Szávai Attila: Búcsú (novella)

Publikálás dátuma
2019.10.12. 08:16

Fotó: Shutterstock
„Reggel ötkor szinte egyszerre szólal meg a közeli templom harangja és az egyik búcsús férfi kvarcóráján a Lambada című sláger, vékony, éles kvarchangon, az van beállítva ébresztőnek.”
A régóta lakatlan kastély körüli parkban színes teherautók várakoznak, mint egy furcsa, színes, megfáradt állatcsorda. Az autók a hétvégi búcsú kellékeit hozták, céllövöldét, ugrálóvárat, dodzsemet, körhintát. Kisbusznyi lakóautókat. Csend van, mindenki alszik még. Pók mászik egy teherautó feszes kerekén, minden lépést megismétel, mintha attól tartana, nem biztos a felület, ahová lábát tenni készül. Fölötte a kocsi oldalán festett női arc, úgy alkották meg, hogy éppen megcsillan a napfény a tökéletesre festett fogsorán, örökké szép az élet. Az egyik lakóautó mögött a fűben kiskutyák ébredeznek, ők is a kompániához tartoznak. Az eléjük tett vizes lábast szagolgatják. Egyikük bal hátsó lábával füle tövét vakarja vidáman. Körülnéz. Már hozzászokott, hogy hetente más és más helyszínekre utaznak. Nincs idő megszokni az egyes falut. Lekushad, visszaalszik. Reggel ötkor szinte egyszerre szólal meg a közeli templom harangja és az egyik búcsús férfi kvarcóráján a Lambada című sláger, vékony, éles kvarchangon, az van beállítva ébresztőnek. A kutya felkapja fejét, neszez, a világ lassan elindul, felveszi a ritmust. A festett mosolyú reklámnő a kávéillatot szaglássza vidáman, nem zavarja a pupilláján mászó katica. Itt-ott plakátok tarkítják a park fáit. Választás közeledik. Az egyik választási plakáttal a szél játszik, ráncosabb lesz a politikus homloka. Szél borzolja a politikai szájat, a gondosan megkomponált színű politikai homlokot, a plakát remegni kezd. Vagy csak a szél rezegteti vidáman. Kávéillatot hord a szél a búcsús teherautók között. Dülöngélő, álmos férfialakok jelennek meg. A céllövöldés a legfrissebb. Elhalad az egyik teherautó színes oldalánál, büszkén felnéz, fütyörészik közben, int a felfestett alaknak. Szevasz. A kocsi oldalán izmos férfi csókol egy nőt, tengerparti jelenet, pálmafával, kékes víztömeggel. A festést fakóra szívta a nap. Róla, a céllövöldésről mintázták az alakot, egy fiatalkori fotó alapján, meglehetős túlzásokkal. A festett figuráról a tetoválásokat elhagyták, a család lebeszélte az ákombákom „Erzsikről” és „Icákról”. Csupán az eredetinél határozottabb és íveltebb szemöldököt sikerült a piktorral kialkudni, szemöldökönként egy sör volt az ára. Miután a tojásrántotta illata is mélyen elült a fák között, folytatódik a búcsús eszközök telepítése, a nehéz vasszerkezeteket gondos férfikezek veszik kezelésbe. Fémes kopácsolásra és egyre hangosabb slágerzenékre gyűlnek a falu kíváncsibb gyermekei. Másnapra elkészül minden, jöhetnek a vendégek. A sofőrként is alkalmazott gépész régi szokása, hogy bármerre járnak, aláírásokat gyűjt a polgármesterektől, nem annyira tisztázott okokból. A kislánya emlékkönyvének hátsó lapjaira kerülnek a politikusi szignók, ami nagy elégedettséget okoz neki. Most sincs másként. A délelőtti melegben a nevetgélő polgárőröktől kérdezi meg, hogy melyik