Mumusgyártás

Igazán szép dolog, hogy a kormány – továbbra is – korrekt együttműködésre törekszik Budapesttel. Természetesen annak ellenére, hogy a főváros választópolgárainak többsége ezt nem érdemelné meg, hiszen ellenzéki többség lett a közgyűlésben, s még főpolgármesternek is az ő jelöltjüket választották meg. De a hatalom politikusai nagyvonalúan túllépnek ezen a tényen, és arról beszélnek, rajtuk nem múlik semmi. Arról pedig igazán nem tehetnek, hogy az őket hűen kiszolgáló média milyen hadjáratba fogott.
Csak néhány napig tartott ugyanis a zavarodottság, amely az ellenzéki jelöltek – néhol meglepő – sikereit kísérte. A múlt hét közepe óta újfajta kampány indult azoknak a hírmagyarázóknak a vezetésével, akiknek régóta az a kötelességük, hogy glóriával övezzék a nemzeti együttműködés egész rendszerét. És persze lehet azt állítani, hogy nem egy központi propaganda-akaratnak kell megfelelniük, de azért nehéz elhinni, hogy mindannyiuknak mindig egyszerre jut eszükbe ugyanaz. 
Most például a mumusgyártás. Vagyis annak a veszélynek az ismételt mantrázása, hogy az ellenzéki győzelmek a korábbi idők visszatértét jelentik. Minthogy pedig a rendszerváltás előtti „átkos” korszak már túl régi, most a 2010 előtti szereplők felbukkanásával fenyegetnek. Csak egy példa. Amikor felmerült, hogy Lamperth Mónika lehet az új budapesti főjegyző, azonnal felidézték egész életútját. Még azt is, hogy a XV. kerületben - ahol legutóbb jegyző volt - „miatta” nem fogadták el hosszú hónapokig az idei költségvetést. Amiből csak annyi igaz, hogy az ottani fideszes képviselők valóban az ő leváltásával zsaroltak, és ezért blokkolták a büdzsét. A választáson meg is lett érte a jutalmuk: egyetlen körzetet sem tudtak megnyerni. 
Régen rossz, ha ez a kampány azt vetíti előre, miképpen értelmezi a hatalom a korrekt együttműködést.

Az elnök beszéde

A Karmelita kolostor és a Sándor-palota között nincs nagy távolság – egy izmosabb szöcske simán átugorja –, a miniszterelnök vasárnap megkezdett hosszú menetelésének mégis az a tétje, hogy időben átér-e a szomszédba. Arra például ügyelnie kell, hogy az elnöki jogkör átírásához meglegyen még a kétharmad. Ilyen vérzivataros időkben, amikor nemcsak Simonka György, Farkas Flórián és Boldog István jövője kérdőjeleződik meg naponta, hanem (az előbbiektől nem függetlenül) a magyar igazságszolgáltatás függetlensége is, nem árt, ha percenként megnézi az óráját.
A köztársasági elnöknek most is vannak aranyat érő jogosítványai. Fontos a kegyelmi jog, de talán még fontosabb az immunitás: az államfő ellen, bármit tett vagy tegyen is, büntetőeljárás nem indítható, a tisztségétől megfosztani pedig csak kétharmados többséggel, az AB közreműködésével lehet. Ráadásul – megfigyelhettük a méltatlan Schmitt Pálnál – utólag is bajos felelősségre vonni.
Előreszaladtunk kissé, de csak a kormányfőt követtük, akiről azt mondják, hogy mindig pár lépéssel mások előtt jár. Október 13. óta ebből a pár lépésből adott ízelítőt. Akkor is, amikor verbális békejobbot nyújtott a bűnös Budapestnek, meg akkor is, amikor demens Kádárként integetett a Zeneakadémia előtt demonstrálóknak: mindebben talán már a hétköznapok acsargása fölé emelkedő majdani államfőt kell(lett volna) látnunk. Igaz, a parlamenti táblaaffér kilógott a sorból, de hát ő sem fiatalodik, nincsenek kötélből az idegei. Meg egyébként is, jó, ha tudjuk, hogyan fest majd a gyakorlatban az a felülemelkedés. Az utókor valószínűleg a „hibrid polgárháború” fogalmával írja majd le: kiszervezett agresszió, erőszakkal provokáló és a rendőrök által tétlenül nézett Vadhajtások, az egész városon háborítatlanul végigmasírozó, az Auróránál a garázdaság összes formai kellékét („kihívóan közösségellenes magatartás, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen”) fölvonultató neonácik. Lássuk be: a magyar történelem – mindenekelőtt a mintául szolgáló Horthy-kor – meggyőzőbb példákat kínál arra, hogyan kell a fölszított ellentétekre kurzust építeni, mint arra, hogyan lehet a zsugorodó hatalmat demokratikus eszközökkel, tiszta versenyben megőrizni.
A vasárnapi beszéd egyszerre volt áderien unalmas – a közönség bele is bóbiskolt – és Orbánhoz illően vizionárius. Kijelölte, és rögtön körbe is árkolta az Alaptörvényben az elnök által megtestesített nemzeti egység tartalmát: Isten, haza, család, veszély- és sérelemtudat, harci kedv (Európa és bármiféle együttműködési szándék említése nélkül), ezek voltunk/vagyunk/leszünk. A soron következő éra csupán annyiban lesz új, hogy a centrális erőtér utáni korszakban Orbán Viktor nem miniszterelnökként, hanem elnökként dönti majd el, ki lehet magyar, a nemzetből kiiratkozókkal pedig nem ő csatázik, a balhét a politikai melléküzemágra (alvilágra?) bízza.
Persze, persze, ez még csak a tesztidőszak – de ahol a próbán a Rozsdatemető megy, kevéssé valószínű, hogy a Mágnás Miskát készülnek előadni.

