Heti abszurd: A csikó lát

Publikálás dátuma
2019.10.20. 09:00

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
„Az említett lónéző vers különben a hazai jobboldali szcéna csúcsteljesítményeként is felfogható.”
Köszönet a nőknek, köztük a sok-sok megválasztott polgármester asszonynak és képviselőnek az október 13-i szép pillanatokért. Külön köszönetemet szeretném kifejezni luxuskurva polgártársaimnak, egyikük a választások legszebb verssorát is belemondta a kamerába. Lepipálta a politológusokat, a megmondóújságokat, azért idézem, mert emlékezni fogunk rá, Weöres Sándor is megirigyelné, ha élne: „A ló néz, a csikó lát, felszívnék egy csík kólát.” Ez a bravúros verssor adta vissza a legtömörebben, hogy mi folyik a Fideszben, és itt ne elsősorban a lótenyésztésre tessenek gondolni. Aki e műalkotást meghallotta (a lapok a szavalót igen finoman leánynak titulálták), rögtön tudta, hová tegye az ikszet. Nem volt többé ingadozás, himbálózás. Igaz lehet különben az okos emberek által azonnal elővett pillangóeffektus, mert az események gyújtópontjában, Győrben csapott egyet a szárnyával a(z éjszakai) pillangó, és ott helyben ez még nem nagyon volt érzékelhető, turul polgártársunk utoljára még ebben a rohadt életben bele tudott nyúlni a mézesbödönbe. De Tatabányán, Budapesten már sokkal jobban lehetett érezni a suhintást. Köszönet különben az új győri, időközben függetlenné tett polgármester nejének is, aki a keresztényi megbocsátás szép példáját adva bazsalygott a megbotlott Fidesz-politikus mellett a választás napján, nem véletlen, hogy ló- és csikótenyésztésben jeleskedő pártunk és kormányunk a családot támogatja mindenek fölött ebben az esztendőben. Az említett lónéző hölgyeknek köszönhetjük azt is, hogy most már pontosan tudjuk, mibe kerül egy gramm kokain Magyarországon. A botrányt kirobbantó „ügyvédblog” írója beszámolt arról is, hogy egyszer ment Borkaiékhoz ebédelni, és milyen finom almás pitét evett náluk. Rögtön tudtam, hogy ezt a blogot nem ügyvéd írja, sokkal inkább a kulináris élvezetek szerelmese, kicsit sajnáltam is, hogy receptet nem közölt, azzal még jobban fel lehetett volna dobni a hajózási és repülési szakismeretekkel operáló pornófelületet. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, mert arra gondoltam, az almás pite nem valamely tudatmódosító szer titkos neve-e. Miként a kóla, mely a csikólátáshoz (most egészen durva leszek, kérem kitenni a 18-as karikát, nem írták ezt el? nem csiklólátásról volt ott nagyba’ szó?) elengedhetetlenül szükséges. Nem csűröm-csavarom tovább, az ördög tudatta velünk, hogy a Fidesz-rendezvényre a kokaint a lónéző honleányok szerezték, 5 grammot 150 ezer forintért vittek a jachtra, ebből számoltam ki (mert nekem a piacon is mindig pörög a pénztárgép a fejemben, amikor retket vagy medvehagymát vásárolok), hogy a kóla grammja 30 ezer forintot kóstál. Nem krumpli és nem is száraztészta, de azért nem megfizethetetlenül drága. Ami mondjuk nem derült ki pontosan, hogy himbálódzó polgártársaink kértek-e a leányoktól áfás számlát a kóláról, és ez vonatkozik a rendezvényszervezésre is, hiszen tudjuk, hogy minden az anyagiakon múlik; egyik csikólátó polgártársnőnk például 3 milliót (fideszes tájszólásban: három misit) kapott Orbániától felfuttatásra, nyílt pályázat volt, semmi suskus, az Eliosra mondom, e tekintetben nem lehet semmi kétségünk. Az említett lónéző vers különben a hazai jobboldali szcéna csúcsteljesítményeként is felfogható. A liberális oldal komplett életművekkel babrál (Nádas, Kertész, Esterházy stb.), hogy elérjen valamit, míg a nemzeti érzést sokkal jobban közvetítő orbáni kultúrmisszionáriusoknak, lám, elég egy odalökött verssor is ahhoz, hogy mindenki azonnal megjegyezze. Mi ez, ha nem vérprofizmus? Legközelebb Fekete Pákó Add ide a didit című, hatásában talán még a lóbámulást is túlszárnyaló produkciójával foglalkozunk. Addig is minden polgártársunknak boldog Karácsonyt és önfeledt csikólátást kívánunk!
Szerző
Témák
Heti abszurd

