Régi idők mozireklámja

Publikálás dátuma
2019.10.14. 09:55

Fotó: Adományozó - Hegyi Zsolt, Balla Demeter / Fortepan
„Aki ebben a műfajban mind tartalmában, mint formájában tökéleteset alkotott, az mégiscsak profi költő volt.”
Már elöljáróban figyelmeztetem az olvasót: ez a cikk termékmegjelenítést tartalmaz. A velem nagyjából egykorú nyolcvanasok bizonyára még valamennyien emlékeznek arra a háború előtti mozireklámra, hogy
Bútort csak Royalnál végy! Baross utca harmincnégy. Royal bútor olcsó, jó, Részletre is kapható.
Ez a reklámszöveg, amely a mozielőadások előtt, majd a szünetben megzenésítve, némi képi kiegészítéssel hangzott el, szerintem maga volt a tökély. Rövid volt, nem túl feltűnően szájbarágó, rímeit tanítani lehetett, kedvet csinált ahhoz, hogy a néző az említett nyolcadik kerületi címen, az említett cégnél vásároljon bútort. Mindezt olyan fülbemászó dallam kísérte, amit még a botfülű ember is első hallásra megjegyzett magának. Nem véletlen, hogy még az óvodások (a potenciális vásárlók gyermekei!) is előszeretettel énekelgették. Korabeli népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy közismert paródiája is született, igaz, az kiskorúaknak már kevésbé volt ajánlott:
Royal bútor, Royal kaszni, Royal ágyban Legjobb ....ni.
Ámbár nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt a pajzán változatot nem ugyanaz, az üzlet szolgálatában álló reklámszakember (mai kifejezéssel: píáros) alkotta és dobta be a köztudatba, aki az eredeti mozidalocskát is. Mindenesetre a tökéletes rímpárosítás reá vall. Sokkal rosszabbul, mondhatnám, pocsékabbul állt hozzá a rímekhez szakmájának az a szégyene, aki azzal a tanversikével próbálta eladni a maga korában csaknem egyedüli hashajtó reklámot, hogy „Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik”. (És hogy végképp elvegyék a székrekedésre hajlamos emberek kedvét ettől a szertől, a reklámon egy ízléstelen, csíkos paplan alá dugták azt a személyt, akit e „gyógyászati segédeszköz” álmában meghajt.) Ennél mindenképpen jobb volt az a – természetesen nem a mozivásznon, csak a pesti folklórban terjedő – szlogen, hogy „Amíg ön durmol, dolgozik a Darmol”. A pálmát mégis egy – hasonlóképpen nem autentikus – reklámversikre vitte el, amelyben székesfővárosunk, mi több, a Kárpát-medence valamennyi lakója találva érezhette magát:
A Darmol Nem ismer fajt, Egyaránt hajt Zsidót és gajt.

Az említett csíkos paplan (ámbár a hangsúly itt nem a csíkokon van) még egy mozireklámban szerepelt. A néző először a lemenő napot láthatta a vásznon, az égitest lassan távolodott, már-már teljesen eltűnt az égboltról, majd hirtelen visszatért és a tollal bélelt, jó meleg takarót elégedetten magára húzva, ezzel búcsúzott a mozgóképszínház közönségétől: „Nem nyugszom le Pluma paplan nélkül”. Ez ugyanolyan kategorikus megállapítás volt, mint azé a bojtos fejfedőt viselő kisfiúé, aki egy csészéből a kávéját szürcsölve arra a megállapításra jutott, hogy „Nincs nap Meinl kávé nékül”. Hozzáteszem ezt olyan régen láthattuk, amikor a szóban forgó kisfiú még nem afrikai, hanem néger volt, a kávékereskedő Meinl itthoni cégtábláin pedig nem a Julius név szerepelt, hanem a Gyula. (Megjegyzem, abban az ántivilágban mifelénk Jules Vernének is ez a sors jutott.) Akadt azután ennél tanulságosabb mozireklám is. Például az, amelyből egy polgári férj megtanulhatta, mi a jó házasság titka. Egy fiatalasszony perdült be a vászonra és hisztérikusan azt sikoltozta, hogy „Visszamegyek a mamához!” Aztán következett (természetesen nem az ő szájából) a megnyugtató jótanács, miszerint
A családi béke Biztos alapja: Zsoldos ruhája, Zsoldos kalapja.

