Nyájak terelői, pásztorórák őrzői

Publikálás dátuma
2019.10.20. 11:22

Fotó: Josse/Leemage / AFP
Elévülhetetlen szerepük van abban, hogy az ember a bolygó csúcsragadozójává válhatott, a civilizációval párhuzamosan ők is folyamatosan fejlődtek, és gazdáik igényei szerint egyre többféle lett belőlük. Ma már több száz kutyafajta él az ember társaként a világon, de vajon mikor lett legfontosabb tulajdonságuk, hogy aranyosak legyenek?
A kutya az ember legjobb barátja – szól a közhelynél is elcsépeltebb, de vitathatatlan szólás. Bár a civilizáció folyamán az ember sok más fajt megszelídített, háziasított vagy éppen igába hajtott, hogy a saját céljait szolgálja, egyedül a kutyák váltak valódi társsá a Homo sapiens számára. Ez nem azt jelenti, hogy egyesek ne ragaszkodhatnának rendkívüli mód a lovukhoz vagy éppen a tengerimalacukhoz, mégis a kutyák azok, amelyek a világ minden táján végigkísérték és asszisztálták az ember fejlődésének hosszú évezredeit. Mindeközben ők is hatalmas utat jártak be, és attól függően, hogy hol, milyen éghajlaton éppen milyen szerepet töltöttek be gazdáik mellett – a nyájat őrizték vagy éppen a vadászatban segítettek –, egyre különbözőbbek lettek. Bár az eszünkkel tudjuk, ma már nagyon nehéz elhinni, hogy az apró, néhány kilós pekingi palotakutyától az akár 80 kilósra növő német dogig mind egy fajtól, a szürke farkastól származnak. Mostanra több mint 300 különböző kutyafajtát különböztetnek meg, de ezeknek a száma folyamatosan növekszik. Különböző régészeti leletekből viszonylag pontosan tudni lehet, hogy a farkas mikor szegődött először az ember mellé (bár az ma sem teljesen egyértelmű, hogy önszántából vagy kényszer hatására), de az már nem ilyen világos, hogy a kutya mikor vált „divattá”. Ma már természetes, hogy bizonyos fajtákat úgy hoznak-visznek az emberek, mint trendi ki­egészítőket, de nem volt ez mindig így, valószínűleg a középkorban jelentek meg az első „ölebek” a történelemben.  

Harcolni vagy együttműködni?

Körülbelül százezer évvel ezelőtt, amikor őseink letelepedtek Eur­ázsiá­ban, a farkas a legnagyobb riválisuk volt a zsákmányért folytatott harcban, gyakorlatilag ők álltak a tápláléklánc csúcsán. Az emberrel szemben egyetlen harapással képesek voltak szétroppantani az áldozataik csontjait, és akár két kilométerről is kiszagolták a prédát – a Homo sapiens semmi ilyesmit nem tud. Sok mindenben mégis hasonlítottak egymásra: csakúgy, mint az emberek, ők is olyan komplex csoportokban éltek, amelyek több kisebb nukleáris családból álltak, és szociális ké­pes­sé­geik­nek köszönhetően együttműködve terítették le a prédájukat. Amikor a két lábon járó hordák lándzsáikkal megjelentek a vadászterületeiken, két lehetőség állt a farkasok előtt: rivalizálni kezdenek az emberekkel vagy inkább megpróbálnak velük együttműködni. Valójában persze a farkasok nem „döntöttek”, mindkét stratégia sokáig párhuzamosan működött. Főleg a falkából kiszorult magányos egyedek kószáltak az emberek körül. Minél szelídebbnek, barátságosabbnak mutatkoztak, annál nagyobb eséllyel kapták meg a préda azon részeit – a csontokat és más maradékokat, amiket az emberek képtelenek voltak elfogyasztani. Ezek a szelídebb állatok, amelyek az emberek közelségében éltek, egymás között szaporodtak, és hamarosan (legalábbis évezredekben mérve) a genetikájukban is változások álltak be. A tanulékony, szelíd farkasok szépen lassan egyre jobban kötődtek az emberekhez, akik rájöttek, akár használhatják is új „barátaikat”. Így lettek a kutyák az ember szövetségesei a préda kiszagolásában, üldözésében és leterítésében, a táborhelyeik őrzésében – és lassan megtanulták megérteni a parancsszavakat is. Az első régészeti leletek, amelyeken már megkülönböztethető ezeknek az állatoknak a csontozata a farkas ősei­kétől, 33 ezer évvel ezelőttről származnak. Ezek még nem különböztek nagyban a vadon élő társaiktól, csak valamivel kisebb termetűek voltak, és az állkapcsuk, a fogaik is kevésbé voltak fenyegetőek.  

