Portugál recept

A vasárnapi portugál választás megerősítette, hogy körülbelül egy évtizedig tartó drámai időszak után egyre erősebb életjeleket mutatnak az európai szocialista, illetve szociáldemokrata pártok. Finnországban, majd Dániában is megnyerték a parlamenti választást, Spanyolországban pedig minden esélyük megvan a győzelemre. Nagy európai áttörésről azért még nem lehet beszélni, Németországban és Ausztriában például még nem tértek magukhoz ezek a pártok - de a nihil évei után már ez is eredmény.
António Costa portugál miniszterelnök kockázatos gazdaságpolitikával kísérletezett, amikor 2015-ben kisebbségi kormányt hozott létre. Később azonban annyira sikeres lett, hogy mintaként szolgált például a spanyol szocialisták számára. Costa kabinetje szakított az előző konzervatív, szociáldemokrata kabinet megszorításokra építő politikájával. Igaz, Pedro Passos Coelho jobboldali kormányának nem is igen volt más választása, mert 2011-ben Lisszabon csak az Európai Unió által folyósított 79 milliárd eurós hitelnek köszönhetően kerülte el az államcsődöt.
Berlinben különösen nagy kétkedéssel tekintettek a lisszaboni kísérletre. A szocialista kormány egy sor kedélyjavító intézkedést foganatosított, többek között emelte a minimálbért, illetve eltörölte az előző kormány bércsökkentésekre vonatkozó határozatát. A cél a fogyasztás növelése volt, de úgy, hogy közben ne sértsék meg az Európai Unió költségvetési előírásait. Mário Centeno pénzügyminiszter bűvészmutatványa sikerrel zárult, a növekedés felgyorsult, a munkanélküliség csökkent, miközben a költségvetési hiány 0,5 százalékra ment le. 
A portugál recept nem alkalmazható minden országban. Lisszabon azonban megmutatta, ha egy ország túlvan a legnehezebb időszakon, akkor ha óvatosan is, de szakíthat a megszorítások politikájával. S ezt honorálják a választók.

Március idusa

Caesar hetek óta nem aludt. Nem a szenátus közelgő ülése nyugtalanította, amelyen ismét felajánlják majd neki a császári koronát, amit persze nem fog elfogadni, és még csak nem is a személyéről szóló sokadik szavazás. Ez utóbbi is sima lesz – gondolhatta joggal –, hiszen mindenki megkapta a maga ezer solidusát. A gondot néhány elszemtelenedett fiatal jelentette, akik szerint ő, a nagy Julius Caesar túl messzire ment, és árt a köztársaságnak. „Na persze – mondta Calpurniának, a feleségének – most áskálódnak ezek a barmok, de jó voltam nekik Galliában, meg a helvéteket ellen!” Calpurnia még nem bocsájtotta meg neki a Cleopátra-affért, de ezektől a törtető fiataloktól valamiért mégis jobban tartott. Mostanában egyre többet frakcióztak, és olyan hírek terjedtek, hogy bármire képesek. 
Ekkor jelentek meg a falfirkák, amelyeken félreérthetetlen pózokban ábrázolták őt, a Nagy Caesart! Hogy merészelik? Persze azonnal megtette a szükséges intézkedéseket: a Capitolium melletti kis utcákat telerajzoltatta a feltételezett ellenfelei hasonló tartalmú képeivel, de a nép valahogy nem harapott rá ezekre. Annál többen pusmogtak az ő képeiről, pedig hát mi volt azokon? Semmi különös: ő, a Nagy Caesar, meg néhány csodás szőke rabszolgalány, akiket egy évvel korábban kapott az egyik legmegbízhatóbb kijáró emberétől. 
Calpurnia szerint az egész mögött Brutus áll, az a hálátlan szemét, aki mindent neki köszönhet, de a Nagy Caesar valószínűbbnek tartotta Cassiust. Épp ő, akinek mindent elnézett: a provinciákon szedett uzsorakamatokat és a megbuherált közbeszerzéseket, pont ő, akit ezerszer húzott ki a szarból, amikor a szenátus a zsarolási ügyei miatt akarta elmeszelni. De akár Brutus, akár Cassius, Caesar biztos volt benne, hogy mindkét balfék mögött a vízigótok állnak, akik már régóta fenekedtek a birodalom ellen. 
Caesar kedvenc béljósához fordult, de a PR-ügyekben járatos haruspex csak annyit mondott, óvakodjon március idusától. „Rendben van, óvakodom. És akkor elfelejtik nekem ezt az egész rabszolgalány ügyet? És lehetek végre az a császár, akit már régen megérdemel ez nép? – morfondírozott a pontifex maximus. – Különben pedig mi történhet március idusán? Az én szenátusomban?” El is felejtette az egészet.
Amikor Caesar belépett a terembe, egy fiatal centurio jelentette, hogy sógora, Marcus Junius Brutus egy fontos hír miatt kéreti egy félreeső sarokba. A mit sem sejtő diktátort valójában a két Brutus (Decimus Junius és Marcus Iunius), Cassius és Trebonius várta. Közölték, hogy a vízigótok valahogy hozzájutottak Caesar összes pénzügyi manőverének és piszkos ügyének kőtábláihoz, úgyhogy üdvös volna, ha lemondana, és szép csendben eltűnne. A többit majd ők intézik – mondták. 
A merénylet Cassius ötlete volt. Ám mivel mindkét Brutus ragaszkodott ahhoz, hogy a történetírás az ő nevükhöz kösse a dolgot, Trebonius, aki az egész falfirka dolgot kitalálta, a következőket javasolta: „Mit szólnátok, valami ilyesmihez? Egyszerre támadtunk neki, huszonháromszor szúrtuk meg, és az utolsó szavai ezek voltak: te is fiam, Brutus? Ez bármelyikőtökről szólhat, és a történelem is hálás lehet nekünk. Caesar pedig hősként halhat meg.” 
Hát így történt. Most már tudják.
Szerző
Kövesdi Péter

