Heti abszurd: Miénk ez a cirkusz

Publikálás dátuma
2019.10.27. 07:38

Fotó: Orbán Viktor Facebook oldala
Cirkuszból szökött tevét gázolt egy autós Miskolcon. Elsőre azt mondaná az ember, lényegtelen – de nem az, ma Magyarországon, ebben a mi országnagy cirkuszunkban nagyon is fontos. Itt kipcsakok tevegelnek, janicsárok pikuláznak, sőt ráadásul vándorcirkusz a miénk: megy az Pestről Debrecenbe, viszi a várost is magával, ha kell. Tekintsék meg díszelőadásunkat! Ha már tevékről van szó, híre járja, hogy annyi haszna mégis lehetett a miniszterelnök bakui haknijának a Türk Tanácsban, miszerint vehetünk korszerű török harcjárműveket. Arról semmiféle hiteles forrás nem szól, hogy németeket adnánk értük – viszont nem túl rég vásároltunk egy nagyobb tétel Leopard páncélost, minek az nekünk, ha kapunk helyettük szép, új török bóvlit? Esetleg lehetne tevekaravánt is kérni cserébe értük, az még sokkal szebb. Egy tevéért adnánk, mondjuk, négy páncélost és egy kutyát. Közben forrong a közbeszéd, és kimeríthetetlen kincsesbányaként szolgál a kormánysajtó perifériája: nagyokat alkottak a héten. Vegyük csak a legszebb ötleteiket, mert valóságos világszámok, Barnum arannyal fizetne értük, ha bemutathatná őket, de nálunk cikáznak a kupolában, védőháló nélkül! Itt van rögtön az, hogy Magyarország fővárosa Budapestről költözzön Debrecenbe – ezt követeli, méghozzá népszavazás útján az ultrakormánypárti Minden Szó. Egy másik hasonló világlap (ezek online hírmagazinok, melyek valószínűleg önszorgalomból ilyenek, annak reményében, hogy hátha egyszer pénzt is kapnak érte), a Hírmagazin.eu azt javasolja, maradjon a választás eredménye így, ahogy van, de nevezzék ki Tarlós Istvánt Budapest-ügyi miniszternek. Lázonganak a régi cirkuszigazgató hívei, nem tetszik az új direktor. Porondmestert is szeretnének, sújtásos egyenruhában. És akkor jöjjön minden idők legnagyobb műlovarnője! Petrasovits Anna lett a vezérszónoka a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége által rendezett „Avanti ragazzi di Buda” című október 23-i megemlékezésnek, ami látványosságként felért bármilyen lovas­számmal, éspedig azért, mert ő többek között az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének alelnöke is. Érdekes lehetett élménybeszámolója azokról a lázas napokról, különös tekintettel arra, hogy 1954. május másodikán született, így legalább annyira vehetett részt a harcok sűrűjében, mint Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő, csak még nála is sokkal inkább. Ketten a vágtató tankokon, világszám! Ezekhez a produkciókhoz képest a miskolci teve semmiség. Úgy kell neki, minek lógott ki abból a cirkuszból. Amúgy meg szerencsére nem sérült meg komolyan a gázoláskor sem ő, sem a sofőr. Remélem, mi is megússzuk ezt a kötéltáncot, amit magyar belpolitikának hívnak. A díszelőadás folytatódik, tessék csak, tessék, folyton-folyvást urak és szép leányok!
Szerző
Témák
Heti abszurd