Talán fölösleges kitérnem itt arra, hogy ez a ruha- és kalapellátó úriember nem a Faludy György-féle foltozott irhájú hírhedt zsoldosok egyike volt, hanem Zsoldos úr, egy pesti kereskedő. Termékét makacs következetességgel hirdette, akárcsak a Magyar Dohányjövedék a Nikotex cigarettákat. Ezekből a Szimfónia, Levente, Memphis és egyéb szivarkákból ugyanis állítólag kivonták a káros nikotin nagy részét, és így – a reklám szerint – nyugodt lelkiismerettel és tüdővel lehetett szívni őket. Egy ízben történetesen a Szent István körúti Elit filmszínházban értesülhettek a nézők arról, hogy „Nikotex Levente könnyű, mint a lepke”, amikor az egyik hátsó sorban helyet foglaló Dr. Patriász István ügyvéd nem állta meg és fennhangon kiegészítette: „...és büdös, mint az ülepke”. Amiből persze az is kiviláglik, hogy a derék budapesti (később tel-avivi, majd vancouveri) prókátornak volt érzéke a rímekhez. Ám aki ebben a műfajban mind tartalmában, mint formájában tökéleteset alkotott, az mégiscsak profi költő volt. Egy barátjától, feltétlenül hiteles tanútól hallottam, hogy a következő abszolút űberolhatatlan szájvíz-reklámot maga József Attila írta:
Kislány, hogyha Malackodol, Legyen nálad Palack Odol.

De ugye azért nincs harag?

