Székely Anna: Magyar triptichon (elbeszélés)

„Órák teltek el, mire rájött, hogy a saját lélegzete az a sípoló, nyihegő hang, amely folyamatosan üldözi menekülés közben az erdei ösvényen, nem tágít tőle.”

Órák teltek el, mire rájött, hogy a saját lélegzete az a sípoló, nyihegő hang, amely folyamatosan üldözi menekülés közben az erdei ösvényen, nem tágít tőle. Vonszolta magát a hóban, a levegő egy gyűszűnyire szűkült résen át járkált ki-be a testén, mint egy átjáróházon. Lehet, hogy nem is indult a nyomába senki? Nyilván úgy gondolják, nem érdemes egy magyar zsidónő után loholni, akinek láz gyötri a testét és két kődarab van a lábfeje helyén. Hiszen szökés közben előbb vagy utóbb úgyis felfordul az ilyen.

Egyszer csak jött a parancs: a zsidók másnap jelenjenek meg a legszükségesebb holmijukkal a közeli téglagyárban. A magyar törvények értelmében az osztrák-magyar zsidóember és a felesége különleges figyelemben részesült: Budapestről azonnali hatállyal kitelepítették és egy csoporttal Ukrajnába vitték őket. Amikor kiterelték a tömeget a vagonokból, sehogy sem tudta elolvasni a település nevét. Még ott az állomáson elszakították a férjétől. Február volt, csontsovány kutyák falkában kóboroltak az utcán ennivaló után szaglászva, az ő emberfalkájukat viszont szabályos alakzatban meneteltették, ki tudja, hova. A tagbaszakadt magyar és ukrán keretlegények időnként kiszámoltak nyolc-tíz embert a tömegből, egyikük elvitte őket valahova, de rendre egyedül tért vissza. Ilyenkor a tovább gyaloglók dermedten lapítottak, és aljas, cinkos összeesküvőknek érezték magukat. Mi lenne, ha váratlanul állon vágná az egyik őrt, hirtelen lekapná a fegyverét a válláról és gyorsan átadná annak az előtte lévő sorban menetelő magas, erős férfinak? Biztosan tudna mit kezdeni vele. Az elmosódó gondolat elúszott a levegőben, csak egy torz fintor maradt utána. A hópelyhek ráfagytak a hátára, a homloka izzott, lüktetett a dereka. Amikor a házak közül kijutva egy erdő mellett vonultak és rájuk borult az este, mintha hipnotikus parancsnak engedelmeskedne, mégiscsak tennie kellett valamit. Önzés? Életösztön? A menet szélére sodorta magát, és amikor az őrök elfordultak, kilépett a sorból és beolvadt a fák közé. Erejét megfeszítve futni próbált, de a teste görcsbe rándult, csak vánszorogni tudott, görbedt háta még órákon át várta a golyót. A következő hetek rémálmából hideglelős emlékfoszlányok maradtak. Pajták, zizegő zsákok a feje alatt, egy istállóban egy girhes ló kipárolgása, ragacsos fekete kenyérdarabkák, egy váratlan kutyatámadás után a lábszárából csorgó vér, egy parasztasszony kék szemének pillantása, miközben a sebét kötözi, érthetetlen feliratok az út mentén, zsibbadás, szomjúság, állandó derékfájdalom, malacok nedves orra a nyakszirtjén egy ólban, véget nem érő fagyott sártenger, egy teherautó platója…

1944. március 19-én jött ki a kórházból, azon a napon, amikor a németek bevonultak Budapestre.

Hátul, a dereka jobb oldalán egy friss varratot hordott, a zsebében pedig hamis papírokat, amelyek a szombathelyi nagyságos Héthy Vilmosné személyazonosságát és lezajlott műtétjét igazolták és amelyekkel a jólelkű sebészorvos lehetővé tette, hogy egy pesti szállodában szobát bérelve át tudja vészelni a lábadozás és a nyilas uralom hónapjait. Búcsúzáskor a doktor azt is elmesélte, hogy az ismeretlen teherautó-sofőr a karjában hozta be a kórházba az országúton talált eszméletlen fiatal nőt, akinek a jobb veséjét, amely, mint kiderült, tályogos volt és felmondta a szolgálatot, azonnal ki kellett operálni.

A tragédia színhelyét kordonnal vették körül. Hangos, indulatos tömeg ostromolta a kordont. A fiatal férfi felmutatta az újságíró-igazolványát, erre kegyesen odaengedték a romok közelébe.