Küszködésre ítélve – Gyerekek tízezrei estek ki idő előtt a közoktatásból

Publikálás dátuma
2019.10.26. 19:55

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Fiatalok tízezrei estek ki idő előtt, végzettség nélkül a közoktatásból, mióta hét évvel ezelőtt a kormány úgy döntött: 16 évre csökkenti a tankötelezettségi korhatárt. Most roma szervezetek kezdtek aláírásgyűjtésbe, hogy a korhatár ismét 18 év legyen, de egyértelmű, hogy ez nem elég. Az iskolarendszernek alapjaiban kellene megváltoznia, hogy ne termelje újra a mélyszegénységet.
„A fiatalok tízezrei zuhannak ki a közoktatás rendszeréből mindenféle végzettség nélkül. Nem értjük, miért mondott le a kormány ennyi emberről, egy egész nemzedékről. A mai világban végzettség nélkül a totális kirekesztettség, reménytelenség, küszködés és boldogtalanság vár ezekre a fiatalokra” – fest borús képet a helyzetről Setét Jenő roma polgárjogi aktivista, az Idetartozunk Egyesület vezetője, aki a múlt héten, a Roma Büszkeség Napján jelentette be, hogy országos aláírásgyűjtést indítanak a tankötelezettségi korhatár 18 évre való visszaállításának érdekében.  Idén a Roma Büszkeség Napjának jelmondata az volt: „Tanulni akarunk!” „Nem kell társadalomtudósnak lenni ahhoz, hogy az ember belássa: a jövő szempontjából legértékesebbek a gyerekek, akiket arra kell sarkallni, hogy minél tovább tanuljanak, minél magasabb végzettséget szerezzenek” – teszi hozzá Setét Jenő. A kormány 2012-ben vitte le a tankötelezettségi korhatárt 18-ról 16 évre. A komolyan vehető szakértők már akkor is értetlenül fogadták a lépést, a világon ugyanis sokkal inkább az a tendencia, hogy minél tovább benntartják a gyerekeket az oktatási rendszerben. Egyszerűen azért, mert minden az iskolában eltöltött év növeli annak az esélyét, hogy később a diák jól boldogul az életben, legalábbis egy jó oktatási rendszerben.

Mennek a lecsóba

Mivel ma még senki nem tudja, hogy fog kinézni munkaerőpiac tíz vagy akár öt év múlva, a hozzáértők szerint teljes tévedés azt gondolni, hogy például egy „kétkezi szakma” megtanításával hosszú távon biztosítható egy fiatal jövője, inkább olyan alapokra, készségekre és kompetenciákra van szükség, amelyekkel képes alkalmazkodni a változásokhoz, és meg tud tanulni egy új szakmát, ha éppen arra van szükség. De az iskolából kihulló hátrányos helyzetű, szegény, nagyobb részt roma tanulók legtöbbször nem jutnak el addig, hogy szakmát vagy érettségit szerezzenek. Sőt, legtöbben az alapvető olvasási és számolási készségek nélkül, funkcionális analfabétaként esnek ki az iskolarendszerből. Bár a következményekről, hogy pontosan hány gyerek lemorzsolódását okozta ez az intézkedés, többféle számítás is létezik, a tankötelezettségi korhatár leszállítását sokan kritizálták a kormány közeléből is. Pokorni Zoltán egykori oktatási miniszter, jelenleg XII. kerületi polgármester például egy évvel ezelőtt a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) alapításának 30. évfordulója alkalmából szervezett kerekasztal-beszélgetésen azt mondta, joggal és okkal lehet szidni a kormányt ezért a lépésért. „Most látjuk, micsoda ára van: évente tízezer gyerek megy a lecsóba. Évente tízezerrel növeljük a majdani munkanélküliek és közmunkások táborát” – mondta az ősfideszes polgármester. Szintén tavaly a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége is a tankötelezettség korhatárának megemelése mellett érvelt egy a szakképzés megújítását sürgető javaslatcsomagban. Szerintük, mivel Magyarországon évente 40-50 ezer fővel is csökkenhet a dolgozók száma, a lehető legkisebbre kell csökkenteni az iskolai lemorzsolódást. Arról pontos adatok nem állnak rendelkezésre, hogy az elmúlt hét évben mennyien estek ki az iskolákból 18 éves koruk előtt, de árulkodó: egy az Emberi Erőforrások Minisztériumában készített belső felmérés (amelyet annak idején a 168 Óra hozott nyilvánosságra) már 2016-ban is több mint 42 ezer lemorzsolódott gyerekről szólt, az utóbbi években sokat húzott-nyúzott szakképzés különösen rossz eredményeket produkált. A döbbenetes adatok pedig minden szakértő szerint összefüggésben vannak a tankötelezettségi korhatár leszállításával, bár az is kétségtelen, hogy a problémák sokkal korábban, már az általános iskola alsó tagozatában elkezdődnek.