Publikálás dátuma
2019.10.13. 10:15

Fotó: Marabu
Az ötéves önkormányzati ciklus utolsó gyulai képviselő-testületi ülése – alig két hete, szeptember végén – némi izgalmak után befejeződött. A közbeszerzési bizottság beszámolójához nem tudtam „gratulálni” a grémium tagjainak. Ha tudták, és hallgattak azért, ha nem, azért. Mihez is? Ahhoz, hogy az elmúlt öt és fél évben a helyi önkormányzat által kiírt 49 közbeszerzés bekerülési értékének összege 3,5 milliárd forint volt, ezen ténylegesen, névlegesen és kamuból 38 cég vett részt, de egyetlen vállalkozás, a helyi Futizo Kft. elvitte a teljes összeg 78 (!) százalékát. A fennmaradó 22 százalékon osztozott három tucat másik cég. Ez szerintem magyarázhatatlan, viszont olyan tény, amelyet a gyulai városvezetés többszöri kérdésemre sem cáfolt. Ebből óriási vita kerekedett az utolsó gyulai testületi ülésen, a fideszes vezetők, ahogy mostanság lakossági fórumaikon, „védték értékeiket”, s bizonygatták a megítélésem szerinti védhetetlent. A tizennégy fős testület tíz tagja fideszes, ebből következne, hogy a fennmaradó négy, köztük én is, ellenzéki. Ám ez nem így van. Az ötéves ciklus legfajsúlyosabb ügyének vitájában éppúgy hallgatott a civilségét és a Gyula iránti elkötelezettségét hangsúlyozó Városbarátok két, illetve a Jobbik egy képviselője. Hű tükre volt ez a mögöttünk hagyott öt év testületi munkájának. A tizennégy gyulai képviselőből tizenhárom újrajelöltette magát. Én volnék a kivétel. Az ülés végén – a mögöttünk hagyott öt év keszekusza történései, kiszorításai, lejáratásai, feljelentései, gyalázkodásai, politikai karaktergyilkossági kísérletei és az ellenem indított perek emlékeinek furcsa kavargásában – felálltam és odamentem mindenkihez, mert azért el kell búcsúzni. Kezet fogtam a képviselőkkel – azzal a polgármesterrel is, aki az elmúlt öt évben ezt tudatosan kerülte velem –, és a lehető legrövidebben, egyszersmind többértelműen azt mondtam: „Egy élmény volt.” Amikor a sor végére értem, újfent megismételtem ezt az egyik alpolgármesternek, Alt Norbertnek, és neki is a kezemet nyújtottam. Fogadta, majd pillanatnyi szünet és zavart csönd után azt kérdezte tőlem: „De, ugye, azért nincs harag?” Ott és akkor a pillanat alkalmatlan volt a reagálásra. Ám egy érdemi választ megér a kérdés. Felelni próbálok. Itt és most. *
Sok vívódás után 2012-13 fordulóján – húszéves, nem egészen sikertelen újságírói pályafutás után – úgy döntöttem, közéleti pályára lépek. Akkor úgy éreztem, nem térhetek ki a feladat elől, amelyre többen alkalmasnak láttak. Ekkorra kifulladni látszottak azok az erőfeszítések, amelyeket addig újságíróként tettem, egy – nagy szavak ezek, de igazak – normálisabb, demokratikusabb ország megformálásáért, a magam helyén. Láttam, hogyan épül ki az autokrácia. S volt egy felkérésem. Megismertem a visszatérését fontolgató Bajnai Gordont, akit tiszteltem, és akivel, kiderült, egyformán látjuk a világot. Ő kért, hogy legyek az Együtt alapító tagja. Igent mondtam, s akkor azt gondoltam, a közeljövő magyar politikai történéseit formáló csapathoz csatlakozom. Ez az elképzelés nem tűnt naivnak. Végül sok ok, ellenérdek, áskálódás tett keresztbe ennek. Ha ez akkor nem így történik, akkor ma Magyarország egy kicsit másképp fest. Közéleti szerepvállalásomat nem nézte tétlenül a gyulai Fidesz-szervezet. De már előtte élesen támadott. A Fidesz botrányos médiatörvénye miatt 2010 karácsonya előtt egy nappal csendes tüntetést szerveztünk a gyulai Petőfi-szoborhoz. Ez olyan gyalázkodási cunamit váltott ki a Fideszből és a vele egybenőtt helyi propagandasajtóból, ami már jelezte, milyen idők következnek. Nem sokkal később a helyi Fidesz előretolt helyőrsége, a Gyulai Polgárok Együttműködéséért Egyesület portálja ellen pert kezdeményeztem, mert a lehető legalantasabb támadásokat indította ellenem. A perindítás mellett a végső érvét az jelentette, hogy az akkor 11 és 13 éves fiaim megtalálták ezeket a bejegyzéseket az interneten, és megkérdezték tőlem: „Apa, mi ez?” Nem tartozik a legegyszerűbb dolgok közé választ adni két kiskamasz, érdeklődő fiúnak. Ezt követte az a 2011. decemberi eset, amikor a Magyar Narancs újságírójaként Kövér László nyilvánosan meghirdetett lakossági fórumára minden ok és magyarázat nélkül, utamat fizikailag elállva, nem engedtek be. Világos volt, a feketelistákat élesítették. *