Egyre kisebb, egyre aranyosabb

A következő évezredekben a kutyák az emberek életmódja és igényei, a rájuk bízott feladatok szerint differenciálódtak – így lettek az alacsony, zömök fajták kiváló terelői és őrzői az állatoknak, a hosszúkás alkatúak ügyesek voltak a rókák, borzok ki­ásásában, a nagydarab izmos állatok pedig jó szolgálatot tettek őrzőként. Mindez annyira jól sikerült, hogy a XVIII. században a természettudományokkal foglalkozók körében bolondnak vagy legalábbis kóklernek nézték azt, aki azt találta állítani: a kutyák a farkasok rokonai. Ez egészen Darwin evolúcióelméletéig így is maradt. Később már a tudatos tenyésztés korában új igények is felmerültek – legkésőbb a viktoriánus Angliában előtérbe kerültek az esztétikai szempontok is. Vagyis a tenyésztők sokszor pusztán külsődleges karakterjegyeket vettek figyelembe, amikor döntöttek, hogy mely példányokat bírják szaporodásra – egyre kisebb termetű, puhább szőrű, vagyis cukibb fajták jöttek létre. Ekkor, a XIX. században már egészen biztosan elterjedtek voltak a csupán kedvtelésből tartott, semmiféle mérhető gyakorlati haszonnal nem rendelkező, divatos ölebek. A „fajtatisztaság” fogalma is ekkor jött létre, az embereket egyre jobban érdekelte, milyen módon képesek alakítani a kutyák testét is tulajdonságait, innentől vált a tenyésztés igazán tudatos folyamattá. Az első tenyésztői szövetség, a Kennel Club 1859-es megalapítása után a kutyakiállítások is egyre népszerűbbé váltak, és rengeteg, sokszor szokatlan kinézetű, egészségügyi problémákkal küzdő fajta is létrejött. De az évezredek folyamán még egy furcsa dolog történt: a kutyák érzelmileg is összekapcsolódtak gazdáikkal, képesek lettek megérteni az emberek hangulatát és testbeszédét. Ami talán ennél is meglepőbb: amikor az emberek testi kontaktusba kerülnek a kutyáikkal, szeretgetik, simogatják őket, mindkettőjük szervezetében oxitocin termelődik. Vagyis nem csak a kutya szolgálja az ember boldogságát, hanem fordítva is.  