Az alapoknál kell kezdeni

„Minél kisebb az iskola, minél kevesebben járnak oda, és minél homogénebb a gyerekcsoport összetétele, annál gyorsabban válnak a lemorzsolódás áldozatává. Ha sikerül a nyolcadik osztályt befejezniük 16 éves korukig, akkor is olyan hiányokkal érkeznek a középfokú oktatásba, hogy néhány hónap után, de legkésőbb az első év végéig feladják. Ez egy olyan kudarc, ami a teljes életükre kihat, a szegénységi csapda újraöröklődik” – mondja Berki Judit esélyegyenlőségi szakember, a Bátonyterenyei Tanodahálózat vezetője, aki azt tapasztalja: a legnehezebb helyzetű gyerekek egy részének a nyolc általánost sem sikerül befejezni 16 éves koráig. A szabad iskolaválasztás lehetővé teszi, hogy a középosztály a messzebb lévő, jobb intézményt válassza, mivel nekik nem jelent gondot, hogy megvegyék a buszbérletet vagy kocsival vigyék a gyereket. A kistelepülések iskoláiban a legszegényebb, leghátrányosabb helyzetű családok gyerekei maradnak csak, így ezek tovább gettósodnak. „Meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy a gyerekek iskolabuszokkal eljuthassanak azokba az iskolákba, ahol nem szegregált körülmények között kis csoportokban tanulhatnak, ahol adottak az egész napos iskola feltételei, és biztosított számukra a fejlődés lehetősége, akár egyéni foglalkozások segítségével” – mondja Berki Judit, aki azt is hozzáteszi: bár a tanodák igyekszenek megadni a gyerekeknek ezt a fajta figyelmet, az iskolarendszer hiá­nyosságait képtelenek teljesen pótolni. A teljes problémahalmazt nem oldaná meg önmagában a tankötelezettségi korhatár visszaállítása, ezzel párhuzamosan meg kellene erősíteni a pedagógusokat a helyi iskolákban, akiknek megfelelő szakmai támogatást kellene kapniuk a munkájukhoz és pluszösztönzőket kellene számukra nyújtani, hogy ezt a kétségkívül nehéz és összetett munkát végezzék. „Vagyis egy gyökeresen más köznevelési koncepcióra van szükség. Nem csak azért kell harcolnunk, hogy visszaállítsák a tankötelezettségi korhatárt, párhuzamosan a háttérfeltételek javításáért is küzdeni kell. Mindez nem megy egy-két év alatt, de az biztos, hogy az átgondolt munkát el kell kezdeni, mert a 24. órában vagyunk” – figyelmeztet Berki Judit.

