapodás nélkül távozna az unióból. A kormány illetékesei közölték, továbbra is reálisnak tartják, hogy október 31-ig bekövetkezzék a Brexit. A Telegraph szerint a terv az, hogy ráveszik a magyar kormányt: vétózza meg a kilépés meghosszabbítására tett kérvényt. Ha Budapest ezt megteszi, hivatalosan is az EU sírásója lesz. És egy percig se csodálkozzon azon, ha 2021-től a jogállamisághoz köti majd az EU a pénzügyi támogatások folyósítását.

Titászok harca

ÉMÁSZ, ÉDÁSZ, Titász, Kotász, Álmos, Előd, Ond, Kond, Hapci, Vidor... na meg a Kuka. Nem ön a hibás, ha miközben mobilt tölt, felkapcsolja a lámpát, tévét néz, nem feltétlenül elmélkedik azon, mi az az áram, és hogy kerül oda. Megvallom, lassan én sem tudom követni. 
Régen minden jobb – de legalábbis érthetőbb – volt: az egészet úgy hívták, hogy Magyar Villamos Művek Tröszt, és csókolom. Aztán lettek részvénytársaságok, külön erőművek és az általuk termelt áramot hozzánk eljuttató szolgáltatók, a kettő között meg az MVM mint központ, nagykereskedő, „alaphálózat” és egyebek. Az 1995-ös privatizációk során a multik ebből szemezgettek. Aztán az EU az egészet vízszintesen kettévágta, mondván, mindenki válassza külön a hálózatot – a vasat – és a rajta folyó kereskedelmet. Így lett Émász kereskedő-Émász hálózat, Édász kereskedő-Édász hálózat, MVM nagykereskedő-Mavir alaphálózat stb. De a kereskedők is összeolvadtak-szétváltak, például (politikailag) kötött áras lakossági, illetve piaci szolgáltatókra.
Aztán jött Orbán Viktor, és – egy ezermilliárdra kitöltött csekk ellenében – kérte vissza az egészet. De szóltak neki, hogy ez nem így megy: sajnos minden egyes tételre külön meg kell alkudni, és valódi pénzt kell érte adni. Eleinte a hagyományos állami energiacégek fanyalogtak, mondván, nekik ennyi fölös pénzük nincs, és azért csak megnéznék, mit akarnak rájuk sózni. Orbán Viktor, éktelen haragja lecsillapodván, nyilván újabb huszárvágással élt: rendben, nem érdekel, amit ti nem vesztek meg, azt megveszi a Lölő meg a MET.
És lőn. A fontolva haladó állami MVM és (az eredetileg ellene létrehozott, mára hozzá kerülő) NKM mellett betört a piacra a MET és Mészáros Lőrinc, hazai nagyerőműveket és vezetékrendszereket is felvásárolva. Most pénteken például, míg az egyik nagy területi hálózatot – az Émászt – az MVM, addig a másikat – a Titászt – a Mészáros-féle Opus vitte. A helyzet talán most a legbonyolultabb: a „vas” hol az államé, hol a haveroké, hol a multié, a csekket viszont hol az államnak, hol a multinak fizetjük, az összes lehetséges párosításban.
De körvonalazódnak a „letisztulás” jelei is. A „multi” már csak az E.ON. A nagy központi közműholdingot pedig lassan úgy hívják, hogy Mészáros Lőrinc. Az olyan hagyományos hazai energiacsoportok, mint a Mol vagy az MVM, legalábbis kapkodhatják fejüket-lábukat, ha ezt el akarják kerülni. Mostantól a nagy magyar energiastratégia sem az Országgyűlésben, hanem az Opus Andrássy úti vagy a MET svájci igazgatósági ülésein születik meg. 
A legmegdöbbentőbb: ennek annyira elkerülhetetlenül így kellett alakulnia, hogy azt még egy Simicska sem akaszthatta meg. A magyar állam szerepét, teendőit lassan, de biztosan Orbán strómanjainak látszó maszekok veszik át. A magyar állam egyre inkább kvázi-állammá válik. Ez a mesterterv. Hogy mivégre, meglátjuk. Némi ízelítő, hogy pénteken a vételárakat már nem hozták nyilvánosságra, ami ekkora horderejű ügyletek esetén vérlázító.
De megtehetik, és – amíg hagyjuk – meg is teszik.
Szerző
Marnitz István
Frissítve: 2019.10.07. 09:33