Templomban, ágyban, az asztal tetején

A középkorból már maradtak fenn olyan művészeti alkotások, amelyeken a kutyáknak láthatóan aranyéletük van. Ebben az időszakban a vadászat és a solymászat a legnépszerűbb szabadidős tevékenységnek számított a társadalom felsőbb rétegei számára, mindkettőhöz elengedhetetlenek a kutyák. A népesség többi része pedig terelésre és házőrzőként használta őket, de ekkor már egészen biztosan tartottak pusztán házikedvencként is kutyákat. A középkorban a legdivatosabb kutyáknak a greyhoundok, vagyis az agár típusú fajták számítottak az arisztokrácia körében – ide tartoztak a nagy méretű ír farkaskutyák és a kis olasz agarak is. Ezeket a kutyákat olyan nagy becsben tartották, hogy gyakran adták ajándékba nemeseknek, uralkodóknak, akiknek sokszor még faragott síremlékeiken is a lábuknál fekszik a kutyájuk. A lovagok hölgyei, a nemes asszonyok pedig ölebeket tartottak, amelyeket gyakran csengővel és gallérral a nyakukban ábrázoltak. A házikedvencként puszta passzióból tartott kutyák már a XVI. században is irritálták egyes erkölcsös gondolkodókat, mivel nem volt semmi hasznuk a gazdáik szórakoztatásán túl. Különösen felháborította őket a tény, hogy egy korabeli enciklopédia a kutyák erényei között említette, hogy képesek úrnőjüket figyelmeztetni a férjük közeledésére, amikor éppen a szeretőjükkel múlatják az időt. Bár a XV. századi illemtankönyvek modortalanságnak minősítették a kutyák és macskák simogatását az étkezések során, ez azonban nem akadályozta meg a gazdákat abban, hogy szoros barátságba kerüljenek állataikkal, akik egyes korabeli ábrázolásokon a nemesi vacsorákon az asztal tetején ülnek. A kedvenc spánieleknek, uszkároknak, masztifoknak és agaraknak (vagy legalábbis hozzájuk hasonlóknak) bérelt helyük volt gazdáik mellett, sokszor még az ágyban is. A középkorban még a templomba is magukkal vitték ebeiket, a papok heves tiltakozása ellenére is – egy korabeli egyházi szabálykönyvben például arról írnak, a kutyák rendszeresen megzavarják a szertartásokat az ugatásukkal, és gyakran szétrágják az imakönyveket. Mindebből jól látszik, a kutyatartók már több száz évvel ezelőtt is hajlandóak voltak konfliktusba keveredni a társadalom többi tagjával, ha kedvenceik jóllétéről volt szó.

Csodatévő Szent Agár

A XIII. században Lyon környékén egy kutyát szentként tiszteltek a falusiak. A Guinefort nevű agár megmentette gazdája gyerekét egy veszélyes kígyó támadásától. Viszont a gyerek egy időre eltűnt, és mivel az emberek a kutyára gyanakodtak, büntetésből megölték. Később, amikor a gyerek előkerült, a bűnbánó gazdák eltemették, és emlékművet emeltek a sírja fölé. A Szent Agárnak vagy Szent Guinefortnak emlegetett kutya síremlékéről később elterjedt, hogy csodatévő hely, ahol a beteg csecsemők meggyógyulnak. Mindez természetesen bosszantotta az egyházi elöljárókat, akik hamarosan elpusztították a kegyhelyet és a Szent Agár emlékét is kitörölték a parasztok fejéből.

Ahogy a kutyák és az emberek egyre szorosabb barátságba keveredtek a történelem folyamán, úgy kezdte el a gazdákat egyre jobban aggasztani kedvenceik egészségi állapota. A középkorban az állatok gyógyításával foglalkozó szakemberek komoly energiákat fordítottak a különböző kutyabetegségek megismerésére és kezelésére. Az ismert módszerek sokfélesége a mai állatorvosokat is megdöbbenti, mert meglepő módon ezek sokkal inkább támaszkodtak a józan észre és a tapasztalatokra, mint az emberek gyógyítása, ami akkoriban sok esetben babonákon alapult.

