Nyájak terelői, pásztorórák őrzői

Elévülhetetlen szerepük van abban, hogy az ember a bolygó csúcsragadozójává válhatott, a civilizációval párhuzamosan ők is folyamatosan fejlődtek, és gazdáik igényei szerint egyre többféle lett belőlük. Ma már több száz kutyafajta él az ember társaként a világon, de vajon mikor lett legfontosabb tulajdonságuk, hogy aranyosak legyenek?

A kutya az ember legjobb barátja – szól a közhelynél is elcsépeltebb, de vitathatatlan szólás. Bár a civilizáció folyamán az ember sok más fajt megszelídített, háziasított vagy éppen igába hajtott, hogy a saját céljait szolgálja, egyedül a kutyák váltak valódi társsá a Homo sapiens számára. Ez nem azt jelenti, hogy egyesek ne ragaszkodhatnának rendkívüli mód a lovukhoz vagy éppen a tengerimalacukhoz, mégis a kutyák azok, amelyek a világ minden táján végigkísérték és asszisztálták az ember fejlődésének hosszú évezredeit. Mindeközben ők is hatalmas utat jártak be, és attól függően, hogy hol, milyen éghajlaton éppen milyen szerepet töltöttek be gazdáik mellett – a nyájat őrizték vagy éppen a vadászatban segítettek –, egyre különbözőbbek lettek.

Bár az eszünkkel tudjuk, ma már nagyon nehéz elhinni, hogy az apró, néhány kilós pekingi palotakutyától az akár 80 kilósra növő német dogig mind egy fajtól, a szürke farkastól származnak. Mostanra több mint 300 különböző kutyafajtát különböztetnek meg, de ezeknek a száma folyamatosan növekszik. Különböző régészeti leletekből viszonylag pontosan tudni lehet, hogy a farkas mikor szegődött először az ember mellé (bár az ma sem teljesen egyértelmű, hogy önszántából vagy kényszer hatására), de az már nem ilyen világos, hogy a kutya mikor vált „divattá”. Ma már természetes, hogy bizonyos fajtákat úgy hoznak-visznek az emberek, mint trendi kiegészítőket, de nem volt ez mindig így, valószínűleg a középkorban jelentek meg az első „ölebek” a történelemben.

Harcolni vagy együttműködni?

Körülbelül százezer évvel ezelőtt, amikor őseink letelepedtek Eurázsiában, a farkas a legnagyobb riválisuk volt a zsákmányért folytatott harcban, gyakorlatilag ők álltak a tápláléklánc csúcsán. Az emberrel szemben egyetlen harapással képesek voltak szétroppantani az áldozataik csontjait, és akár két kilométerről is kiszagolták a prédát – a Homo sapiens semmi ilyesmit nem tud. Sok mindenben mégis hasonlítottak egymásra: csakúgy, mint az emberek, ők is olyan komplex csoportokban éltek, amelyek több kisebb nukleáris családból álltak, és szociális képességeiknek köszönhetően együttműködve terítették le a prédájukat.

Amikor a két lábon járó hordák lándzsáikkal megjelentek a vadászterületeiken, két lehetőség állt a farkasok előtt: rivalizálni kezdenek az emberekkel vagy inkább megpróbálnak velük együttműködni. Valójában persze a farkasok nem „döntöttek”, mindkét stratégia sokáig párhuzamosan működött. Főleg a falkából kiszorult magányos egyedek kószáltak az emberek körül. Minél szelídebbnek, barátságosabbnak mutatkoztak, annál nagyobb eséllyel kapták meg a préda azon részeit – a csontokat és más maradékokat, amiket az emberek képtelenek voltak elfogyasztani. Ezek a szelídebb állatok, amelyek az emberek közelségében éltek, egymás között szaporodtak, és hamarosan (legalábbis évezredekben mérve) a genetikájukban is változások álltak be. A tanulékony, szelíd farkasok szépen lassan egyre jobban kötődtek az emberekhez, akik rájöttek, akár használhatják is új „barátaikat”. Így lettek a kutyák az ember szövetségesei a préda kiszagolásában, üldözésében és leterítésében, a táborhelyeik őrzésében – és lassan megtanulták megérteni a parancsszavakat is. Az első régészeti leletek, amelyeken már megkülönböztethető ezeknek az állatoknak a csontozata a farkas őseikétől, 33 ezer évvel ezelőttről származnak. Ezek még nem különböztek nagyban a vadon élő társaiktól, csak valamivel kisebb termetűek voltak, és az állkapcsuk, a fogaik is kevésbé voltak fenyegetőek.

