Székely Anna: Magyar triptichon (elbeszélés)

Publikálás dátuma
2019.10.12. 10:40

Fotó: Adományozó - Urbán Tamás / Fortepan
„Órák teltek el, mire rájött, hogy a saját lélegzete az a sípoló, nyihegő hang, amely folyamatosan üldözi menekülés közben az erdei ösvényen, nem tágít tőle.”
Órák teltek el, mire rájött, hogy a saját lélegzete az a sípoló, nyihegő hang, amely folyamatosan üldözi menekülés közben az erdei ösvényen, nem tágít tőle. Vonszolta magát a hóban, a levegő egy gyűszűnyire szűkült résen át járkált ki-be a testén, mint egy átjáróházon. Lehet, hogy nem is indult a nyomába senki? Nyilván úgy gondolják, nem érdemes egy magyar zsidónő után loholni, akinek láz gyötri a testét és két kődarab van a lábfeje helyén. Hiszen szökés közben előbb vagy utóbb úgyis felfordul az ilyen. Egyszer csak jött a parancs: a zsidók másnap jelenjenek meg a legszükségesebb holmijukkal a közeli téglagyárban. A magyar törvények értelmében az osztrák-magyar zsidóember és a felesége különleges figyelemben részesült: Budapestről azonnali hatállyal kitelepítették és egy csoporttal Ukrajnába vitték őket. Amikor kiterelték a tömeget a vagonokból, sehogy sem tudta elolvasni a település nevét. Még ott az állomáson elszakították a férjétől. Február volt, csontsovány kutyák falkában kóboroltak az utcán ennivaló után szaglászva, az ő emberfalkájukat viszont szabályos alakzatban meneteltették, ki tudja, hova. A tagbaszakadt magyar és ukrán keretlegények időnként kiszámoltak nyolc-tíz embert a tömegből, egyikük elvitte őket valahova, de rendre egyedül tért vissza. Ilyenkor a tovább gyaloglók dermedten lapítottak, és aljas, cinkos összeesküvőknek érezték magukat. Mi lenne, ha váratlanul állon vágná az egyik őrt, hirtelen lekapná a fegyverét a válláról és gyorsan átadná annak az előtte lévő sorban menetelő magas, erős férfinak? Biztosan tudna mit kezdeni vele. Az elmosódó gondolat elúszott a levegőben, csak egy torz fintor maradt utána. A hópelyhek ráfagytak a hátára, a homloka izzott, lüktetett a dereka. Amikor a házak közül kijutva egy erdő mellett vonultak és rájuk borult az este, mintha hipnotikus parancsnak engedelmeskedne, mégiscsak tennie kellett valamit. Önzés? Életösztön? A menet szélére sodorta magát, és amikor az őrök elfordultak, kilépett a sorból és beolvadt a fák közé. Erejét megfeszítve futni próbált, de a teste görcsbe rándult, csak vánszorogni tudott, görbedt háta még órákon át várta a golyót. A következő hetek rémálmából hideglelős emlékfoszlányok maradtak. Pajták, zizegő zsákok a feje alatt, egy istállóban egy girhes ló kipárolgása, ragacsos fekete kenyérdarabkák, egy váratlan kutyatámadás után a lábszárából csorgó vér, egy parasztasszony kék szemének pillantása, miközben a sebét kötözi, érthetetlen feliratok az út mentén, zsibbadás, szomjúság, állandó derékfájdalom, malacok nedves orra a nyakszirtjén egy ólban, véget nem érő fagyott sártenger, egy teherautó platója… 1944. március 19-én jött ki a kórházból, azon a napon, amikor a németek bevonultak Budapestre. Hátul, a dereka jobb oldalán egy friss varratot hordott, a zsebében pedig hamis papírokat, amelyek a szombathelyi nagyságos Héthy Vilmosné személyazonosságát és lezajlott műtétjét igazolták és amelyekkel a jólelkű sebészorvos lehetővé tette, hogy egy pesti szállodában szobát bérelve át tudja vészelni a lábadozás és a nyilas uralom hónapjait. Búcsúzáskor a doktor azt is elmesélte, hogy az ismeretlen teherautó-sofőr a karjában hozta be a kórházba az országúton talált eszméletlen fiatal nőt, akinek a jobb veséjét, amely, mint kiderült, tályogos volt és felmondta a szolgálatot, azonnal ki kellett operálni. A tragédia színhelyét kordonnal vették körül. Hangos, indulatos tömeg ostromolta a kordont. A