„Már nem akarunk gyűlölni” – Interjú Fahidi Évával

Publikálás dátuma
2019.10.20. 08:40

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Kék notesza hetekre előre szinte tele van hazai és külföldi programokkal. Harmadik könyvét írja, most épp „várja az ihletet”, miközben az elsőnek – A dolgok lelke – hamarosan megjelenik az angol fordítása. Hónapok óta rivaldafényben él Fahidi Éva író, holokauszt-túlélő, a nemzetközi díjakat nyert dokumentumfilm, A létezés eufóriája szereplője. Életvidám, nyitott, tevékeny személyisége lenyűgöző. A napokban lesz 94 éves, mindenkivel tegeződik, azt mondja, akinek ez nehéz, erőltesse meg magát.
Jól sejtem, hogy több születésnapod is van? Igen, legfőképpen augusztus 13-át ünnepelhetném, mert akkor jöttem el Birkenauból, az messze felér egy második születésnappal. Most elkezdünk készülni Emesével (Cuhorka Emese a Sóvirág című előadásban Éva táncpartnere – K. V.) a 100.-ra, pontos tervünk van: berúgunk, mert eddig ez még egyikünknek sem sikerült. Az auschwitzi túlélés egyik záloga az volt, hogy a haláltáborból munkatáborba kerültél, ahol öten összefogtatok, lelkileg segítettétek egymást. Végül mind az öten túléltétek a holokausztot. Mit tudsz az egykori négy társadról? Amíg mindannyian éltünk, tartottuk a kapcsolatot, én voltam a legöregebb, és már csak én élek. Tizennyolc és fél éves voltam a deportáláskor, közülünk a legfiatalabb 14, Romvári Klárika rádiós műsorszerkesztő, ő halt meg legelőbb. Mi öten sosem beszéltünk a halálról vagy arról, hogy mi is meghalhatunk, nem is gondoltunk erre. Arról beszéltünk inkább, hogy hazamegyünk, iskolába fogunk járni. És otthon várnak majd a szüleink, ez rögeszménk volt, a túlélést segítette. Holott tudtuk az eszünkkel, hogy a szüleink már rég hamuvá váltak. Egyikünknek álomgyönyörű édesanyja volt, amikor a kislány nagyon elhagyta magát, azt mondogattam neki: most eszembe jutott, hogy milyen gyönyörű a mamád. Ettől jobb kedvű lett.
Mesélted azt is: „embernek kellett maradni”, például fogkefét szereztetek a táborban és amennyire lehetett, mosakodtatok. Most is feltűnően adsz magadra: szép frizura, lakkozott körmök, elegáns ruhák. Az erős nőiségtudat egy „csakazértis”? A hiúságom talán dac is. És a neveltetésemből is fakad, nagyon akartam anyámra hasonlítani. Ő egy dáma volt. Mondjuk Birkenauban nehezen lehetett dámának maradni. De minél jobban nyomják a fejedet a vízbe, annál nagyobb erővel nyomod fel magad. Amikor mindent elvesznek, akkor csak az emberséged marad, az az egyetlen kincs, és arra én nagyon vigyáztam. Volt egy szerelmem, aki imádott festeni, azt mondta nekem 70 éves koromban: Éva, egy kimázolt vénasszony úgy néz ki, mint egy kimázolt múmia. Azóta nem sminkelem magam. Bőven elmúltam 80, amikor kitetováltattam a szememet. A hiúságért semmi sem fáj, az fájdalmasabb, ha a smink elmázolódik, márpedig az én korosztályomban ez gyakori, és nem túl szép látvány. Nehéz volt elfogadnom, hogy ez a ráncos test az enyém, belül kislánynak érzem magam, de muszáj jóban lenni a külsőmmel, hiszen vele, benne élek. A családunkban egyébként van egy hibás gén: anyai nagymamám