A bányásztelepülés határában nemrég épült lakótelep egyik szárnya füstölgő torzóként meredezett a szeme előtt.

– A múlt héten adták át a telepet, azóta folyamatosan költöztek be a lakók és ezen a reggelen irtózatos robajra, sikoltozásra ébredtek a városban. Leomlott az egyik épületszárny, ki tudja, hány embert maga alá temetve – foglalta össze a történteket az egyik rendőr kapkodva, amikor az az igazolvány pillanatnyi megállásra késztette. A szervek fejvesztetten rohangáltak a törmelékhalmok között. Rendőrök, katonák, mentősök ordibáltak egymásnak, tűzoltódaruk emelték a lezuhant faldarabokat, kutyák kapartak túlélők után. Hét holttestet és négy sérült embert már sikerült kihozni a romok alól, a mentőautók többször fordultak vijjogva a városi kórház és a lakótelep között, a sziréna hangja fenyegető felhőként telepedett rá a vidékre. A kiszorított tömeg egyre nyugtalanabb lett, rokonok, ismerősök jajgattak, könyörögtek, végül valaki felordított: – Hozzátok ide az építészt! – Az elkeseredett férfiak egy csoportja azonnal el is indult, a tömeg lincselésre készült.

Amikor megérkezett a tervező, a megyeszékhelyen élő városi főépítész, a fiatal újságírónak valami csoda folytán sikerült kimentenie őt a feldühödött emberek karmai közül és becipelte az épen maradt szárny egyik kapualjába. A férfi remegett, láthatóan meg volt rendülve, de határozottan válaszolgatott a kérdéseire. Száz százalékig biztos abban, hogy a tragédia nem az ő terve miatt következett be. És előrántott egy dossziét, tessék, itt van a teljes dokumentáció, bármilyen hatóság vagy szakértői csoport ellenőrizheti, mennyire alapos és körültekintő volt, minden környezeti tényezőt, még a közeli bányamunkák okozta esetleges földmozgások következményeit is figyelembe vette a számításoknál.

Az újságíró magához vette a papírokat és a rákövetkező hetekben éjjel-nappal ezen az ügyön dolgozott. Hivatalokban kuncsorgott, az engedélyek után nyomozott, főelvtársaknál követelt kihallgatást. Többször visszatért a helyszínre is, hogy az ottani szemtanúkkal beszélgessen. Mindenkivel szót váltott, akinek csak köze volt az építkezéshez, a leghalványabb nyomot is bulldogként szorongatta, mégsem jutott előre egy tapodtat sem az omlás okainak kiderítésében. Aztán az egyik munkás csak úgy mellékesen megjegyezte:

– Pedig oltári jó munka volt ez, az estéken meg a hétvégéken egy kis pluszért páran még a főnöknek is melóztunk. Így mindenki jól járt. – Erre a bulldog tovább kapart a zsákmány után. Két héttel később készen állt a leleplező cikk: „…hiteles bizonyítékok állnak rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy a kivitelező vállalat igazgatója – közismert, tekintélyes férfiú, megbízható elvtárs – jó nagy adagot ellopott a tervező által előírt anyagokból, és a saját házába építtette bele a munkásaival. Emiatt nem készült biztonságos alapozás a lakótelephez, és feltehetően emiatt omlott össze az egyik szárny…”

A fiatal újságíró leadta a cikket az országos napilapnál és már besötétedett, amikor hazaindult, hogy minél előbb megölelhesse kétéves kislányát, akit az elmúlt hetekben szinte alig látott. Amikor befordult az utcájukba, egy autó fékezett mellette, egy férfi ugrott ki belőle és betuszkolta a döbbent fiatalembert a hátsó ülésre, egy másik férfiú mellé.

– Felejtse el ezt a riportot! – szűrte a fogai között az idegen. – Ha azt akarja, hogy a családjának ne essék baja, ez nem jelenhet meg. Többet ne foglalkozzon az üggyel, megértette? Különben az édesanyja… Tudjuk, hogy Ukrajnából gyalog szökött haza a háború idején, összefagyott, majd egy vesével szülte magát későn, a második házasságában, de a lábát azóta is húzza. Ugye nem akarja, hogy ez a bátor asszony… most véletlenül balesetet szenvedjen? És milyen ennivaló kislánya van, láttuk őt is, gratulálunk!