ember a falu vezetője. Azok nyeglén a vattacukros irányába mutatnak, mert a falu első embere éppen ott cseveg a ragadós édességet árusító asszonnyal. A gépész félreérti az iránymutatást és a polgi mögötti alakhoz megy a félénken maga elé tartott emlékkönyvvel. Tévedésből a nagy hasú iskolagondnokhoz lép oda, és attól kér autogramot, a pocakos gondnok elsőre nem érti, másodikra sem, de vállat von, majd odakanyarintja a nevét. A gépész hajlongva hátrál, újabb trófeával bővült a gyűjtemény. Sose tudja meg, hogy nem a polgármester firkált keszekusza aláírást a papírra. Elsőként a dodzsemes embernek mutatja, amaz bólogatva hátba veregeti, majd megkéri, hogy az egyik láncot meg kellene olajozni. A dodzsemes ember valamikor cirkuszban dolgozott, híres országos utazócirkuszban, de kirúgták, mert elcsábította a cirkuszigazgató félszemű feleségét (egy céllövöldés lőtte ki neki 1972 nyarán). Azóta sem bírja feldolgozni ezt a traumát. A búcsús vállalkozás vezetője legszebb ruháját vette fel, mert találkozni akar a falu vezetőjével. Ahogy kitolt pocakkal végigvonul a búcsú területén, sajátjai között, van benne valami fölényeskedés. Mint becsvágyó felfedező a bennszülöttek között. Valaki az éjjel titokban választási plakátokat tett ki néhány búcsús teherautó oldalára. Kapkodós lehetett a munka, mert a gyenge ragasztásnak és a reggeli szélnek köszönhetően a legtöbb papír már lóg. Legtöbbjük fejjel lefelé. Alacsony ember ragaszthatta ki azokat, aki igazán gondosan csak a plakátok alsó sarkain tudta megnyomkodni a ragasztócsíkokat. Így néhány képviselőjelölt fejjel lefelé, ugyanakkor befelé, az olajszagú teherautók alá néz. A vidám kiskutyák által levizelt kerekekre. A kocsioldalra festett oroszlán nagyot ásít unalmában, mert ismeri az embereket. A dodzsem karbantartója, látva, hogy a szerkezet megbízhatóan működik, a közeli kocsmába megy egy kávéra. Hamar megismerkedik az ottaniakkal, a harmadik sör után kissé felhabosított sztorikat mesél a falukból, ahol jártak. Hol és mennyi asszonyt csábított el. Külföldi turnékat is bekamuzik, meglepő hitelességgel és fantáziával. Kedélyesen köszön minden érdeklődő gyereknek; amikor megtudják, hogy ő a dodzsem karbantartója, felélénkülnek, felgyorsulnak a gyerekszájakban a piros kakasnyalókák. Az előtte lehajoló lenge ruhás fiatal anyukák ruhája alá kissé ­sunyin betekint. Mintha csak tévedésből nézne be, gondosan megkomponálva a fejmozdulatot, hogy még éppen ne odabámulás, odamerengés, urambocsá’! odakukkolás legyen, csupán a tekintet odatévedése – nem tehet semmiről, hogy éppen ott van egy harmincas női mell, ahová néznie kell. Mindenhol. Mellország. Aztán a választás helyi esélyeiről érdeklődik, meglepő rutinnal, mint aki ismeri a viszonyokat. A következő sört már ülve, magányosan fogyasztja, félrevonul. Párás tekintettel az ablakon át az ugrálóvárat nézi. Arra gondol, egyre feszesebbre van fújva a kampánynak nevezett politikai ugrálóvár. Egyre több teret kíván magának. Egyre többen sikongatnak odabent a színes-feszes gumiszagban. Hogy már megint maximális hangerőn zúg a régi kompresszor, csak győzze szuflával az érdeklődést.
Szerző