született púpos volt. Minden női leszármazott örökölt valamit a rossz gerincéből. Én is kicsit púpos vagyok. Hároméves koromban már gyógytornára jártam, a Klapp-módszert muszáj volt folyamatosan csinálni. Ennek köszönhetően ötévesen komplett testtudatom volt és szinte állandóan táncoltam. A mai napig jár hozzám gyógytornász, de egyedül is tornázom. Liszt Ferenc mondta: ha egy nap nem gyakorolok, azt én érzem, ha két nap, akkor azt már a közönség is. Fontos, hogy jó kondiban legyél, hiszen havonta többször fellépsz: 2015. október 13-a óta már több mint 90-szer adtátok elő Cuhorka Emesével a Szabó Réka rendezte Sóvirág című táncelőadást, rendre telt ház előtt – itthon és külföldön is. Az előadás létrejöttét kíséri végig a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon fődíjat, a Szarajevói Filmfesztiválon emberi jogi díjat, az amszterdami dokumentumfilm-fesztivál (IDFA) két szekciójába is beválogatott dokumentumfilm, A létezés eufóriája, amit szintén Szabó Réka rendezett. Ott voltál Szarajevóban és gyakran mész vidéki vetítésekre is. Hogy viseled a sok utazást, a lakásodon készülő interjúkat, fotózásokat, az esetleg tiszteletlen, fájdalmas kérdéseket? Fordítva vagyok bekötve: engem feldob, lelkesít a szereplés tudata, de persze nagyon fáraszt is. Ha már fáradtság: amikor készültünk a Sóvirágra, nem is a mindennapos táncpróba volt a legmegterhelőbb, hanem a szövegtanulás. Fejből szoktam beszélni, nehéz volt az életemről szóló, előre megírt mondatokat megtanulni és elmondani. Újságíró tett már fel tapintatlan kérdést, például, hogy nem szerettem volna-e saját gyereket szülni. Tudniillik, a meghalt legjobb barátnőm gyerekei lettek az én gyerekeim. A lányom, Judit zongoraművész, aminek én készültem gyerekkoromban, tanít és zenekarban is játszik, talán most a koncertezés lesz újra előtérben, aminek nagyon örülök. A hátam mögött már felhangzott, hogy jaj, de boldog lehet, akinek ilyen tehetséges lánya van. Számomra ez a legnagyobb sikerélmények egyike. És van négy unokám: az ikrek közül az egyik a MOME-n végzett portréfényképész, másikuk szakács. Amikor főz, megállapítom: a poros lábnyomába sem érek. A fiam, Gergely 18 éves kora óta Kanadában él, ott van a másik két unokám. Elhangzik a filmben, hogy nem vagy sírós típus. Valaha azért kisírtad magad? Sírással nem megyünk semmire, anyám mindig ezt mondta. Auschwitzban és azóta sem sírtam, pedig 49 családtagom ott maradt. Az tud leginkább megindítani, amikor a húgomra gondolok. Anyám, nagyon okosan, engem teljesen bevont a nálam 7 és fél évvel fiatalabb Gilike körüli teendőkbe, kicsit mintha az én gyerekem is lett volna… Hihetetlen, hogy a kistestvéred nincs, de te élsz, nem természetes állapot. Minden túlélőben ott a lelkiismeret-furdalás és az állandó kérdés, hogy miért pont ő maradt életben.