Van igény a gyerekmunkára

Ugyanakkor Setét Jenő szerint már pusztán a tankötelezettségi korhatár visszaemelésével, ami tulajdonképpen csak egy adminisztratív intézkedés, sok ezer gyerek életét lehetne megmenteni. „Nem állítjuk, hogy így mindannyian agysebészek lesznek vagy csillagászok, de megszerezhetnék azokat az alapképességeket és végzettséget, amikkel tudnának boldogulni. Elképesztő munkaerőhiány van az országban, a kormány mégis engedi, hogy fiatalok tízezrei nyolc általánossal távozzanak az iskolarendszerből. Ez elképesztő pazarlás nemzetgazdasági szempontból és az emberi életeket tekintve is” – mondja a polgárjogi aktivista, aki szerint az iskolák sokszor örömmel szabadulnak meg a „problémás” gyerekektől, amikor betöltik a 16.-ot. És legtöbbször a gyerekek is megkönnyebbülnek, a sokéves iskolai sikertelenség, a rengeteg kudarcélmény nem marasztalja őket. Sokuknak idejekorán be kell ­szállni a család fenntartásába, várja őket a napszám, a segédmunka. „Én azt hittem, a feudalizmus már véget ért, de ehhez képest iparágak vannak, amelyek a gyerekmunkára épülnek. A kormány milliárdokat öl a köz­oktatásba, majd 16 évesen elengedi a gyerekek kezét, vagyis rengeteg ­pénzből termeli újra a szegénységet, a reménytelenséget. Ezekkel a fiatalokkal aztán újra találkozunk a szociális ellátórendszerben, az egészségügyben és a sehová sem vezető, értelmetlen felnőttképzési programokban, amivel csak a képzőhelyek járnak jól. És ez nem a távoli jövő, most történik” – mondja Setét Jenő, aki szerint az iskolarendszerből kikerülő fiatalok nagyon hamar elvesztik a talajt a lábuk alól. Bár közmunkába már nem állhatnak 18 év alattiak, máshol ilyen tilalom nincs, zömében a feketegazdaság, illetve a nagyon alulfizetett bérmunkák szívják fel őket. „A kamaszok erősek, jól bírják a fizikai munkát. A kudarcos iskolában töltött napokhoz képest ezeknek a mélyszegénységben élő gyerekeknek csábító lehet a munka. Legtöbbször feketén alkalmazzák őket, például az építőiparban, ahol megkereshetnek akár napi 8-10 ezer forintot, ami számukra és a családjuknak létfontosságú lehet. Viszont ezek az életpályák itt megszakadnak, ebből a helyzetből nagyon nehéz visszatérni az iskolába, a szakmai előrelépés viszont képzettség nélkül lehetetlen. „Nem lehet az a magyar társadalom célja, hogy százezer számra legyenek olyan gyerekek, akiknek semmilyen esélye ne legyen arra, hogy adófizető állampolgár legyen” – erősíti meg Berki Judit.

Lemorzsolódnak

Az Oktatási Hivatal a 2018/2019-es tanév második félévére vonatkozó adatai szerint a végzettség nélküli iskolaelhagyás több mint 55 ezer diákot veszélyeztetett (csak az általános iskolákban 36 ezret). A lemorzsolódással veszélyeztetett tanuló fogalma a meghatározás szerint azokat a diákokat takarja, akiknek az adott tanévben a tanulmányi eredménye közepes teljesítmény alatti volt, vagy az előző tanévi átlageredményükhöz képest legalább 1,1 jeggyel romlott az átlaguk. Megyénként is nagyok a különbségek: míg például Budapesten a diákok 4,5, Csongrádban 5,4, Nógrádban a fiatalok több mint 14 százaléka van veszélyben.

Szerző

Az égi Titanic

Publikálás dátuma
2019.10.26. 16:15

Fotó: Archives Snark / Photo12/Archives Snark
A lángolva földbe csapódó Zeppelin feledhetetlen kép. Miért foglalkoztatja máig az utókor képzeletét a Hindenburg léghajó 1937-es katasztrófája?
Három kört írt le Manhattan fölött méltóságteljesen a Hindenburg, mielőtt megkezdte az ereszkedést leszállópályája, a New Jersey állambeli Lakehurst felé 1937. május 6-án. Elegáns utasai jól megfigyelhették az Empire State Buildinget, New York új, de máris emblematikus felhőkarcolóját. A toronyházakból és az utcákról pedig a hatalmas léghajót bámulták, hiszen az is a korszak mérnöki csúcsteljesítményének szá­mított. A legnagyobb légi jármű, amit ember épített (számadatai impozánsak, lásd keretes írásunkat). Lenyűgöző, ugyanakkor félelmetes, ahogy egy szemtanú fogalmazott. A náci Németország büszkesége, horogkereszttel az oldalán.  