Szerző

Heti abszurd: A csikó lát

Publikálás dátuma
2019.10.20. 09:00

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
„Az említett lónéző vers különben a hazai jobboldali szcéna csúcsteljesítményeként is felfogható.”
Köszönet a nőknek, köztük a sok-sok megválasztott polgármester asszonynak és képviselőnek az október 13-i szép pillanatokért. Külön köszönetemet szeretném kifejezni luxuskurva polgártársaimnak, egyikük a választások legszebb verssorát is belemondta a kamerába. Lepipálta a politológusokat, a megmondóújságokat, azért idézem, mert emlékezni fogunk rá, Weöres Sándor is megirigyelné, ha élne: „A ló néz, a csikó lát, felszívnék egy csík kólát.” Ez a bravúros verssor adta vissza a legtömörebben, hogy mi folyik a Fideszben, és itt ne elsősorban a lótenyésztésre tessenek gondolni. Aki e műalkotást meghallotta (a lapok a szavalót igen finoman leánynak titulálták), rögtön tudta, hová tegye az ikszet. Nem volt többé ingadozás, himbálózás. Igaz lehet különben az okos emberek által azonnal elővett pillangóeffektus, mert az események gyújtópontjában, Győrben csapott egyet a szárnyával a(z éjszakai) pillangó, és ott helyben ez még nem nagyon volt érzékelhető, turul polgártársunk utoljára még ebben a rohadt életben bele tudott nyúlni a mézesbödönbe. De Tatabányán, Budapesten már sokkal jobban lehetett érezni a suhintást. Köszönet különben az új győri, időközben függetlenné tett polgármester nejének is, aki a keresztényi megbocsátás szép példáját adva bazsalygott a megbotlott Fidesz-politikus mellett a választás napján, nem véletlen, hogy ló- és csikótenyésztésben jeleskedő pártunk és kormányunk a családot támogatja mindenek fölött ebben az esztendőben. Az említett lónéző hölgyeknek köszönhetjük azt is, hogy most már pontosan tudjuk, mibe kerül egy gramm kokain Magyarországon. A botrányt kirobbantó „ügyvédblog” írója beszámolt arról is, hogy egyszer ment Borkaiékhoz ebédelni, és milyen finom almás pitét evett náluk. Rögtön tudtam, hogy ezt a blogot nem ügyvéd írja, sokkal inkább a kulináris élvezetek szerelmese, kicsit sajnáltam is, hogy receptet nem közölt, azzal még jobban fel lehetett volna dobni a hajózási és repülési szakismeretekkel operáló pornófelületet. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, mert arra gondoltam, az almás pite nem valamely tudatmódosító szer titkos neve-e. Miként a kóla, mely a csikólátáshoz (most egészen durva leszek, kérem kitenni a 18-as karikát, nem írták ezt el? nem csiklólátásról volt ott nagyba’ szó?) elengedhetetlenül szükséges. Nem csűröm-csavarom tovább, az ördög tudatta velünk, hogy a Fidesz-rendezvényre a kokaint a lónéző honleányok szerezték, 5 grammot 150 ezer forintért vittek a jachtra, ebből számoltam ki (mert nekem a piacon is mindig pörög a pénztárgép a fejemben, amikor retket vagy medvehagymát vásárolok), hogy a kóla grammja 30 ezer forintot kóstál. Nem krumpli és nem is száraztészta, de azért nem megfizethetetlenül drága. Ami mondjuk nem derült ki pontosan, hogy himbálódzó polgártársaink kértek-e a leányoktól áfás számlát a kóláról, és ez vonatkozik a rendezvényszervezésre is, hiszen tudjuk, hogy minden az anyagiakon múlik; egyik csikólátó polgártársnőnk például 3 milliót (fideszes tájszólásban: három misit) kapott Orbániától felfuttatásra, nyílt pályázat volt, semmi suskus, az Eliosra mondom, e tekintetben nem lehet semmi kétségünk. Az említett lónéző vers különben a hazai jobboldali szcéna csúcsteljesítményeként is felfogható. A liberális oldal komplett életművekkel babrál (Nádas, Kertész, Esterházy stb.), hogy elérjen valamit, míg a nemzeti érzést sokkal jobban közvetítő orbáni kultúrmisszionáriusoknak, lám, elég egy odalökött verssor is ahhoz, hogy mindenki azonnal megjegyezze. Mi ez, ha nem vérprofizmus? Legközelebb Fekete Pákó Add ide a didit című, hatásában talán még a lóbámulást is túlszárnyaló produkciójával foglalkozunk. Addig is minden polgártársunknak boldog Karácsonyt és önfeledt csikólátást kívánunk!
Szerző
Témák
Heti abszurd