2013 márciusában lettem az akkor életre hívott Együtt alapító tagja, majd őszre eldőlt, hogy az egyesült ellenzék közös országgyűlési képviselő-jelöltje leszek Békés megyében, városomban, a Gyula központú választókerületben. A valódi kampány még messze volt, de 2014-es választást megelőző év utolsó harmadában olyan mennyiségű és színvonalában értékelhetetlen, mégis a politikai ellenfél lejárató kívánalmainak megfelelő támadás ért, ami jelezte, szerepvállalásom felbolygatta a másik oldalt is. A Viharsarokban ismeretlen a sajtószabadság, nincs egy függetlennek látszó médium sem, így hogyan beszélhetnénk valódi nyilvánosságról és helyi demokráciáról? Jól bizonyítja ezt, hogy a közpénzből fenntartott Gyulai Hírlap és annak politikai komisszárjaként működő vezetője a Fidesz öklének képzeli magát. Ezt a szereptévesztést a Lajtán túl nem is értenék. Mire 2014 elején elindult a valódi választási küzdelem, addigra a politikai karaktergyilkosság minden elemét kipróbálta a gyulai Fidesz-szervezet. Voltam „hazaáruló” és „aljas”, voltam „jelentéktelen” és „esélytelen”, voltam „Gyula-ellenes”, de voltam „bukott újságíró”, aki „szerkesztőségeket vert szét”, aki „semmit sem tett városáért”. Csak egy megjegyzés, akkor a Népszabadságnak és Magyar Narancsnak dolgoztam vidéki tudósítóként, így szerkesztőséget belülről nem láttam. Nem érthető, minek ekkora erőt felmutatni, ennyi energiát fordítani, ennyi dühtől fröcsögő sajtóközleményt kiadni és támadást intézni egy „mihaszna” jelölttel szemben. Már a verbális likvidálás szándékán kívül. A „sajtógyakorlatot” jól jelzi, reagálásaim nagy részét azzal utasította vissza a helyi propagandamédia vezetője, hogy azt „nem tekinti válasznak.” Magyarán, az engem ért támadásokra adott válaszaim minősítését is magának tartotta fent! *
A 2014-es kampányhajrában az egyik volt miniszterelnök eljött Gyulára. A Fidesz szervezett és utaztatott tüntetői, helyi segéderőkkel kiegészülve, táblákon és molinón „mutatták be”, ahogy csókot váltok Gyurcsány Ferenccel, míg egy másikon föld alatt élő kártevőként szerepeltem. Így közölték, hogy „buzi” és „féreg” vagyok. A közpénzből működő és elvileg pártsemleges Gyulai Hírlap az esemény kapcsán e minden színvonal alatti minitüntetés felvételeit tette címlapjára, nem a kampányrendezvény több száz érdeklődőjét. Közvetlenül a 2014-es tavaszi parlamenti választás előtt, a kampánycsapat egy tagjával, Sarkadról Gyulára tartva egy szemből érkező rendőrautó – filmekbe illően – fékezve keresztbe állt az úton, feltartóztatva bennünket. Kiderült, olyan bejelentést kaptak: Sarkad belvárosában tömegverekedést robbantottunk ki, és a helyszínről menekülünk. Hosszan igazoltattak, ahelyett, hogy megkérték volna a sarkadi kollégáikat, nézzenek már ki az ablakon, tényleg van-e tömegverekedés a belvárosban? Mellékes, de nem tudjuk, hogyan kell tömegverekedést kirobbantani. Politikai ellenfeleink figyeltek, figyeltettek bennünket. A rendőrség pedig asszisztált. Azt is nehéz minősíteni, hogy az akkori ellenzéki együttműködés nevére, az Összefogásra hajazó kamu Facebook-oldalt indítottak el lejáratásomra, „Összefosás” névvel, amelyet emberi végtermékkel virtuálisan leöntöttek. Így barnában „pompázott” az oldal.