Ez felelősséget is róhat a túlélőkre… Ezért kezdtem el 60 év hallgatás után előadásokat tartani és könyveket írni a traumámról, Auschwitzról. Számomra teljesen nyilvánvaló az az út, ami odavisz, hiszen végigéltem. Tehát érzékeny a hallásom. Ma már bennem van az a tudatosság, hogy mindent meg kell tennem, hogy felhívjam a figyelmet a veszélyekre, ezért is mesélem lépten-nyomon a történetemet. A holokauszt a világ bármely pontján megtörténhet megint, mert sose tanul egyik generáció a másiktól. Ha a vízcsapból is a gyűlölet folyik, ráadásul hivatalos alátámasztást is kap, akkor ne csodálkozzunk, ha mindenki tudatába bekerül. Nem tudom és nem is akarom követni a napi politikát, annyira kicsinyes. A magam eszközei­vel a gyűlöletmentességet próbálom nagyon közvetíteni. Akkor is, ha úgy tűnik, a gyűlölet az emberi természet velejárója. Azt képzelem be, hogy én olyan meggyőző vagyok, hogy tudok hatni a fiatalokra. A 15–25 év közöt­tiek nagyon nyitottak és nagyon akarják tudni, hogy mi történt valójában. Amikor szóltak, hogy a Nemzetközi Auschwitz Bizottság tagjaként nekem kell beszédet mondanom a 70. évfordulóra rendezett megemlékezésen Németországban, Angela Merkellel egy színpadon állva, akkor is az volt a hatperces beszédem üzenete, hogy mi, túlélők már nem gyűlölünk. Tudjuk, tapasztaltuk, hogy milyen aljas érzület ez és hova vezet, nem akarjuk ezzel beszennyezni a lelkünket. És nagyon hiszek a közösség erejében: ha az emberek összefognak, akkor lehet tenni a parttalan gyűlölet ellen. Nyomdakész, szikár, szinte távolságtartó stílusban beszélsz életed legkegyetlenebb részleteiről is – élőszóban és a könyveidben is. Másképp nem lehet. Nem hatódom meg a saját történetemen, nem sírok a színpadon és nem utazom senki könnycsatornáira. Eszelős rög­eszmém, hogy beszélek róla, de nincsenek komplett sztorijaim. Végignéztem és -olvastam szinte az összes holokausztművet, nyolcszor voltam Auschwitzban. Szerintem három film­alkotásból lehet leginkább megtudni, milyen is volt: a Saul fiából, az 1945-ből és a mi filmünkből. Szüleidnek csak jóval a borzalmak után „bocsátottál meg”. Édesanyádra azért nehezteltél, mert nem maradt veled, édesapádra, mert nem látta a jeleket és nem költöztetek külföldre. De te is Magyarországon maradtál. Miért? Szerencsés voltam, mert mindkét szülőm példaképem volt, mindkettőre nagyon akartam hasonlítani. Anyámra talán jobban sikerült. A hozzájuk fűződő viszonyom sok fázison ment keresztül, de jó ideje már a megfelelő helyre kerültek bennem. Egyszerűen nem akartam máshol élni. Eszement dolog, nem tudom megmagyarázni. Mintha mazochista lettem volna. Negyvennyolc évet húztam le a külkereskedelemben. Mi­­nimum négy útlevelem volt: külön nyugati, szocialista és arab országokba, valamint Izraelbe. De nem bántam meg, hogy itt maradtam. Azzal együtt, hogy van egy olyan „háttérpanelem”, hogy nekem minden „jár”, az élet önmagában is eufórikus, és bár nem biztos, hogy az volt beleírva az alapszerződésembe az élettel, hogy 94 évesen előadásban táncolok és filmfesztiválon szerepelek, ez lett belőle. Nem túlzok és nem panaszkodom: van, hogy egy nap 50 e-mailem érkezik, gratulációk, kérdések, történetek, felkérések. Van, hogy olyan szépeket írnak, amit talán meg sem érdemlek. Néha úgy érzem, tettem valamit a mostani elismerő szavakért, a felém irányuló szeretetért, pedig nem tettem igazából semmi különöset.
Frissítve: 2019.10.20. 08:41