„Már nem akarunk gyűlölni” – Interjú Fahidi Évával

Publikálás dátuma
2019.10.20. 08:40

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Kék notesza hetekre előre szinte tele van hazai és külföldi programokkal. Harmadik könyvét írja, most épp „várja az ihletet”, miközben az elsőnek – A dolgok lelke – hamarosan megjelenik az angol fordítása. Hónapok óta rivaldafényben él Fahidi Éva író, holokauszt-túlélő, a nemzetközi díjakat nyert dokumentumfilm, A létezés eufóriája szereplője. Életvidám, nyitott, tevékeny személyisége lenyűgöző. A napokban lesz 94 éves, mindenkivel tegeződik, azt mondja, akinek ez nehéz, erőltesse meg magát.
Jól sejtem, hogy több születésnapod is van? Igen, legfőképpen augusztus 13-át ünnepelhetném, mert akkor jöttem el Birkenauból, az messze felér egy második születésnappal. Most elkezdünk készülni Emesével (Cuhorka Emese a Sóvirág című előadásban Éva táncpartnere – K. V.) a 100.-ra, pontos tervünk van: berúgunk, mert eddig ez még egyikünknek sem sikerült. Az auschwitzi túlélés egyik záloga az volt, hogy a haláltáborból munkatáborba kerültél, ahol öten összefogtatok, lelkileg segítettétek egymást. Végül mind az öten túléltétek a holokausztot. Mit tudsz az egykori négy társadról? Amíg mindannyian éltünk, tartottuk a kapcsolatot, én voltam a legöregebb, és már csak én élek. Tizennyolc és fél éves voltam a deportáláskor, közülünk a legfiatalabb 14, Romvári Klárika rádiós műsorszerkesztő, ő halt meg legelőbb. Mi öten sosem beszéltünk a halálról vagy arról, hogy mi is meghalhatunk, nem is gondoltunk erre. Arról beszéltünk inkább, hogy hazamegyünk, iskolába fogunk járni. És otthon várnak majd a szüleink, ez rögeszménk volt, a túlélést segítette. Holott tudtuk az eszünkkel, hogy a szüleink már rég hamuvá váltak. Egyikünknek álomgyönyörű édesanyja volt, amikor a kislány nagyon elhagyta magát, azt mondogattam neki: most eszembe jutott, hogy milyen gyönyörű a mamád. Ettől jobb kedvű lett.
Mesélted azt is: „embernek kellett maradni”, például fogkefét szereztetek a táborban és amennyire lehetett, mosakodtatok. Most is feltűnően adsz magadra: szép frizura, lakkozott körmök, elegáns ruhák. Az erős nőiségtudat egy „csakazértis”? A hiúságom talán dac is. És a neveltetésemből is fakad, nagyon akartam anyámra hasonlítani. Ő egy dáma volt. Mondjuk Birkenauban nehezen lehetett dámának maradni. De minél jobban nyomják a fejedet a vízbe, annál nagyobb erővel nyomod fel magad. Amikor mindent elvesznek, akkor csak az emberséged marad, az az egyetlen kincs, és arra én nagyon vigyáztam. Volt egy szerelmem, aki imádott festeni, azt mondta nekem 70 éves koromban: Éva, egy kimázolt vénasszony úgy néz ki, mint egy kimázolt múmia. Azóta nem sminkelem magam. Bőven elmúltam 80, amikor kitetováltattam a szememet. A hiúságért semmi sem fáj, az fájdalmasabb, ha a smink elmázolódik, márpedig az én korosztályomban ez gyakori, és nem túl szép látvány. Nehéz volt elfogadnom, hogy ez a ráncos test az enyém, belül kislánynak érzem magam, de muszáj jóban lenni a külsőmmel, hiszen vele, benne élek. A családunkban egyébként van egy hibás gén: anyai nagymamám