*

A gyulai városvezetők, a 2014-es önkormányzati választás után, a választói akaratot semmibe véve, egyetlen bizottsági, külső bizottsági, részönkormányzati és felügyelőbizottsági helyet sem adtak az ellenzéki Összefogásnak. A hozzánk hasonlóan szereplő, igaz, a Fidesztől nem távol álló „civil” szervezet, a Városbarátok, közel tucatnyi helyet kapott, köztük bizottsági ­elnökit is. Szótlanul asszisztáltak a durva kiszorításhoz. Furcsa eset volt a 2014. novemberi közmeghallgatás, amelyen roppant kevés érdeklődő jelent meg. Itt képviselőként nem engedett hozzászólni a fideszes polgármester. A törvényességi felügyeletet ellátó Békés Megyei Kormányhivatalhoz fordultam, amely a jogszabályból levezette: a közmeghallgatást testületi ülésként tartjuk meg, ahol a képviselő tanácskozási joggal vesz részt. Így egyértelműen korlátozták egy megválasztott képviselő jogait. De gondoskodtak arról is, hogy az ellenzéki képviselőnek elmenjen a kedve a kérdezéstől. A testületi ülésen az interpellációra 5 perc áll rendelkezésre, majd egy percben reagálhat a kérdező a válaszokra. Szánt szándékkal 15-20 percben válaszoltak, minősítő jelzőkkel és kioktatóan. Azért kérdeztem. Ezt követte, hogy belekezdtek egy új, lejárató projektbe. Minden alap nélkül luxuséletvitellel vádoltak meg. Pedig, ha valakinek a vagyonnyilatkozata a valóságról szólt, az én voltam. Belógatták ellenem a vagyonvizsgálati eljárás lehetőségét, drukkoltam is, hogy így legyen, hiszen így mindent bizonyítani tudnék. Kértem volna, oldják fel a zárt ülést. Végül visszakoztak. Majd következett egy „lopás” miatti rendőrségi feljelentés. Egy tüntetésünk helyszínére, a demonstráció előtt két órával hatalmas molinót feszítettek ki, azzal: „Miből él Bod Tamás?”, noha vagyonnyilatkozatomból ez kiolvasható volt. A transzparenst levettük, és jeleztük, amint tudjuk, visszaadjuk a helyi Fidesz-szervezetnek. Ez két nappal később megtörtént. Ennek ellenére feljelentést tettek és három hónappal később egy okafogyott ügyben mentem rendőrségi kihallgatásra. Nem sokkal később jó hírneve megsértése miatt pert kezdeményezett ellenem egy fideszes tanácsnok, aki egy korábbi testületi ülésen érdemi hivatkozás nélkül azt mondta, „nem volna erkölcsi alapom a testületben ülni”. Visszautasítottam a támadást egy olyan embertől, aki most éppen Fidesz-színekben pompázik, de korábban a pártállam erőszakszervezetének volt a tagja. A bíróság előtt bizonyítottuk, mindez így igaz. De mégis, egy politikai vita miatt fölöslegesen a tárgyalóteremben kötöttünk ki. A trafikmutyi ügyében egy több mint Fidesz-közeli vállalkozó, nem függetlenül megbízóitól, a bíróságra citált. Állítólag neki is megsértettem a jó hírét, amikor számba vettem, hogy a Gyulán, Sarkadon és Eleken a trafikkoncesszió nagy nyertese. Bizalmi és politikai alapon. Meglepő módon, csak a harmadfok, a Kúria utasította el ezt a pofátlan keresetet. *

