Életmentő csodákra várva

Publikálás dátuma
2019.10.14. 11:29

Fotó: Vajda József / Népszava
Hétszázmillió forint – ennyi pénzt adtak össze a magyarok Zente, a gerincvelő-izomsorvadásban (SMA) szenvedő kisfiú kezelésére. A világ legdrágább génterápiás gyógyszerét az állam ugyanis nem támogatja. Zente sikerén felbuzdulva újabb és újabb gyűjtések indulnak a közösségi oldalakon. A közadakozás sokak számára az egyetlen és az utolsó esélyt jelenti. Vajon mitől függ, hogy adakozunk-e? Egyáltalán hogy lehet sikeres egy ilyen kampány? Erre kerestük a választ.
Életmentő expedíció – ezt a nevet adta Pesti Ferenc édesapa és férj annak a Facebook-oldalnak, amelynek célja, felesége életének megmentése. Néhány nap alatt 7,5 millió forint gyűlt össze a súlyos beteg asszony kezelésére, de még messze a cél. A család szívszaggató története alig 8 hónappal azután kezdődött, hogy hétévnyi próbálkozás után megszületett kislányuk, Panna. „Egy ház árát költöttük a lombik és egyéb kezelésekre, hihetetlen öröm volt, mikor megérkezett közénk” – mondja Ferenc. A pár boldogsága azonban nem tarthatott sokáig.  

Minden perc számít

Idén januárban az édesanyján, Csillán életmentő agyműtétet kellett végezni, mivel az egyik legagresszívabb tumort diagnosztizálták nála. Az átlagos túlélési idő ennél a daganatnál csupán másfél év, és nincs rá hazai gyógymód. Létezik egy német klinika, ahol egy kemoterápiára épülő kombinált vírus-, immun- és hőterápiával növelhetnék az életkilátásokat, ám ez a kezelés minimum 30 millió forintba kerül. A család egyedi méltányossági kérelmet nyújtott be, de azt a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) elutasította. Ferenc ekkor döntött úgy, hogy a ­Facebookon kér segítséget. „Soha nem hittem, hogy valaha ilyen támogatásra szorulunk, nagyon nehéz­ döntés volt, hogy elkezdjük ezt a kampányt, de nincs más esélyünk. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy hogyan tudom megmenteni Csilla életét. Nem számít, mennyire vagyok fáradt, csak az, hogy mi az a plusz, amit meg tudok adni azért, hogy ők boldogabbak legyenek, teljesebb legyen az életük. A kampánynak hála néhány nap alatt 7,5 millió forintnyi adomány jött össze, nagyon sokan keresnek minket, egy csoda, ami történik. Panna is hihetetlen erőt ad, ki­lenc hónap alatt majdnem 40 ezer kilométert ült mellettünk az ­autóban” – mondja Ferenc. A NEAK elutasításával kapcsolatban megjegyzi: a kölni egy kísérleti program, nem úgynevezett befogadott eljárás, ezért hiába a jó példák, nem adták meg a támogatást. A 30 millió forint a terápia minimális költsége. Ez hat kezelés ára az utazási és szállásköltségek nélkül. „Ha október 26-ig sikerülne összeszedni a pénz kétharmadát, akkor Csilla elkezdhetné a kezelést. Ha lenne házam, eladnám, hogy összejöjjön a pénz, de erre nincs lehetőség. Egy tanyán nőttem fel édesapámmal, igen nehéz körülmények között. Ezt persze nem azért mondom, hogy bárki sajnáljon, nagyon büszke vagyok arra, amit a családommal és a munkámban elértem, de a lombik és egyéb költségek miatt nem volt lehetőség arra, hogy ingatlant vegyünk. Tudjuk, hogy a kezelés csak az emberek 20 százalékán tud segíteni, de ez is sokkal több, mint a semmi. Küzdeni kell minden percért, sosem adjuk fel!” Ferenc leszögezi azt is: bár sokan szidják a magyar egészségügyet, a kezelésekkel, műtétekkel ők meghosszabbították felesége életét. 
Csilla és Ferenc lányukkal, Pannával

Mitől sikeres?