született púpos volt. Minden női leszármazott örökölt valamit a rossz gerincéből. Én is kicsit púpos vagyok. Hároméves koromban már gyógytornára jártam, a Klapp-módszert muszáj volt folyamatosan csinálni. Ennek köszönhetően ötévesen komplett testtudatom volt és szinte állandóan táncoltam. A mai napig jár hozzám gyógytornász, de egyedül is tornázom. Liszt Ferenc mondta: ha egy nap nem gyakorolok, azt én érzem, ha két nap, akkor azt már a közönség is. Fontos, hogy jó kondiban legyél, hiszen havonta többször fellépsz: 2015. október 13-a óta már több mint 90-szer adtátok elő Cuhorka Emesével a Szabó Réka rendezte Sóvirág című táncelőadást, rendre telt ház előtt – itthon és külföldön is. Az előadás létrejöttét kíséri végig a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon fődíjat, a Szarajevói Filmfesztiválon emberi jogi díjat, az amszterdami dokumentumfilm-fesztivál (IDFA) két szekciójába is beválogatott dokumentumfilm, A létezés eufóriája, amit szintén Szabó Réka rendezett. Ott voltál Szarajevóban és gyakran mész vidéki vetítésekre is. Hogy viseled a sok utazást, a lakásodon készülő interjúkat, fotózásokat, az esetleg tiszteletlen, fájdalmas kérdéseket? Fordítva vagyok bekötve: engem feldob, lelkesít a szereplés tudata, de persze nagyon fáraszt is. Ha már fáradtság: amikor készültünk a Sóvirágra, nem is a mindennapos táncpróba volt a legmegterhelőbb, hanem a szövegtanulás. Fejből szoktam beszélni, nehéz volt az életemről szóló, előre megírt mondatokat megtanulni és elmondani. Újságíró tett már fel tapintatlan kérdést, például, hogy nem szerettem volna-e saját gyereket szülni. Tudniillik, a meghalt legjobb barátnőm gyerekei lettek az én gyerekeim. A lányom, Judit zongoraművész, aminek én készültem gyerekkoromban, tanít és zenekarban is játszik, talán most a koncertezés lesz újra előtérben, aminek nagyon örülök. A hátam mögött már felhangzott, hogy jaj, de boldog lehet, akinek ilyen tehetséges lánya van. Számomra ez a legnagyobb sikerélmények egyike. És van négy unokám: az ikrek közül az egyik a MOME-n végzett portréfényképész, másikuk szakács. Amikor főz, megállapítom: a poros lábnyomába sem érek. A fiam, Gergely 18 éves kora óta Kanadában él, ott van a másik két unokám. Elhangzik a filmben, hogy nem vagy sírós típus. Valaha azért kisírtad magad? Sírással nem megyünk semmire, anyám mindig ezt mondta. Auschwitzban és azóta sem sírtam, pedig 49 családtagom ott maradt. Az tud leginkább megindítani, amikor a húgomra gondolok. Anyám, nagyon okosan, engem teljesen bevont a nálam 7 és fél évvel fiatalabb Gilike körüli teendőkbe, kicsit mintha az én gyerekem is lett volna… Hihetetlen, hogy a kistestvéred nincs, de te élsz, nem természetes állapot. Minden túlélőben ott a lelkiismeret-furdalás és az állandó kérdés, hogy miért pont ő maradt életben.