fiatal férfi felmutatta az újságíró-igazolványát, erre kegyesen odaengedték a romok közelébe. A bányásztelepülés határában nemrég épült lakótelep egyik szárnya füstölgő torzóként meredezett a szeme előtt. – A múlt héten adták át a telepet, azóta folyamatosan költöztek be a lakók és ezen a reggelen irtózatos robajra, sikoltozásra ébredtek a városban. Leomlott az egyik épületszárny, ki tudja, hány embert maga alá temetve – foglalta össze a történteket az egyik rendőr kapkodva, amikor az az igazolvány pillanatnyi megállásra késztette. A szervek fejvesztetten rohangáltak a törmelékhalmok között. Rendőrök, katonák, mentősök ordibáltak egymásnak, tűzoltódaruk emelték a lezuhant faldarabokat, kutyák kapartak túlélők után. Hét holttestet és négy sérült embert már sikerült kihozni a romok alól, a mentő­autók többször fordultak vijjogva a városi kórház és a lakótelep között, a sziréna hangja fenyegető felhőként telepedett rá a vidékre. A kiszorított tömeg egyre nyugtalanabb lett, rokonok, ismerősök jajgattak, könyörögtek, végül valaki felordított: – Hozzátok ide az építészt! – Az elkeseredett férfiak egy csoportja azonnal el is indult, a tömeg lincselésre készült. Amikor megérkezett a tervező, a megyeszékhelyen élő városi főépítész, a fiatal újságírónak valami csoda folytán sikerült kimentenie őt a feldühödött emberek karmai közül és becipelte az épen maradt szárny egyik kapualjába. A férfi remegett, láthatóan meg volt rendülve, de határozottan válaszolgatott a kérdéseire. Száz százalékig biztos abban, hogy a tragédia nem az ő terve miatt következett be. És előrántott egy dossziét, tessék, itt van a teljes dokumentáció, bármilyen hatóság vagy szakértői csoport ellenőrizheti, mennyire alapos és körültekintő volt, minden környezeti tényezőt, még a közeli bányamunkák okozta esetleges földmozgások következményeit is figyelembe vette a számításoknál. Az újságíró magához vette a papírokat és a rákövetkező hetekben éjjel-nappal ezen az ügyön dolgozott. Hivatalokban kuncsorgott, az engedélyek után nyomozott, főelvtársaknál követelt kihallgatást. Többször visszatért a helyszínre is, hogy az ottani szemtanúkkal beszélgessen. Mindenkivel szót váltott, akinek csak köze volt az építkezéshez, a leghalványabb nyomot is bulldogként szorongatta, mégsem jutott előre egy tapodtat sem az omlás okainak kiderítésében. Aztán az egyik munkás csak úgy mellékesen megjegyezte: – Pedig oltári jó munka volt ez, az estéken meg a hétvégéken egy kis pluszért páran még a főnöknek is melóztunk. Így mindenki jól járt. – Erre a bulldog tovább kapart a zsákmány után. Két héttel később készen állt a leleplező cikk: „…hiteles bizonyítékok állnak rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy a kivitelező vállalat igazgatója – közismert, tekintélyes férfiú, megbízható elvtárs – jó nagy adagot ellopott a tervező által előírt anyagokból, és a saját házába építtette bele a munkásaival. Emiatt nem készült biztonságos alapozás a lakótelephez, és feltehetően emiatt omlott össze az egyik szárny…” A fiatal újságíró leadta a cikket az országos napilapnál és már besötétedett, amikor hazaindult, hogy minél előbb megölelhesse kétéves kislányát, akit az elmúlt hetekben szinte alig látott. Amikor befordult az utcájukba, egy autó fékezett mellette, egy férfi ugrott ki belőle és betuszkolta a döbbent fiatalembert a hátsó ülésre, egy másik férfiú mellé. – Felejtse el ezt a riportot! – szűrte a fogai között az idegen. – Ha azt akarja, hogy a családjának ne essék baja, ez nem jelenhet meg. Többet ne foglalkozzon az üggyel, megértette? Különben az édesanyja… Tudjuk, hogy Ukrajnából gyalog szökött haza a háború idején, összefagyott, majd egy vesével szülte magát későn, a második házasságában, de