A mellüket adták az életért

Publikálás dátuma
2019.10.19. 20:05

Fotó: Csikós Árpád
Nők, akik a keserves kemónál is fájdalmasabbnak élték meg a hajuk elvesztését. Most mindegyikük elégedettebb, mint a betegsége előtt. Az eltávolított, majd helyreállított mellüket hennával megfestve kamera elé álltak, hogy megmutassák, van élet a mellrák után is. Október a mellrák elleni küzdelem hónapja. Íme hat sors, hat bátor nő harca a kór ellen.

Mayer Dóra: 21 kemó, 21 kilométer futás

Egy hétig sírtak éjjelente a férjével, amikor kiderült, hogy baj van. Csak a három gyerek előtt igyekeztek titkolni, amíg lehetett. Dóri akkor 35 éves volt. A férje fedezte fel a csomót. Azt hitték, a szoptatás utáni mirigygyulladás, így másfél hónapig halogatták a vizsgálatot. Az ultrahang már két daganatot mutatott. Jelezték, hogy valószínűleg nem jóindulatú, de a lelet átvételéig volt egy kis remény. Az eredményt úgy kapta meg: „Úgyis tudja, hogy ez rossz­indulatú.” Nagyon félt a haláltól. Sok volt a feladat előtte, így a kezelés közben nem gondolhatott erre. Kivették a melléből és a hónaljából is a nyirokmirigyeket. „Három és fél órás műtétem volt, mert több csomó volt, mint amire számítottak.” Aztán jött a 21(!) kemoterápia. Három hagyományos, a többi picit gyengébb. Két éven keresztül járt háromhetente. Ekkor kezdett futni. Eleinte egy kilométer is alig ment. A kemó utáni első héten pihent, aztán két hétig mindennap futott. A kezelés végére 21 kilométert tudott megtenni. Amikor kihullott a haja, a legkisebb, egyéves gyereke úgy megijedt, hogy csak parókában tudta megnyugtatni. Aztán mindenki megszokta, sőt: gyermekei állandóan puszilgatták a fejét. A kezelés alatt is dolgozott egy barátnője gluténmentes pékségében és egy sminkiskolát is elvégzett. A hormonpozitív rák miatt neki is mesterséges klimaxa van, még másfél évig kapja a hormonkezelést. A hőhullámok és rosszkedv nem könnyű, de ezt most elnyomja egy újabb nagyobb baj. Majdnem 19 év után válnak a férjével. Életük felét együtt töltötték, sok jó és nagyon nehéz időket éltek meg. A kapcsolat azonban kihűlt, belátták, de a váltás nehéz. Dóri sokat kapott az elmúlt öt évben. „Kiderült, mennyi erő van bennem. Kaptam önbizalmat, amire nem tanítottak. Nem vagyok már zárkózott és minden apróságnak örülök. A sorstársaim között annyi szuper embert ismertem meg, innen van az egyik legjobb barátnőm is. Minden pozitívum visz előre, és örülök, ha a példámmal erőt adhatok másoknak.”

Braunné Móricz Krisztina: Félelmetes, nagy ugrás volt

„Nekem ez a fotózás nagy kihívás volt. Sosem voltam megelégedve magammal. Nagy ugródeszka volt, átléptem a határaimat.” Kriszta a kamera előtt már az új nőt mutatta, akivé a mellrák után vált. „Mindig megfelelési kényszerem volt másokkal szemben. Ezt elengedtem. Végre többet foglalkozom magammal, szánok magamra szabadidőt, ha csak egy kicsit is. Találtam sok-sok barátot, ami előtte nekem nem volt.” Kriszta 39 évesen betegedett meg, amikor stresszes volt a munka és gondok voltak a párkapcsolatban. Nem végzett önvizsgálatot, a családban sosem beszéltek erről. Zuhanyozás közben talált egy csomót, amiről nem gondolt semmi rosszat, de elment orvoshoz, ahol az orvos első ránézésre megmondta: rosszindulatú. Nagy mellét teleszőtte a daganat. „Az elején sokat álmodtam a saját temetésemről, amíg el nem fogadtam, hogy ez az én utam, meg fogok gyógyulni.” Kemóval kezdtek a zsugorítás ­miatt. „Az rémes volt. Az első 3-4 nap hányással, rosszulléttel telt, többször voltam kórházban a mellékhatások miatt. De átvészeltük.” Nyolc és 12 éves gyerekeit úgy készítette fel, hogy „beteg anya cicije és a gyógyszerek miatt ki fog hullani a haja”. „Amikor kihullott a hajam, az a kemónál is rosszabb volt. Bezárkóztam a fürdőbe és csak sírtam két napig. Nem tudtam belenézni a tükörbe.” Aztán belenyugodott és a bankban parókában dolgozott, hazafelé kendőt hordott, otthon nem tüntette el a kopaszságát. Levették a teljes jobb oldali mellét és két évvel később – műtétek sorozata után – kapta meg az implantátumot. „Azóta van újra két cicim, amiket nagyon szeretek. Sokkal szebbek, mint voltak.” A betegség alatt a kapcsolata is rendbe jött. A férje rengeteget segített, nála is nagy változást hozott Krisztina mellrákja. „Az ő sikerének is tartom, hogy sikerült meggyógyulnom. Ő is és én is változtunk, amikor veszélyben volt az életem.” Krisztát is mesterséges klimaxon tartják. „A szexuális kedvetlenség, a gyakori hőhullámok, az ízületi fájdalom és csontritkulás veszélye nehézkes, de így biztosabb, hogy nem újulhat ki a mellrák.”  
Braunné Móricz Krisztina
Fotó: Csikós Árpád

Antal Anikó Nikoletta: Még akarok gyereket!