Annak az esélye, hogy valaki egymaga útjára indít egy kezdeményezést és a baráti, ismerősi megosztások révén hatalmas összefogást és főleg pénzt ér el, Árok Bianka kommunikációs tanácsadó, a SAKKOM Interaktív Digitális Ügynökség ügyfélkapcsolati igazgatója szerint még a közösségimédia-oldalak világában is kicsi. A fordulópontot mindig a közösségi média véleményvezérei­nek (influencerek) bevonása hozhatja meg, akik több tíz-, százezres követőtáborral rendelkeznek. Azzal, hogy ők megosztják a felhívást, a követőik számára hitelessé teszik azt. Az influencerek ráadásul egymást is húzzák, ha pár meghatározó egyéniség beszáll egy kampányba, akkor az futótűzként kezd terjedni köztük. „A közösségi média kora előtt a hitelességet a tömegmédiába való bekerülés jelentette. Ennek ma is nagy szerepe van, de már látszik, hogy a tévébe, rádióba, lapokba is inkább azokat az ügyeket emelik be, amelyek a közösségi médiában nagy port kavartak. Ilyen volt Zente története is” – mondja. Még Zente esetében is megjelentek olyanok, akik saját hasznukra akarták fordítani az emberek jóindulatát. „A Zente-ügy kapcsán is lehetett hallani arról, hogy megjelentek csalók, akik másik számlaszámra próbáltak gyűjteni. Úgy tettek, mintha ez is az eredeti ügyhöz tartozna, de ez nem volt igaz” – erről már Forgács Mariann közösségimédia-szakértő, a Be Social ügynökség egyik alapítója és ügyvezetője is beszélt lapunknak. Szerinte a szövegek gyors terjedése egyfelől lehetőség, másfelől veszély, éppen ezért mindig érdemes utánanézni az eredeti forrásnak. Azok a posztok, amik úgy kezdődnek, hogy „hihetetlen történet”, „nem fogod elhinni, mi van a háttérben”, mindig gyanúsak. Arra a kérdésre, hogy mitől függ az, hogy kinek adakozunk és kinek nem, Forgács Mariann úgy válaszolt: mikor egy ügy komolyabb sajtóvissz­hangot kap, akkor mindig nagyobb a hajlandóság. Ha ez nincs, sokkal nehezebb elérni a célt és elegendő támogatást gyűjteni a betegnek. De más szempontok is meggyőzhetik az embereket. „Zente esetében a kampányban megjelent egy járási nehézséggel küzdő kutyus is. Amikor ők ketten szerepelnek egy fotón, az azért elég erős ahhoz, hogy a legkeményebb szívet is meglágyítsa. Marketingszempontból tehát nagyon ügyesen volt összerakva ez a kampány. Kevésbé erős képi anyaggal és extra megjelenések nélkül valószínűleg nem lett volna ilyen gyors a siker. Most viszont, hogy bebizonyosodott, ilyen komoly célokat is el lehet érni még több hasonló kezdeményezés indul majd” – mondja Forgács Mariann. A Facebook egyébként próbálja kiküszöbölni a csalásokat, manapság már elérhető úgynevezett irányított adománygyűjtés is. Aki így adakozik egy szervezet számára, biztos lehet abban, hogy az átutalt összeg valóban oda kerül, ahová szánja. Ilyen népszerű, tömegeket megmozgató, többmilliós bevételű adománygyűjtés legutóbb az amazonasi erdőtüzek eloltását támogató szervezet számára indult Magyarországon. Ide bekerülni persze sokkal körülményesebb, mint egy posztot létrehozni, sokkal több kritériumnak kell megfelelni.
Olivér számára édesanyja alapítványt is létrehozott