Ez felelősséget is róhat a túlélőkre… Ezért kezdtem el 60 év hallgatás után előadásokat tartani és könyveket írni a traumámról, Auschwitzról. Számomra teljesen nyilvánvaló az az út, ami odavisz, hiszen végigéltem. Tehát érzékeny a hallásom. Ma már bennem van az a tudatosság, hogy mindent meg kell tennem, hogy felhívjam a figyelmet a veszélyekre, ezért is mesélem lépten-nyomon a történetemet. A holokauszt a világ bármely pontján megtörténhet megint, mert sose tanul egyik generáció a másiktól. Ha a vízcsapból is a gyűlölet folyik, ráadásul hivatalos alátámasztást is kap, akkor ne csodálkozzunk, ha mindenki tudatába bekerül. Nem tudom és nem is akarom követni a napi politikát, annyira kicsinyes. A magam eszközei­vel a gyűlöletmentességet próbálom nagyon közvetíteni. Akkor is, ha úgy tűnik, a gyűlölet az emberi természet velejárója. Azt képzelem be, hogy én olyan meggyőző vagyok, hogy tudok hatni a fiatalokra. A 15–25 év közöt­tiek nagyon nyitottak és nagyon akarják tudni, hogy mi történt valójában. Amikor szóltak, hogy a Nemzetközi Auschwitz Bizottság tagjaként nekem kell beszédet mondanom a 70. évfordulóra rendezett megemlékezésen Németországban, Angela Merkellel egy színpadon állva, akkor is az volt a hatperces beszédem üzenete, hogy mi, túlélők már nem gyűlölünk. Tudjuk, tapasztaltuk, hogy milyen aljas érzület ez és hova vezet, nem akarjuk ezzel beszennyezni a lelkünket. És nagyon hiszek a közösség erejében: ha az emberek összefognak, akkor lehet tenni a parttalan gyűlölet ellen. Nyomdakész, szikár, szinte távolságtartó stílusban beszélsz életed legkegyetlenebb részleteiről is – élőszóban és a könyveidben is. Másképp nem lehet. Nem hatódom meg a saját történetemen, nem sírok a színpadon és nem utazom senki könnycsatornáira. Eszelős rög­eszmém, hogy beszélek róla, de nincsenek komplett sztorijaim. Végignéztem és -olvastam szinte az összes holokausztművet, nyolcszor voltam Auschwitzban. Szerintem három film­alkotásból lehet leginkább megtudni, milyen is volt: a Saul fiából, az 1945-ből és a mi filmünkből. Szüleidnek csak jóval a borzalmak után „bocsátottál meg”. Édesanyádra azért nehezteltél, mert nem maradt veled, édesapádra, mert nem látta a jeleket és nem költöztetek külföldre. De te is Magyarországon maradtál. Miért? Szerencsés voltam, mert mindkét szülőm példaképem volt, mindkettőre nagyon akartam hasonlítani. Anyámra talán jobban sikerült. A hozzájuk fűződő viszonyom sok fázison ment keresztül, de jó ideje már a megfelelő helyre kerültek bennem. Egyszerűen nem akartam máshol élni. Eszement dolog, nem tudom megmagyarázni. Mintha mazochista lettem volna. Negyvennyolc évet húztam le a külkereskedelemben. Mi­­nimum négy útlevelem volt: külön nyugati, szocialista és arab országokba, valamint Izraelbe. De nem bántam meg, hogy itt maradtam. Azzal együtt, hogy van egy olyan „háttérpanelem”, hogy nekem minden „jár”, az élet önmagában is eufórikus, és bár nem biztos, hogy az volt beleírva az alapszerződésembe az élettel, hogy 94 évesen előadásban táncolok és filmfesztiválon szerepelek, ez lett belőle. Nem túlzok és nem panaszkodom: van, hogy egy nap 50 e-mailem érkezik, gratulációk, kérdések, történetek, felkérések. Van, hogy olyan szépeket írnak, amit talán meg sem érdemlek. Néha úgy érzem, tettem valamit a mostani elismerő szavakért, a felém irányuló szeretetért, pedig nem tettem igazából semmi különöset.
Frissítve: 2019.10.20. 08:41