Kínai cenzúra exportra

Publikálás dátuma
2019.10.20. 13:00

Fotó: NICOLAS ASFOURI / AFP
Óriási piac, óriási pénz csábítja Kínába a multikat. Csakhogy a Kommunista Párt által szigorúan ellenőrzött országban kizárólag olyan külföldit engednek üzletelni, aki „jól viselkedik”. A világcégeknek választaniuk kell a demokratikus alapértékek és a diktatúra elvárásai között. Általában a profitot választják.
Microsoft, Volkswagen, HBSC, Adidas, Apple, Tiffany, Lufthansa, Versa­ce, Starbucks, NBA. Csupán néhány a legmenőbb nyugati brandek közül, amelyek a gyarapodó kínai közép­osztálynak árulják termékeiket, szolgáltatásaikat, ám eközben kellemetlen helyzetbe kerültek a földkerekség legnépesebb országában. Peking feltétlen engedelmességet követel, immár nemcsak alattvalóitól, hanem a terjeszkedő nemzetközi vállalatoktól is. A nyáron kezdődött hongkongi tüntetések tovább élezték a helyzetet. A gazdaságot példátlan módon átpolitizálták, a külföldi befektetőket pedig a lázadók „megfegyelmezésére” használják.

A három T

Azelőtt egyértelműek voltak a játékszabályok. Adott a három T, amit tiszteletben kell tartani: Tajvan, Tibet, Tienanmen tér. Az első egy parányi szigetköztársaság, amely de facto önálló, ám Peking Kína elidegeníthetetlen részének tekinti. Akárcsak Tibetet, amelyet 1951-ben szállt meg Mao hadserege. E kényes ügyekben a legkisebb melléfogás is elég, hogy az elkövető magára zúdítsa az állam haragját. A Versace és a Givenchy divatcégeknek például azért kellett mentegetőzniük, mert olyan pólókat hoztak forgalomba, amelyek Tajvant külön országként tüntették fel. A Lufthansa légitársaság módosította tajpeji járatainak elnevezését: tavaly óta a desztináció hivatalosan „Tajvan, Kína”. A Daimler egy óvatlan dalai láma-idézet miatt követte meg az „érzéseiben mélységesen megsértett” kínai népet. Nem mellékesen: a stuttgarti székhelyű cégóriás legnagyobb egyéni részvényese, 10 százalék körüli részesedéssel, egy kínai milliárdos. A Volkswagen Hszincsiangban épített gyárat, abban a ré­gió­ban, ahol átnevelő táborokat tartanak fenn az ujgur kisebbségnek. Amikor a BBC riportere erről kérdezte Herbert Diess vezérigazgatót, a topmenedzser azt állította, nem tud a lágerekről, viszont büszke rá, hogy munkahelyeket teremtettek. Hiába, az autógyártás különösen rászorul a hatalmas piacra. A Leica a harmadik T ellen vétett: egy fényképezőgép-reklámban felvillant a Tienanmen téren a tankkal farkasszemet néző diák ikonikus fotója. Márpedig a vérbefojtott tüntetés tabu – a vállalat gyorsan dobta a hirdetést. Az Adidas fennen hirdeti, hogy nem működik együtt olyanokkal, akik megsértik az emberi jogokat. Szépen hangzik, de nem igaz. A sportszergyártó termékeinek ötödét Kínában adja el, és varróüzemet is fenntart az országban. A Welt am Sonntag hetilap szembesítette az ellentmondással a vezérigazgatót, az állampolgárok totális ellenőrzését célzó szociális pontrendszerre utalva. Kasper Rorsted azzal védekezett, hogy Kínában ez legális. Szem- és gyomorforgató érvelés, főleg egy némettől, akinek illene tudnia, hogy a nácik is törvényes keretek között követték el bűntetteiket; azokat a törvényeket Hitler hozta.  

Hongkongi aknamező

A hongkongi tüntetések rontottak a helyzeten, Peking bekeményített, a külföldiek sokszor úgy érzik, aknamezőn lépdelnek. A Tiffany csupán ékszereket akart népszerűsíteni, csakhogy a szemét eltakaró modell annak a lánynak a képére emlékeztetett, akit szemen lőttek egy ­demokráciapárti megmozduláson. A rek­lámfotó még májusban készült, tehát az elhíresült riportkép előtt, de ez nem számított. A cég meghajolt a rendszer előtt, sietett leszögezni, hogy hirdetésének nem volt politikai tartalma, és sajnálatosnak nevezte, hogy egyesek mégis így értelmezték. A képet azonnal kivonták kampányukból. Akadnak durvább példák is. Az Apple a hatóságok követelésére megszüntette HKmap.live elnevezésű alkalmazását. A demonstrációkat szervező aktivisták ezt a térképes appot használták, hogy megosszák egymással a tüntetések helyszíneit, illetve a rohamrendőrök elhelyezkedését és mozgását. A számítástechnikai multi a diktatúra oldalára állt a jogaikért harcoló emberek ellenében, a közbiztonságra hivatkozva – igazából az iPhone piacvesztésétől rezelhettek be. A Google egy videojátékot szedett le, amelyben a tüntető karakterét is választani lehetett a virtuális térben. A Microsoft már korábban megtette azt a szívességet a rendszernek, hogy kínai felületeiről eltüntette a demokrácia és az emberi jogok említéseit. A Cathai Pacific hongkongi központú, ázsiai légitársaság még tovább ment. Elbocsátotta többtucatnyi dolgozóját, aki részt vett a tüntetéseken. Ám a jelek szerint nem elég gyorsan, mert a tulajdonosok hamarosan kirúgták a vezérigazgatót is, hogy Peking kedvében járjanak. Az Orwell rémálmát idéző totális megfigyelés szintén engedelmességre szoktatja a „borkaizásra” hajlamos menedzsereket, akár hazaiak, akár külföldiek: számíthatnak rá, hogy Nagy Testvér látja őket, viselt dolgaik nem maradnak titokban. Még csak véletlenül sem húznak ujjat a hatóságokkal, nehogy megzsarolják vagy leleplezzék őket.

Micimackó rács mögött

Legutóbb az amerikai profi kosár­labdaliga, az NBA került bajba, miután Daryl Morey, a Houston Rockets edzője kifejezte a hongkongi tüntetők iránti rokonszenvét. Twitter-üzenetét percek alatt eltüntették, a liga vezetői pedig megalázkodó magyarázkodásba kezdtek. Ha a kínai tévécsatornák beváltják fenyegetésüket, és lemondják a közvetítéseket, akkor iszonyúan nagy bevételtől esnek el. A szupersztár LeBron James is beszállt a kármentésbe, égre-földre bizonygatta, mennyire szereti Kínát. A szépséghiba, hogy ő sem érdek nélkül, minthogy milliós reklámszerződése van a Nike sportszergyártóval. A kanosszajárásnak az lett a vége, hogy Philadelphiában(!) egy kosármeccsre nem engedtek be szurkolókat „Free Hong Kong” feliratú trikóban. Magyarán Kína már cenzúrát is exportál az Egyesült Államokba. Nem volna teljes a kép, ha nem említenénk a South Park című animációs sorozatot. Az abszurd és fekete humoráról elhíresült műsor kíméletlenül kifigurázta a kínai viszonyokat – és a diktatúra elvárásainak gusztustalanul behódoló multikat. A legfrissebb epizódban az egyik ismert szereplő, Randy Marsh egy kínai börtönben találkozik Micimackóval. Szürreális ötlet, de az alapja valóságos. A csekély értelmű medvebocs ugyanis a cenzorok szerint olyan, mintha Hszi Csin-ping elnök paródiája volna, ezért momentán tényleg be van tiltva Kínában. A válasz sem késett sokáig, a több mint húsz éve futó South Park minden részét elérhetetlenné tették. Erre a sorozat excentrikus készítői, Trey Parker és Matt Stone is bocsánatot kértek Kínától – persze a maguk módján. E szavakkal: „Akárcsak az NBA, üdvözöljük a kínai cenzorokat otthonainkban és szívünkben. Mi is jobban szeretjük a pénzt, mint a szabadságot és a demokráciát. Hszi egyáltalán nem olyan, mint Micimackó. Éljen a nagy Kínai Kommunista Párt! Legyen bőséges az őszi ciroktermés! Most már jók vagyunk, Kína?”

A nagy tűzfal

Hivatalos csatornákon csakis olyan információk juthatnak el a kínaiakhoz, amelyeket „illetékes elvtársak” helyénvalónak ítélnek. Az újságok és a tévék szoros állami felügyelet alatt dolgoznak, és gyakran propagandaeszközzé silányulnak. Kínában az internet óriási intranetre, azaz belső hálózatra emlékeztet, mert a legkedveltebb nemzetközi weboldalak jelentős részét blokkolják a felhasználók előtt. Nem érhető el a Google, a Facebook és a Twitter, sőt május óta már a Wikipédiához sem lehet hozzáférni – a digitális cenzúrát keserű iróniával „Kínai Nagy Tűzfal” néven emlegetik. A helyi közösségi oldalakon bizonyos szavak feketelistán vannak: aki olyan kifejezéseket használ posztjaiban vagy kommentjeiben, mint demokrácia, emberi jogok, tüntetések, az számolhat vele, hogy fiókját letiltják.

Peking nem vár

Hongkong, a volt brit koronagyarmat 1997 óta Kína része. Státusa „különleges adminisztratív övezet”, vagyis London és Peking megállapodása értelmében széles körű önállóságot élvez, az anyaország fennhatósága alatt is megőrizhette saját gazdasági és jogrendjét. Ezt a furcsa helyzetet szokás az „egy ország, két rendszer” formulával leírni. A szerződésben rögzített átmeneti időszak ötven év, ennek csaknem a fele már letelt. Ám a jelek szerint Kína nem vár 2047-ig, fokozatosan építi le a város önrendelkezését. A monstre tüntetéssorozat júniusban kezdődött, miután olyan törvényjavaslatot terjesztettek elő, amely lehetővé tette volna, hogy a bűncselekmények vádlottjait kiadják Kínának. A tömeges demonstrációk hatására a helyi kormányzat meghátrált, és visszavonta a tervezetet. Ugyanakkor sok aktivistát őrizetbe vettek, és Peking megfenyegette a tüntetőket, hogy „ne játsszanak a tűzzel”.

Nyájak terelői, pásztorórák őrzői

Publikálás dátuma
2019.10.20. 11:22

Fotó: Josse/Leemage / AFP
Elévülhetetlen szerepük van abban, hogy az ember a bolygó csúcsragadozójává válhatott, a civilizációval párhuzamosan ők is folyamatosan fejlődtek, és gazdáik igényei szerint egyre többféle lett belőlük. Ma már több száz kutyafajta él az ember társaként a világon, de vajon mikor lett legfontosabb tulajdonságuk, hogy aranyosak legyenek?
A kutya az ember legjobb barátja – szól a közhelynél is elcsépeltebb, de vitathatatlan szólás. Bár a civilizáció folyamán az ember sok más fajt megszelídített, háziasított vagy éppen igába hajtott, hogy a saját céljait szolgálja, egyedül a kutyák váltak valódi társsá a Homo sapiens számára. Ez nem azt jelenti, hogy egyesek ne ragaszkodhatnának rendkívüli mód a lovukhoz vagy éppen a tengerimalacukhoz, mégis a kutyák azok, amelyek a világ minden táján végigkísérték és asszisztálták az ember fejlődésének hosszú évezredeit. Mindeközben ők is hatalmas utat jártak be, és attól függően, hogy hol, milyen éghajlaton éppen milyen szerepet töltöttek be gazdáik mellett – a nyájat őrizték vagy éppen a vadászatban segítettek –, egyre különbözőbbek lettek. Bár az eszünkkel tudjuk, ma már nagyon nehéz elhinni, hogy az apró, néhány kilós pekingi palotakutyától az akár 80 kilósra növő német dogig mind egy fajtól, a szürke farkastól származnak. Mostanra több mint 300 különböző kutyafajtát különböztetnek meg, de ezeknek a száma folyamatosan növekszik. Különböző régészeti leletekből viszonylag pontosan tudni lehet, hogy a farkas mikor szegődött először az ember mellé (bár az ma sem teljesen egyértelmű, hogy önszántából vagy kényszer hatására), de az már nem ilyen világos, hogy a kutya mikor vált „divattá”. Ma már természetes, hogy bizonyos fajtákat úgy hoznak-visznek az emberek, mint trendi ki­egészítőket, de nem volt ez mindig így, valószínűleg a középkorban jelentek meg az első „ölebek” a történelemben.  

Harcolni vagy együttműködni?

Körülbelül százezer évvel ezelőtt, amikor őseink letelepedtek Eur­ázsiá­ban, a farkas a legnagyobb riválisuk volt a zsákmányért folytatott harcban, gyakorlatilag ők álltak a tápláléklánc csúcsán. Az emberrel szemben egyetlen harapással képesek voltak szétroppantani az áldozataik csontjait, és akár két kilométerről is kiszagolták a prédát – a Homo sapiens semmi ilyesmit nem tud. Sok mindenben mégis hasonlítottak egymásra: csakúgy, mint az emberek, ők is olyan komplex csoportokban éltek, amelyek több kisebb nukleáris családból álltak, és szociális ké­pes­sé­geik­nek köszönhetően együttműködve terítették le a prédájukat. Amikor a két lábon járó hordák lándzsáikkal megjelentek a vadászterületeiken, két lehetőség állt a farkasok előtt: rivalizálni kezdenek az emberekkel vagy inkább megpróbálnak velük együttműködni. Valójában persze a farkasok nem „döntöttek”, mindkét stratégia sokáig párhuzamosan működött. Főleg a falkából kiszorult magányos egyedek kószáltak az emberek körül. Minél szelídebbnek, barátságosabbnak mutatkoztak, annál nagyobb eséllyel kapták meg a préda azon részeit – a csontokat és más maradékokat, amiket az emberek képtelenek voltak elfogyasztani. Ezek a szelídebb állatok, amelyek az emberek közelségében éltek, egymás között szaporodtak, és hamarosan (legalábbis évezredekben mérve) a genetikájukban is változások álltak be. A tanulékony, szelíd farkasok szépen lassan egyre jobban kötődtek az emberekhez, akik rájöttek, akár használhatják is új „barátaikat”. Így lettek a kutyák az ember szövetségesei a préda kiszagolásában, üldözésében és leterítésében, a táborhelyeik őrzésében – és lassan megtanulták megérteni a parancsszavakat is. Az első régészeti leletek, amelyeken már megkülönböztethető ezeknek az állatoknak a csontozata a farkas ősei­kétől, 33 ezer évvel ezelőttről származnak. Ezek még nem különböztek nagyban a vadon élő társaiktól, csak valamivel kisebb termetűek voltak, és az állkapcsuk, a fogaik is kevésbé voltak fenyegetőek.  

Egyre kisebb, egyre aranyosabb

A következő évezredekben a kutyák az emberek életmódja és igényei, a rájuk bízott feladatok szerint differenciálódtak – így lettek az alacsony, zömök fajták kiváló terelői és őrzői az állatoknak, a hosszúkás alkatúak ügyesek voltak a rókák, borzok ki­ásásában, a nagydarab izmos állatok pedig jó szolgálatot tettek őrzőként. Mindez annyira jól sikerült, hogy a XVIII. században a természettudományokkal foglalkozók körében bolondnak vagy legalábbis kóklernek nézték azt, aki azt találta állítani: a kutyák a farkasok rokonai. Ez egészen Darwin evolúcióelméletéig így is maradt. Később már a tudatos tenyésztés korában új igények is felmerültek – legkésőbb a viktoriánus Angliában előtérbe kerültek az esztétikai szempontok is. Vagyis a tenyésztők sokszor pusztán külsődleges karakterjegyeket vettek figyelembe, amikor döntöttek, hogy mely példányokat bírják szaporodásra – egyre kisebb termetű, puhább szőrű, vagyis cukibb fajták jöttek létre. Ekkor, a XIX. században már egészen biztosan elterjedtek voltak a csupán kedvtelésből tartott, semmiféle mérhető gyakorlati haszonnal nem rendelkező, divatos ölebek. A „fajtatisztaság” fogalma is ekkor jött létre, az embereket egyre jobban érdekelte, milyen módon képesek alakítani a kutyák testét is tulajdonságait, innentől vált a tenyésztés igazán tudatos folyamattá. Az első tenyésztői szövetség, a Kennel Club 1859-es megalapítása után a kutyakiállítások is egyre népszerűbbé váltak, és rengeteg, sokszor szokatlan kinézetű, egészségügyi problémákkal küzdő fajta is létrejött. De az évezredek folyamán még egy furcsa dolog történt: a kutyák érzelmileg is összekapcsolódtak gazdáikkal, képesek lettek megérteni az emberek hangulatát és testbeszédét. Ami talán ennél is meglepőbb: amikor az emberek testi kontaktusba kerülnek a kutyáikkal, szeretgetik, simogatják őket, mindkettőjük szervezetében oxitocin termelődik. Vagyis nem csak a kutya szolgálja az ember boldogságát, hanem fordítva is.  

Templomban, ágyban, az asztal tetején

A középkorból már maradtak fenn olyan művészeti alkotások, amelyeken a kutyáknak láthatóan aranyéletük van. Ebben az időszakban a vadászat és a solymászat a legnépszerűbb szabadidős tevékenységnek számított a társadalom felsőbb rétegei számára, mindkettőhöz elengedhetetlenek a kutyák. A népesség többi része pedig terelésre és házőrzőként használta őket, de ekkor már egészen biztosan tartottak pusztán házikedvencként is kutyákat. A középkorban a legdivatosabb kutyáknak a greyhoundok, vagyis az agár típusú fajták számítottak az arisztokrácia körében – ide tartoztak a nagy méretű ír farkaskutyák és a kis olasz agarak is. Ezeket a kutyákat olyan nagy becsben tartották, hogy gyakran adták ajándékba nemeseknek, uralkodóknak, akiknek sokszor még faragott síremlékeiken is a lábuknál fekszik a kutyájuk. A lovagok hölgyei, a nemes asszonyok pedig ölebeket tartottak, amelyeket gyakran csengővel és gallérral a nyakukban ábrázoltak. A házikedvencként puszta passzióból tartott kutyák már a XVI. században is irritálták egyes erkölcsös gondolkodókat, mivel nem volt semmi hasznuk a gazdáik szórakoztatásán túl. Különösen felháborította őket a tény, hogy egy korabeli enciklopédia a kutyák erényei között említette, hogy képesek úrnőjüket figyelmeztetni a férjük közeledésére, amikor éppen a szeretőjükkel múlatják az időt. Bár a XV. századi illemtankönyvek modortalanságnak minősítették a kutyák és macskák simogatását az étkezések során, ez azonban nem akadályozta meg a gazdákat abban, hogy szoros barátságba kerüljenek állataikkal, akik egyes korabeli ábrázolásokon a nemesi vacsorákon az asztal tetején ülnek. A kedvenc spánieleknek, uszkároknak, masztifoknak és agaraknak (vagy legalábbis hozzájuk hasonlóknak) bérelt helyük volt gazdáik mellett, sokszor még az ágyban is. A középkorban még a templomba is magukkal vitték ebeiket, a papok heves tiltakozása ellenére is – egy korabeli egyházi szabálykönyvben például arról írnak, a kutyák rendszeresen megzavarják a szertartásokat az ugatásukkal, és gyakran szétrágják az imakönyveket. Mindebből jól látszik, a kutyatartók már több száz évvel ezelőtt is hajlandóak voltak konfliktusba keveredni a társadalom többi tagjával, ha kedvenceik jóllétéről volt szó.

Csodatévő Szent Agár

A XIII. században Lyon környékén egy kutyát szentként tiszteltek a falusiak. A Guinefort nevű agár megmentette gazdája gyerekét egy veszélyes kígyó támadásától. Viszont a gyerek egy időre eltűnt, és mivel az emberek a kutyára gyanakodtak, büntetésből megölték. Később, amikor a gyerek előkerült, a bűnbánó gazdák eltemették, és emlékművet emeltek a sírja fölé. A Szent Agárnak vagy Szent Guinefortnak emlegetett kutya síremlékéről később elterjedt, hogy csodatévő hely, ahol a beteg csecsemők meggyógyulnak. Mindez természetesen bosszantotta az egyházi elöljárókat, akik hamarosan elpusztították a kegyhelyet és a Szent Agár emlékét is kitörölték a parasztok fejéből.

Ahogy a kutyák és az emberek egyre szorosabb barátságba keveredtek a történelem folyamán, úgy kezdte el a gazdákat egyre jobban aggasztani kedvenceik egészségi állapota. A középkorban az állatok gyógyításával foglalkozó szakemberek komoly energiákat fordítottak a különböző kutyabetegségek megismerésére és kezelésére. Az ismert módszerek sokfélesége a mai állatorvosokat is megdöbbenti, mert meglepő módon ezek sokkal inkább támaszkodtak a józan észre és a tapasztalatokra, mint az emberek gyógyítása, ami akkoriban sok esetben babonákon alapult.

Szerző

Heti abszurd: A csikó lát

Publikálás dátuma
2019.10.20. 09:00

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
„Az említett lónéző vers különben a hazai jobboldali szcéna csúcsteljesítményeként is felfogható.”
Köszönet a nőknek, köztük a sok-sok megválasztott polgármester asszonynak és képviselőnek az október 13-i szép pillanatokért. Külön köszönetemet szeretném kifejezni luxuskurva polgártársaimnak, egyikük a választások legszebb verssorát is belemondta a kamerába. Lepipálta a politológusokat, a megmondóújságokat, azért idézem, mert emlékezni fogunk rá, Weöres Sándor is megirigyelné, ha élne: „A ló néz, a csikó lát, felszívnék egy csík kólát.” Ez a bravúros verssor adta vissza a legtömörebben, hogy mi folyik a Fideszben, és itt ne elsősorban a lótenyésztésre tessenek gondolni. Aki e műalkotást meghallotta (a lapok a szavalót igen finoman leánynak titulálták), rögtön tudta, hová tegye az ikszet. Nem volt többé ingadozás, himbálózás. Igaz lehet különben az okos emberek által azonnal elővett pillangóeffektus, mert az események gyújtópontjában, Győrben csapott egyet a szárnyával a(z éjszakai) pillangó, és ott helyben ez még nem nagyon volt érzékelhető, turul polgártársunk utoljára még ebben a rohadt életben bele tudott nyúlni a mézesbödönbe. De Tatabányán, Budapesten már sokkal jobban lehetett érezni a suhintást. Köszönet különben az új győri, időközben függetlenné tett polgármester nejének is, aki a keresztényi megbocsátás szép példáját adva bazsalygott a megbotlott Fidesz-politikus mellett a választás napján, nem véletlen, hogy ló- és csikótenyésztésben jeleskedő pártunk és kormányunk a családot támogatja mindenek fölött ebben az esztendőben. Az említett lónéző hölgyeknek köszönhetjük azt is, hogy most már pontosan tudjuk, mibe kerül egy gramm kokain Magyarországon. A botrányt kirobbantó „ügyvédblog” írója beszámolt arról is, hogy egyszer ment Borkaiékhoz ebédelni, és milyen finom almás pitét evett náluk. Rögtön tudtam, hogy ezt a blogot nem ügyvéd írja, sokkal inkább a kulináris élvezetek szerelmese, kicsit sajnáltam is, hogy receptet nem közölt, azzal még jobban fel lehetett volna dobni a hajózási és repülési szakismeretekkel operáló pornófelületet. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, mert arra gondoltam, az almás pite nem valamely tudatmódosító szer titkos neve-e. Miként a kóla, mely a csikólátáshoz (most egészen durva leszek, kérem kitenni a 18-as karikát, nem írták ezt el? nem csiklólátásról volt ott nagyba’ szó?) elengedhetetlenül szükséges. Nem csűröm-csavarom tovább, az ördög tudatta velünk, hogy a Fidesz-rendezvényre a kokaint a lónéző honleányok szerezték, 5 grammot 150 ezer forintért vittek a jachtra, ebből számoltam ki (mert nekem a piacon is mindig pörög a pénztárgép a fejemben, amikor retket vagy medvehagymát vásárolok), hogy a kóla grammja 30 ezer forintot kóstál. Nem krumpli és nem is száraztészta, de azért nem megfizethetetlenül drága. Ami mondjuk nem derült ki pontosan, hogy himbálódzó polgártársaink kértek-e a leányoktól áfás számlát a kóláról, és ez vonatkozik a rendezvényszervezésre is, hiszen tudjuk, hogy minden az anyagiakon múlik; egyik csikólátó polgártársnőnk például 3 milliót (fideszes tájszólásban: három misit) kapott Orbániától felfuttatásra, nyílt pályázat volt, semmi suskus, az Eliosra mondom, e tekintetben nem lehet semmi kétségünk. Az említett lónéző vers különben a hazai jobboldali szcéna csúcsteljesítményeként is felfogható. A liberális oldal komplett életművekkel babrál (Nádas, Kertész, Esterházy stb.), hogy elérjen valamit, míg a nemzeti érzést sokkal jobban közvetítő orbáni kultúrmisszionáriusoknak, lám, elég egy odalökött verssor is ahhoz, hogy mindenki azonnal megjegyezze. Mi ez, ha nem vérprofizmus? Legközelebb Fekete Pákó Add ide a didit című, hatásában talán még a lóbámulást is túlszárnyaló produkciójával foglalkozunk. Addig is minden polgártársunknak boldog Karácsonyt és önfeledt csikólátást kívánunk!
Szerző
Témák
Heti abszurd