Egyre kisebb, egyre aranyosabb

A következő évezredekben a kutyák az emberek életmódja és igényei, a rájuk bízott feladatok szerint differenciálódtak – így lettek az alacsony, zömök fajták kiváló terelői és őrzői az állatoknak, a hosszúkás alkatúak ügyesek voltak a rókák, borzok kiásásában, a nagydarab izmos állatok pedig jó szolgálatot tettek őrzőként. Mindez annyira jól sikerült, hogy a XVIII. században a természettudományokkal foglalkozók körében bolondnak vagy legalábbis kóklernek nézték azt, aki azt találta állítani: a kutyák a farkasok rokonai. Ez egészen Darwin evolúcióelméletéig így is maradt.

Később már a tudatos tenyésztés korában új igények is felmerültek – legkésőbb a viktoriánus Angliában előtérbe kerültek az esztétikai szempontok is. Vagyis a tenyésztők sokszor pusztán külsődleges karakterjegyeket vettek figyelembe, amikor döntöttek, hogy mely példányokat bírják szaporodásra – egyre kisebb termetű, puhább szőrű, vagyis cukibb fajták jöttek létre. Ekkor, a XIX. században már egészen biztosan elterjedtek voltak a csupán kedvtelésből tartott, semmiféle mérhető gyakorlati haszonnal nem rendelkező, divatos ölebek. A „fajtatisztaság” fogalma is ekkor jött létre, az embereket egyre jobban érdekelte, milyen módon képesek alakítani a kutyák testét is tulajdonságait, innentől vált a tenyésztés igazán tudatos folyamattá. Az első tenyésztői szövetség, a Kennel Club 1859-es megalapítása után a kutyakiállítások is egyre népszerűbbé váltak, és rengeteg, sokszor szokatlan kinézetű, egészségügyi problémákkal küzdő fajta is létrejött.

De az évezredek folyamán még egy furcsa dolog történt: a kutyák érzelmileg is összekapcsolódtak gazdáikkal, képesek lettek megérteni az emberek hangulatát és testbeszédét. Ami talán ennél is meglepőbb: amikor az emberek testi kontaktusba kerülnek a kutyáikkal, szeretgetik, simogatják őket, mindkettőjük szervezetében oxitocin termelődik. Vagyis nem csak a kutya szolgálja az ember boldogságát, hanem fordítva is.

Templomban, ágyban, az asztal tetején

A középkorból már maradtak fenn olyan művészeti alkotások, amelyeken a kutyáknak láthatóan aranyéletük van. Ebben az időszakban a vadászat és a solymászat a legnépszerűbb szabadidős tevékenységnek számított a társadalom felsőbb rétegei számára, mindkettőhöz elengedhetetlenek a kutyák. A népesség többi része pedig terelésre és házőrzőként használta őket, de ekkor már egészen biztosan tartottak pusztán házikedvencként is kutyákat.

A középkorban a legdivatosabb kutyáknak a greyhoundok, vagyis az agár típusú fajták számítottak az arisztokrácia körében – ide tartoztak a nagy méretű ír farkaskutyák és a kis olasz agarak is. Ezeket a kutyákat olyan nagy becsben tartották, hogy gyakran adták ajándékba nemeseknek, uralkodóknak, akiknek sokszor még faragott síremlékeiken is a lábuknál fekszik a kutyájuk.

A lovagok hölgyei, a nemes asszonyok pedig ölebeket tartottak, amelyeket gyakran csengővel és gallérral a nyakukban ábrázoltak. A házikedvencként puszta passzióból tartott kutyák már a XVI. században is irritálták egyes erkölcsös gondolkodókat, mivel nem volt semmi hasznuk a gazdáik szórakoztatásán túl. Különösen felháborította őket a tény, hogy egy korabeli enciklopédia a kutyák erényei között említette, hogy képesek úrnőjüket figyelmeztetni a férjük közeledésére, amikor éppen a szeretőjükkel múlatják az időt.

Bár a XV. századi illemtankönyvek modortalanságnak minősítették a kutyák és macskák simogatását az étkezések során, ez azonban nem akadályozta meg a gazdákat abban, hogy szoros barátságba kerüljenek állataikkal, akik egyes korabeli ábrázolásokon a nemesi vacsorákon az asztal tetején ülnek.

A kedvenc spánieleknek, uszkároknak, masztifoknak és agaraknak (vagy legalábbis hozzájuk hasonlóknak) bérelt helyük volt gazdáik mellett, sokszor még az ágyban is. A középkorban még a templomba is magukkal vitték ebeiket, a papok heves tiltakozása ellenére is – egy korabeli egyházi szabálykönyvben például arról írnak, a kutyák rendszeresen megzavarják a szertartásokat az ugatásukkal, és gyakran szétrágják az imakönyveket. Mindebből jól látszik, a kutyatartók már több száz évvel ezelőtt is hajlandóak voltak konfliktusba keveredni a társadalom többi tagjával, ha kedvenceik jóllétéről volt szó.