a lábát azóta is húzza. Ugye nem akarja, hogy ez a bátor asszony… most véletlenül balesetet szenvedjen? És milyen ennivaló kislánya van, láttuk őt is, gratulálunk! Többet nem szóltak hozzá. Egy kar kilökte az autóból a járdára és a kocsi elhajtott. A férfi bénultan állt egy darabig, majd hazatámolygott, bezárkózott, jó ideig nem ment le az utcára, és képtelen volt bármit mondani a családjának. Csak akkor üvöltött fel, amikor két nappal később elolvasta a lapjában a tragédiáról szóló, név nélkül megjelent beszámolót, amely azt bizonygatta, hogy a bányaváros lakótelepének tragédiájáért az építész a felelős. Országos botrány gerjedt az írás nyomán, a közvélemény a bűnös fejét követelte. A tervezőt meghurcolták, eljárás indult ellene. Két héttel később öngyilkos lett.  – Hidd el, szerelmem, megnyugodnék, ha képes lennék rá. De tudod, hogy az apám halála mennyire megviselt… csak két hét telt el… és most ez… Pontosan tudták ők, hogy milyen állapotban vagyok, kéjjel löktek a gödör mélyére, hiszen a nagyit is én gondozom, már alig bír mozogni… most miből fogunk élni… ezért időzítették így, na és sikerült… gratulálok ennek a bandának… egy idegösszeomlás szélén álló nő nyilván ez­után nem fog az utcán ellenük ágálni, csak a fiúját teszi tönkre a hisztérikus megnyilvánulásaival. Bocsáss meg, kérlek, talán majd később… de most úgy érzem, ennek sose lesz vége… engem ugyanarra az útra taszigálnak, mint az apámat, csak most nem a régiek, hanem ezek a mocskok. Hát, basszák meg! Jó, nem káromkodom, igazad van… tudod, milyen ember volt régen édesapa? Én már nem ismerhettem olyannak, csak anyámtól… amíg élt, rajongva mesélt a fiatal férje életteli, imádnivaló személyiségéről. Életteli? Gondold el, egy kislány, majd egy kamaszlány, akinek az apukája folyton bogyókat szed vagy ül és mered maga elé. És csak néhány elsárgult újságkivágat bizonyítja, hogy volt valaha élő ember is. Méghozzá nagyon tehetséges újságíró… én, még egy kérvényt is alig… szóval nem örököltem, ezt nem, bezzeg az érzékenységet és a hajlamot a… hidd el, nem akarom hagyni magam… de most mi lesz, mondd meg, hogyan fogok munkát szerezni?… A Jóisten?… Igaz, a nagyi állítja, hogy ő hozta haza Ukrajnából, de… mi lett a többiekkel, kérdem én… Persze takarítani bármikor… apának se derogált a fizikai munka… azután az eset után, amit már meséltem neked, egy sort se akart írni többé, egy gyárban volt kézbesítő meg ilyesmi… és nem tudta kiverni a fejéből annak az építésznek a halálát. Folyton azt mondogatta, kislányom, ezeknek nincs lelkiismeretük. Mit számít nekik egy emberélet, ha a haverokat kell menteni… Akkor fogalmam se volt, mit beszél… ma már persze… és tök ugyanaz megy… hidegrázás… hát, engedték, hogy most legalább kiderüljön az igazság?… Miről?… Hát, erről az esetről is meg bármiről, drágám… Egy fenét!… És a magam ügyében… hányszor adtam be a terveimet, de mindig félresöpörték… csak a kiválasztottak… Egészen beletörődtem már, hogy az igazság valahogy mindig odaát van… És aki beleragad a szennybe… Tapicskolunk a sártengerben és szépen lassan mindannyiunkat lehúz a mocsár… Egyszer azért mégis felálltam… Bár a lányok figyelmeztettek, hogy ne szónokoljak a gyűlésen, azt nem gondoltam, hogy velem is ilyen átlátszóan… ilyen gyorsan, egyik napról a másikra… a nagyi még nem is tudja… óvatosan kell elmondani neki, a szíve… Na, gyere, menjünk… ötkor élőlánc lesz a téren… a kezed melege gyógyít majd. Hinni akarok… Igen, mindezek ellenére. És meg akarom mutatni nekik, hogy nem roppantam teljesen össze, ugyanazt gondolom róluk most is… És hajlandó vagyok kiállni a… Persze kétséges az eredmény, tudom, de mégis… Mondd, szerelmem, lesz nekem gyerekem valaha?… És mit mondok majd neki erről az egészről?…