A 40. születésnapi meglepetéspartijának reggelén tudta meg, hogy rossz­indulatú a daganata. Arról volt szó, hogy este színházba mennek. „Mint egy halott menyasszony, felvettem egy fekete, földig érő ruhát, miután a férjem győzködött, hogy menjünk.” Nikolnak sosem volt ilyen partija. Nagyon örült a találkozásnak a szeretteivel az étteremben. „Nehezen indultunk, de aztán jó volt.” Rá két hónapra elkezdődött a kezelés: műtét, kemó, sugár és hormonterápia. „Komoly halálfélelmem volt, de nem mertem senkinek mondani, mindenkit óvni akartam. Erős voltam. Évekkel később mondtam el a férjemnek.” Levették a mellét és kapott expandert, egy kis tágító szerkezetet, ami sóoldattal feltöltve nyújtja a bőrt, hogy később implantátumot tehessenek be. „Nekem brutál pici cicim volt. A vágás után az orvos azt javasolta, hogy az egészséges mellet is korrigáljuk. Én meg mindig erre vágytam. Igaz, nem ilyen áron.” Most épp csak az a baj, hogy Nikolnak is tart még a hormonkezelése, az a miatti hízás csak az egyik mellét növeli, a levágott mell nem nő, így most van egy kis méretkülönbség. „Ráadásul annyira érzéketlen, hogy gyakran beütöm, és csak azt látom, hogy behorpadt.” Készenlétis rendőr, bűnügyi helyszínelő, illetve nyomozó volt 20 évig, nem önként szerelt le, leszázalékolták. Ezt nagyon sajnálja. Van egy kislánya. Lombikbébi. Talán ez is okozhatta a bajt, a hormonkezelésekkel is segített terhesség után sokan kapnak mellrákot. „Öt lombikom volt. Az első sikeres lett a lányommal. Amikor ő kétéves volt, elvittük magunkkal a következő beültetésre, el is mondtuk, hogy kistestvért szeretnénk. A doktor bácsi kérdezte, hogy fiút vagy lányt szeretne? Nati mondta, hogy fiút, mire a válasz az volt, hogy rendben, akkor kék katéterrel tesszük be a tesót anya pocakjába, majd megsúgta nekünk, nem tudja, mi lett volna, ha lányt akar, mert csak kék van ebből a vacakból.” A többi próbálkozásra nem vitték. „Azt reméltük, elfelejti, de négyévesen megkérdezte, mikor jön már a tesó, olyan régóta van a hasadban.” Azóta is a legnagyobb fájdalma Nikolnak, hogy nem tudja a lánya kívánságát teljesíteni, pedig bármikor kérdezik, milyen ajándékot akar, most, kilencévesen is testvért szeretne. A 44 éves Nikol gondolkodik, hogy abbahagyja a hormonkezelést és újra próbálkozik, de abban benne van a kockázat, hogy visszatér a mellrák. A gyermekvállalási nehézségek elején kapott egy kutyát, hogy vonja el kicsit a figyelmét. Nemsokára jött is Nati. Pár év múlva egy újabb kutyussal próbálkoztak, hátha az hozza a következő babát. Őket csak szőrös gyerekeknek hívja a család. Nikolnak kopaszon felkerült a fejére a két kutya. Az volt az első hennázása. Imádta, mint ahogy azt is, hogy amíg nem volt haja, a lánya és barátnője is festettek a fejére, például azt az üzenetet is, hogy csak arra gondolj, amire vágysz!
Antal Anikó Nikoletta
Fotó: Csikós Árpád

