Szégyenünk

Még az Öböl-menti olajdiktatúrák is tiltakoztak Törökországnak a szíriai kurdok ellen indított hadjárata miatt, az Európai Uniónak azonban csupán egy igencsak visszafogott hangvételű állásfoglalásra futotta az erejéből. Arra is csak utólag, mivel a budapesti kormány mindenféle magyarázat nélkül megvétózta a Recep Tayyip Erdogan szerdán megindított hadműveletét elítélő uniós nyilatkozatot. 
Huszonhét uniós tagállam úgy gondolta, az Iszlám Állam elleni háború sikerében oroszlánrészt vállaló szíriai kurdok ellen tervezett török hadművelet elfogadhatatlan, az Orbán-kormány azonban másképpen gondolta. Erdogan addig, míg az illiberális klub tagja és a magyar miniszterelnök barátja, akár nemzeti kisebbséget is támadhat, etnikai arányokat változtathat meg erőszakos betelepítés révén, és továbbra is kedvére bélyegezhet terroristának mindenkit, aki a terveit keresztezi. 
Nem mintha ezzel a vétóval kérdőjeleződött volna meg először az Orbán-kormány hitelessége, de saját úgynevezett nemzetpolitikájának még soha nem adott saját kezűleg ekkora pofont. Milyen jogon és milyen alapon emelheti fel ezek után a szavát Budapest például azért, mert az ukrán kormány erőszakos ukránosítást hajt végre az oktatási és a nyelvtörvény révén, ha egy másik kisebbség elleni fegyveres erőszakot és az előre jelzett etnikai területi átrendezést sem tartotta elítélendőnek? És nem utolsósorban, hogyan tudja ezt összeegyeztetni a keresztény szellemiséggel? 
Én mindenesetre szégyellem magam. Szégyellem magam magyarként, európaiként és keresztényként egyaránt. A sokat szenvedett kurdoknak ugyanolyan joguk van az élethez és a saját országhoz, mint minden más népnek. És hogy ez nem így van, az igenis mindnyájunk szégyene, nem csak a Trumpé, nem csak Erdogané vagy a kétkulacsos politikát folytató magyar kormányé.
Szerző
Gál Mária

Egy csésze tea

Nekik Amerika az első, nekünk Magyarország, és ez mindig is így volt. Már Trump és Orbán előtt is, és így lesz utánuk is. Az amerikai elnök úgy döntött, hogy neki fontosabb egy 175 mérföldes új kerítés a háromezer mérföldes mexikói határon, mint a Pentagon támaszpontfejlesztési terve. Ezért utasítására elhalasztottak, illetve lemondtak egy csomó hazai és külföldi projektet - köztük a kecskeméti repülőtér kapacitásbővítését és kifutópálya-építését, 55,4 millió dollár, mintegy 17 milliárd forint értékben. Donald Trump azt is hozzátette, hogy a szövetséges országok eztán lesznek szívesek maguk fizetni az ilyen fejlesztéseket, de ez még nem eldöntött kérdés, a Pentagon később újra nekifuthat a projektnek.
A magyar kormányfő sokszor kifejtette, mennyire jó lesz nekünk, ha a világban eztán minden ország szigorúan nemzetállami érdekek mentén politizál. Egyszer majd biztosan nagyon jó lesz, de most buktunk 17 milliárdot. Meg a tudatot, hogy bármi járjon is Vlagyimir Putyin fejében, Magyarország és általában Közép-Kelet-Európa számíthat az Egyesült Államok feltétlen támogatására, ha kell, gyors katonai segítségére.
A kecskeméti repülőtér fejlesztésének igénye nem azért merült fel, mert amerikai vadászbombázókkal kell megvédeni a tanyavilágot a birkatolvajoktól. A NATO légierejének ahhoz van szüksége az itteni repülőtérre, hogy F-22-es és F-35-ös gépekkel tudják fedezni a magyar, szlovák, román és bolgár légteret, illetve a Balkánt. Hát egyelőre nem fogják tudni – hacsak a magyar kormány nem dobja be a magyar adófizetők pénzét a közös kalapba. Ezzel lemondva mondjuk két kisebb futballstadion vagy egy közepes egészségügyi intézmény megépítéséről.
Ez a különbség aközött, ha Barack Obama vagy Donald Trump az amerikai elnök, illetve aközött, hogy az országok a közös vagy a létező legszűkebben vett nemzeti érdekeik mentén politizálnak-e. 
Putyin hátradől, kinéz Kreml-béli ablakán a szép, csipkés várfalra, és titkárnője behoz neki egy csésze illatosan gőzölgő, forró teát.