Bizalmi ugrás az ismeretlenbe – Interjú Zágoni Balázzsal

Publikálás dátuma
2019.10.12. 09:30

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
Az Európai Unió felbomlott, az országok városállamokra hullottak, a családok kettészakadtak és még egy rejtélyes eredetű Gömb is felbukkan, majd el-eltűnöget. A szabadságra egyre kevesebb esély van, a háborús helyzet a városállamok és a falon kívüli kolóniák között fokozódik. Zágoni Balázs Fekete fény című regénysorozatának egy csapásra Margó-díjas, majd az Év gyerekkönyvének választott első kötete (A Gömb) után most itt a folytatás: az Odaát a Margó Fesztiválon debütál.
Miért pont gombászkolóniában él a regény főhőseinek egy része?  Egy gyerekkori emlékből fakad: minden vasárnap gombásztunk a családdal. Így egyrészt volt róla személyes tapasztalatom, hogy milyen a gomba vagy mit csinál, miután leszedik, másrészt a növény adottságai is kapóra jöttek. Olyan erőforrás, táplálék, amihez semmi más nem kell, mint hogy essen az eső és legyen a közelben erdő. Szélsőséges helyzetekben ez nem utolsó szempont. A disztópia mint műfaj a valósághoz való viszonyulását is mutatja vagy csupán írói játék?  Pontosítanék: inkább heterotópiának nevezném a regényt, hiszen abban a világban, amit bemutat, fejlődések, no és persze visszafejlődések is vannak. Az aktuális jelen állapothoz képesti változások nemcsak rosszabbak vagy jobbak, hanem mindkettő együtt van jelen. Ez a komplexitás érdekes játékra ad lehetőséget, de kár lenne tagadnom, hogy civilként is foglalkoztat a téma. Gyakran kapom magam azon, hogy találgatok, vajon milyen lesz a gyere­keim jövőbeli élete, talán nem vagyok ezzel egyedül. Ugyanakkor nem azért írtam meg ezt a regényt, hogy valamiféle alternatív jövőt vázoljak fel. Miután meglett a Gömb karaktere a fejemben, egy heterotopikus világba kívánkozott. Hogyan lett meg? Nem zavarta, hogy néhányan esetleg az azonos című Dustin Hoffman-filmre asszociálnak róla?  Kicsit zavart, de annyira egyértelműen gömbként pattant ki a fejemből ez az ismeretlen tárgy, amit nem lehet másként, csakis empirikusan megismerni, és mint ilyen, a bizalom ugrását feltételezi, hogy nem tudtam másnak nevezni. Végül is, annyiszor ismétlődnek szavak a világirodalomban. Az első kötetből túl sok mindent nem tudunk meg róla – a másodikban kiderül, ki vagy mi is a Gömb valójában?  Sok minden kiderül róla, de – és ebben a szerkesztőim is egyetértenek – nem lehet minden titkot felfedni. A jelen politikai és társadalmi patthelyzeteiből csakis egyfajta destruktív megoldás vezethet ki?  Egyáltalán nem gondolom, hogy a regénybeli változások, vagyis az EU teljes széthullása jó lenne, bármiféle megoldást, továbblépést jelentene. Az Európai Unió jó dolog, nem kéne elrontani, amit az előző generációk kemény tapasztalatok és tanúságok árán felépítettek, ugyanakkor látok egy elég erős decentralizációs folyamatot is. Kolozsvár például, ahol élek, Románia második legnagyobb városaként, Erdély de facto fővárosaként szívesen lerázná azt a koloncot, amit egy bukaresti alárendeltség jelent. Többek között ezt gondoltam tovább a regényben, amikor azt mondják a városok, hogy kész, elég ebből a cirkuszból, saját kezünkbe vesszük az irányítást. A Fekete fény-sorozat alapvetően ifjúsági regény. A személyes szálon túl is fogékonyak a tinik az efféle komoly témákra?  