Hoffmann Ildikó: Rendbe hozta az életem a mellrák

A fotózás Ildikónak egy blúzban is nehéz lett volna. Azt mondja, a többség ereje vitte, hogy kiálljon. „Nekünk már mást jelent a mell. Szoptatáskor felértékelődött, a betegség után pedig leértékelődött, egy pótolható szerv lett.” Harminckét évesen találtak daganatot a mellében. Eleinte nem hitte. „Ilyen nincs, nem történhet velem.” Halálfélelme nem volt, mert annyi bizonytalanság kötötte le a figyelmét. A három- és hatéves gyerekei fedezték fel, hogy van valami furcsa a mellén. Egy hónapig nem is foglalkozott vele. Egyik nap hasra fordulva erős fájdalmat érzett. A háziorvos nem akart beutalót adni, azt mondta, ez mirigygyulladás a nemrég abbahagyott szoptatás miatt. Végül elment vizsgálatra, de karácsony környékén mindenkit hívogatnia kellett az eredményért. Kiderült, hogy van egy jó- és egy rosszindulatú daganata. Azt mondták, hogy talán kemoterápia sem kell, de mivel két hónap alatt hat és fél centisre nőtt a daganat, mégis elkezdte. Három után azonban úgy döntött, elég volt. Az orvos elfogadta a döntését. Sosem titkolta az állapotát, kopaszon is járkált. „Vettem ugyan parókát, de tüntettem. Meg akartam mutatni, hogy fiatalon is van mellrák.” Egy vele egykorú lány így ment el vizsgálatra, hogy hallotta Ildikó történetét. Levették az ő mellét is, és kapott kemót, sugarat és ötéves hormonterápiát. Amikor Ildikó kezdte a kezeléseket, a 28 éves barátnőjének harmadszor jött vissza az agydaganata, és nemsokára meghalt. Innen mindent másképp látott. „Nem érdekel, hogy nincs mellem, ez pótolható.” A kopaszság is csak azért aggasztotta, mert az anyák napi ünnepségre hajjal akart menni. Aztán levágta. A betegség egyébként is nagy változásokat hozott az életében. Magabiztosabbá, önállóbbá vált. A szülei ösztönzésére villamosmérnöknek tanult, noha ő mindig óvónő akart lenni. Két éve váltott, és most óvónőképzőbe jár. A férjével 17 és fél évesen jöttek össze, és 17 és fél évig voltak együtt. Az év elején megegyeztek a válásban, mert nem illettek össze. „Ez most egy új élet nekem.” A kislánya ötéves kora óta azt hiszi, ezen minden nő keresztülmegy. „Hiába mondom, hogy ez nagyon ritka, ő most nem akar felnőni.” A pszichológus szerint folyamatosan mutatni kell, hogy minden rendben van.  
Hoffmann Ildikó
Fotó: Csikós Árpád

Szobonya Nikolett: Kinyíltam!

Négy évvel a betegség felfedezése után nem is érti, mitől félt annyira. Úgy érzi, meggyógyult, és reméli, egyszeri alkalom volt. Harminckét évesen vette észre a csomót a mellében, fürdés közben. Az interneten kicsit megnyugtatták, hogy a legtöbb daganat jóindulatú ilyen fiatalon. A vizsgálaton aztán kiderült, hogy ez nem az. Korábban hallott már a mellrákról, de nem különösebben érdekelték az információk. Az első hírektől három napig sírt, mert attól félt, hogy meghal. Le kellett vágni az egyik mellét. Azonnali expandert, bőrtágítót kapott, egy nem túl nagyot. Két évig viselte, ez kicsit kényelmetlen volt, de aztán megkapta az implantátumot. Az már kényelmesebb volt, és magabiztosabbá is tette. „Soha nem fogadtam el a formámat, de az új mellemmel megbarátkoztam a testemmel.” Kemóra nem volt szükség, csak sugárkezelésre. „Én nagyon zárkózott, szorongó típus voltam, mindent magamba fojtottam. A közösség nagyon fontos, a többi mellrákossal megnyíltam. Szeretem a közös programokat, a sétákat, a futásokat. Önbizalmat, bátorságot kaptam.”  
Szobonya Nikolett
Fotó: Csikós Árpád

Isabella Gimet: Boldogságot adunk hennával!