Kellenek a civilek

Vannak szülők, akik nem elégszenek meg a család és a barátok támogatásával, elszántan keresik a lehetőségeket, akár alapítványt hoznak létre azért, hogy gyermeküket segítsék. A há­rom­éves, SMA-s kisfiú, Katona Olivér édesanyja, Imre Viktória például barátaik segítségével létrehozta az Együtt Olivérért Alapítványt. A kisfiú a szerencsések közé tartozik, egyike annak az 50 gyermeknek, akik Magyarországon kaphatják a Spinraza gyógyinjekciót, amivel az állapotuk szinten tartását, szerencsés esetben javulását lehet elérni. Sokkal több betegnek lenne szüksége a szerre, de a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő nem ad zöld utat minden érintettnek. Olivér már túl van az első hét kezelésen, de élete végéig minden negyedik hónapban szinten tartó adagra lesz szüksége, ami adagonként majd’ 23 millió forintba kerül. Teljes felépüléssel pedig ez a módszer nem kecsegtet. „Olivér eddig már 150 milliós kezelést kapott állami támogatással, de élete végéig szüksége lesz rá. A gyógyszer csak akkor sikeres ugyanis, ha folyamatos tornával, rehabilitációval párosul, és az sem mindegy, hogy milyen segédeszközöket kapnak a gyerekek. A legjobb, legmodernebb eszközök még nem elérhetőek állami támogatással. Szükség van minimum heti két otthoni gyógytornára és úszásra is, amit szintén a szülőknek kell finanszírozni” – mondja az édesanya, aki ezért hozta létre az alapítványt, amelynek jelenleg 15 millió forint az egyenlege. A hosszú távú cél, hogy Zentéhez hasonlóan Olivérnek is összegyűjtsék a génterápiás kezelés árát. Hiszen hiába kapják most a Spinraza gyógyszert, a kezelés szigorú szabályokhoz kötött és bármikor elvehetik tőlük, ha romlik a gyerek állapota. Ráadásul a gyógyszert négyhavonta, lumbálással kapja Olivér, míg a génterápia egyetlen kezelésből áll „Nagyon hálás vagyok az orvosoknak, hogy kaphatjuk ezt a kezelést, de pengeélen táncolunk. Éppen ezért vagyunk nagyon büszkék Zentéékre, hogy a lehetetlent nem ismerve, bátran vállalták ezt a kampányt, ami nekünk is reményt adhat. Szülőként iszonyú nehéz megélni, hogy az egyik nap még egy egészséges gyermekünk van, a másik nap kiderül róla, hogy egy ritka genetikai betegség miatt nem fog tudni lábra állni. Egy ilyen hír teljesen összeroppant egy családot. Éppen ezért fontos, hogy legyenek jó példák, bátor kiállások, amik mindenkinek erőt adhatnak. Hálás vagyunk azért is, hogy ilyen sokan támogatnak, segítenek minket” – hangsúlyozza. A súlyos beteg gyerekeknek nemcsak a családok, hanem különböző civil szervezetek is rendszeresen hirdetnek adománygyűjtéseket. A Fiatal Családosok Klubja (FICSAK) minden évben más, rászoruló csoportot igyekszik támogatni. Király Nóra, a szervezet alapítója arról beszél, hogy idén negyedik alkalommal rendezik meg a Családszervezetek Adventi Jótékonysági Vásárát; az előző években a koraszülött, a siket és nagyothalló, illetve a daganatos megbetegedésekben szenvedő gyermekek számára gyűjtöttek. Idén a szívbeteg gyerekeknek próbálnak segíteni.Király Nóra szerint önmagukban, az állam nélkül ezek a civil szervezetek sem lennének olyan eredményesek, de az államnak és az önkormányzatoknak is szükségük van rájuk.
Szerző
Frissítve: 2019.10.14. 11:33

