Rendl a lelke...

Publikálás dátuma
2019.10.12. 10:02

Fotó: Csejtei Orsolya / Népszava
A XII. kerületi Dobsinai utcában, egymástól 4 háznyira, két ugyanolyan Bauhaus villa bújik meg a burjánzó vegetáció mögött. Nem véletlenül.
Az egyik villa a Nádas Péter Világló részletek című emlékkönyvében is sokat emlegetett Rendl-villa, a másik pedig Balassa Manó háza: az ország burgonyakeményítő-gyárainak kartellirodáit vezető Balassa elirigyelte Rendl ügyvéd egzisztenciáját és 1935-ben szó szerint lemásoltatta magának a házát. Rendl Sándornak, aki civilben Nádas Péter nagybátyjaként ismert, a háború előtt jól menő ügyvédi irodája volt, és nem mellesleg makulátlan, nagypolgári ízlése. A Világló részletekben Nádas többször is nagy alapossággal írja le a Rendl-rezidenciát, ami akkoriban kívülről maga volt a modernizmus mesterműve, belül viszont műtárgyakban és művészeti albumokban tobzódhatott az európai műveltségre és a klasszikus polgári miliőre ácsingózó vendég. A ma is a Dobsinai utca 12. szám alatt álló villát kétszer vették el a családtól: először a Horthy-korszak zsidótörvényei parancsolták ki őket az otthonukból, a háború után pedig a kommunisták tették rá a kezüket. Egy 1944-es, lakásra vonatkozó adatszolgáltatási íven még a sárga csillag viselésére kötelezett Rendl Sándor és Rendl Sándorné Nádas Eugénia szerepelnek tulajdonosként, ugyanakkor maga a ház már „nem zsidók által lakható” ingatlanná van minősítve. Nádas Péter szerint még ugyanebben az évben egy bizonyos Görgényi nevű tábornok vette birtokba a házat – miután kinézte magának, két napot hagyott a családnak csomagolásra és költözésre. Állítólag Nádas az összes létező levéltárat feltúrta, hogy Görgényire bukkanjon, de ilyen nevű tábornok létezésére semmiféle nyilvántartás nem utal. A történetkutatás szerint azért nem találta Görgényi nyomát, merthogy annak idején, amikor egy családi beszélgetés során lefülelte, elérthette a nevet. Egy bizonyos Görgey Vincéről ugyanis tudnak a nyilvántartások: nem tábornok volt ugyan, csak egy katona, aki a második világháborúban a keleti fronton szolgált, majd ’41-ben hazatért és Vitéz Görgey Vince néven, Hajrá páncélosok! címmel megírta a szovjetek ellen harcoló magyar katona emlékiratait, mely akkoriban háborús bestsellernek számított. Közben elég rendesen behízelegte magát az akkori politikai elitbe: kezdetben újságíróként, később a rádió politikai kommentátoraként lett értékes ingatlanok és ingóságok ura. A Világosság 1945. október 24-i számában bizonyos Zsolnai László tesz említést a „volt kollégáról” – azt írja róla, hogy a német megszállás utáni napokban népes családja részére 18 magánautót és 8 villát zsákmányolt. A Budán lévő Dobsinai utcát például teljesen kisajátította magának. Ott lakott többek között fényűzően berendezett villájában Páger Antal, akit a Sztójay-éra alatt olyan korabeli „hatalmasságok” látogattak, mint a Fradi vészkorszak alatti, nyilvánvalóan politikai motivációk következtében kinevezett elnöke, Jaross Andor, Imrédy Béla vagy Bárdossy László. Mivel Görgey a tűz közelében szeretett volna maradni, ezért német SS-katonákkal, SS-századosi uniformisban, kilakoltatta a Páger-villa közelében álló, zsidótulajdonban lévő villákat. Állítólag hatalmas teherautókkal járt házról házra, és szinte minden kényszerből magára hagyott értéket, többek között a Rendl-villa műtárgyait is, a családja számára stippistoppal lefoglalt villákba zsúfolta. Görgey tevékenységének pikantériája, hogy jócskán a zsidókat lakásaiktól megfosztó rendelet hatályba lépése előtt kezdett ingatlanszerzési akcióba: Zsolnai szerint nem tett semmi egyebet, mint hogy helyzeti előnyét, a kapcsolatait és a leleményét kihasználva, még azelőtt mert egy rövidke utcányit a húsos fazékból, mielőtt a többi keresztény magyar élt volna születés adta jogával. Nagyjából azzal egy időben, hogy Görgeyt (amúgy állítólag a szabadságharcban harcoló, valóban tábornok Görgei Artúr visszaipszilonosított rokona) háborús bűnösként perbe fogták, Rendlék visszakapták otthonukat. Csak mivel Rendl Sándort a zsidósága mellett a művelt, gondolkodó értelmiségi felelősségével is megáldotta a sorsa, a Rákosi-korszakban annak ellenére osztályellenesnek nyilvánították, hogy a vagyonelkobzás ítélete már csak a családját sújtotta. Ő már nem érte meg, hogy újra elvegyék tőlük (és többé ne is adják vissza a családnak) a Dobsinai utcai villát, melynek hasonmása a Dobsinai utca 20. szám alatti, egykori Balassa-ház. Hasonló történettel.
Szerző
Témák
Bauhaus

