Ascher Tamás és a Katona József Színház társulata keresi az újat. Próbálnak kilépni a megszokottból. Michael Haneke sűrű és nyomasztó atmoszférájú, fekete-fehér filmjének színpadra vitele igencsak a kísérletezőkedv meglétét jelzi. Az 1913-14-ben egy észak-német főúri birtokon játszódó több szálon futó történet aktuális és húsba vágó témát dolgoz fel. Egy falu közösségének az egyéni és kollektív bűneit, képmutató elhallgatásait tárja elénk. A „mesét” a falu tanítója (Rajkai Zoltán) osztja meg velünk. A szövevényes sztori izgalmas krimi is egyben. A faluban sorra történnek a balesetek, de minél több ilyen eset fordul elő, annál bonyolultabb és átláthatatlanabb az egész. A jelenetek szikár, olykor csupán villanásnyi sorozatot alkotnak. A színészek több szerepben is feltűnnek, és ezek a jelenlétek jelentős átváltozást követelnek tőlük. Sőt, egy új színházi nyelv megfogalmazására törekszenek, a filmes nyelv egyfajta színpadi áttételére. Ez korántsem egyszerű. Többen – Bezerédi Zoltán, Bata Éva és Mészáros Blanka – emlékezetes és megjegyezhető villanásokat produkálnak, néhány gesztusból, mozdulatból felépítve a figurát. A történet a különböző generációk felelősségét is felveti. A bűn elkendőzése, hogy nem járnak a végére egyetlen ügynek sem, szinte lavinaként omlik rá a falu egészére. A bárótól a lelkészig, az orvostól az intézőig, illetve a gyerekeikre. Azokra, akik a bűnre bűnnel válaszolnak. Miközben mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történne, kétségbeesetten tüzet oltanak, de az okát nem kutatják fel. Egyedül a tanító próbálja ezt meg, kissé későn ugyan, de kétségbeesetten tesz fel kérdéseket, ám amikor ezzel túl lép egy határt, félreállítják és háttérbe szorítják. A leleplezéstől mindenki tart, fél, hogy a szembenézés ellehetetleníti. Ezután kitör a háború, ami aztán sok mindent átír.
Az előadás, akárcsak a film, nyomasztó hangulatú, süt belőle a tehetetlenség és minden, ami ezzel jár. Mégis kialakulhat a nézőben egyfajta hiányérzet. Az erkölcsi üzenet némiképp, mint a rendszerváltás előtt, csupán a sorok között olvasható. Ez köszönhető Hanekének is, aki nem ítélkezik, nem direktben keres elkövetőket, hanem a folyamatot és annak következményeit vágja az arcunkba. A lelkész két gyermekére, mivel azok nem érnek haza időben, fehér szalagot köt, amelyet addig kell viselniük, amíg vissza nem szerzik édesapjuk bizalmát. A szalag aztán lekerül a karjukról, de az a bizonyos bizalom mégsem áll vissza soha, egyik oldalról sem.
Vannak bűnök, amelyeket, bármennyire akarjuk, nem lehet helyre hozni. Sőt, a gyerekeink viszik azokat tovább.
Infó:
Michael Haneke
A fehér szalag
Színpadra alkalmazta Enyedi Éva
Katona József Színház
Rendező: Ascher Tamás
