A magyar festészet ünnepe a Műcsarnokban

Négy különböző, közös vonásokat mégis hordozó magyar festő életművébe nyerhetünk bepillantást a Műcsarnok idei egyik legizgalmasabb kiállításán.

Lehet tiszta szívvel, kizárólag érzékektől vezérelve festeni? Lehet egyáltalán másképp? Mit is jelent a tiszta szív: tiszta tudatot, tiszta végcélt, tiszta képzeteket arról, hogy mi jelenjen majd meg a vásznon? A Műcsarnok nagyszabású tárlatának címe – Tiszta szívvel festeni – már önmagában is megkerülhetetlen kérdéseket szegez a látogatóknak. Egyértelmű válaszaink azonban nincsenek: a négy önálló életműből rendezett kiállítás-együttes négy különböző javaslatot kínál. Közös bennük, hogy mindannyian – Szotyory László, Kondor Attila, Konkoly Gyula és Lajta Gábor – más-más életszakaszban, más elméleti háttérből kiindulva, de mind ahhoz a ponthoz szeretnének elérni, amikor egyedül a szellemi megismerés cselekvő öröme inspirálja munkájukat.

Ez talán legegyértelműbben Szotyory László A vágy titokzatos tárgyai című tárlatán rajzolódik ki, ahol már önmagában a vonalvezetés is egyfajta könnyed, természetes érzékiségről ad számot. A közel négy évtizedes munkásságot bemutató kiállítás az emberi viszonyokról, a természet erejéről, megfoghatatlan szépségéről egyaránt számot ad. Könnyedén érzékelhető bennük az a kritikai attitűdtől mentes, kizárólag rajongással teli odafordulás, amelyről az alkotó számot ad. A túlzásokat kerülő, puszta szépséggel átszőtt tájképeket nézve mi sem tűnik természetesebbnek, mint amit Szotyory László saját maga vall: az élvezet irányába kormányozza képeit, és kezét minden esetben a vágy vezeti.

Ezzel némileg ellentétben áll a kiállítás-együttes legfiatalabb alkotójának, Kondor Attilának festői hozzáállása, akit az elméleti, filozófiai vagy akár művészettörténeti felvetések foglalkoztatnak, s irányítanak képeinek megalkotásában. A művészt elmondása szerint olyan alapvető kérdések érdeklik, mint például, hogy miért is létezünk? Úgy véli, a festészet egyfajta médium, eszköz a tudatosságra való rácsodálkozásban. A „Szabadságtapasztalat” című – egyébként Szotyory színvilágára különösen rezonáló – tárlat az alapvető filozófiai kérdéseket a festészet, az építészet és az animációs film műfaján keresztül sajátos utakon járja körbe.

Szintén különféle viszonyulási módokkal találhatunk Lajta Gábor „Az ajtón túl” című kiállításán, amely az alkotó elmúlt harminchárom-harmincnégy évét tárja elénk. Olyan képeket is láthatunk itt, amelyek több mint harminc éve nem voltak kiállítva, és még a művész minimalista korszakából származnak: érdekes tapasztalat lehet egybevetni a geometriai elemeket középpontba állító festményeket a későbbi figuratív munkákkal. Emellett a tárlat kétségtelenül egyik legizgalmasabb darabja az „Oroszlán nyelve” címet viselő sorozat: az elképzelt bűnügyi festmény-riport a néhány éve a Duna-partról elveszett angol turista-lány tragédiáját dolgozza fel.

Játékossággal és kritikai attitűddel találkozhatunk Konkoly Gyula életkorára is utaló „68-78” című tárlatán, amely a művész elmúlt tíz évéből válogat, 2019-ben készült képeket is bemutatva. Az IPARTERV generációhoz tartozó alkotó életműve változékonyságról ad számot, s a kiállított anyagban is számos különféle festészeti megközelítést, elődökre való utalást tapasztalhatunk. A képek címeiben megjelenő fricskaként szolgáló társadalomkritika különös feszültséget teremt a látottakkal, ezzel folyamatos reakcióra késztetve a nézőket. Ahogy a korábbi festők esetében, úgy itt is elmondható, egész egyszerűen élvezetes a képek között elveszve bolyongani.

A más és más technikákból, motivációkból, gondolatokból építkező művészek önállóan is élménydús perceket szerezhetnek nekünk, ám együttesen szintén rendhagyóan működnek alkotásaik. Mintha színek, formák és eszmék röpködnének a Műcsarnok terében, egymással versengve, s egymást kiegészítve. A műfajok, történeti és elméleti síkok, valamint utalásrendszerek mögül előbukkan valamiféle alapvető valóságtapasztalat, amely válaszokat adhat a korábban megfogalmazott kérdésünkre is: lehet-e tiszta szívből festeni? A termeken végighaladva kétség sem fér Szegő György, a Műcsarnok igazgatójának állításához, miszerint a kiállítás a festészet ünnepe.