Kukoricakobzó

Hogy mennyi öröm van a kukoricában, egyre többször jut eszembe, főképp, mióta saját kukoricaföldünk lett. Nem nagy, hat sor, arra épp elég, hogy eltakarja a hátsó udvart a kíváncsi szemek elől, arra viszont bőven sok, hogy úgy ki legyen tisztázva közüle a gyom, mint ahogyan a dédanyám idejében, aki komótosan, fekete kis kendőjében hajolgatva kapálgatta ki a cserbókát meg szúrós szőrös disznóparéjt. 
Már maga az ültetés is mókás volt, akadt ugyanis némi vita arról, hány szemet kell a gödörbe dobni. A szigorúan takarékos sváb férfilélek egyet javasolt, míg én, a bohém palóc legalább hármat irányoztam elő, hadd burjánozzék, aminek burjánoznia kell. Kettőnk között jelentős különbség, hogy gyerekként jómagam hosszú időt töltöttem el faluszéli és ház közeli földeken, ahol a kukoricaszemek belepottyantása a kapányi gödörbe legtöbbször az unokák dolga volt. Nagyapám ilyenkor legfeljebb akkor mordult, ha három helyett öt vagy hat landolt a rögök között, ráadásul megpattanva rajtuk, még az ágyásból is kirepültek. - Nono! - ennyi volt az intés, persze a felesleges szemek után kapkodni, s azokat a helyükre tenni ilyenkor már nem lehetett, üteme volt minden lépésnek, minden kapavágásnak, szórásnak és betakarásnak: ha valaki messziről látta, azt hihette, metronóm veri hozzá a ritmust, vagy legalábbis egy hangosabban ketyegő óra.
Jött aztán a törés, majd lovaskocsival megérkezett a termés, bedobálták mindet a nyári konyhába, egy nagy halom sárgás-zöld kukoricacsőhegy lett a konyhaasztal helyén, újabb játékok színtere. Jött később a fosztás, a párás melegben kis sámlikon, hokedliken ülve kicsik és nagyok tépték a száraz csuhét, amit később aztán tűzre vetettek, gyújtós helyett, vagy azzal bélelték körbe a disznóólat. A természet különös kegyeként a száraz csövek között itt-ott megbújt egy-egy zsengébb, visszaidézve a nyarat, s időnként felbukkantak vérvörös, már-már bordó szemsorják, felszabadítva annak megtalálóját a további munka alól. Hogy babona, vagy valamiféle régi, íratlan törvény mondta-e ki, miszerint az átlagostól eltérőre ilyen szokatlan választ kell adni, senki nem magyarázta meg. Ám így, évtizedekkel később is ugyanazzal a gyermeki izgalommal téptem most fel a száraz héjakat a csövekről, mint amikor még tétje volt a vörösnek, s noha a nap végére nem találtam egyet sem, párat azért visszahagytam a héjába burkolózva, meghagyva későbbre a csoda lehetőségét.
S hogy a morzsolás se legyen unalmas, arra újabb játékszer érkeztt: egy kobzó. De milyen kobzó! Méretes faládában egy hatalmas férfimarok méretű szellős öntöttvas forma, belsejében tüskekarmokkal, oldalán egy kézi kurblival. A csövet a marokba helyezve, a kurblit folyamatosan forgatva a szemek szép lassan a ládába peregnek, majd egy oldalsó kis lukon előbukkan a lecsupaszított csutka. Móka ez, nem munka, s kinek is kellene elektromos kütyü, ha itt van ez az antik darab, sose romlik el, sose esik szét, száz éves, mégis modern, olyan mesterember kezei nyomát viseli, amilyenből aligha akad ma már.
Szerző
Doros Judit