Azt gondolom, hogy bármit el lehet nekik mondani. Talán annyi, hogy bizonyos dolgokra alacsonyabb, míg másokra magasabb az ingerküszöbük. Bár, nem is tudom, hogy az ő ingerküszöbük alacsonyabb-e vagy csak mi akarjuk megkímélni őket például a kegyetlenségektől vagy a szexualitástól, melyek egy bizonyos szinten túl nincs mit keressenek egy ifjúsági regényben. Persze ezt megint a felnőttgondolkodás mondatja velem. Összességében úgy látom, hogy a tinédzserek szellemi képességei teljesen egyenrangúak a felnőttekével, sőt olykor sokkal gyorsabban fognak fel vagy értenek meg komplex helyzeteket, mint mi. Talán annyi a különbség, hogy egy tini, mivel kevesebb az élettapasztalata, könnyebben megy végletekbe, jobban sarkít.
Nagyon jellegzetes a mesélős stílusa, akár kicsi gyerekeknek, akár kamaszoknak, felnőtteknek ír vagy épp dokumentumfilmet készít…  Igen, azt hiszem, hogy én igazán mesélni szeretek. Korosztálytól függetlenül. Filmek közül is leginkább a mesélős, narratív dokumentumfilmeket kedvelem. Tavaly lett kész, és az elmúlt pár hónapban Budapesten is több vetítést tartottak A püspök reggelije című filmjéből – Miért pont Márton Áron izgatta?  Egészen mostanáig teljesen feldolgozatlan anyag volt az ő élete – kicsivel több, mint 10 éve lehet egyáltalán kutatni a titkosszolgálati anyagát. Könyv is csak idén jelent meg róla. Érdekelt a téma, és miközben vizsgálódtam, rájöttem, hogy az életének az az időszaka, amíg a személyiség formálódik, amíg kialakul, hogy ki is az a Márton Áron, minden eddigi feldolgozásban öt percben el van intézve. Volt-e mestere? Mit kapott otthonról? Voltak-e gyerek- vagy ifjúkori traumák? Erről egyrészt azért nem beszélünk, mert boldoggá avatás előtt áll, másrészt, mert ezeket a részleteket elég nehéz összeszedni. Szerettük volna, hogy egy film csak erről szóljon, ezért helyeztük a hangsúlyt élete első 50 évére. A dokumentumfilm 1945-ben ér véget, amikor elhangzik a híres beszéde a Szent Mihály-templomban, a zsidók védelmében; és amikor megírja legendásan kemény levelét a miniszterelnöknek, a belügyminiszternek és a kolozsvári rendőrfőkapitánynak, melyben az egyházi vezetők közül gyakorlatilag egyedüliként mondja ki, hogy ezt az embertelenséget azonnal abba kell hagyni. Nyomban ki is utasították Magyarországról, pontosabban nem kívánatos személy lett. Találtak olyan dokumentumrészleteket, melyekben ő beszél?  Éppen ilyeneket kerestünk. Döbbenetes, hogy valakiről, aki 1939-től 1980-ig püspöke volt az erdélyi katolikus egyháznak, mennyire nem lehetett dokumentumfelvételeket találni. Miközben minden hülyeségről készült film, Márton Áronról csak mások, a családja meséltek mozgóképen. Nyomozni kezdtünk filmarchívumokban, levéltárakban, aztán végül egy ruhásszekrényből került elő egy tekercs, melyen a püspökké szenteléséről látható néhány perc. Egy kispap őrizgette. +1 kérdés   A Fekete fény az első Magyarországon megjelent regénye, pedig már több mint egy tucat gyerek- és felnőttkönyvnél tart. Ráadásul sokáig könyvkiadót vezetett Kolozsváron. Mi hozta a Móra Kiadóhoz?  Ki akartam próbálni magam szélesebb merítésben is. Lényegében házaltam a regényemmel. Volt azért kis kényszervárakozás, miután megmutattam a kéziratot, de aztán beindult a dolog, és én nagyon élveztem, hogy csak szerzőként vagyok jelen ebben a történetben.

