Búvárharang

Ferrariként száguldott végig az információs sztrádán az elmúlt bő két hétben Borkai Zsolt története: az akkor még fideszes, ma már szigorúan pártonkívüli győri polgármester pucér hátsóján, lyukas zokniján vidult-szörnyülködött az ország nagyobbik fele, melynek egy komolyan vehető hányada október 13-án jelezte, mi a véleménye a Bulibáróra töcskölő, korrupt politikusok alkotta rezsimről. Naponta újabb és újabb részletek láttak napvilágot, azt hihette az ember, csak azok nem hallottak minderről, akik október első felét egy búvárharangban töltötték a Duna mélyén. Vagy akik jobb híján a köztévéből, a közrádióból, valamelyik megyei lapból, esetleg ingyenesen osztogatott propagandaújságból próbáltak tájékozódni.
A Borkai-ügyről készített felmérés tűpontosan rámutatott arra az egyoldalú, torz világképre, amit a kormánypárti sajtó – beleértve az adófizetők pénzéből vastagon kistafírozott közmédiát is – közvetít. A győri polgármester pornóoldalakon is nagyot futó alakításáról ők inkább csak hallgattak. Így aztán a kisvárosokban, falvakban, ahol már régóta nem szokás országos lapokat, hetilapokat járatni – a sajtóról könnyebb lemondani, mint a gyógyszerről, kenyérről -, és az internet is csak a faluházban elérhető sokak számára, jó, ha pletykaszinten terjedt Borkai adriai kufírcbulijának híre. Melyet természetesen, mint minden olyasmit, amit nem mond be a rádió vagy nem ír meg a megyei lap, sokan idegenkedve fogadtak. 
Ők ugyanis ezidőtájt a polgármesteri performance helyett megint csak az országot elárasztani akaró, mindent és mindenkit maga alá gyűrő migránshordákról értesülhettek az éteren és a központi propagandagyárban készülő, kanászkürt nívóra süllyedt megyei lapokon keresztül. Ahogyan az elmúlt három évben – amióta Mészáros Lőrinc rátenyerelt a vidék sajtójára – mindig. És amit sokszor hall az ember, hajlamos elhinni. 
A térképre ismét felkerült ellenzéknek az egyik legnagyobb és legnehezebb feladata lesz ezen változtatni. Méghozzá gyorsan, mert a búvárharang alatt rohamosan fogy a levegő.
Szerző
Vas András

A küzdelem folytatódik

Most, amikor az ellenzék fontos politikai bástyákat vett be, most van igazán szükség a nyugalomra. Mert miközben a települési önkormányzatok ténylegesen az emberekhez legközelebb álló politikai intézmények, nagyon sok nagyon fontos dologban, az emberek mindennapjait közvetlenül érintő ügyekben hoznak döntéseket, a nagy, determináns politikai intézmények és társadalmi ellátórendszerek feletti befolyás továbbra is a kormánypártok kezében van. Márpedig ezek az erők erkölcstelenségüket és korrumpálódásukat ebben a kampányban ismét bizonyították. 
Orbán Viktor uralja a törvénygyárat, az ő befolyása alatt van a bíróság, az ügyészség, a rendőrség, ő szeleteli a költségvetési tortát, ő mondja meg, hogy az iskolákban mit és hogyan tanítsanak a pedagógusok, ő irányítja – közvetve - a betegeket a magán-egészségügyi szolgáltatók felé, ő szabja meg a mindenkihez eljutó, eredetileg közszolgálati célú kommunikáció tartalmát és rendszerét, ő dönt arról, hogy hol épüljön stadion, sőt dönt az EU-pénzek felhasználásáról. Emellett még ezernyi, ezekhez képest piszlicsáré ügyben is. Vannak mamelukjai, meg vazallusai, akik őt félszavakból is megértik, nem kell nekik sokat magyarázni, teszik a dolgukat, ahogy azt ő gondolja. Működik a hatalom rendszere, az alkotmányos költség által „olajozottan”.
Sötét a kép? A helyzet még sötétebb.
A minap a Magyar Tudományos Akadémia közoktatási bizottsága – vezetője Pléh Csaba, nemzetközi hírű akadémikus – megfogalmazta észrevételeit, javaslatait az oktatási rendszer működésével kapcsolatban. A kormány, az illetékes minisztérium nem is válaszolt nekik. A pedagógusoknak a törvény erejével kívánják megtiltani, hogy a gyerekek személyiségi jogait nem érintő iskolai dolgaikról a nyilvánosság előtt megszólaljanak. A szülőktől elvették a jogot, hogy gyermekük tanulásával – iskolakezdésével - kapcsolatban döntést hozzanak. A szakképzésben rövid néhány év alatt a 4.0-ás „fejlesztés” van már napirenden, ami némi vargabetűvel – közben jelentős pénzösszeg kidobásával – visszatérés a tíz évvel korábbi rendszerhez. 
Az állam nemcsak az egészségügyet rohasztja, hanem a működési felelősségi körébe tartozó iskolákat is. Eközben a felekezeti iskolák hozzájuk képest négyszeres állami támogatásban részesülnek. A láthatatlan kormánypárt elnöke büszke arra, hogy mi költjük Európában a legtöbb pénzt templomépítésre és felújításra – ami még nem lenne nagy baj –, de eközben az iskolák és a kórházak nem jutnak olyan felszereléshez, amit a XXI. századi nevelés és gyógyítás megkövetel. Iskolai tanmedencék – hogy minden gyerek megtanuljon úszni! – helyett olyan stadionok épülnek, amelyeknek az üzemeltetéséhez nincs meg az egyesületek saját forrása se. A bennük látható produkció értékelésétől pedig tényleg jobb, ha eltekintünk. 
A szülők ezerszám menekítik gyerekeiket az állami oktatás rendszeréből, amire nem e rendszer versenyképességének javítása a válasz, hanem a törvénnyel való tiltás. Az SNI-s gyerekek iskolai esélyegyenlőségét biztosító rendelkezéseket úgy tüntették el, mintha SNI-s gyerek se létezne. Komolyan szigorították a felsőoktatásba kerülés szabályait – lásd kötelező nyelvvizsga -, de nem tettek mellé semmit, ami azt biztosítaná, hogy e szigorú követelményeknek egy tehetséges és szorgalmas, ám szerényebb anyagiakkal rendelkező család gyermeke csupán az iskolai tanulmányok keretében meg tudjon felelni. A pedagógusok minősítési eljárása bohózattá vált, az egykor nagy sajtóvisszhanggal tálalt bérfejlesztés elértéktelenedett, az óvodák-iskolák világában ismét megjelentek a képesítés nélküli „pedagógusok”, az intézményekben maradó óvópedagógusok-tanítók-tanárok terhelése október közepén olyan helyzetet – lelki és fizikai fáradtságot - eredményez, mint amit ők korábban a tanév végén, májusban éltek meg. A szakképzés már csak a szakemberhiány miatt is a működésképtelenség határán van.
S most csak egyetlen „társadalmi nagyrendszerről” szóltam, olyan rendszerről, amihez az önkormányzatoknak a törvényi szabályozás eredményeként nincs közük. 
Nyugi, és figyeljünk. Hogy is fogalmazott a Minden Dolgok Ügyében Döntő Nagyember a választási eredmények értékelésekor? „Magyarország legerősebb pártja továbbra is a Fidesz és a KDNP szövetsége, és azt ígérem önöknek, hogy ennek tudatában és ennek megfelelően is fogunk majd viselkedni.”
Féljetek, üzente. Nyugalom - üzenem én -, vissza a realitások talajára. Még nem vagyunk a negyedik köztársaság kapujában. A küzdelem a szabadság feltételeinek biztosításáért, hogy gyermekeink megélhessék a szabadság élményét, folytatódik. A szerző pedagógus 
Szerző
Fábry Béla