Roncsolt ország - Így öli a lelket az Orbán-rendszer

Publikálás dátuma
2019.10.13. 10:39

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Orbán Viktor taktikus, de nem stratéga, a hatalom érdekli, az emberek nem, és a rendszere a lelkek roncsolásával több kárt okoz, mint a lopása. Így látja Rudas János szociálpszichológus, akit régóta foglalkoztat a jelenlegi rezsim és a hozzá idomuló nép természete. A „Csak szétlopják? Így öli a lelket az Orbán-rendszer” című Magyar Narancs-beli publicisztikája után kértünk interjút tőle.
Két dolognak is megörültem az írását olvasva, az egyik maga a téma, miszerint a rezsim többet árt az ellopott milliárdoknál, a másik a Kozmosz-idézet: „…fosunk a jövőtől, büszkén a múltra / de hogy mi volt a múlt, azt senki se tudja / úgy tudtuk, más bánt el velünk / pedig mi voltunk azok, hidd el nekünk…” Többet akartam idézni, de nem fért. Például, hogy „mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak / mi voltunk Koppány és Kun Béla / mi vagyunk magunk a probléma”. Találó sorok. A cikkében az énvédő mechanizmusokat veszi sorra, a projekciót, bűnbakolást, ahogy a fél ország másokat hibáztat a bajaiért, és a hasítást, ahogy szentekre és sátánokra osztják az országot. A kérdés: mi a gyógymód a néplélek torzulásaira? Harcos pesszimista vagyok, és nem szeretem a néplélek kifejezést. Inkább egy adott társadalom antropológiai értelemben vett kultúrájáról tudnék beszélni, amibe beletartozik az érték, a norma, a viselkedésmód is. Amennyire kultúrantropológusoktól, szociológusoktól tudjuk, és hát tapasztalatból, a kultúra nagyon lassan mozdul. Most olvasom Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival című könyvét, ami több mint száz évvel ezelőtt, a dualizmus korában játszódik, de néha a fejemhez kapok, mennyire tetten érhető már akkor is a legtöbb gondunk gyökere. A rangkórság, a házasodási szokások, a dörgö­lőzés, a ravaszkodás, a gazsulálás, a csókosok helyzetbe hozása, a karizmatikus vezető iránti rajongás, a teljes alárendelődés, amiért a közmunkát osztó polgármesternek ma szavazattal kell hálálkodni. A népesség jelentős része beszorult egy alárendelődő, autonómiahiányos sorsba, ami nehezen változtatható. Az oktatás, a közhangulat, a civil szervezetek – egy sor olyan összetett, nem egybites ügy van, ami visszavezethető a régmúltba. Ma több a kokain, a kurva és a jacht, de akadnak feudális motívumok kétségkívül. Akkoriban is megvolt a szegények, a béresek, a cselédek helye, és akkor sem volt mindegy, arisztokrata valaki vagy Amerikából érkezett parvenü. A gondolkodás- és attitűdsémák ugyanúgy működnek, ha mások is a konkrét megnyilvánulásaik. A társadalmi csoportok kasztrendszerszerűen vannak elzárva egymástól, a társadalmi mobilitás, amely korábban sem volt számottevő, az utóbbi két-három évtizedben erősen lecsökkent. Kevés az esély, hogy valaki átkerüljön egy másik csoportba. Iparmágnás ma lehet valaki akár gázszerelőből is ismeretségi alapon, de ez nem gyakori. A zárt csoportok között hatalmas szakadékok vannak, a rend­szerváltás óta, de főként az utóbbi tíz évben még inkább szétnyílt az olló szegények és gazdagok között. Ezek a státuszok nagyon lassan ­változnak. De gondolhatunk a né­pesedés té­májára is, ami kormányok, rend­szerek visszatérő problémája. A demográfusok világosan leírták, hogy a voluntarista, vagyis a „mindent-­lehet-csak-akarni-kell”-intézkedések sok mindent meg tudnak bolygatni, de csak kismértékben képesek megváltoztatni a trendeket. Ezért volt hiábavaló a