Többet nem szóltak hozzá. Egy kar kilökte az autóból a járdára és a kocsi elhajtott.

A férfi bénultan állt egy darabig, majd hazatámolygott, bezárkózott, jó ideig nem ment le az utcára, és képtelen volt bármit mondani a családjának. Csak akkor üvöltött fel, amikor két nappal később elolvasta a lapjában a tragédiáról szóló, név nélkül megjelent beszámolót, amely azt bizonygatta, hogy a bányaváros lakótelepének tragédiájáért az építész a felelős. Országos botrány gerjedt az írás nyomán, a közvélemény a bűnös fejét követelte. A tervezőt meghurcolták, eljárás indult ellene. Két héttel később öngyilkos lett.

– Hidd el, szerelmem, megnyugodnék, ha képes lennék rá. De tudod, hogy az apám halála mennyire megviselt… csak két hét telt el… és most ez… Pontosan tudták ők, hogy milyen állapotban vagyok, kéjjel löktek a gödör mélyére, hiszen a nagyit is én gondozom, már alig bír mozogni… most miből fogunk élni… ezért időzítették így, na és sikerült… gratulálok ennek a bandának… egy idegösszeomlás szélén álló nő nyilván ezután nem fog az utcán ellenük ágálni, csak a fiúját teszi tönkre a hisztérikus megnyilvánulásaival. Bocsáss meg, kérlek, talán majd később… de most úgy érzem, ennek sose lesz vége… engem ugyanarra az útra taszigálnak, mint az apámat, csak most nem a régiek, hanem ezek a mocskok. Hát, basszák meg! Jó, nem káromkodom, igazad van… tudod, milyen ember volt régen édesapa? Én már nem ismerhettem olyannak, csak anyámtól… amíg élt, rajongva mesélt a fiatal férje életteli, imádnivaló személyiségéről. Életteli? Gondold el, egy kislány, majd egy kamaszlány, akinek az apukája folyton bogyókat szed vagy ül és mered maga elé. És csak néhány elsárgult újságkivágat bizonyítja, hogy volt valaha élő ember is. Méghozzá nagyon tehetséges újságíró… én, még egy kérvényt is alig… szóval nem örököltem, ezt nem, bezzeg az érzékenységet és a hajlamot a… hidd el, nem akarom hagyni magam… de most mi lesz, mondd meg, hogyan fogok munkát szerezni?… A Jóisten?… Igaz, a nagyi állítja, hogy ő hozta haza Ukrajnából, de… mi lett a többiekkel, kérdem én… Persze takarítani bármikor… apának se derogált a fizikai munka… azután az eset után, amit már meséltem neked, egy sort se akart írni többé, egy gyárban volt kézbesítő meg ilyesmi… és nem tudta kiverni a fejéből annak az építésznek a halálát. Folyton azt mondogatta, kislányom, ezeknek nincs lelkiismeretük. Mit számít nekik egy emberélet, ha a haverokat kell menteni… Akkor fogalmam se volt, mit beszél… ma már persze… és tök ugyanaz megy… hidegrázás… hát, engedték, hogy most legalább kiderüljön az igazság?… Miről?… Hát, erről az esetről is meg bármiről, drágám… Egy fenét!… És a magam ügyében… hányszor adtam be a terveimet, de mindig félresöpörték… csak a kiválasztottak… Egészen beletörődtem már, hogy az igazság valahogy mindig odaát van… És aki beleragad a szennybe… Tapicskolunk a sártengerben és szépen lassan mindannyiunkat lehúz a mocsár… Egyszer azért mégis felálltam… Bár a lányok figyelmeztettek, hogy ne szónokoljak a gyűlésen, azt nem gondoltam, hogy velem is ilyen átlátszóan… ilyen gyorsan, egyik napról a másikra… a nagyi még nem is tudja… óvatosan kell elmondani neki, a szíve… Na, gyere, menjünk… ötkor élőlánc lesz a téren… a kezed melege gyógyít majd. Hinni akarok… Igen, mindezek ellenére. És meg akarom mutatni nekik, hogy nem roppantam teljesen össze, ugyanazt gondolom róluk most is… És hajlandó vagyok kiállni a… Persze kétséges az eredmény, tudom, de mégis… Mondd, szerelmem, lesz nekem gyerekem valaha?… És mit mondok majd neki erről az egészről?…