A konszolidáció szükségessége

A kormánypártok jelentős meggyengülésével végződött helyhatósági választásokat követően mind több elemző teszi fel a kézenfekvő kérdést: az Orbán-kabinet képes-e vajon az önkorrekcióra, s a magyar társadalom kinyilvánított békevágyát érzékelve belevág-e a konszolidációba? Vagy pozícióit féltve inkább a represszió eszközéhez nyúl, többek között forrásmegvonással büntetve a rebellis települések lakosságát? 
Ami október 13-a óta történt hazánkban, az mindenesetre utóbbi opciót valószínűsíti. Az orbáni garnitúráról is elmondható, amit Talleyrand a Bourbonokról jegyzett meg; hogy tudniillik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. A nagy pávatáncos most ugyanúgy viselkedik, akár 2002-es választási vereségét követően. Látszólag főhajtással nyugtázza nagyfokú elutasítottságát a választópolgárok körében, ám ahol csak teheti, nevetséges indokokkal támadja meg a számára kedvezőtlen eredményeket, így próbálva gyengíteni győztes ellenfeleinek legitimációját. 
Mamelukjai természetesen jeleskednek a bűnbakképzésben. Kósa Lajos a fővárosban élő külföldiek szavazataival próbálta megmagyarázni Karácsony Gergely diadalát, mintegy azt sugallva, hogy igaz magyar kizárólag a Fideszre voksolhatott. Leginkább mégis a központi direktívát követő, kormányközeli közvéleménykutató-intézetek munkatársait sajnálom, akiket most azért tesznek felelőssé, mert a számukra előírt kincstári optimizmus jegyében nem merték jelezni főnöküknek az ellenzéki aspiráns meggyőző fölényét Budapesten.
Orbán Viktor is tisztában van azzal, hogy az Európai Unió meghatározó személyiségei csupán akkor hajlandóak nyomást gyakorolni kormányára a magyar demokrácia védelmében, ha hazánk társadalma is lépéseket tesz a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megdöntése felé. Láss csodát, a Fidesz-KDNP látványos fővárosi veresége után Angela Merkel hangneme is mennyire megváltozott! A kancellár asszony, aki az emlékezetes Páneurópai Piknik közelmúltbéli évfordulóján még szót sem ejtett vendéglátója demokráciarombolásáról, a minap már megint arról beszélt, hogy az uniós támogatások folyósítását jogállami kritériumok teljesítéséhez kötné. 
Miniszterelnökünk azt is tudja, hogy Tarlós bukása több mint szimbolikus; ahogyan Erdogannak is komoly fejfájást okoz Isztambul elvesztése. Az iszlamista török diktátor megteheti persze, hogy belföldi népszerűségének erodálódását egy kurdok elleni agresszióval próbálja megállítani. Orbánnak ez nem opció, holott más tekintetben Ankara és Budapest helyzete hasonló. A NATO tudniillik szemlátomást nem készült fel arra az esetre, ha Törökországban a kemalista tradíciók ellenében autokratikus fordulat történik, s az európai értékközösség sem találta meg eddig az orbáni „illiberalizmus” ellenszerét.
Nyilvánvaló az eddigiekből, hogy mind bel-, mind külpolitikai szempontból lényegesen rosszabbra fordult október 13-án Orbán Viktor helyzete. Hatalma meghosszabbítása érdekében a kormányfőnek éppúgy a konszolidáció eszközéhez kell nyúlnia, ahogyan Ferenc József és Kádár tette egykoron. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás