holokauszt;tánc;Fahidi Éva;

„Már nem akarunk gyűlölni” – Interjú Fahidi Évával

Kék notesza hetekre előre szinte tele van hazai és külföldi programokkal. Harmadik könyvét írja, most épp „várja az ihletet”, miközben az elsőnek – A dolgok lelke – hamarosan megjelenik az angol fordítása. Hónapok óta rivaldafényben él Fahidi Éva író, holokauszt-túlélő, a nemzetközi díjakat nyert dokumentumfilm, A létezés eufóriája szereplője. Életvidám, nyitott, tevékeny személyisége lenyűgöző. A napokban lesz 94 éves, mindenkivel tegeződik, azt mondja, akinek ez nehéz, erőltesse meg magát.

Jól sejtem, hogy több születésnapod is van?

Igen, legfőképpen augusztus 13-át ünnepelhetném, mert akkor jöttem el Birkenauból, az messze felér egy második születésnappal. Most elkezdünk készülni Emesével (Cuhorka Emese a Sóvirág című előadásban Éva táncpartnere – K. V.) a 100.-ra, pontos tervünk van: berúgunk, mert eddig ez még egyikünknek sem sikerült.

Az auschwitzi túlélés egyik záloga az volt, hogy a haláltáborból munkatáborba kerültél, ahol öten összefogtatok, lelkileg segítettétek egymást. Végül mind az öten túléltétek a holokausztot. Mit tudsz az egykori négy társadról?

Amíg mindannyian éltünk, tartottuk a kapcsolatot, én voltam a legöregebb, és már csak én élek. Tizennyolc és fél éves voltam a deportáláskor, közülünk a legfiatalabb 14, Romvári Klárika rádiós műsorszerkesztő, ő halt meg legelőbb. Mi öten sosem beszéltünk a halálról vagy arról, hogy mi is meghalhatunk, nem is gondoltunk erre. Arról beszéltünk inkább, hogy hazamegyünk, iskolába fogunk járni. És otthon várnak majd a szüleink, ez rögeszménk volt, a túlélést segítette. Holott tudtuk az eszünkkel, hogy a szüleink már rég hamuvá váltak. Egyikünknek álomgyönyörű édesanyja volt, amikor a kislány nagyon elhagyta magát, azt mondogattam neki: most eszembe jutott, hogy milyen gyönyörű a mamád. Ettől jobb kedvű lett.

Mesélted azt is: „embernek kellett maradni”, például fogkefét szereztetek a táborban és amennyire lehetett, mosakodtatok. Most is feltűnően adsz magadra: szép frizura, lakkozott körmök, elegáns ruhák. Az erős nőiségtudat egy „csakazértis”?

A hiúságom talán dac is. És a neveltetésemből is fakad, nagyon akartam anyámra hasonlítani. Ő egy dáma volt. Mondjuk Birkenauban nehezen lehetett dámának maradni. De minél jobban nyomják a fejedet a vízbe, annál nagyobb erővel nyomod fel magad. Amikor mindent elvesznek, akkor csak az emberséged marad, az az egyetlen kincs, és arra én nagyon vigyáztam.

Volt egy szerelmem, aki imádott festeni, azt mondta nekem 70 éves koromban: Éva, egy kimázolt vénasszony úgy néz ki, mint egy kimázolt múmia. Azóta nem sminkelem magam. Bőven elmúltam 80, amikor kitetováltattam a szememet. A hiúságért semmi sem fáj, az fájdalmasabb, ha a smink elmázolódik, márpedig az én korosztályomban ez gyakori, és nem túl szép látvány. Nehéz volt elfogadnom, hogy ez a ráncos test az enyém, belül kislánynak érzem magam, de muszáj jóban lenni a külsőmmel, hiszen vele, benne élek. A családunkban egyébként van egy hibás gén: anyai nagymamám született púpos volt. Minden női leszármazott örökölt valamit a rossz gerincéből. Én is kicsit púpos vagyok. Hároméves koromban már gyógytornára jártam, a Klapp-módszert muszáj volt folyamatosan csinálni. Ennek köszönhetően ötévesen komplett testtudatom volt és szinte állandóan táncoltam. A mai napig jár hozzám gyógytornász, de egyedül is tornázom. Liszt Ferenc mondta: ha egy nap nem gyakorolok, azt én érzem, ha két nap, akkor azt már a közönség is.

Fontos, hogy jó kondiban legyél, hiszen havonta többször fellépsz: 2015. október 13-a óta már több mint 90-szer adtátok elő Cuhorka Emesével a Szabó Réka rendezte Sóvirág című táncelőadást, rendre telt ház előtt – itthon és külföldön is. Az előadás létrejöttét kíséri végig a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon fődíjat, a Szarajevói Filmfesztiválon emberi jogi díjat, az amszterdami dokumentumfilm-fesztivál (IDFA) két szekciójába is beválogatott dokumentumfilm, A létezés eufóriája, amit szintén Szabó Réka rendezett. Ott voltál Szarajevóban és gyakran mész vidéki vetítésekre is. Hogy viseled a sok utazást, a lakásodon készülő interjúkat, fotózásokat, az esetleg tiszteletlen, fájdalmas kérdéseket?

Fordítva vagyok bekötve: engem feldob, lelkesít a szereplés tudata, de persze nagyon fáraszt is. Ha már fáradtság: amikor készültünk a Sóvirágra, nem is a mindennapos táncpróba volt a legmegterhelőbb, hanem a szövegtanulás. Fejből szoktam beszélni, nehéz volt az életemről szóló, előre megírt mondatokat megtanulni és elmondani.

Újságíró tett már fel tapintatlan kérdést, például, hogy nem szerettem volna-e saját gyereket szülni. Tudniillik, a meghalt legjobb barátnőm gyerekei lettek az én gyerekeim. A lányom, Judit zongoraművész, aminek én készültem gyerekkoromban, tanít és zenekarban is játszik, talán most a koncertezés lesz újra előtérben, aminek nagyon örülök. A hátam mögött már felhangzott, hogy jaj, de boldog lehet, akinek ilyen tehetséges lánya van. Számomra ez a legnagyobb sikerélmények egyike. És van négy unokám: az ikrek közül az egyik a MOME-n végzett portréfényképész, másikuk szakács. Amikor főz, megállapítom: a poros lábnyomába sem érek. A fiam, Gergely 18 éves kora óta Kanadában él, ott van a másik két unokám.

Elhangzik a filmben, hogy nem vagy sírós típus. Valaha azért kisírtad magad?

Sírással nem megyünk semmire, anyám mindig ezt mondta. Auschwitzban és azóta sem sírtam, pedig 49 családtagom ott maradt. Az tud leginkább megindítani, amikor a húgomra gondolok. Anyám, nagyon okosan, engem teljesen bevont a nálam 7 és fél évvel fiatalabb Gilike körüli teendőkbe, kicsit mintha az én gyerekem is lett volna… Hihetetlen, hogy a kistestvéred nincs, de te élsz, nem természetes állapot. Minden túlélőben ott a lelkiismeret-furdalás és az állandó kérdés, hogy miért pont ő maradt életben.

Ez felelősséget is róhat a túlélőkre…

Ezért kezdtem el 60 év hallgatás után előadásokat tartani és könyveket írni a traumámról, Auschwitzról. Számomra teljesen nyilvánvaló az az út, ami odavisz, hiszen végigéltem. Tehát érzékeny a hallásom. Ma már bennem van az a tudatosság, hogy mindent meg kell tennem, hogy felhívjam a figyelmet a veszélyekre, ezért is mesélem lépten-nyomon a történetemet. A holokauszt a világ bármely pontján megtörténhet megint, mert sose tanul egyik generáció a másiktól. Ha a vízcsapból is a gyűlölet folyik, ráadásul hivatalos alátámasztást is kap, akkor ne csodálkozzunk, ha mindenki tudatába bekerül. Nem tudom és nem is akarom követni a napi politikát, annyira kicsinyes. A magam eszközei­vel a gyűlöletmentességet próbálom nagyon közvetíteni. Akkor is, ha úgy tűnik, a gyűlölet az emberi természet velejárója. Azt képzelem be, hogy én olyan meggyőző vagyok, hogy tudok hatni a fiatalokra. A 15–25 év közöt­tiek nagyon nyitottak és nagyon akarják tudni, hogy mi történt valójában. Amikor szóltak, hogy a Nemzetközi Auschwitz Bizottság tagjaként nekem kell beszédet mondanom a 70. évfordulóra rendezett megemlékezésen Németországban, Angela Merkellel egy színpadon állva, akkor is az volt a hatperces beszédem üzenete, hogy mi, túlélők már nem gyűlölünk. Tudjuk, tapasztaltuk, hogy milyen aljas érzület ez és hova vezet, nem akarjuk ezzel beszennyezni a lelkünket. És nagyon hiszek a közösség erejében: ha az emberek összefognak, akkor lehet tenni a parttalan gyűlölet ellen.

Nyomdakész, szikár, szinte távolságtartó stílusban beszélsz életed legkegyetlenebb részleteiről is – élőszóban és a könyveidben is.

Másképp nem lehet. Nem hatódom meg a saját történetemen, nem sírok a színpadon és nem utazom senki könnycsatornáira. Eszelős rög­eszmém, hogy beszélek róla, de nincsenek komplett sztorijaim. Végignéztem és -olvastam szinte az összes holokausztművet, nyolcszor voltam Auschwitzban. Szerintem három film­alkotásból lehet leginkább megtudni, milyen is volt: a Saul fiából, az 1945-ből és a mi filmünkből.

Szüleidnek csak jóval a borzalmak után „bocsátottál meg”. Édesanyádra azért nehezteltél, mert nem maradt veled, édesapádra, mert nem látta a jeleket és nem költöztetek külföldre. De te is Magyarországon maradtál. Miért?

Szerencsés voltam, mert mindkét szülőm példaképem volt, mindkettőre nagyon akartam hasonlítani. Anyámra talán jobban sikerült. A hozzájuk fűződő viszonyom sok fázison ment keresztül, de jó ideje már a megfelelő helyre kerültek bennem.

Egyszerűen nem akartam máshol élni. Eszement dolog, nem tudom megmagyarázni. Mintha mazochista lettem volna. Negyvennyolc évet húztam le a külkereskedelemben. Mi­­nimum négy útlevelem volt: külön nyugati, szocialista és arab országokba, valamint Izraelbe. De nem bántam meg, hogy itt maradtam. Azzal együtt, hogy van egy olyan „háttérpanelem”, hogy nekem minden „jár”, az élet önmagában is eufórikus, és bár nem biztos, hogy az volt beleírva az alapszerződésembe az élettel, hogy 94 évesen előadásban táncolok és filmfesztiválon szerepelek, ez lett belőle. Nem túlzok és nem panaszkodom: van, hogy egy nap 50 e-mailem érkezik, gratulációk, kérdések, történetek, felkérések. Van, hogy olyan szépeket írnak, amit talán meg sem érdemlek. Néha úgy érzem, tettem valamit a mostani elismerő szavakért, a felém irányuló szeretetért, pedig nem tettem igazából semmi különöset.