Ratkó-korszak, az ’50-es évek gyerektelenségi adója vagy Ceauşescu hülyeségei. Ma megint vannak intézkedések, felvetnek értelmetlen dolgokat, előjött az agg­legényadó ötlete, de rövid távú eredmények után mindig visszaáll az eredeti állapot, és főleg azért, mert a társadalmi kultúra olyan, amilyen. Benne ragadtunk – ahogy egy írásában fogalmazott – a „nyomorult és rettenetes XX. században”? A gyökereink nem eresztenek. Mikszáth arra is választ ad, miért úgy működött a Habsburg-monarchia, ahogy, milyen volt a kisebbségekkel szembeni magyar attitűd, és ebből miként következett a világháború, a Monarchia szétesése, Trianon és a többi. Ezek hosszadalmas folyamatok, nem lehet őket meghágni. Ez a pesszimista válaszom a gyógymód kérdésére.
Szerencsésebb országokban merre indulnak ilyenkor? Több évtizedes, pártállástól független koncepciók alapján változtatnak, nincs zaklatottság, öt-tíz évente „félrendszerváltás” vagy 180 fokos fordulat. Magyarországon egy oktatási reform addig tart, amíg nem veszi fejét a következő kurzus. Amíg minden rövid távú érdekek szerint történik, nincs kormányzati ciklusokon átívelő konszenzus, addig hogyan várhatnánk, hogy a társadalmi kultúra folyamatai előre jussanak? Ha egyszer létrejön a demokratikus többpártrendszer, akkor is sokáig tart és nagy erőfeszítéseket kíván, hogy a kulturális beágyazottságok megváltozzanak. Hogy ezt az uno­káink vagy a dédunokáink meg­érik-e, nem tudom. Van-e esély a kiegyezésre az „aki nincs velünk, az nincs” gorombaságát gyakorló Orbán-kormánnyal? Esély elvileg mindig van: hir­telen megvilágosodik a főnök, a kedves vezetőnk, és más ember lesz. Nem hiszem. Ő egy kiváló taktikus. Ahol lát valami rést, ami a szempontjainak megfelel, azt érzékeli. De ezek rövid távú meglátások, amiket a szavazatszerzési szándék, a hatalom mozgat. Centralizált hierarchia jött létre, ahol legfölül dől el minden. Miért változtatna ezen? Már 2010 karácsonyán, a legelső Mancs-cikkben megpróbáltam kifejteni: neki nincs stratégiája, nem is jó stratéga. A katonai példánál maradva: egy hadsereg irányításához oda nem engedném. Arra jó, hogy csatákat nyerjen. Az alcímben is ez volt, csatát tud nyerni, de a háborút elveszíti. Felteszem, ön sem így gondolta. Nem, ez nem jött be, és részben azért, mert elég volt a taktika, a hatalom bebetonozása, és hogy maga alá rendelje azokat a társadalmi csoportokat, akik eldöntik a választásokat. Hogy mi lesz az országgal, nem izgatja különösebben. De azért nem ördögről van szó. Hanem? Két dolog mozgatja szerintem. Az egyik valószínűleg egy kisebbrendűségi érzés, ami talán a gyermekkorával, szüleihez való viszonyával függ össze. Ezt az emberek jó esetben képesek kompenzálni, valamilyen tevékenységgel, alkotással, rossz esetben túlkompenzálnak, erőszakossá válnak, lenyomnak másokat. Szerintem rá az utóbbi igaz, és itt hadd hivatkozzak Freud tanítványára, Alfred Adlerre, aki munkássága nagy részében kutatta ezt a témát. A másik mozgatórugó a magyar származású és sokáig Svájcban élt pszichológus, Szondi Lipót kifejezése, az egodiasztolé, vagyis az énkiterjesztés. Nagyravágyás, ami összefügg a csekélyebb értékűség érzésével, amiből részben úgy tud kitörni valaki, ha benne van a magasabbra törni akarás vágya. Egyébként a hatalom nem szitokszó, főleg egy politikus számára, de Orbán személyiségébe belefér, hogy mindenáron meg akarja tartani a hatalmát, és ehhez minden eszközt felhasznál. Nem feltétlenül pesszimizmusra okot adó tény, hogy az ország fele nagyon szabadulna