Egressy Zoltán: Bonaparte uzsonnája

Publikálás dátuma
2019.10.05. 18:27

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Ég körülötte Moszkva, a hallgatag város, romos rögök a jéghideg pokolban, lázas lángok rezegtetik a levegőt, mellette áll a fiú, aki nem tudott időben elmenekülni. Átdorbézolt éjszaka után odaszól neki a csatát nyert császár, hé, te, rémségesen szaggat a fejem, ha jót akarsz magadnak, csinálj nekem egy finom orosz uzsonnát. A fogoly bólint, és mostantól ölni készül, a szív körül megfeszül a tüdő, kitágulnak az orrcimpák, nehezen jön a levegő, romlott tejet hoz, erdőbe indul mérges gombákért. Őrök kísérik, nagylelkű segítőtársak, tőlük kér kondért, Moszkva felett súlyos, nehéz füst száll, Mityka kotyvasztja a felségnek a sokszorosan halálosnak gondolt főzetet. Egy vezető ellenállása tetszés szerint nem csökkenthető, ez fizika, nem filozófia, még kevésbé szakácstudomány, mondd, hogy hívnak téged, fiam, kérdezi elmerengve a császár. Zsulik a nevem, uram, mondja Mityka, jaj, te Zsulik, jaj, amit most főztél, jaj, az valami egészen, valami egészen nagy jóság, nem ettem még ilyen finomat. De miféle név ez, nem jelent semmit, ne merj játszani velem, te Zsülien vagy, és az étel neve is Zsülien lesz eztán. Mityka választott álneve gazembert jelent, hiába, a császár kivédte a támadást, ehetsz te is belőle, edd meg, Zsülien, a maradékot, nekem ennyi elég, már meg is erősödtem. Nézd, milyen szépek a lángok a városod fölött, akár a gyönyörű, hajnali napsugarak. Sok rokonod halt meg tegnap, fiam? Apád, anyád, húgod, barátaid, szép szerelmed? Az univerzum titkait nincs miért kutatnod. Egyél a zsülienből, Zsülien. De ne aludj el, hogy mered? Patakokat mutatnék neked, villámokat, amiket én töltök meg és én sütök ki, és te alszol. Őrök, vigyétek el.
Szerző