Lebegő grandhotel

Névadója Paul von Hindenburg (1847–1934), első világháborús hadvezér, a weimari köztársaság utolsó elnöke. Az agg államfő bízta meg kormányalakítással Adolf Hitlert 1933 elején, így a nácik törvényes keretek között ragadhatták meg a hatalmat, ami kulcsfontosságú volt a formákra kényes hivatalnokok lojalitása szempontjából. Hindenburg a következő évben meghalt, Hitler összevonta az elnöki és a kancellári posztot, onnantól nevezte magát Führernek. A tábornagy tiszteletére keresztelték el a német technika fejlettségét hirdető legújabb Zeppelint. A Hindenburg név így két katasztrófával forrt egybe. A léghajó pazar luxusszálló volt, szupermodern – főleg szuperkönnyű – berendezéssel. Többszintnyi étterem, bár, társalgó, olvasószalon, sétafedélzet kilátással, gyereksarok. Még dohányzó is: szinte hihetetlen, de az egyik szalonban rá lehetett gyújtani. A hálókabinok parányiak, a kétszemélyesekben emeletes ágy, de hideg-meleg folyóvízzel. A közös zuhanyzók és vécék kényelmetlensége talán még fokozta is az egzotikumot. Az utazó közönség gazdagokból és előkelőkből állt, kisebb vagyont kellett fizetni a jegyért. Az urak este kitették cipőjüket az ajtó elé, a folyosóra, és reggel pucolva, fényesítve találták, miközben a felhők fölött suhantak. A tragédia után sokan szabotázst, terrortámadást gyanítottak. Nem is volt képtelen feltevés, hogy valaki szándékosan semmisítette meg az erőfitogtató birodalmi jelképet: a nácik addigra már sok ellenséget szereztek. Másfelől olyan variáció is terjedt, hogy a Führer rendelte el a provokációt. A vizsgálatok nem találtak merényletre utaló nyomot, a popkultúra viszont azóta is az összeesküvés-elméletekre gerjed. A leg­utóbbi német mini tévéfilmsorozatban (Hindenburg, 2011) van krimi, akció, szex és csomagok közé csempészett pokolgép. Ez utóbbi a fantázia szüleménye; a történészek szerint baleset történt.  

Szent Elmo tüze

Elkerülhető lett volna a tragédia, állítja Rick Zitarosa, a Navy Lakehurst Historical Society munkatársa. Műszaki hibák, rossz döntések, szerencsétlen körülmények tragikus láncolata idézte elő, magyarázta a Guardiannek. Először is a léghajót hidrogénnel üzemeltették, holott tudták, hogy ez kockázatos. Biztonságosabb lett volna úgynevezett „inert” (kémiailag közömbös, azaz nem gyúlékony) gázt használni. Héliumot leginkább, de ezt abban az időben csak az Egyesült Államok állította elő ipari felhasználásra, és az amerikaiak nem osztották meg a technológiát a fegyverkező nácikkal. A hidrogén az egyik hátsó tartályból szökhetett a levegőbe, de hogy mi okozta a szivárgást, utólag kideríthetetlen. A Hindenburg viharos ellenszélben, villámlás közepette, többórás késéssel készülődött a leszállásra. Az utasok türelmetlenek voltak. Főleg azok, akik odalent már a visszaútra vártak. Sokan közülük nagy eseményre indultak (volna) Európába: hat nappal később, május 12-én koronázták meg a westminsteri apátságban az új angol királyt, VI. Györgyöt (II. Erzsébet apját, aki lemondott bátyja helyett lépett trónra). Max Pruss kapitány siettetni akarta a landolást, ám végzetes döntést hozott. Nem süllyedt egészen a talajig, mint általában, hanem már 200 láb, azaz 60 méter magasságból kidobatta a köteleket a földön dolgozó munkásoknak. Csakhogy a viharban a levegő megtelt statikus elektromossággal. A szakadó esőben a kötelek átnedvesedtek, elektromos vezetővé váltak; talajt érve földelték a léghajót. Ez okozhatta a kisülést, a Szent Elmo tüze néven ismert meteorológiai jelenséget. A keletkező szikra begyújtotta a tartályból szivárgó hidrogént. Nem robbant, hanem félelmetes gyorsasággal porrá égett a léghajó: a farkától az orráig fél perc alatt terjedtek a lángok. Valóságos csoda, hogy a fedélzeten tartózkodó 97 ember többsége megmenekült. A halálos áldozatok zöme német volt, ezért Roosevelt elnök és György király részvéttáviratot küldött Hitlernek.  
Hindenburg katasztrófa Lakehurstben
Fotó: Photo12/Ann Ronan Picture Library