tőle… Ez már hitvita. Nem tudom, mit gondolnak az emberek, talán azt, hogy értelmetlen bármit gondolni, mert tenni nem tesznek. Nem szeretnék ítélkezni, miért nem mennek ki tüntetni vagy miért nem vernek oda, mert nem mennek ki, nem vernek oda. Pótlékot keresnek, helyzetet, amiben nem kell szoronganiuk, elkezdik művelni a kertjeiket voltaire-i módon. Ennek van egy pozitív, kreatív oldala, de van egy negatív is, mert elbújnak a gondok elől. Az eszmélés csak zárványokban történik meg. Kis buborékok vannak, ahol egymást cukkoljuk, lelkesen egyetértünk, de ennek kétséges a hatása. A centralizáltság, a hatalom alá szorítottság azt is jelenti, hogy a falvakban szinte csak állami propagandát látnak, és ismerjük a goebbelsi találmányt: ha egy hazugságot sokszor ismételnek, bármennyire abszurd is, elhiszik. És akkor eljutunk az oktatásig, ahol az a cél, hogy szakmát vagy adatot tanuljon a gyerek, de nehogy okosabb legyen és vitatkozni tudjon. Finnországban a pedagógusképzésre túljelentkezés van, ez a legmegbecsültebb szakma, nálunk lasszóval kell fogni őket. Előbb-utóbb jönnek a negatív következmények: kevesebb lesz a gondolkodó ember.
Néha azt gondolom, nem utálhatom azokat, akik szerint Soros-ügynök vagyok és bevándorláspárti. Lehet felebaráti szeretettel küzdeni a totális elbutulás ellen? A szeretetvallásokban nem hiszek. Arról tudok valamit mondani, ami történik: vannak, akiket korrumpálnak, másokat fenyegetnek vagy védekező mechanizmusokkal tudnak megfogni. Sok trükk van a monolit hierarchiában, ami felé tartunk. A rendszernek kellene megváltoznia, mert a rendszer hozta létre ezt az egészet, bár az egyéneknek is megvan a felelőssége. Elképzelhetetlen, hogy Orbán szentül hiszi, amit csinál? Hogy a nemzet, a kereszténység… Egy szavát sem hiszem. A tanácsadói és a propagandistái mindenfélét elé tesznek, elolvassa, megérti, mert nem ostoba, megvan a magához való esze, de ki tudja, mire gondol, beleértve a cinikus sorosozó, kommunistázó szövegeit. Azt is el tudom képzelni, hogy józan pillanataiban világos számára, hogy erről szó sincs. De nem hiszem, hogy autonóm módon gondolkodna, bár lehet, hogy bizonyos értelemben ­autonóm személyiség, csak hát sokra megyünk vele! Nem egy szociábilis személyiség, aki az emberek érdekében cselekszik. Ha nemzetben és kereszténységben gondolkodna, akkor ennek lennének következményei, akkor fájna neki, hogy magyarok milliói nyomorognak, rossz körülmények között élnek. Nem fáj neki, mert nem érdeklik az emberek. Olyan, mint a graffitizők, akik ráfestenek egy utcanévtáblákra valami szerintük jópofát, de az, hogy valaki emiatt eltéved, nem érdekli őket. David McClelland ír arról a hatalmi motivációról, ami egy ideig ugyanolyan, minden politikusnál, aztán kettéválik. Az egyik a szocializált hatalom, aminek van egy belső étosza, fontos neki a környezet és az emberek közérzete. A másik a perszonalizált hatalom, amikor valaki a hatalom technikusa. Ez a konkvisztádor-magatartás, legázolni az embereket. Olcsóbban megúsznánk, ha hagynánk futni az eltüntetett mil­liárdokkal? Hogyne! Ha csak pénzbe kerülne, abból könnyebben föl lehetne állni, de ez a rezsim rengeteget roncsol, a lelkekben roncsol, és ez hajszálereken szivárog a hétköznapokba. Harcos pesszimistaként mi a legoptimistább forgatókönyve? Van egy mondás: ha valamit a politikusok eltolnak, ugyanannyi év a helyrehozása. Nem tudom, igaz-e, de minél tovább roncsol a rendszer lelkeket, embereket, gondolatokat, kultúrát, annál tovább tart megreparálni.