Jogállam

A Kúria nemrégiben helybenhagyta a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) elutasító határozatát Karácsony Gergely kifogásával szemben, amelyet azért nyújtott be, mert a szeptember 12-i kormányinfón Gulyás Gergely őt a főpolgármesteri tisztségre alkalmatlannak nevezve úgy nyilatkozott, hogy a Tarlós István és Orbán Viktor között Budapest fejlesztésére vonatkozóan létrejött megállapodás „politikai megállapodás”, amely csak „kettejük között érvényes”. Ezt nem lehetett másként értelmezni, mint a budapestiek nyílt fenyegetését arra az esetre, ha október 13-án netán nem Tarlós neve mellé tennék az ikszet. A látszat ellenére a Kúria szeptember 23-i határozata jogtörténeti jelentőségű, ami pár soros hírnél többet érdemel.
Karácsony kifogása szerint Gulyás Gergely nyilatkozata nyílt beavatkozás a választási kampányba, ami sérti a választások tisztaságára, az esélyegyenlőségre és a rendeltetésszerű joggyakorlásra vonatkozó szabályokat. Az NVB és a Kúria nem így látta. Érvelésük lényege, hogy Gulyás Gergely nem a választási kampány keretében járt el, hanem miniszterként a „tájékoztatási kötelezettségét” teljesítette. A Kúria határozatának indokolása szerint a kormány és „egy miniszter kommunikációja …szabad belátáson alapulnak, diszkrecionális és döntően politikai döntések, amelyek törvényességi kontroll tárgyai … nem lehetnek.” A határozatok lényegi részét a választási eljárásról szóló törvény 142. paragrafusára alapítják, amely szerint az állami szervek megnyilatkozásai nem minősülnek kampánytevékenységnek, és ezért azokra nem vonatkoznak a választási kampány semlegességre és esélyegyenlőségre vonatkozó szabályai. 
Ez persze nem mindig volt így. Érdekes módon az Országgyűlés kormánypárti többsége csak tavaly év végén módosította az ominózus 142. paragrafust (a módosítás 2018. december 28-án lépett hatályba). A módosítás előtt az állami szervek kampány alatti megnyilatkozásait a törvény nem vonta ki a kampánytevékenység szabályai alól. Lehet, hogy a módosítás előterjesztői jövőbe láttak? Mindez azt jelenti, hogy jogállamunk fejlesztése során eljutottunk oda, hogy egy állami szerv bármely képviselője következmények nélkül zsarolhatja a választópolgárokat arra az esetre, ha nem a kormánypártok jelöltjeire szavaznak, azzal, hogy lőttek a fejlesztési forrásoknak. Ez persze eddig is így volt, de már „papírjuk is van róla”.
A Kúria egyébként – mint általában – alapos volt. Még arra is kitért az indokolásában, hogy a nálunk mintaként emlegetett német alkotmányból az ottani alkotmányjogi gyakorlat alapján levezethető az állam kötelező semlegessége a választásokkal kapcsolatban, de a magyar Alaptörvényből nem.
Ide kívánkozik egy másik hír: Nagy-Britannia legfelső bírósága hatályon kívül helyezte a királynőnek a miniszterelnök fondorlatos törekvései által kiváltott döntését a parlament felfüggesztéséről. Tudják: ez az a Nagy-Britannia, amelyről a hazai fideszes megmondóemberek lesajnálóan jelentik ki, hogy mit akarnak, hiszen még írott alkotmányuk és alkotmánybíróságuk sincs.
Hát ennyit a dekadens nyugatnak is mintaként szolgáló jogállamunkról. A szerző mérnök-közgazdász 
Szerző
Hajdú Miklós