Elásott bizalom

A Fidesz maga ásta ki és mélyíti folyamatosan azt a gödröt, ahová a bizalmat eltemették. Először a gyanakvás jelent meg. A kormánypárt rászolgált erre, amikor a magánnyugdíjpénztári pénzeket „megvédés” címszó alatt lenyúlta, a kőbe vésettnek hirdetett fideszes alaptörvényt újra és újra módosítgatta (most valahol a szupertitkos átfogó felülvizsgálatnál tartunk), mondvacsinált indokokkal vegzálta a civileket, elüldözte a CEU-t, eddigi formájában szétverte az akadémiát, vagy amikor fokozatosan saját végrehajtókat ültetett az elvben – értsd: jogállamban – független intézmények élére.
A bizalomhiány átterjedt az állami szervekre, intézményekre is. Ma már kevesen gondolják például, hogy az ügyészség befolyástól mentesen jár el a kényesebb ügyekben (amikor mondjuk az uniós pénzek felhasználásakor az Európai Csalás Elleni Hivatal is a napnál világosabb esetekre és jogsértésekre hívta fel a figyelmet, hiába). De feltehető az a kérdés is, hogy vajon részrehajlás nélkül cselekedett-e a rendőrség, amikor gyors házkutatást tartott propagandacikkek alapján, ahogy nemrég a VIII. kerületi közös ellenzéki jelölt esetében láttuk? És vajon a bizalmat erősítette-e az a lépés, amikor az Állami Számvevőszék a parlamenti választás hajrájában akart anyagilag ellehetetleníteni ellenzéki pártokat, miközben a Fidesznél mindent rendben talált?
A választási folyamat tisztasága, vagy legalábbis annak illúziója eddig tartott ki. A folyamat lényege ugyanis éppen a bizalom, a hit, hogy a szabályokat mindenki betartja, nincs sumákolás, szavazatvásárlás, ajánlóívek másolgatása, szavazók szervezett szállítása, nincsenek halottak a névjegyzékben, és nem egyenlőtlen a választást megelőző kampány. Ezeket a reményeket mára mind konkrét esetekkel lehet cáfolni. A gyanakvás ide is betette a lábát.
Nem az emberek hibája, hogy nem bízhatnak csukott szemmel a választási rendszerben. Tudják, hogy bele lehet nyúlni a folyamatba, és hogy ezt meg is teszik. Mert mit látnak azok, akiket nem vakított el teljesen a kormánypropaganda? A választókerületeket például „véletlenül” épp a kormánypártoknak kedvező módon rajzolgatták át, fura körzeteket hozva létre. A kormányzati „tájékoztató” milliárdok épp a fideszes kampányüzenetekkel vannak átfedésben. A köztéri hirdetési felületeket és az évi százmilliárddal hizlalt közmédiát pedig a saját szolgálatba állította a hatalom.
Most az ellenzéki pártdelegáltaknak kell résen lenniük a szavazatszámláló bizottságokban, hogy legalább a számtalan elemtől torzított folyamat végén, a voksok megszámolásába ne lóghasson bele a Fidesz keze. Ijesztő, hogy az ellenőrzést végzőket kell ellenőrizni. Azokat a tisztviselőket, akiknek a pártatlanságára épül a rendszer ezen része. Nem az ő tisztességükkel van baj, hanem az ellopott bizalommal. Azzal, hogy a Fideszről feltételezhető: bármire képes.
A bizalmat nemcsak magával szemben, hanem a folyamat minden elemében, mindenkivel szemben eltemette a kormánypárt. Ha pedig egyszer kiássák a gödröt, nagyon nehéz munka lesz az újjáélesztés.
Szerző
Markotay Csaba