A Fidesz leuralta Gyulát és az országot is. Sok helyre elér a keze, megfélemlíti a többségében egyébként sem öntudatos és saját érdekeik mellett kiállni rest embereket. Akik egy öngerjesztő folyamattal hagyják magukat megfélemlíteni. Tudom, majdnem mindenkinek megvan a „tuti” érve, miért hallgat, miért nem száll egy kicsit sem szembe. A társadalmi depresszió előidézője és fenntartója a hatalmát mindenáron megőrizni kívánó Fidesz. Mindazok után, ami az országban, a városomban és velem történt, kérdezte azt a kormánypárt helyi elnöke, egyben alpolgármester: „De, ugye, azért nincs harag?” Válaszom: „De, van!” Ám több, és más ez, mint harag. Kevéssé tehetséges, csak a politikában - nagyon sokszor alpári és erőszakos módon - érvényesülő törtetőket látok, akiknek nagyon tetszik a hatalom, a befolyás, a pénz és az ajnározás. Mindehhez ragaszkodnak, tíz körömmel. Amit valójában érzek, az sajnálattal vegyes utálkozás. De ott van az optimizmus is: lesz ez még így sem!
Szerző
Frissítve: 2019.10.14. 20:38

Az avignoni krumplileves

Publikálás dátuma
2019.10.13. 09:17

Fotó: Népszava
Alighogy beléptünk avignoni lakásunk ajtaján, máris ránk zuhant a honvágy. Egyértelműen, kétségbeesetten, végigmarva az idegpályákat. Mert nem volt ott. Egy hónap alatt annyira hozzászoktunk a jelenlétéhez, az isteni palettáról elcsent színéhez, dörmögéséhez, hogy elkíséri majdnem minden lépésünket, kéretlenül is feldobja, átlényegíti azt, amit netán a parton építészetileg, városrendezésileg elrontottak, hogy valódi honunkká vált. Mi meg igazi patriótákká. És hódoltunk fürdéssel, hajókázással, vagy csak egyszerű bámészkodással. Az itteni erkélyről viszont nem a tengerre (mert ez hiányzott oly nagyon), hanem csinosnak alig nevezhető garázssorra, nyerskő-színű tömbházakra és az általuk körbezárt placcra látni, amelyet gyorsan elfoglaltak az autók. Az utca látványa a másik oldalról már nem annyira rút, és az egészet tompítják a hatalmasra nőtt fenyők és az olajfák, a környezet szinte már megszokott elemei, és egy kis képzelőerővel „érezni” a tíz percre innen húzódó, tekintélyes fallal körbevett óváros ódon leheletét. (Csak így mellékesen: a provence-i települések, városok szerves részei az itt már magasra nyújtózó platánok. Lombkoronájukkal, az ágakon átverekedő fénycsóvákkal teszik hangulatossá, meghitté és igen lakályossá a nem csak belvárosi tereket, utcákat. Persze ehhez sajátos mentalitás is kell, például az, hogy egy egyszerű járdafelújítás ne kezdődjön máris tíz fa kivágásával. A platán ugyanis nem egy tízperces fa, ahogy mondani szokás: platánt leginkább az unokájának ültet az ember.) Szóval a parton a végtelen érzete, itt meg a történelem ejti rabul a látogatót, az avignoni fogság megkapó díszletei. De mit tegyen az ember, ha épp nem fogékony a rabság rekvizitumaira? Még nem köti le annyira a pápai palota vagy a híres csonka híd, mert még ott kavarog benne a hiány. A hon iránti csillapíthatatlan vágy. Éreztem én már nem egyszer ilyet (főként Kolozsvár hiányzott korábbi barangolásaim során), és rutinosan tudom, hogy mivel kell elütni. Valami még otthonosabbal, ami még inkább megtestesíti az amúgy csak versekben felbukkanó hont. És mi más tölthetné be jobban ezt a szerepet, mint a krumplileves? Úgy, ahogy még nagymamám készítette, vagy ahogy azt Kádár emlegette (ha már történelemről beszélünk). A gondolatot hamar tett követte, még akkor is, ha egy-két összetevőről eleve le kellett mondani. (Tejföl és köménymag eleve nincs, az ecetet meg elfelejtettem.) Neki is álltam nagy lendülettel, vágtam a krumplit, kevertem a rántást, őseim mozdulatait véltem felfedezni a saját mozdulataimban, a generációról generációra átörökített fogásokat, az ezeréves know-how-t. Nagy elszántságomban elkoboztam a nejemtől az egyetemi tanárának vásárolt hazai szuvenírt, a giccsbe öltöztetett édes-nemes paprikát, mert a szükségállapot ezt kívánta. Vágtam hozzá kolbászt is. Ezt a pápai palota előtt zajló olasz vásárból szereztem be, mert az olasz az már majdnem magyar. Ezt az illúziót csak erősítik a városszerte kifüggesztett girlandok, a rengeteg zöld-fehér-piros zászlócska, és elég egy pillanatra tótágast állni, mint az Örkény egypercesben, hogy az ember máris március 15-én érezze magát, az ünnepi beszédek után. Szóval, volt már kolbász, hófehér francia hagyma, jóféle krumpli, és rengeteg elszántság. Félidőnél, amikor megkóstoltam, mégis egy kellően hájpolt mosogatólére emlékeztetett. Semmi otthoniasság, nulla hon. Elárvultan néztem magam elé. A lébe belevágott drága kolbász gúnyosan pislogott vissza rám. Ekkor lépett akcióba a nejem. Azzal a felkiáltással, hogy már elég értékes alapanyag úszik az amúgy gyönyörű színű (hála a paprikának) lében, hogy csak úgy kidobjuk. Egyébként is, hont nem önt csak úgy le az ember a vécén. Elárulni még el lehet, de lehúzni? Az már kész blaszfémia. Azonmód nekiállt, és a középkori falucskában vételezett provence-i fűszerkeverékekkel kezdte megszelídíteni az általam előállított alaplét. Addig-addig bűvészkedett, míg a lakásban el nem kezdett terjengeni a krumplileves illata. Nem a nagymamámé, nem is a Kádáré, és még csak nem is az ezeréves, hanem a helyi, az idegenszívű. A provence-i fűszerekkel eltérített, átnevelt, gyarmatosított étek párája vette be a konyhát. Ami mindezek ellenére krumplileves volt, ám már franciásan buja és istenien finom. Pikáns és felfedezésre váró. Egy új haza a régi alapokon. Még aznap el is fogyott az egész. A honvágynál lám, csak az étvágy az erősebb. Kikanalaztuk, kitunkoltuk ropogós bagettel. Majd teli hassal néztünk szerteszét. A garázssor már egészen tetszetősnek tűnt, és a tömbházakon érdekesen tört meg az alkonyi fény. Nem hiányoztak a tarajos hullámok. Semmivé foszlottak az ősök, az ezer év. Csak ez az autókkal teli placc, a murvás jelen maradt. Ami már a miénk. Legközelebb eleve az avignoni recept szerint vásároltam. Olasz kolbász, provence-i fűszer, magyar paprika, és már rotyogott is a multikulti a fazékban. A népek szent testvérisége. És ekkor már tényleg bizakodva tekintettünk az avignoni fogságunk elé. Ami ugyan nem 68 évig, hanem egy hónapig tart majd, de élvezni fogjuk minden ízét.