A szabadság apró szigetei

Az egyik csoport a szocialista rendszer baloldaliságát kérdőjelezte meg, a másik magát a rendszert – lehetne sommásan összefoglalni az Orfeo és az Inconnu történetét, amelyről kiállítás nyílt a Centrális Galériában. A kép ennél árnyaltabb.

„Ha belegondolok, teljesen érthetetlen és röhejes, hogy Mao rám is hatást gyakorolhatott annak idején. Alapvetően a nyugati értelmiség, amely bármilyen igazságosabb társadalomban hitt, kiábrándulttá vált a hatvanas évekre. Sztálin halála, az ötvenhatos forradalom leverése után a szocialista rendszer körüli illúziók eltűntek, nem volt remény arra, hogy a társadalmat bármi megreformálhatná. Az eszmék nélküli űrben a fiatalság új ideákat keresett. Az információszegénység, az ideák naiv akarása vezetett sokakat Mao tanaihoz, ám az értelmiség figyelmét az európai történések kötötték le, s nem látták a részleteket, Kínában Mao miképpen került hatalomra, s uralma valójában miből állt.” A Westminster Egyetem történésze, Harriet Evans 2001-ben ekként emlékezett vissza egykori önmagára annak alkalmából, hogy a londoni egyetem maoista propagandaplakát-gyűjteményét bemutatta a Centrális Galéria, az európai kontinensen elsőként. Mao Ce-tung, Che Guevara és Angela Davis a magyar maoistáknak idoljai is voltak, anélkül, hogy ismerték volna teljes munkásságukat, rájuk hivatkozva lehetett számon kérni a szocialista rendszer forradalmiságát és baloldaliságát.

Az 1968-as maoista per negyedrendű vádlottja, Malgot István bábművész, szobrász, Fábry Péter fotós, Kiss Mihály grafikus, Németh Ilona bábtervező, Lóránt Zsuzsa szobrász-tanár, Bálványos Huba grafikus-tanár – a Képzőművészeti Főiskola diákjai, tanárai – 1969 őszén egy bábegyüttes megalapításába fogott. Györe Imre Che Guevarát és a munkásosztály forradalmiságát éltető művéből, az Orfeo szerelméből színháztörténeti jelentőségű bábelőadást hoztak létre, ennek egyik jelenetét rekonstruálja többek között a Centrális Galéria kiállítása, a Balra át, jobbra át. Lett belőlük aztán színházi csoport és zenekar is, fotó- és képzőművészeti kör, s bár a kezdet kezdetén lehettek volna a szocialista művészet új nemzedékének egy társulása, kivívták maguk ellen a Magyar Ifjúság hetilap haragját azzal, hogy kommunában éltek. (Mint a kiállítás megjegyzi: a csoport nőtagjainak nagy része erre traumatikus élményként emlékezik vissza.) A művelődési házak, a néphadsereg, a KISZ és a Hazafias Népfront klubjai előttük is – mint minden „amatőr” művész – előtt nyitva álltak, igaz, egy időben Budapest összes művelődési házából kitiltották őket.

Fodor Tamásék 1974 augusztusában váltak ki, és Stúdió K néven hoztak létre további legendás előadásokat, a zenészek a Vízöntő és a Kolinda zenekarokban folytatták, politikai karcosságuk idővel eltompult. A Courage gyűjtemények hálózatának archívumából kiderül, Fodor Tamás egyik interjújában erről a korszakról úgy nyilatkozott: „Úgy gondoltuk, hogy meg kell találnunk a saját függetlenségünket, a saját csoportunkban, a saját közösségünkben. Azaz a szabadság apró szigeteit kell létrehoznunk. Akkor ugyan még nem tudtunk Bibóról, de azt gondoltuk, hogy meg kell találnunk ezeket a szabadság szigeteket, itt kell alkotni, és nem szabad beállni a hatalom pártjaiba, ugyanakkor nem szabad engedni annak a kísértésnek sem, hogy a legradikálisabb megoldást keressük.”

Az Inconnu Csoport egyes műveivel szintén 2001-ben lehetett már találkozni a Centrális Galéria kiállításán, akkor Galántai György és az Artpool Művészetkutató Központ Magyarország a tiéd lehet!, eredetileg 1984-es – direkt az orwelli évszámra koncentráló −, egykor betiltott kiállítását rekonstruálták. „Egy falra függesztett fatáblából kb. 10 cm-es szögek állnak ki, sakktáblaszerű elrendezésben. A tábla méreténél sokkal kisebb, papírból kivágott Magyarország térkép a szögekre szúrva, összegyűrve díszeleg. Alatta egy asztalon, mintha megalvadt vér lenne, üvegcserepek halmazára permetezett fekete festékfoltok. Ez a mű minimális értelmezés szerint azt jelentheti, hogy hazánkat meggyalázzák, megkínozzák. A tábla és a szegek azonban egyöntetű vérvörös színre voltak festve, ami sokakban további asszociációkat is kiválthat (a vörös mint a nemzetközi munkásmozgalom, a kommunizmus, vagy éppenséggel a Szovjetunió szimbóluma) – olvasható a Szöges Magyarország című műről a „Pécsi Zoltán” fedőnevű ügynök jelentésében. (A tárlatmegnyitón aztán informálisan kiderült az ügynök kiléte és jelenlegi foglalkozása is.)

A szolnoki baráti társaságból 1978-ban alakult Inconnu − Csécsei Mihály, Molnár Tamás, Mészáros Bánk, Sipos Mihály és Bokros Péter, továbbá Pálinkás Szűcs Róbert, Philipp Tibor, Serfőző Magdolna és Kovács Miklós – a rendszerváltásig élvezhette az Állambiztonsági Szolgálatok kitüntető figyelmét, akadt kiállításuk, amelyet a hatóság még a megnyitó előtt megsemmisített, így az üres falakat mutatták be. Az eredetileg performerekként induló alkotók a mail artban jeleskedtek igazán −műveiket a posta segítségével terjesztették, a feladó helyére került az igazi címzett, címzettnek rossz címet adtak meg, hogy rákerülhessen a posta pecsétje: a címzett ismeretlen, azaz Inconnu. Az 1980-as években a demokratikus ellenzék alkalmazott művészeiként készítettek ma is kacagtató plakátokat az olimpia bojkottról, a nagymarosi vízlépcsőtervről, vagy Paksról. Hozzájuk köthető az is, hogy tiszteletbeli tagjuk,Krassó György hatására megtették Nagy Imrét egy utcai képzőművészeti akció központi alakjának. (A tárlat egyik Nagy Imre szitanyomatukat is bemutatja.) A durva hatalmi reakciók, beavatkozások ezt a csoportot még inkább politikusabbá tették.

A kiállítás megnyitóján többek között Kovács Miklós biztosította szórólapjaival és novelláival a jelenlévőket: az Inconnu még mindig él. A tárlatnak lehetne az is a tanulsága: a művészek politikai radikalizmusa a hatalom hozzáállásán éppúgy múlik.