Ilyet még nem láttak

Lakehurst, a korszak legalaposabban dokumentált katasztrófája a médiatörténetbe is beírta magát. A híres Zeppelin érkezése miatt riporterek és fotósok hada tolongott a helyszínen, akik azután mind első kézből, bombasztikusan tálalták a sztorit. A rádiós Herbert Morrison izgatott szavait lakklemezre rögzítették, a felvétel a rádiózás hőskorának emlékezetes pillanata. „Kigyulladt! Ég! Zuhan!”, kiabálta a tudósító, majd „a világ, az emberiség legborzasztóbb katasztrófájának” nevezte, amit látott. De hiába a hatásvadász túlzás, a Hindenburg lezuhanását nem szavak tették különlegessé. Hanem képek, méghozzá mozgóképek. A Titanic tragédiáját 1912-ben még rajzokkal illusztrálták az újságok, a Hindenburgét egy emberöltő múltán már filmfelvevők örökítették meg. Ez ma, az okostelefonba épített parányi digitális kamerák korában nem tűnik nagy ügynek, de akkor szenzáció volt. Az első olyan szerencsétlenség, amit bárki végignézhetett a mozivásznon a saját szemével; ha akarta, többször is. Csődült a közönség a vetítésekre, ilyesmit azelőtt még senki sem látott. A drámai narrációval és zenével aláfestett filmhíradók közkinccsé váltak, elég beírni a kulcsszavakat (Hindenburg, Lakehurst, 1937) az internetes keresőbe. A repülés történetében is fordulópont lett a katasztrófa: véget vetett a kormányozható léghajók korának. Lakehurstben soha többé nem landolt Zeppelin. A reptér katonai támaszpont lett, ahonnan pár év múlva modern, a levegőnél nehezebb, motorral hajtott amerikai repülőgépek indultak a második világháborúba, éppen német célpontok ellen. A rockzene históriájában szintén korszakhatár a híres fotó, mióta a Led Zeppelin legendás lemezborítóján 1969-ben újra bejárta a világot. Így vált a lángoló Hindenburg huszadik századi ikonná.

Nagy számok örvénye

Az LZ129-es lajstromszámú Hindenburg óriási légi jármű volt, nagyobbat azóta sem építettek. 247 méteres hossza a háromszorosa egy mai utasszállító repülőgépének. 337 129 kilométert tett meg, mielőtt 63. repülése végzetessé vált. 19 transzatlanti útjából tizenegyszer Észak-, nyolcszor Dél-Amerika volt a célja. Utazósebessége 130 kilométer óránként. Menetideje New Yorkig 60 óra, azaz két és fél nap, a maga korában szédületes tempó (a kor leggyorsabb utasszállító gőzhajóján, a Queen Maryn kétszer ennyi időbe telt az átkelés az óceánon). A jegy ára egy irányba 4000 birodalmi márka, egy átlagos német munkás másfél évi bére. A Hindenburg egyszerre legfeljebb 72 utast szállíthatott. Lakehurstben röpke 34 másodperc alatt lett a lángok martaléka. A tragédiában a legénység 22 tagja, 13 utas és egy kikötői munkás vesztette életét.

Az utolsó túlélő

Werner Doehner kisiskolásként menekült meg az égő Hindenburgból. Öttagú családjával utazott a léghajón. Amikor a földhöz csapódtak, az anyja mindkét kisfiát kidobta az égő roncsból, majd utánuk ugrott. Ők hárman túlélték, de az apa és a nagylány, a fiúk nővére bennégett. „Hirtelen mintha kigyulladt volna a levegő”, mesélte tavalyelőtt, a baleset nyolcvanadik évfordulóján az AP hírügynökségnek a Colorado államban élő nyugdíjas. Lakehurst utolsó túlélője az idén kilencvenesztendős.