Sorsok pályaudvara

Publikálás dátuma
2019.10.12. 08:50

Fotó: Adományozó - Uvaterv / Fortepan
Igaz, az üzemi területen működő kínai piacot pár éve bezárták, de a helyére ígért zöldterület, noch dazu strandfürdő azóta is megmaradt választási ígéretnek.
Mai ésszel szinte lehetetlen elképzelni, hogyan festett a kiegyezés idején az Orczy tér és Fiumei út környéke. Mert hogy nem nagyon volt itt semmi. Sem a remíz, sem a Baross utca sokemeletes bérházai, sem a Teleki tér a piacával. A zötyögős Stáció utca kanyargott ki ide a belvárosból, végén a már ekkor is évszázados józsefvárosi kálváriával, a messzi távolban pedig felsejlett Kőbánya. A Józsefvárosi pályaudvart is éppen azért építették meg itt, a városszéli temető szomszédságában, mert rengeteg volt az üres hely. Még a magánkézben lévő Északi Vasút kezdte meg a beruházást, ám mire 1867-ben elkészült, már az állami vasúttársaság volt a tulajdonosa. Alig egy évtized adatott a Józsefvárosinak, hogy az időközben egyesült főváros főpályaudvara legyen: 1877-ben átadták a Nyugatit, 1885-ben pedig a tőle nem messze lévő Keletit, amely impozánsabb és díszesebb lévén menten el is happolta előle a személyforgalmat.
A Józsefvárosi ezután fél évszázadra Budapest teherforgalmának lett a központja, majd pedig afféle kisegítőként szerepelt a Keleti mellett. Eddigre már teljesen körbenőtte a város: megépültek a gyárak a Kőbányai út mentén, a józsefvárosi majorságok helyét bérházak foglalták el, és villamosvonalak fonták be a környező utcákat. A teherforgalom mind kijjebb szorult, a város új széle felé, végül már a személyvonatok is útjában álltak a környék fejlődésének. 2005. december 10-én este hét óra negyvenkor az utolsó személyvonat is kigördült a pályaudvarról, történetesen Kunszentmiklós-Tass felé. Más kérdés, hogy a Józsefvárosi pályaudvar területén ezután sem történt semmi. Igaz, az üzemi területen működő kínai piacot pár éve bezárták, de a helyére ígért zöldterület, noch dazu strandfürdő azóta is megmaradt választási ígéretnek. Ennél is cifrább az állomásépület sorsa: még 2015 márciusára tokkal-vonóval elkészült itt a Sorsok Házának nevezett holokauszt-emlékhely – amely létével igazolta, hogy az emberirtás múzeumából is kettő kell, ha az előzőt a balliberális kormány avatta fel –, az újabbat azonban mindmáig nem nyitották meg. A hét és félmilliárdos beruházással, a Garancsi-féle Market Zrt. kivitelezésében megvalósult, igen hatásos küllemű építmény beltartalmáról ötödik éve folyik a vita. Sűrű titoktartás közepette szkandereznek egymással ez ügyben a különféle kormányközeli erők, a zsidó egyházak és a történészek csoportjai.
Szerző

Ferencváros elárvult laktanyája

Publikálás dátuma
2019.10.06. 17:19

Fotó: Adományozó - Papp István / Fortepan
Gyerekkoromban „a laktanya” szó csak egyetlen épületre vonatkozhatott: arra az óriási, komor háztömbre a Ferenc körút és az Üllői út sarkán, amelynek mindig piszkos ablakai vaksin meredtek az előtte áramló kocsikra és a csattogó villamosokra. A laktanya a körúti legendáriumban baljóslatú hely volt, olyan elharapott mondatokban bukkant fel, mint hogy „akkor kapott belövést a szalon is, amikor az oroszok a laktanyát lőtték”. Ilyenkor mindig tudtam, hogy arról a rejtélyes ötvenhat nevű dologról van szó, amiről ennél többet nem szoktak mesélni. A laktanya egyébként – számomra ez jóval később derült ki – jeles reformkori építészeti emlék. Hild József tervei alapján épült fel 1845 és 1848 között, akkor, amikor Pestnek ezen a külterületén a sáros Üllői úton kívül még szinte semmi sem volt. Évtizedek voltak hátra a körút kijelöléséig, a szemközti Gschwindt likőrgyár felépítéséig vagy az Iparművészeti Múzeum megszületéséig.
Pest, majd Budapest háziezrede, a 32-es honvéd gyalogezred állomásozott a laktanya falai között, amely alapítója emlékére 1892-ben Mária Terézia nevét vette fel. 1919-ben pár hónapig Martinovicsnak hívták. A húszas években itt működött a Magyar Királyi Hadimúzeum, a harmincasokban a Horthy Miklós Kollégium. 1952-től lett Kilián laktanya, hogy végül az ötvenhatos harcok után végképp elveszítse honvédségi feladatát, és IKV-irodának, szükséglakásoknak, a legkülönfélébb cégeknek adjon otthont. Egykori lovardája a nyolcvanas években bútorbolt volt, ma élelmiszer áruház. Az utóbbi évtizedekben szerkesztőség és színház, söröző és diagnosztikai centrum is működött a vastag falak között. Negyvenhétezer négyzetméternyi terület, öt belső udvar, négy szinten sok száz helyiség, több kilométer folyosó: az állami tulajdonú műemlék hasznosításakor ezeknek kéne valami jó funkciót találni. 2000-ben például az volt a terv, hogy állami restaurátor-központot, műtárgyraktárat és egy múzeumot helyeznek el itt, ötmilliárdos beruházással. A közelebbről nem megnevezett múzeumról hamar kiderült, hogy a Néprajzi lenne az, amelyet akkor épp a miniszterelnökség elhelyezése kedvéért akart kilakoltatni Kossuth téri palotájából a legelső Orbán-kormány. A jelenlegi pedig, mint tudjuk, azzal a gondolattal játszott, hogy a kormánynegyeddé váló Várból az Országos Széchényi Könyvtárat költözteti ide. Ne mondják, hogy semmi sem változik ebben az országban.
Szerző