Zágoni Balázs

író, szerkesztő, filozófus, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Eddig 13 könyve jelent, zömük sorozatban. A Barni-könyveket az egész kicsiknek szánta, a Fekete fény két kötete tinédzsereknek szól. Ő jegyzi az Erdélyi gyermekenciklopédiát, illetve öccsével együtt ők készítik az erdélyi, illetve magyarországi városokhoz gyerekbarát úti- és várostörténeti kalauzt adó Kincses Képeskönyv-sorozatot.

Az Odaát – Fekete fény 2.

könyvbemutatója október 12-én, szombaton 13.30-kor lesz a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron, a Várkert Bazárban. A szerzővel Lovász Andrea és Pacskovszky Zsolt beszélgetnek.

Szerző
Frissítve: 2019.10.12. 11:52

Szávai Attila: Búcsú (novella)

Publikálás dátuma
2019.10.12. 08:16

Fotó: Shutterstock
„Reggel ötkor szinte egyszerre szólal meg a közeli templom harangja és az egyik búcsús férfi kvarcóráján a Lambada című sláger, vékony, éles kvarchangon, az van beállítva ébresztőnek.”
A régóta lakatlan kastély körüli parkban színes teherautók várakoznak, mint egy furcsa, színes, megfáradt állatcsorda. Az autók a hétvégi búcsú kellékeit hozták, céllövöldét, ugrálóvárat, dodzsemet, körhintát. Kisbusznyi lakóautókat. Csend van, mindenki alszik még. Pók mászik egy teherautó feszes kerekén, minden lépést megismétel, mintha attól tartana, nem biztos a felület, ahová lábát tenni készül. Fölötte a kocsi oldalán festett női arc, úgy alkották meg, hogy éppen megcsillan a napfény a tökéletesre festett fogsorán, örökké szép az élet. Az egyik lakóautó mögött a fűben kiskutyák ébredeznek, ők is a kompániához tartoznak. Az eléjük tett vizes lábast szagolgatják. Egyikük bal hátsó lábával füle tövét vakarja vidáman. Körülnéz. Már hozzászokott, hogy hetente más és más helyszínekre utaznak. Nincs idő megszokni az egyes falut. Lekushad, visszaalszik. Reggel ötkor szinte egyszerre szólal meg a közeli templom harangja és az egyik búcsús férfi kvarcóráján a Lambada című sláger, vékony, éles kvarchangon, az van beállítva ébresztőnek. A kutya felkapja fejét, neszez, a világ lassan elindul, felveszi a ritmust. A festett mosolyú reklámnő a kávéillatot szaglássza vidáman, nem zavarja a pupilláján mászó katica. Itt-ott plakátok tarkítják a park fáit. Választás közeledik. Az egyik választási plakáttal a szél játszik, ráncosabb lesz a politikus homloka. Szél borzolja a politikai szájat, a gondosan megkomponált színű politikai homlokot, a plakát remegni kezd. Vagy csak a szél rezegteti vidáman. Kávéillatot hord a szél a búcsús teherautók között. Dülöngélő, álmos férfialakok jelennek meg. A céllövöldés a legfrissebb. Elhalad az egyik teherautó színes oldalánál, büszkén felnéz, fütyörészik közben, int a felfestett alaknak. Szevasz. A kocsi oldalán izmos férfi csókol egy nőt, tengerparti jelenet, pálmafával, kékes víztömeggel. A festést fakóra szívta a nap. Róla, a céllövöldésről mintázták az alakot, egy fiatalkori fotó alapján, meglehetős túlzásokkal. A festett figuráról a tetoválásokat elhagyták, a család lebeszélte az ákombákom „Erzsikről” és „Icákról”. Csupán az eredetinél határozottabb és íveltebb szemöldököt sikerült a piktorral kialkudni, szemöldökönként egy sör volt az ára. Miután a tojásrántotta illata is mélyen elült a fák között, folytatódik a búcsús eszközök telepítése, a nehéz vasszerkezeteket gondos férfikezek veszik kezelésbe. Fémes kopácsolásra és egyre hangosabb slágerzenékre gyűlnek a falu kíváncsibb gyermekei. Másnapra elkészül minden, jöhetnek a