Ő festette hennával a lányok mellét. Pontosan tudja, mi ez a betegség. Háromgyerekes anyaként, a másfél éves lánya szoptatása után három hónappal tűnt fel a tükörben, hogy kölesgolyó nagyságú daganat van a mellében. Amikor kiderült, hogy rák, összeomlott. „Meghalok? Mi lesz a három gyerekkel?” Az eredmény közlésekor azt mondták, van esélye gyógyulni, de nincs idő várni. Nem volt idő aggódni sem, csak cselekedni, és a férje, a családja is biztatta. Azonnal műtötték, a melle negyedét eltávolították. „Amúgy is kicsik a melleim, most az egyik még kisebb, de a férjemet nem zavarja, én meg nem akarok egy felesleges műtétet.” A kemó kevésbé volt rossz, mint várta. Hat kezelést kapott, háromhetente. Az első két nap volt rossz, ezt többnyire a nagyszülőknél töltötték a gyerekek, mire hazajöttek, jobban volt. Az első kemó után két héttel maroknyi haja hullott ki. Az öt-, három- és másfél éves gyerekek tudták, hogy anya beteg. A hajvágást viccesre véve, punkfrizurát csinált. „Ketten szakadtak a röhögéstől, csak a legkisebb nézett rám, mintha megőrültem volna.” Mivel ekkoriban halt meg a nagymama agydaganatban, magára nem merte mondani, hogy rákos, nem akarta összezavarni a gyerekeket. „Vettem parókát, mert bepánikoltam, hogy fogok kinézni haj nélkül, de a kendő kényelmesebb volt.” Akkor indult a Remény és Szépség nap, ahol hennával festették be a daganatos betegek fejét. „Én a legjobb hennafestő, Hegedűs Gyöngyvérhez kerültem. Beleszerettem a hennába, annyira, hogy aztán én is megcsináltam két tanfolyamot és elkezdtem én is festeni a sorstársakat.” „A henna növeli az önbizalmat! Én is másképp mentem ki a szépen festett fejemmel. Azt szeretem a hennázásban, hogy boldogságot szerzünk. Akkor is, ha blúz alatt viselik.”

Halom Bori, a Mellrák Egyesület alapítója, a fotózás ötletgazdája

Bori hét éve éjjel-nappal foglalkozik a mellrákkal, eleinte csak a sajátjával, aztán szinte minden más beteggel. Bemegy a kórházba látogatni azokat, akik egyedül vannak, nincs információjuk. Neki most az a legfontosabb, hogy minden lehető fórumon meggyőzzön nőket, hogy ez gyógyítható betegség, ha időben kezelik.

Csikós Árpád fotós: Nőkkel élek, fontos ez a téma

„Sok művészi aktot fotózok, mégis muszáj volt ehhez a témához másképp állnom, és nemcsak azért, mert ezek a nők gyakorlatlanok a ruhátlan fotózásban, hanem mert nagyon érzékeny a téma. A kezelés alatt álló alkalmi modelljeim hormonokat kapnak, ez gyakori hőhullámokat okoz náluk, erre figyelemmel kell lenni sminkeléskor, fotózáskor egyaránt. A fotók nincsenek szétretusálva, itt valódi nőket látunk. Lányaim vannak, nőkkel együtt élek, nagyon szeretem a nőket, ezért fontos nekem ez a téma.”

Csikós Árpád
Fotó: Csikós Árpád

A Mellrákinfó Egyesület, illetve A mellrák után is van élet nevű Facebook-csoportban sokan találnak információkat és barátokat. Most jelent meg egy könyv a mellrák 200 fontos kérdéséről. Ez elsősorban a frissen diagnosztizált betegeknek segít, hogy értsék, a kezelés állomásain mi és miért történik. Ingyenesen megkapható az onkológiai centrumokban és a betegszervezeteknél.

Évente 5-6000 nőnél diagnosztizálnak mellrákot itthon, és 2000-en halnak meg a késői felismerés miatt. A 45-65 éves, szűrésre behívottaknak egy része sosem megy el vizsgálatra és sajnos egyre több a 40 év alatti beteg is. Az önvizsgálat szerepe óriási, bármilyen korban, bármi szokatlant észlelünk nagyon fontos, hogy azonnal szakemberhez kell fordulni. A fiatalokat az orvosok néha „lerázzák” azzal, hogy ennyi idősen nem lehet bajuk, de ez nem feltétlen igaz, minden elváltozást komolyan kell venni! 

Isabelle Gimet (jobbra) és Hegedüs Gyöngyvér évek óta önzetlenül támogatják a mellrákos nőket csodás hennáikkal.
Fotó: Tóth Melinda
Szerző
Frissítve: 2019.10.22. 12:34