Nemek vershelyzetben - Interjú Lesi Zoltán költővel

Publikálás dátuma
2019.10.05. 16:39

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Magasugrás című kötete előbb jelent meg német és szlovák nyelven, mint magyarul – és ez még csak a kezdet, hiszen a Dora Ratjen és Gretel Bergmann történetét dokumentarista levélversekben feldolgozó kötet jellegénél fogva nemzetközi érdeklődésre tart számot. Lesi Zoltán költővel beszélgettünk arról, hogyan lehet poétikailag hasznosítani többek közt a nemi politikát.
Gretel Bergmann magasugró zsidó származása miatt nem vehetett részt az 1936-os berlini olimpián, helyette Dora Ratjent indították a németek. Őt viszont később megfosztották érmeitől és rekordjaitól, mert egy rendőrségi kivizsgáláson nem tudták egyértelműen sem nőként, sem férfiként beazonosítani. Végül akarata ellenére férfinak nyilvánították. Hogy futott bele ennyi évtized után ebbe a történetbe, és mi inspirálta arra, hogy művészi formában mindezt feldol­gozza?  Az utóbbi években dokumentarista módon írtam a verseimet, többször előfordult, hogy újságcikkek alapján kezdtem építkezni a szövegeimben. A fake newshoz hasonlóan a verseknek van valóságalapja, de több ponton fikcióba hajlanak. Dora Ratjenről egy angol lapban olvastam 2016 végén, és éreztem, hogy ezt nekem mindenképpen fel kell dolgoznom. Ezért aztán egyre több nyelven egyre több mindent elolvastam róla, egész adatbázist gyűjtöttem a témáról. Az embernek mindig igazolnia kell az identitását, férfi vagy nő, magyar vagy más nemzet fia/lánya… Ezektől az identitáskategóriáktól már gyerekkoromban is rengeteget szenvedtem. Ez a megindító történet rendkívül felszabadítóan hatott rám. Könnyebben élnénk, ha el tudnánk engedni a kategóriákat, mint a nemi binaritást. A kötetben nemcsak versek, hanem fényképek, dokumentumok is szerepelnek, együtt dolgoztak rajta a brazil Ricardo Portilho könyvdizájnerrel. Hol ismerkedtek meg és minek köszönhető a közös munka?  2017 őszén mindketten a stuttgarti Akademie Schloss Solitude program ösztöndíjasai voltunk, így találkoztunk. A Joseph Cornell művészete iránti érdeklődés hozott össze bennünket, aki alapján később mi is asszamblázsokat (térbeli kompozíciókat) készítettünk. A verseim kollázs­szerűen mesélik el néhány atlétanő történetét, a szövegeket pedig egy újabb kollázsréteggel visszahelyeztük az eredeti környezetükbe: az újságcikkek és fotók közé. A kötetet kiállítások és egy fanzine is megelőzte – ezekből nőtt ki a könyv?  Már Stuttgartban tudtam, hogy könyvet szeretnék, de előbb készült el egy összehajtogatható fanzine, valamint a kiállítás, mely aztán négy ország nyolc kiállítóhelyén volt megtekinthető – Budapesten két helyen, a FERi és az ISBN galériákban, Pécsett a Zsolnay negyedben. A kiállítás multimediális, a könyvből, pontosabban a könyvekből pedig kollázs építhető a megfelelő oldalak összeillesztésével. Elég ritka, hogy egy magyar költőnek előbb jelenik meg németül és szlovákul a verseskötete, mint magyarul. Minek köszönhetően alakult így a Magasugrás esetében?  Egy osztrák szerkesztő ott volt egy felolvasásomon, és utána kérte, hogy mutassak még neki még szövegeket, így lett az Edition Mosaiknál könyvem. Magyarországon talán a téma vagy a szokatlan stílus miatt tovább tartott kiadót találni. Egy másik felolvasásomhoz készültek szlovák fordítások és a fordító megmutatta őket egy kiadónak, aki szerette volna őket megjelentetni. A szlovák kiadvány tulajdonképpen egy folyóirat-melléklet 13 verssel. A teljes könyv jövőre jelenik meg. A kiadások némiképp eltérnek egymástól, a német kötetben talán több kép van, ott viszont csak 24 vers olvasható, melyek közvetlenül a ’36-os berlini olimpiához köthetők. A magyar kiadásban ehhez jönnek még a Joseph Cornell és Marcel Duchamp közti levélversek. Időközben lengyelre is lefordították a verseket, hamarosan náluk is megjelenik. Emellett a brazil megjelenés lehetőségét keressük.
Hogy került a magasugró nők története mellé Marcel Duchamp? Az összekötő kapcsok egyike az, hogy Duchampnak egy művészeti projekt keretében volt egy női alteregója, Rrose Sélavy. A vele levelező Joseph Cornell művészi indulása pedig egybeesett a berlini olimpia idejével, ráadásul Gretel Bergmann később épp New Yorkban élt, ahol Cornell is. A kötet poétikája sokban támaszkodik a nemi identitás politikájára, mindez hogyan érvényesül a fordításokban, hiszen az említett nyelveknél nyelvtani nemek is akadnak? Nagyon szorosan együttdolgoztam a német fordítást végző Keszerice Nórával, minden szót alaposan megrágtunk, talán jobban ismerem a német változatot, mint a magyart… Minden vers­helyzetben az döntött az illető neme felől, hogy abban az adott kontextusban ő melyik társadalmi nemhez tartozónak vélte önmagát, férfinak vagy nőnek. A szlovák fordítás pedig már a némethez igazodott. Az eddigi három kötetét olvasva, számomra inkább a különbségek a feltűnőek, semmint a közös pontok. Láthatóan nem illeszthetőek átívelő költészeti koncepcióba – vagy mégis? A könyvek egy-egy költészeti projekt dokumentumai, mindig egy új nyelv megtalálásának kompakt összefoglalásai. Fontos, hogy teljesen mások legyenek, mint a korábbiak, nem tovább­írni akarom az előző könyveimet. Ugyanakkor mégis vannak kapcsolódási pontok, éppen azáltal, hogy ellenpólusokként következnek egymásra. A Daphnis ketskéi alapvetően szerepversekből áll össze, a Merült az alanyiság jellemzi, a Magas­ugrást pedig a szerepek kavalkádja – a költőszerepek, a hangok könyvbe csoportosítása mindegyikben megfigyelhető törekvés. De az is érdekes lehet, hogy noha az első könyv archaizált – a ­XVIII. század végi Berzsenyi stílusában – nyelven megírt történeteket foglal magába, mégis jelen vannak benne olyan alakok, akiket össze lehetne kötni a Magasugrás figuráival is.

Lesi Zoltán

(Gyula, 1982) költő, műfordító, a FISZ és a Kalligram Kiadó Horizontok című világirodalmi sorozatának szerkesztője. Verseskötetei: Daphnis ketskéi (2009), Merül (2014), Magasugrás (2019). Mesekönyve Karton és Matild – A zombimentők címmel jelent meg 2017-ben. Bécsben él.

Szerző