vendégek. A sofőrként is alkalmazott gépész régi szokása, hogy bármerre járnak, aláírásokat gyűjt a polgármesterektől, nem annyira tisztázott okokból. A kislánya emlékkönyvének hátsó lapjaira kerülnek a politikusi szignók, ami nagy elégedettséget okoz neki. Most sincs másként. A délelőtti melegben a nevetgélő polgárőröktől kérdezi meg, hogy melyik ember a falu vezetője. Azok nyeglén a vattacukros irányába mutatnak, mert a falu első embere éppen ott cseveg a ragadós édességet árusító asszonnyal. A gépész félreérti az iránymutatást és a polgi mögötti alakhoz megy a félénken maga elé tartott emlékkönyvvel. Tévedésből a nagy hasú iskolagondnokhoz lép oda, és attól kér autogramot, a pocakos gondnok elsőre nem érti, másodikra sem, de vállat von, majd odakanyarintja a nevét. A gépész hajlongva hátrál, újabb trófeával bővült a gyűjtemény. Sose tudja meg, hogy nem a polgármester firkált keszekusza aláírást a papírra. Elsőként a dodzsemes embernek mutatja, amaz bólogatva hátba veregeti, majd megkéri, hogy az egyik láncot meg kellene olajozni. A dodzsemes ember valamikor cirkuszban dolgozott, híres országos utazócirkuszban, de kirúgták, mert elcsábította a cirkuszigazgató félszemű feleségét (egy céllövöldés lőtte ki neki 1972 nyarán). Azóta sem bírja feldolgozni ezt a traumát. A búcsús vállalkozás vezetője legszebb ruháját vette fel, mert találkozni akar a falu vezetőjével. Ahogy kitolt pocakkal végigvonul a búcsú területén, sajátjai között, van benne valami fölényeskedés. Mint becsvágyó felfedező a bennszülöttek között. Valaki az éjjel titokban választási plakátokat tett ki néhány búcsús teherautó oldalára. Kapkodós lehetett a munka, mert a gyenge ragasztásnak és a reggeli szélnek köszönhetően a legtöbb papír már lóg. Legtöbbjük fejjel lefelé. Alacsony ember ragaszthatta ki azokat, aki igazán gondosan csak a plakátok alsó sarkain tudta megnyomkodni a ragasztócsíkokat. Így néhány képviselőjelölt fejjel lefelé, ugyanakkor befelé, az olajszagú teherautók alá néz. A vidám kiskutyák által levizelt kerekekre. A kocsioldalra festett oroszlán nagyot ásít unalmában, mert ismeri az embereket. A dodzsem karbantartója, látva, hogy a szerkezet megbízhatóan működik, a közeli kocsmába megy egy kávéra. Hamar megismerkedik az ottaniakkal, a harmadik sör után kissé felhabosított sztorikat mesél a falukból, ahol jártak. Hol és mennyi asszonyt csábított el. Külföldi turnékat is bekamuzik, meglepő hitelességgel és fantáziával. Kedélyesen köszön minden érdeklődő gyereknek; amikor megtudják, hogy ő a dodzsem karbantartója, felélénkülnek, felgyorsulnak a gyerekszájakban a piros kakasnyalókák. Az előtte lehajoló lenge ruhás fiatal anyukák ruhája alá kissé ­sunyin betekint. Mintha csak tévedésből nézne be, gondosan megkomponálva a fejmozdulatot, hogy még éppen ne odabámulás, odamerengés, urambocsá’! odakukkolás legyen, csupán a tekintet odatévedése – nem tehet semmiről, hogy éppen ott van egy harmincas női mell, ahová néznie kell. Mindenhol. Mellország. Aztán a választás helyi esélyeiről érdeklődik, meglepő rutinnal, mint aki ismeri a viszonyokat. A következő sört már ülve, magányosan fogyasztja, félrevonul. Párás tekintettel az ablakon át az ugrálóvárat nézi. Arra gondol, egyre feszesebbre van fújva a kampánynak nevezett politikai ugrálóvár. Egyre több teret kíván magának. Egyre többen sikongatnak odabent a színes-feszes gumiszagban. Hogy már megint maximális hangerőn zúg a régi kompresszor, csak győzze szuflával az érdeklődést.
Szerző