Rudas János

Pszichológus, szociológus, szervezetfejlesztő tréner. 1935-ben született Budapesten. A hazai önismereti, személyiség- és készségfejlesztő, valamint tréningcsoportok vezetésének kiemelkedő képviselője, leghíresebb könyve, a Delfi örökösei nyolc kiadást ért meg 1990-es megjelenése óta. Csoportdinamikáról szóló könyve, valamint a Javne örökösei is alapmű, de a közélet felé a Magyar Narancsban megjelent publicisztikáival fordult. A hatalom és a nép kétirányú függéséről írt dolgozatait az Orbán Viktor és Te című munkájában összegezte, és pengeéles elemzéseit azóta is folytatja.

Szerző

Heti abszurd: Gebedjenek meg!

Publikálás dátuma
2019.10.13. 10:09

Fotó: Orbán Viktor Facebook oldala
Kelet-Abszurdisztánban választásra készülődtek. Egyébként Nyugat-­Abszurdisztánban is, mert ez egy ország volt, nem olyan, mint egykor Németország.  Itt nem voltak megszállók, kijelölt övezetek, nem épült fal sem, amely kettévágta volna a ­fővárost. Legfeljebb csak virtuálisan. Egy kisebbség ugyanis – a korábbi választások eredményei alapján – a többségnek kiáltotta ki magát és úgy is viselkedett, mintha az lenne. Azt állították például, hogy létrehoztak egy új és működő államelméleti ­modellt, egy kereszténydemok­rata államot. Ezzel egyúttal azt is kimondták, hogy aki nem keresztény vagy nem az ő értelmezésük szerint demokrata, annak nincs helye az ­országukban. Maradhat persze és úgy tehet, mintha egyenrangú állampolgár lenne, de a bélyeg rajta van. Ugyan csak virtuálisan, de le­törölhetetlenül. Abszurdisztánban a szabályokat a kisködmön gazdája határozta meg. Nemcsak azt mondta meg, milyen volt a múlt, s miképpen alakul a jelen, hanem azt is, hogyan kell elképzelni a jövőt. Szerény volt, de kegyetlen. „Ami eddig történt, sem volt éppen kismiska, de az igazán nagy dolgok most következnek és ebből semmiképpen sem szeretnék kimaradni” – jelentette ki híveinek egyetértő üdvrivalgása közepette. A választásról meg úgy vélekedett, hogy szerencsés a csillagok állása és nagy győzelmet arathatnak. Mindent meg is tettek érte. Már jó előre kihirdették, hogy szörnyű sors vár Abszurdisztán népének arra a részére, amely nem a kisködmön gazdájának barátait, ismerőseit és üzletfeleit helyezi a helyhatóságok élére. Azokon a településeken vagy kerületekben bevándorlók, migránsok és terroristák lepik majd el az utcákat, a kormány pedig nem segít. Csakhogy úgy érezték, ez a figyelmeztetés nem biztos, hogy elég lesz, tehát bevetették a korábban már jól bevált módszert, a lejáratást is. Sok emberről mindenfélék kiderültek, csak az nem, hogy ami kiderült, tényleg igaz-e. Az egyik megtámadott keserű szavakkal ecsetelte sanyarú sorsát: „Politikai ellenfeleim mindent elkövettek, hogy adatokat gyűjtsenek rólam. Mindezt tették azért, hogy polgármesterként felállítsanak. Módszerük a botlások párhuzamba állítása a politikai teljesítménnyel, amelyeknek egymáshoz az égvilágon semmi köze nincs.” Látnoki szavak, mélyen igazak. Értéküket az sem csökkenti, hogy – Abszurdisztánról lévén szó – véletlenül pont a kisködmön gazdájának egyik barátja mondta, akiről a nagy nemzeti adok-kapok közben ugyancsak napvilágra került néhány terhelő tény. Sőt, sokak szerint ez a nyilatkozat erősítette azt a nézetet, hogy az a párt vagy tömörülés, amely másnak vermet ás, sajátjait sem képes megóvni attól, hogy beleessenek. Noha még ez sem jelenti azt, hogy ebben a választási kampányban egyenlő erők küzdhettek. Az új és működő államelméleti modell egyik ismérve ugyanis, hogy az ellenfélnek (értsd: ellenségnek) nem hagy teret. A jelszó: Gebedjenek meg! Abszurdisztán persze nem létezik. Sem Keleten, sem Nyugaton. Szerencsére. Aki nem hiszi, járjon utána.
Témák
Heti abszurd